Amortizáció. Kultúra és politika 2010

Gönczy László

Az Echo című pécsi kritikai szemle első száma 1998 elején jelent meg. Fennállásának 13 éve alatt folyamatos nyilvánosságot teremtett valamennyi művészeti ág számára, bizonyos kérdések mentén tematizálni tudta a város kulturális közéletét. A lap mögött álló szellemi műhely országos viszonylatban egyedülálló modellt alakított ki. Egyrészt az Echo nem zárkózott be egyetlen szakma bástyái mögé, annál jóval szélesebb kultúrafogyasztó réteget szólított meg. Másrészt fenntartását mecénások és külső támogatók biztosították, így a folyóirat nem volt kénytelen elköteleződni sem az önkormányzat aktuális politikai irányvonala, sem a szponzorok gazdasági érdekei mellett.¹

A város kulturális értékeinek számba vétele mellett a lap alapvető motívuma volt a kritikai attitűd. Ahogyan Aknai Tamás fogalmazott a beköszöntőben: „Meglep, ha a várossal való azonosságtudat zavaraival találkozunk? Csodálkozhatunk a hiányokon, miközben látjuk a zavarodottság és a leszakadás képeit?”² A lap szerzői, munkatársai evvel a jobbító szándékú kritikai hozzáállással kísérték végig a Pécs2010 Európa Kulturális Fővárosa programot a pályázati szakasztól a megvalósulásig. „Egyes ügyek mellett érveltünk, másokat kritizáltunk, számon kértünk ígéreteket és szakmai hozzáértést a politikától független, civil kurázsi alapján.”³ Az Echo kiemelkedő szerepe vitathatatlan – épp ezért szimptomatikus jelenség, hogy a folyóirat 2010 végén, az EKF-évad zárásával szűnt meg finanszírozási nehézségek, elsősorban éppen a helyi támogatások elégtelensége miatt.

Gönczy László zenetörténész, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi, majd Művészeti Karán működő Kamarazene Tanszék tanszékvezetője, a Zeneművészeti Főiskola Pécsi tagozatának oktatója – jelenleg az SZTE Bartók Béla Művészeti Kar docense – szerzőként és a szerkesztőbizottság tagjaként kezdettől fogva részt vett a folyóirat és a körülötte kialakult műhely munkájában. Rendszeresen jelentkezett egy-egy zenei eseményről szóló kritikával, de több esetben készített nagyobb ívű, a kulturális élet alapfogalmait, alapvető jelenségeit, tágabb összefüggéseit tárgyaló esszéket is. Szenvedélyes hangon, mindig a kiútkeresés igényével bírálta a helyi kulturális – elsősorban a zenei – élet visszásságait: „Koncepciótlanság, igénytelenség, lazaság, a körültekintés, a megfelelő látókör hiánya, s ami mindezek közös gyökere: az értékrend elsatnyulása és elbizonytalanodása. Óriási tévedés lenne ezeket bármilyen mértékben is pécsi jellegzetességként minősíteni, jóllehet, az itt és most lehetséges zenei tettek jelentőségét, minőségét sok tekintetben megszabó tényekről van szó."⁴

2007 elején az Echo hasábjain közreadott írásában globális és országos keretrendszerben helyezi el az Európa Kulturális Fővárosa programot. A tágabb közeget a kulturális javak világméretű devalválódása és a magyar politikai kultúra silánysága jellemzi, de a helyi társadalomra jellemző provincializmus, bezárkózás és a sokszor teljesen alaptalan öntömjénezés⁵ sem javítja a magaskultúra esélyeit.

* * *

Országos és helyi napilapoknak, periodikáknak — köztük értelemszerűen e lap rendszeres elemzéseinek, riportjainak — köszönhetően a lehetőségekhez képest pontos képünk van az EKF 2010 programjának előkészületeiről. A közlések a hogyan kérdését feszegetik, rámutatva a pályázati koncepció érvényesülésének útjába állított — vagy éppenséggel régóta útjában álló — akadályokra. Legfőbb ideje most már a miértekkel is számot vetni. Miként tudósok, kutatóintézetek sora igyekszik feltárni a kibontakozó ökológiai katasztrófa nyomán öt, tíz vagy tizenöt év múlva várható életkörülményeinket, akképpen a felelős értelmiség dolga lenne, hogy — véget vetve a naiv csodálkozásnak, alaptalan reménykedésnek — kiismerje, feltérképezzeazt az új világot, amelynek értékviszonyai belátható időn belül determinálják a kultúra létlehetőségeit. A magam gondolatmenetével persze csak egyapró lépést tehetek ebbe az irányba, keresve azokat a meghatározottságokat, amelyek a világban, a jelenkori Magyarországon, illetve Pécs városábandöntően befolyásolják valamely kulturális projekt sorsát. Bizony a reális helyzetértékeléshez kevés világtrendekről elmélkedni, és kevés a helyi politika felelősségét firtatni: számolnunk kell a világ-, az országos és a helyi tényezőkkel, az impulzusok egymásba épülő, egymást kiegészítő halmazaival.Haladjunk tehát szép sorjában, kívülről befelé!

A globális hipermarket

A globalizáció könnyen leírható részint soha nem látott mértékű hatalom-koncentrációként, részint az emberiség spirituális életterének radikális beszűkítéseként. Ahogyan nemrég olvashattuk, Thomas Meyer német történész „álláspontja szerint az 1989-ben bekövetkezett változás úgy értékelhető, mint a Kelet-Európábán tesztelt bolsevista kísérlet globális kiterjesztése. A világ gazdaságát irányító elit az általa uralt materiális síkra igyekszik szorítani a társadalmi folyamatokat (ennek érdekében a legmagasabb szintű okkult ismereteket és képességeket felhasználva). Ezt szolgálja az oktatási rendszer fokozatos leépítése is, és ennek természetes következménye a környezet folyamatos rombolása, meta-természetté történő átalakítása. A napjainkban zajló történelmi események igazi indítékait hazugságok takarják, elég az évek óta zajló iraki háborút említeni, amellyel kapcsolatban a demokrácia érvényesítésének jelszava valójában Szaddam Husszein dollárt veszélyeztető olajpolitikájának megállítására és a génmanipulált amerikai vetőmagok elterjesztésére vonatkozott”.⁶ A vázolt folyamat rendkívül koherens módon, az elképzelhető legtöbb támadásponton át zajlik. A valós hatalom (értsd: gazdasági elit) érdekei úgy kívánják, hogy az ember immár csupán mint fogyasztó,szellemi aspektusaitól megfosztott lény vegyen részt a rendszer működtetésében. Ez a cél a materialista szemlélet agresszív előrenyomulásával, egyidejűleg az eszközök széles skáláját bevető manipulációval érhető el. Az előrenyomulás akadálytalanságát a neoliberális retorika hivatott biztosítani, éspedig kétféle úton. Egyrészt az iskolarendszer és a média meghatározó részének közvetítésével, a szabadságfogalmával való visszaélés révén, másrészt a piacnak, mint az emberiség problémáira gyógyírt kínáló, csaknem mindenható eszköznek valláspótló kultuszával. Előbbi évezredes konvenciók köztudatból kitörlésével, a hagyományszabta értékrend kötelmeitől való szabadulással, a „személyiség” gátlástalan érvényesítésével kecsegtet, utóbbi egy globális hipermarket látomását vetíti elénk, amelyben a cipőpertlitől a világnézeti rendszerekig minden beárazva várja a maga fogyasztóját, aki ekképpen megfelelő pénz birtokában tetszése szerint juthat bármihez, amihez csak akar. A rendszer azonban még nem tökéletes, a jelenlegi átmeneti fázisban nem beszélhetünk még a manipulátorokkal szembeni teljes szellemi alávetettségről, többek között azért nem, mert az oktatás és a sajtó, mint régi beidegzéseket is hordozó, önjáró rendszerek, minduntalan „hibáznak”, olyan információkat téve közzé, amelyek alkalmassá teszik a gondolkodó embert a retorikát átható hazugság érzékelésére. A helyzet a hatalom szemszögéből ennek ellenére reményt keltő: az információbőség hovatovább teljesen útját állja a gondolkodásnak, az embereket tömegméretekben sikerül leszoktatni mindazokról a lelki–szellemi tevékenységekről, amelyek az önismeret és az autonóm személyiség nélkülözhetetlen feltételei.

Ha kimondjuk a kultúra szót, voltaképpen generációk hosszú során át felhalmozódott kollektív és egyéni tapasztalatokra, szokásrendre, preferenciákra, s mindezekkel egyensúlyban lévő személyiségjegyekre: birtokolt szellemi javakra, kreativitásra, érzékenységre, az emlékezés és viszonyítás képességére, önismeretre, kommunikáció- és reakciókészségre kellene asszociálnunk — így, együtt. A kultúra fogalmi halmazán belül könnyen definiálhatnánk a művészet — ha úgy tetszik: a magaskultúra — mibenlétét is. Csakhogy ha a jelenkori közbeszédből indulunk ki, kénytelenek vagyunk gyökeresen más tartalmat tulajdonítani e fogalmaknak. Ma általában kulturális termékekről esik szó, amelyek ama bizonyos hipermarket polcain várják, hogy kiderüljön: eladhatók-e, vagy sem, nem beszélve azokról, amelyeknek még nem volt szerencséjük eljutni a beárazásig, s kikerülni a polcok valamelyikére. Legyen elég Harnoncourt-ra utalnom: a művészetnek súlya, jelentősége addig marad, amíg a társadalom életének szerves részét képezi. A magaskultúra megfelelő befogadó közeget feltételez, és e közegben önszerveződően, a „fent” és „lent” fogalmait pillanatra sem ignorálva teremti meg a maga csúcsteljesítményeit és mindennapi értékeit. E mondatot azonban a jelek szerint végérvényesen múlt idejűvé kell alakítanunk. Placido Domingo tehetséggel, páratlan művészi teljesítmények sokaságával vívta ki a maga egyértelmű helyét a XX. század operavilágában, aztán — túl pályája zenitjén — meghallotta a kor szavát (bizonyára valamely impresszárió hathatós közvetítésével), és kezdetét vette a „három tenor” hívószóval eladott attrakciók sora. Jósé Cura rögtön a második fázissal kezdte, nem vesztegette idejét a hagyományos érvényesülés fáradságos és kétes kimenetelű útján, amikor a popzenében edződött sztárcsinálók szolgáltatásai gyorsan és busásan megtérülnek. Ma az úgynevezett kulturális élet egyre nagyobb hányadát PR-tevékenység uralja. A XIX. században kivívott autonómiának vége, ahogy művészet és hatalom, szellemi élet és hatalom korábbi kapcsolata is nyomtalanul elenyészett. Lajkó Félix a hegedűjével éppúgy a beárazott termékek egyike, mint aSzcientológiai Egyház megváltása, a Feng Shui lakberendezés tanításai, vagy a csakis bőrgarnitúrából élvezhető — a hagyományosnál ugyan életlenebb képet adó, viszont státus-szimbólumnak tekintett — LCD-tévék. Nem kell értened, értékelned a termék hatását (esetenként jobb is, ha nem érted!), elég, ha felismered a hívószót, a szlogent, a jelszót, elég, ha tudod, melyik választással lehetsz trendi... Hogy mikor melyikre költsd a pénzed, azt majd a reklámszakemberek eldöntik helyetted, addig is élvezd a szabadságot!

Az EKF voltaképpen a régi és az új kultúrafelfogás mezsgyéjén egyensúlyoz: értelmet csakis abból nyerhet, ha az autonóm művészet relikviáiból is képes felmutatni valamit. Azonban hatalmas a kísértés, és óriási marketingnyomás nehezedik a szervezőkre, melynek engedve a rózsaszín masnival átkötött tévétoronyról, a görögtűzzel dekorált Magasházról, a Kórház téri minaretből óránként játszandó szintetizátoros müezzin-imitációról, valamint a fuvolázó Amtmann Prosper egy a százhoz méretarányú, Zsolnay-porcelánból készített figurájáról szól majd a program. Valaki netán meg tudja értetni a helyi hatalom embereivel, hogy nem elég az utóbbiakkal foglalkozni?

Mikszáth és Móricz országa

Nos, képzeletben klikkeljünk párszor a Google Earth légifénykép-felszínére, közelítsünk! „Van egy ország, ahol álmomban jártam (...) ahol az arcodban láttam a magam arcát (...) az ölelésben bőség, az igaz ügyben hűség...” — jobb, ha nem folytatom, tekintettel a szöveg és az intonáció mellékhatásaként jelentkező heveny gyomorhurutra. Van egy ország, ahol a vállalások általában dugába dőlnek. Ahol a felelősök feltüzelik a lakosságot: rendezzünk világkiállítást, gyűjtsünk a Nemzeti Színház felépítésére, pályázzunk olimpia-helyszínként — hogy azután az őket követő új felelősök garantáltan hátraarcot vezényeljenek. Ahol egyazon politikai erő egyszer bármi áron, a társadalmi igazságosság minimumára fittyet hányva kitapossa a lakosságból az adósságcsapdából kikerülés fedezetét, aztán — ha éppen ez kell a népszerűsödéshez, a hatalomba való visszakerüléshez — meghirdeti a „jóléti rendszerváltást”, fedezetlen költekezésbe, irdatlan eladósodásba hajszolva az embereket. Ahol egy másik politikai erő idestova egy évtizede képtelen (vagy nem óhajt) túllépni a 80-as IQ alattiak igénye és ízlése szerint fogalmazott, interpretált üzeneteken. Ahol semmi se drága, ha demonstrálni kell, micsoda kemény legények is vagyunk mi. Ahol nem léteznek elvek, koncepciók — pontosabban: állítólag léteznek, csakhogy esetről esetre más elveken, más koncepción alapulnak a döntések. Így például ebben és csak ebben az országban sikerülhetett — európai nyomásra — úgy racionalizálni a felsőoktatást, hogy mára áttekinthetetlenül széttagolt lett, hetven fölé nővén az önálló intézmények száma. Ez az az ország, ahol 1995-től az egymást váltó kormányok eszelősként hajtogatták, hogy alacsony a felsőoktatásban résztvevők létszáma, arra kényszerítvén az egyetemeket, hogy erejükön felül is, silány felkészültségű, az oktatást züllesztő hallgató-rétegek bevonása árán is, de duzzasszák fel a képzést. S lám, hirtelen kiderült, hogy mindez hiba volt, nagy hiba! Eljött hát a hátraarc ideje: a hatalom tereli is bőszen az egyetemeket arra, amerre mindig is mentek volna, ha korábban hagyják őket. De ne dimenzionáljuk túl az elvtelen pazarlás konkrét eseteit, a szemünk se rebbenjen, ha néhány éve drága pénzen felújított kórházakat, vasútvonalakat zárat be az illetékes minisztérium. Ezen ország vezetőinek mentalitása homokozóban játszadozó óvodásokéhoz hasonlítható: ha nem sikerül a homokvár-építés, muszáj letarolni, hogy újat építsenek, nemde? Kijárni egy fejlesztést, egy jó boltot: ez a dzsentroid társadalom aktuális viszonyaihoz alkalmazkodó, de lényegében már vagy százharminc éve változatlan feladat. Teljesen mindegy, hogy uram-bátyám, jó elvtárs, igazgatótanácsi kapcsolat, vagy éppen a mi kutyánk kölyke — a protekcionizmus és korrupció terminológiája feltűnően gazdag errefelé.

Van tehát egy ország, ahol a „mást mondunk, mást teszünk” jelentésű összekacsintás mindennapos. Ahol az állampolgárok zöme soha nem fogja megérteni, hogy a törvények a javukat is szolgálhatják. Ahol szegény, minimálbérnyi kivétből napjaikat tengető kényszervállalkozók tízmilliós terepjárókon száguldoznak, nem ismerve elsőbbségadást, sebességhatárokat, kíméletet. Ahol a rossz hírbe keveredett politikusról, vagy annak rossz hírbe keveredett cégéről végül valahogy mindig kiderül, hogy semmi közük egymáshoz. Ahol a Parlament időnként saját meglévő törvényeinek ellentmondó törvényeket hoz, és ahol a képviselők olykor maguk is tudják, hogy a frissen megszavazott törvényt legfeljebb elvétve fogják betartani. Ahol minduntalan kettős mércébe ütközik az állampolgár: ő nem hibázhat, nem késhet, nem tartozhat büntetlenül, de vele szemben a hatalom apparátusa, a hivatal hibázhat, késhet, neki tartozhat jóvátétel, kompenzáció nélkül. Ahol a pozíció nem felelősséget, szolgálatot jelent, épp ellenkezőleg: hosszú időre szóló felmentést bármiféle ellenőrizhetőség, a számonkérhetőség kötelme alól. Ahol postán, benzinkútnál, jegypénztárnál nem tudhatok úgy sorban állni, hogy egy vagy több előttem álló számlaírásának időveszteségét el ne kelljen viselnem, de egyes parlamenti képviselők nyilatkozata szerint „nem lenne életszerű”, ha milliárdokra rúgó költségtérítésüket számlákkal kellene fedezniük. Ahol pusztán pártkapcsolatok révén, ügyes ingatlanügyletek lebonyolításával a semmiből milliárdossá lehet válni. Ahol nem az a probléma, hogy hagyományosan a fent lévők hazugságai és panamái köré szerveződik minden, hanem csakis az, ha valakit rajtakapnak a hazugságon, horribile dictu: netalántán beismeri azt! Ahol Homo sapiensnek látszó, a tömegeket befolyásolni hivatott lények híresztelik, hogy aki vállalkozóként, üzletemberként sikeres volt, az bizonyára államférfiként is eredményes lesz — mintha nem is homlokegyenest ellentétes attitűdöt követelne a két dolog: beszűkült, mániákus, önző törtetést az egyik, körültekintő, kompenzáló, kiegyensúlyozó bölcsességet a másik.

Nyilvánvalóan csak valami fatális tévedés lehet, hogy a térkép szerint ez az ország Európában van. Az imént elsorolt jellemzői alapján egyértelmű, hogy természetes helye és közege valójában valahol Kolumbia és Brazília határvidékén keresendő!

Tervezett épületek. Élet az Universitas utca elején...

A tehetetlen város

EKF-helyszínként megfelelni az elvárásoknak egy dél-amerikai mentalitású ország egyik leszakadt, elmaradott régiójában nagy kurázsit igénylő feladat. Ha az előzőekben érintett jelenségekkel őszintén számot vetünk, ha tehát számolunk a kultúra lényegét semmibe vevő, a művészet fogalmát kiforgató nemzetközi trenddel egyfelől, az európaitól fényévekre lévő hazai közfelfogás és politikai gyakorlat következményeivel másfelől, máris kevesebb szemrehányással illethetjük a pécsi hatalmi elit szerencsétlenkedését, dilettantizmusát, s az e dilettantizmust professzionalizmusként beállítani igyekvő demagógiát. Érdemes e megfontolásokkal szembesítve újraolvasni a Magyar Hírlap egyik őszi elemzésének néhány mondatát:

„Nem mindegy, hogy ki vágja át a szalagokat, ha arra, ami mögötte van, kurzustól és választott vezetőktől függetlenül büszkék lehetünk 2010-ben és utána is? A halogatásnak legfeljebb ürügye, újabb és újabb alibije van, de nem oka. Ki fogjuk várni a pillanatot, amikor nem marad más érv, mint az, hogy már mindegy, ki a program szellemi vezetője, csak legyen, aki fogja az ollót.

Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, és ez a pici mind megette! Kár, hogy nem működik a mondókába rejtett munkamegosztás Pécsett, mert mindenki csak enni akar, ráadásul nem az ujjacskák irányítanak, hanem az a hatalmas tenyér, amely ráborult a programra. Hogyan lehet elsiklani például a polgármester kijelentése fölött, mikor a pályázat szellemi atyjait mindössze hét civil értelmiséginek nevezi a városban élő több ezer közül. Egyáltalán, miként lehetséges, hogy abban az országban, ahol csaknem háromezer fesztivált szerveznek évente, mindössze öt jelentkező van minden idők legnagyobb kulturális beruházásának az élére?

Úgy tűnik, alkalmatlan a magyar politikai kultúra arra, hogy megfelelő pályára állítson egy jelentősebb kulturális projektet. Mert nincs az a kurzus, amelyik képes volna ellenállni a kísértésnek, hogy ne valami nagy, önigazoló, emblematikus izét csináljon egy nemzeti színházból, egy EKF-ből vagy akár egy emlékműből. És ami jelképes, az jellemző is. Értelemszerűen nem tud nem hasonlítani a jellemzettre. Ettől valóban van miért tartani. (...)

Jelenleg annak örülhetünk — mert a lebőgés ellen már csak ez a biztosíték maradt —, hogy a pécsi városvezetés tehetetlenségét megelégelve miniszterek és megbízottaik vállalják át a kulturális fővárosi programmal járó felelősséget. Azok, akik a kereteket biztosítják. Csak sejtjük, mire, mert mint tudjuk: kulturális fővárosaihoz téglát ad Európa, nem szellemet.

Szellemtornya ráadásul van már Pécsnek, húsz emelet magasságából bólogat a városháza döntéseire. Abból talán nem kellene építeni még hármat, ötöt. Mert ha így haladunk, üresen kongó, emblematikus termek visszhangoznak majd a kérdésre, hogy miért éppen akkor csinálunk bohócot magunkból, mikor arra az európai gesztusra kellene válaszolnunk (de legalábbis nem melléfejelni a magas labdának), hogy az egész kulturális fővárosi mozgalom nálunk ünnepli negyed évszázados fennállását. S Magyarországra nem kevesebbet bíz, mint az összeköttetést Essen és Isztambul, Kelet és Nyugat szelleme között.”⁷

A szellem! — egy földhöz ragadt, spirituális értékeihez föl nem érő világban miért is várnánk éppen valamely városházi alkalmazottól ezt a szellemet? Létezik persze másfajta szellemiség is, másfajta értékrend: a lokális értékek kialakult rendjét őrző. Kunszt Márta kapta — vagy vállalta önként s dalolva — a feladatot, hogy ezt minden adandó alkalommal felmutassa, rendre számon kérje a másféle viszonyítási pontokhoz igazodókon. Feltéve, hogy korrekt értelmezéssel és tálalással van dolgunk, világosan mutatja az értékrendek antagonisztikus viszonyát a következő néhány sor:

„...az előző városvezetés érdektelensége csak az eredményhirdetésig tartott, ezután nem késlekedett a projekt kisajátítása a városházi apparátus és néhány városi cég javára. A beruházások megcsúsztak, a programokért felelős Menedzsment Központ légüres térbe került, a tanácsadói szereppel bíró Építészeti és Városarculati Tanács (ÉVarc) szélmalomharcot vívott az értelmes városépítészeti döntésekért — mindez júniusban végül Takáts József, a program szellemi vezetőjének a főtanácsadói posztról való lemondásához vezetett. Nem csoda, hogy a status quo fenntartásában érdekelt városvezetést piszkálta az EKF szellemisége, hiszen a kulturális főváros program egyik célja, hogy a kormányzati és civil szereplők partnerekként működjenek együtt a városok kulturális fejlesztésében. A pécsi program a közterek felélesztésén, új városközponti hangsúlyok teremtésén, regionális kulturális együttműködéseken keresztül nemcsak azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy jobb lesz az élet Pécsett, hanem hogy kibillenti az országot a kulturális egyközpontúságból.

Mivel Pécsett három új kulturális intézmény is létrejön, a jelöltek nem úszhatták meg a szembenézést azzal, hogy az új intézmények hogyan viszonyulnak a meglévőkhöz, és miképp lesznek fenntarthatóak 2010 után. Kunszt Márta ügyvezető polgármester júniusi köztévébeli megnyilvánulása is érzékeltette, hogy ez mekkora konfliktusokat gerjeszt. Kifejtette, hogy Pécsett az EKF örve alatt a kiválóan működő hagyományos kulturális intézményrendszer szétrobbantására készülnek, és a városnak különben sincs pénze új intézmények finanszírozására — tehát jobb, ha marad minden a régiben.”⁸

Mielőtt bárki is ferdítéssel vádolná a Magyar Narancsot, tekintsünk egy, az eseményeket igencsak a városi önkormányzat szája íze szerint tálaló sajtótermékre, a Pécsi Hírekre. Ennek szeptember 14-i számából megtudhatjuk, hogy Kunszt Márta szerint „tizenegy hazai pályázó közül Pécs városa méltán nyerte el 2010-re a kultúrfővárosi címet, hisz eddig is felmutatott európai rangú értékeket. Ezért sem érti, miért erősödött föl mostanság a fanyalgók hangja, akik kétségbe vonják, hogy méltóak vagyunk e megtiszteltetésre, és alkalmasak a nagyszabású rendezvénysorozat lebonyolítására. A politikus asszony arra figyelmeztetett: a viták gerjesztése helyett az itt élők tekintsék közös ügyüknek, hogy néhány év múlva Pécs lesz Európa egyik kulturális fővárosa. Legyünk büszkék az értékeinkre, és becsüljük meg azokat!”⁹ A „politikus asszony” — tudjuk — egy későbbi alkalommal Lucifert idézte: „a tett halála az okoskodás!” Érdemes tehát komolyan elgondolkodni az ilyetén megnyilvánulásokat tápláló szemléleten és értékrenden. Gyorsan tegyük túl magunkat a régi kommunista reflexek szinte leplezetlen felbukkanásán: a vita, az „okoskodás” nem egyéb, mint destrukció, tehát aki okoskodik, az mindannyiunk ellensége, kétségbe vonja értékeinket, elvtársak, ne hagyjuk!, stb., stb. Engem inkább az a mozzanat nyugtalanít, amidőn a hatalom baráti kezét nyújtja a középszernek, a provinciális érdekek képviselőinek. Ha valamivel számolnunk kell a helyi politika káros befolyását illetően, hát ez a jelenség az! Az idézet első mondatában rejlő csúsztatás szerint azért nyerte el tizenegy közül nem valaki más, hanem éppen Pécs a címet, mert eddig is felmutatott európai értékeket. Ezek szerint a többiek gyengébbek nálunk európaiság dolgában. Az efféle demagógia iránt óriási a fogadókészség az itteni lakosság soraiban.

Nem pécsiként Pécs mellett más hasonló nagyságrendű magyar városokban is jelentékeny időt töltöttem a művész-elithez nem tartozó, de a kultúra iránt érdeklődő polgárok társaságában. A kulturális felsőbbrendűség ilyen mérvű hamis tudatával sehol másutt nem találkoztam, mondhatni, sehol nem érezhettem ekkora szakadékot az önértékelés és a valós eredmények között, mint itt. Ez a városképi tényezők hihetetlenül elvakult számbavételével kezdődik, és a helyi művészeti élet mértéktelen túlértékelésével végződik. Kedvenc példáim egyike az UnivPécs 2005. október 10-i számának címlapján véghez vitt bravúr, amely Magaskultúra – Magasház címmel és émelyítő zsurnalizmussal, annak idején az Echo-ban is kritizált szánalmas happening dicsőítése révén jutott el Pécs főváros-voltának tényként való feltüntetéséig. Az eset pikantériája, hogy épp ama egyetemi ifjúságnak szánt orgánumban, amely ifjúság — nagyjából hasonló mértékű torzítással és igazságtalansággal — a Pécs egyetlen pozitívuma a 18 órai pesti InterCity summázatot őrzi a maga folklórjában.

...és az Universitas utca végén

Ha tehát firtatni kezdjük, valóban európai mércével mérjük a város „meglévő értékeit”, egyszerre sértjük a maga teljhatalmán és bizniszén őrködő helyi vezető-gárda, valamint a városhoz érzelmileg kötődő, legalább harminc éve Csipkerózsika-álmát alvó — közben persze szépeket álmodó — lakosság érdekeit. Én tudom, hogy Koltai Tamásnakvan igaza, amikor kijelenti, hogy „a Pécsi Nemzeti Színház a hetvenes évek óta nincs rajta az országos színházi térképen”,¹⁰ mert tisztában vagyok látókörével, publikációi színvonalával, ráadásul szakmámból fakadóan pontosan tudom, hogy legalább is egy területen, a helyi operaélet tekintetében hol a helye a városnak a magyar vidék képzeletbeli rangsorában. De hogyan éli meg a város lakossága, ha meginog a lokális értékrend mindenhatóságába vetett hite? És egy ennél is kényesebb kérdés: milyen magatartást fognak tanúsítani mindazok, akik a helyi kulturális életben eddig a város elzártságának, elszigeteltségének haszonélvezői voltak? Őket hogyan lehetne megnyerni egy reális megmérettetés, egy valódi versenyhelyzet támogatására? Az anekdota szerint az egyik helyben diplomát szerzett kiváló diákunkról az őt alkalmazó Pannon Filharmonikusok egy másik zenésze kijelentette: ő Közép-Európa legjobb csellistája. Nos, ez Pécs! Amíg nem gondolunk Perényire, Onczayra, és nem hallottuk a pályájuk kezdetén máris óriási reputációt szerzett fiatalokat: Varga Tamást, Fenyő Lászlót, Pólus Lászlót, Rohmann Dittát — és még folytathatnám! —, addig handabandázhatunk azzal, hogy a mi zenekarunkban dolgozik Közép-Európa legjobbja... Amíg fogalmunk sincs, hogy például Szegeden mit produkált az operatagozat az elmúlt harminc évben, s arról sem, hogy miként értékelték ezt a teljesítményt országszerte, addig lehet jó véleményünk a népszínházi koncepció pécsi realizálásáról. Amíg nem tudjuk, hogy Debrecenben a hetvenes években épült Kölcsey-központot lebontva, minden különösebb melldöngetés és öntömjénezés nélkül — a telekért jó pénzt ajánló kereskedelmi befektetőkkel nem törődve — miféle kulturális központot építettek, addig a felelős városi vezetőknek sem kell lesütött szemmel utcára lépniük olyan dicső ötleteikért, mint a sportrendezvényekre is alkalmas, de ha nem, legalább bálteremnek használható hangversenyterem...

„A fő kérdés tehát mindmáig válaszra vár. Vajon lehet-e kultúra ott, ahol nincs szellem, ötlet, kitartás? Ha az előbbiből kilúgozzák az utóbbit, az talán mutogatnivalónak még elmegy, ám a célt távolról sem éri el. Nem esemény lesz, csak felhajtás. Egy kis virtigli dínomdánom, sült kolbásszal és kürtőskaláccsal. ”¹¹

Az EKF így vagy úgy, de mindenképpen megzavarja az önnön nagyságától félájult tükebirodalom nyugalmát. Ha nem most, amikor még van lehetőség felzárkózni, tanulni, valódi nagyságra törni, akkor majd 2010-ben, a kudarc keserű poharát fenékig ürítve. Csak a városon múlik, hogy melyik forgatókönyvet választja: valóban felkészül a próbatételre, vagy elkezd úgyis Pécs a világ közepe feliratú pólókat gyártatni valamelyik önkormányzat-közeli vállalkozással. Meg talán füldugókat is, hogy se gyanús jöttmentek, se helybeli okoskodók hangja ne zavarja az obligát esti borozgatás „fővárosi” idilljét.