Jelenlegi hely

Az egyéni felelősség szükséges, ám nem elégséges voltáról

 

Laborczi Pál

 

Az önmagáért felelős személyiség, a pozitívnak beállított, a maga útját járó ember egyebek közt erkölcsi kérdésekben a saját maga szabályalkotója és bírája. Nagyon vonzó állapot. Ki is alakul az öntörvényű ember, aki senkinek semmi­ért nem tartozik számadással, mert eszkatológiai távlata egyszerűen nem létezik. Az ilyenfajta embernek leginkább csak érdeke van, aztán az egyéni érde­kek – összefonódva – lassan megelőznek minden civilizációs és közösségi értéket.

 

Jelen dolgozat célja, hogy az alcímben hivatkozott cikk megállapításaira támaszkodva újabb szempontok kerüljenek az érdeklődő olvasó elé. Hajnal Klára az írásában lényeglátó diagnózist állít fel a fenyegető ökológiai válság gazdasági és társadalmi okairól. „Hogyan jutottunk el eddig?” – teszi föl a helyes kérdést, majd lényegében így adja meg a választ: „Az okokat keresve, a problémák és a válság kialakulása arra a tényre vezethető vissza, hogy helytelenül viszonyulunk a természethez és helytelenül használjuk a természeti és emberi erőforrásokat”. Az ipari forradalom ezt a – hogy rövidebben fogalmazzak – helytelen viszonyt „csak" fölerősítette, s napjainkra már végzetessé vált. De minek a következménye ez a helytelen viszony?

Hamvas Béla a két világháború között, 1935-37-ben földolgozta az akkori válságirodalmat. A korabeli „Európa legkitűnőbb elméi-nek1 írásait átnézve Hamvas mégis arra jut, hogy „a szerzők elkövetik a legnagyobb hibát, amit gondolkodók elkövethetnek: tüneteket néznek oknak”.2

A tüneteket orvosolni szükséges, de messze nem elégséges. Ezért mondom szélmalomharcnak például a szegénység, a környezetszennyezés, a szén-dioxid-kibocsátás és a biodiverzitás csökkentése elleni küzdelmet, a klímavédelmet stb. Hajnal a föntebb fölsorolt, szokásos tüneti kezelések helyett egyértelműen az okokat keresi, sőt, megfogalmaz egy általam sehol máshol nem látott–hallott, teljességgel helyeselhető célt is: az emberiségnek „igazodni kell a létfenntartó főrendszerhez".

Egy internetes hozzászólásomban így foglaltam össze a Hajnal Klára által is vázolt helyzetet: „Mivel a természetben csakis egyensúlyra jutó folyamatok tudnak hosszútávon fönnmaradni, ezért az ember vagy megtanul önmagával, embertársával és a természettel egyensúlyban élni, vagy éppen a természeti folyamatok fogják elpusztítani az embert, mert jelenlegi mentális, tudati állapotunkban rákos daganat vagyunk a bioszféra számára. S ahogy a rákkal lenni szokott, elpusztul a rák is meg a delikvens is. Nem túl vigasztaló, hogy a földi élet ennél nagyobb csapást is kihevert már, csupán néhány százezer vagy millió évet kell ’várnunk’ az ember nélküli bioszféra gyógyulására. Hiszen teljességgel egyértelmű, hogy a táplálékláncok összeomlását az ember nem éli, nem élheti túl.”

Ilyen apokaliptikus végkifejlet3 fényében Hajnal különösen helyesen állapítja meg, hogy „nélkülözhetetlen szükség van rendszerszemléletű, holisztikus gondolkodásra”, vagyis paradigmaváltásra, majd hozzáteszi, hogy „a modern tudomány és oktatás analitikusan vizsgálja, kutatja és értelmezi a világot, és a szakterületek és szakpolitikák sem képesek kezelni a világ komplexitását.

Hamvas egyfelől nem habozik kijelenteni, hogy „a tudomány az ember mélyebb valósága iránt süket”,4 másfelől a részterületekkel kapcsolatban is nagyon keményen fogalmaz: fölösleges bármilyen részterületekre vonatkozó „reformokról beszélni, mert a gondolat, hogy ilyen utakon lehet eljutni a megújulásig, egyszerűen nevetséges, mintha valaki a beteg testrészre recepteket ragasztana akkor, amikor már a vér is meg van mérgezve.”5 Hamvas így látja az egész válságot: „A modern krízis vallásos krízis. Minden más függvénye ennek az egynek: politika, társadalom, gazdaság, művészet, filozófia."6 Ma talán folytatná a sort: éghajlati, ökológiai… krízis.

A tünetek és okok láncolatán visszafelé haladva helyesen fejezi be jó irányba mutató cikkét a szerző: „Soha nem volt ekkora szerepe az egyéni felelősségnek”. De legyen szabad tovább mennem! Vajon elegendő-e „az egész emberiség szervezetének generális megbetegedése7 kérdésében, a megoldás reményében csakis erre támaszkodnunk? Igen is, meg nem is.

 

Miért igen? Az igenlő választ keresve tekintsünk arra, hogy az eddigi kulcsszavak „mentális, tudati állapotunk”, az ember mélyebb valósága”, vallásos krízis” – hogyan függenek össze.

A tudományokban érvényesülő módszertani ateizmusból, miszerint a tudomány az egyes jelenségben is az általános törvényszerűséget keresi, egyenesen következik az említett süketség. A személy, a szubjektum, „az ember mélyebb valósága”, az ezekkel való „foglalkozás” a vallás feladata lenne. De a keresztyén Istenben való hit hiteltelen lett. Nietzschére hivatkozva a transzcendens kapcsolat hiányát nevezi Hamvas vallásos krízisnek. A tömeg embere valóban vallástalan, de ateizmusa tökéletlen. Isten helyett a „haladás”, a „fejlődés”, a gazdasági törvények, pl. a versenyképesség babonájában való hit „dicsőségteljes” eredményeként lényegében a visszapogányosodott embertípus imperializmusa8 alatt nyög a világ. „A teljes meghódolás az anyagi princípium előtt"9 egyfelől belső elszegényedéshez, az élet ellaposodásához vezet, másfelől felsőbb vezetés, vagy ahogy Molnár Tamás filozófus mondja, „spirituális mag” hiányában előbb-utóbb az „uralkodó erkölcsnek” is az lesz „a dolga, hogy igazolja a végeredményben egoista érdekek működését”.10

Ez ellen vethető, hogy önző ember mindig is volt. Az ego valóban ősidők óta, minden történelmi korban létezett, de a történelmi korokban szégyellték, ma normálisnak tartják. Alapvető különbség. A szalonképessé vált szokások, tulajdonságok „nem utolsósorban a ’tudományok’, az antropológia és a pszichológia ’felvilágosító’ tevékenységé”-nek11 köszönhetőek. A nyereségvágy, a haszonlesés, a versengés, a fényűzés, a hiúság, a büszkeség stb. a polgári illemkódexbe már pozitív attitűdként kerültek be.

A Hajnal által említett helytelen viszony véleményem szerint abból ered, másként fogalmazva, azért beteg a világ, mert az ember mentálisan, a tudatában nem egészséges, azaz a ma normálisnak tartott ember s főleg a tömegember egoista akarata a tudatalattijában gyökerezik. Belátható az oksági láncolat: beteg tudat, beteg lélek, csonka, torz és sekélyes gondolkodás és élet. De sajnos ezzel nincs vége. Mára ez a tudatalattiban gyökerező sok kicsi és nem kicsi akarat, milliárdnyi egoisztikus erő érdekszövetségek kibogozhatatlan szövevényén keresztül világpusztító hálózattá nőtte ki magát és hosszú idő óta és mai is meghatározza a világtörténés eseményeit, ez „gyümölcseiből” világosan látszik.

Mivel a tudat, a lélek közösségi, tradicionális „karbantartása” az erejét vesztett vallás meggyengülése okán gyakorlatilag megszűnt – úgy is mondhatnám, hogy a lovak közé dobták a gyeplőt –, ezért kétségtelenül igaz, hogy a válság kialakulásában az egyén felelőssége megkerülhetetlen.

 

Miért nem? Vagyis a válság megoldásának reményében miért nem szabad csakis az egyén felelősségére támaszkodnunk?

Mert bármilyen intézményesült erővel szemben az egyén védtelen, és alulmarad. Ezért nem egyszerűen elvi–eszmei támogatás szükséges, hanem lehetőleg egy másik intézményrendszert kell kiépítenünk.

Hajnal érvelése helyes: „a rendszerelméletet és rendszerszemléletet minden oktatási szinten érvényesíteni kell.” Vélhetőleg Hajnal is egyetért azzal, hogy ezt tenni szükséges, de nem elégséges. Nagyon szomorú vége lesz civilizációnknak, ha nem leszünk képesek a mai felnőtt nemzedéknél kü­lönb, szabad akara­tuk­ból fölfelé törekvő ifjakat nevelni, ahol természetesen a fölfelé törekvő ki­fejezés alatt nem sikert, gazdag­sá­got, vagy éppen karriert értek, ahogy sokan ma „normálisnak” gondolják, hanem önmagáért, embertársáért és a természetért felelősséget vállaló ifjakat. Nehéz feladat. De akkor is meg kell próbálnunk, ha tudjuk, hogy kétségbe ejtően kevés időnk van az „anyagi princípium” vonzerejével szemben a magasabb rendű értékek átadására.

A középkorban, különösen az érett középkorban a korabeli egyház mondhatni kifogástalan társadalmi beágyazottságot tudhatott magáénak. Vagyis az élet minden területét az egyház szabályozta. Az akkori kamattilalomban nem az volt a hiba, hogy létezett, hanem hogy nem volt általános, vagyis többnyire csak a keresztyénekre vonatkozott s nem mindenkire, a társadalom nem minden tagjára volt egyformán kötelező. Úgy is mondhatnám, hogy volt egy rés a pajzson. Első sorban egyházi személyeket büntettek a kamattilalom megszegéséért. Általában elmondhatjuk, hogy akire vonatkozott a kamattilalom, az a lelki üdvéért aggódva kereskedett és uzsoráskodott, akire pedig nem, azok többsége némi túlzással nyugodt lélekkel tette ugyanezt.

Így kezdődött az akkor még a szükségletek fedezésére szolgáló gazdaság, később a társadalom öntörvényűvé vált pénzügyi-gazdasági alrendszerének évszázados torzító és elembertelenítő nyomása a társadalomra. A reneszánsz szó hallatán szinte mindenki pezsgő kulturális, művészeti, tudományos életre, az antik értékek új­rafelfedezésére stb. gondol. Mindezek mellett megindult egy másik folyamat is, amely az egyén és közösség középkori társadal­mak­ra jellemző, természetes egységét kezdte ki. Az embernek a családjához, a rend­jéhez való kap­csolódása gyengülni kezdett, a hagyományos erkölcsök, addigi kötelező jellegű normák meg­lazul­tak. Mindezek mellett előtérbe kerültek korábban egyértelműen bűnnek számító új „értékek” is: pénz- és hatalomvágy, gőg, kapzsi­ság stb.

Évszázadok alatt az egyház folyamatosan tovább gyengül, a társadalom egyre kisebb szeletére van hatása, vagyis – relatíve legalábbis – egyre kevesebb azok száma, akik magukra nézve kötelezőnek tekintik a „mindenki személyesen felelős Isten előtt” reformátori hozzáállást. A nem hívő – nem értvén a lényeget – ebből csak odáig jut, hogy „mindenki felelős”... Miért is? A válasz kézenfekvő: önmagért. Az önmagáért felelős személyiség, a pozitívnak beállított, a maga útját járó ember pedig egyebek közt erkölcsi kérdésekben a saját maga szabályalkotója és bírája. Nagyon vonzó állapot. Ki is alakul az öntörvényű ember, aki senkinek semmi­ért nem tartozik számadással, mert eszkatológiai távlata egyszerűen nem létezik. „A profit és a termelés növe­kedésének vágya vakká teszi az embereket mindenre, ami ennek útjá­ban állhat” – írja Harari.12 Az ilyenfajta embernek leginkább csak érdeke van, aztán az egyéni érde­kek – összefonódva – lassan megelőznek minden civilizációs és közösségi értéket. Más­ként fogalmazva a mai gazdasági érdek fokozatosan mindent maga alá gyűr. Ami érdeke, azt gátlástalanul meg­teszi, ami útjában áll, azt elta­possa, elsöpri.

Így a bűn a jólét alapja” – írta már 1705-ben Mandeville A lázongó kas című versében.13 A kapitalizmus, helyes magyar nevén a tőkegazdaság egyik hajtóereje az erkölcsöt nem ismerő emberi gyarlóság (önzés, mohóság, kapzsiság stb.), pénzrendszere pedig kiváló erősítője mindennek, mégpedig a kamaton keresztül. A valóság az, hogy a mai közfelfogással ellentétben a kamat a kizsákmányolás és a lopás egy speciális neme,14 ugyanis mások azért dolgoznak, hogy a kölcsönadónak több pénze legyen. Sőt, „a kamatszedés tilalma nem csupán valami szociális-gazdasági rendszabály, hanem hatalmi elv: a pénzuralom megakadályozása” – írta 1947-ben Leonhard Ragaz svájci teológus.15 Mivel az ember pénz utáni vágyát és a pénz adta hatalmat közvetlenül nem lehetséges tiltani, ezért a mózesi törvények a hatalmat eredményező eszközt, a kamatot tartják, tartották tilalom alatt.

Nagyjából 800 éve kezdődött az a folyamat, elsősorban a távolsági kereskedelem erősödése miatt, amelynek során a kamattilalom ellenére egyre többen és többen engedtek a pénz utáni vágyuknak. Ez az átalakulás nagyjából 500 éve fölgyorsult, főként Kálvin megengedő kamatgyakorlata következtében, napjainkra pedig már a kapitalizmus általánossá válásaként, globalizmusként írhatjuk le.

A világpusztító hálózat „gyümölcseit” látva nyugodtan kijelenthetjük, hogy megszegtük az ősi, mózesi kamattilalmat és most szembe kell néznünk a következményekkel. Amíg az arctalan és személytelen pénz hatalmát, diktátumát, kényszerítő erejét nem tudjuk levetni magunkról, addig bármiféle tüneti kezelés lényegileg értelmetlen.

Amíg a Mammon (Mt 6,24) közmegegyezésnek, sőt köztiszteletnek örvendve uralkodik, csinálhat bárki bármit, mondhat bárki bármit, előbb-utóbb mindenképp az ő akarata érvényesül, miközben esélyegyenlőségről és demokráciáról szól a dal. A „világ urának”, vagyis nekünk, kis- és nagybefektetőknek egyaránt csakis a profit számít. Mert a pénzt, pontosabban a mögötte álló embert nem érdekli a népek, társadalmak változatossága, múltja, jövője és egyáltalán semmilyen emberi tényező, ami nem a profitot élteti. Vagyis amíg „reálértéken” több pénzt kapok vissza, mint amennyit befektettem, minden rendben – ez a mai közfelfogás! Messze nem véletlenül beszél Bogár László „elkufárosodott” életszemléletről. Az emberi tömegek ösztönkésztetéseinek egyre gátlástalanabb kiszolgálása is csupán a profitot szolgálja. A következmények már most is tragikusak, és még inkább azok lesznek, miközben állami, kormányzati, intézményi, vállalati–vállalkozói és magánemberi szinten is csaknem minden erő ezen beteg rendszer stabilitásának fönntartásért küzd.

Tipikus csapdahelyzet! Ahogy föntebb már utaltam rá, véleményem szerint "a tudatában nem egészséges" gondolkodás vezet a Hajnal által említett helytelen viszonyhoz, s végül ehhez a csapdahelyzethez. A mai pénzrendszernek mindannyian játékosai, egyben elszenvedői vagyunk. Legföljebb a kispénzű ember kissé, a nagypénzű ember pedig nagymértékben működteti azt a hálózatot, amelynek előnyét mindenki élvezni szeretné, a hátrányaival, az egyre súlyosabb következményeivel pedig nem akarunk szembenézni.

Ha nem mutatunk rá újra és újra, hogy gazdasági világrendünk velejéig erkölcstelen lábakon áll, és nem beszélünk arról újra és újra, hogy miként volna lehetséges új alapokra helyeznünk gazdálkodásunk rendjét, pontosabban annak pénzrendszerét, akkor a végpusztulás elkerülhetetlen. Csakis akkor remélhetünk sikert, ha mindegyre többen vagyunk és valóban egyet akarunk. Azaz el kell érnünk, hogy elkeseredett és dühös tömegek helyett milliók és milliók szervezetten követeljék az igazság és a szelídség erejével, szívósságával, hogy az egyént, családokat, kisközösségeket, országokat, a világot és a természetet megnyomorító arctalan gazdasági–pénzügyi rendszerünk miatt ne mi szolgáljuk a gazdaságot, hanem a gazdaság szolgálja az embert.

Az említett csapdahelyzet föloldásának egyetlen reménységét Silvio Gesell pénzelméletének megismerésében és mielőbbi bevezetésében látom, pontosan azért, mert ez az elmélet a kamat okozta negatívumokat tünteti el. Leginkább a mai pénzrendszernek éppen az emberi gyarlóságot erősítő jellegét szünteti meg, miközben a mai pénzrendszer előnyei javarészt megmaradnak, megmaradhatnak.

Gesell az emberi munka kizsákmányolását Marx-szal ellentétben nem a termelőeszközök magántulajdonára, hanem a pénzrendszer szerkezetében rejlő hibára vezette vissza. Felismerte a pénz ellentmondásos, kettős szerepét, hiszen az mint csereeszköz a piacot szolgálja, ugyanakkor mint a vagyonfelhalmozás eszköze, a hatalom eszközeként uralkodik is felette.16

Honnan ered ez a kettősség? Egyszerű takarékosságból, vagy merő emberi számításból, gyarlóságból, nyereségvágyból, félelemből, hogy mi lesz holnap stb., előbb-utóbb minden kibocsátott pénz – a klasszikus kép szerint – valamilyen ládafiában köt ki. És a ládafia tulajdonosának puszta megélhetését biztosító pénznél több pénzt onnan az égvilágon semmi mással nem lehet előcsalogatni, mint kizárólag kamattal. „Nincs kamat = nincs pénz. Ha nincs pénz, nincs árucsere; ha nincs csere, munkanélküliség lesz; a munkanélküliség eredménye pedig az éhezés. Mielőtt azonban éhen halunk, inkább megfizetjük a kamatot17 – mondja zseniális szerzőnk. Pénz hiányában ugyanis mind a termelő, mind a fogyasztó szükséghelyzetbe kerül. A termelő azért, mert a terméke tönkremegy; a fogyasztó pedig azért, mert nélkülözi azokat a dolgokat, amelyek elcserélése érdekében áruját a piacra vitte. Vagyis a pénztulajdonos merő önzésből, haszonlesésből, a piac fölötti hatalmából fakadóan zsarolni képes a piac többi szereplőjét, pusztán amiatt, mert az ő áruja, a pénz, anyagában romolhatatlanul várakozni képes a ládafiában, amely napjainkra már többnyire egy rubrikában nyilvántartott szám. Történelmileg tehát a kamat csak ezen jogtalan hatalom és erőfölény nyilvánvaló eredménye.

Mivel a tőkegazdaságban a csereeszköz és a megtakarítás eszköze azonos és kamattal terhelt, a munkamegosztás értelme nem az lesz, hogy mindenki gazdagodjék, könnyebben boldoguljunk és a közösség rövid és hosszú távú érdeke szerint gazdálkodjunk, hanem a termelést a pénz kamatozása szabja meg. Emiatt van egyfelől növekedési kényszer a rendszerben, amely környezeti (ökológiai) válsághoz vezet, másfelől kétosztatúvá válik a társadalom, ami a gazdagok és szegények közötti olló évszázados és folyamatos nyílását jelenti (szociális válság). Ráadásul a kamaton keresztül a piac és annak szellemisége (pénzuralom!) szó szerint mindent maga alá gyűr (értékválság, erkölcsi válság stb.; vagy ahogy a teológus fogalmaz: „az európai civilizáció áru- és csereelve […] társadalmunk lelki alapjaiba is beépült, s a maga módján gyarmatosította az emberi szíveket18). Összességében tehát a kamat okozta fenntarthatósági válságról beszélhettünk.

Silvio Gesell zseniális ötlete „mindössze” a következő: mivel a termelő (árutulajdonos) áruja a természet kényszere alatt van,19 úgy igazságos, erkölcsös és jogos, ha a pénztulajdonost is hasonló nyomás alá helyezzük, ezért (1.) a pénznek, mint csereeszköznek enyhe negatív kamata van; (2.) a pénz puszta forgalmából, ide-oda tologatásából, bárhol való tárolásából egyéni haszon nem származhat; (3.) a törvényhozói főhatalom – és nem a jegybank! – az árumennyiség és pénzmennyiség arányának figyelésével szigorú törvények szerint szabályozza a piacon forgó pénz mennyiségét az infláció és defláció megakadályozására.

A csakis a csereeszközre vonatkozó negatív kamat20 mint folyamatos leértékelés miatt olybá tűnik, mintha a csereeszköz az anyagában romlandó lenne, de ez az értékvesztés

  • élesen megkülönböztetendő a mostani inflációtól,
  • nem általános, mint a mostani pénz inflációja – kizárólag azt sújtja, aki távol tartja a pénzét a piactól,
  • nincs hatással a csereeszköz vásárlóértékére, mert az stabil, központilag szabályozott, értékálló fizetőeszköz,
  • nincs hatással a pénzhelyettesítőkre (pl. állampapír, kötvény) és a megtakarítás egyéb eszközeire sem, mert azok egy külön szabályozandó csoportot képviselnek.

Néhány a jelentősebb következmények közül:

  • a csere és a vagyonfölhalmozás eszköze szétválik,
  • az áru- és pénztulajdonos egyenrangúvá válik,
  • gátolva van, hogy bárki értékteremtő munka nélkül (pl. spekuláció útján) szerezzen pénzt,
  • zavartalan a pénzforgás a piacon (válságmentes működés),
  • kamat nélküli hitelbőség,
  • a mai pénzrendszerrel ellentétben itt a pénznek mint csereeszköznek a mennyisége igazodik a termeléshez, ezért a termelés mikéntjét külső, piacidegen elemek nyomása nélkül maga a gazdálkodó közösség határozhatja meg, pl. versenykényszer helyett együttműködés.
  • a jelenlegi kamat hozta negatívumok, kényszerek eltűnnek, vagy legalábbis enyhül a tőkevezérelt gazdaság évszázados torzító és elembertelenítő nyomása a társadalomra.

Gesell pénzelméletének még számos előnyét lehetne említeni. Ez a modell minden jel szerint ideális jelölt a kapitalizmus számtalan szörnyűségének fölszámolására, legalábbis reményteli enyhítésére.

A föntebb említett csapdahelyzet föloldásának azért „csak” reménysége az itt vázolt Gesell-féle megoldás, mert könnyen lehet, hogy a bevezetésével az ökológiai katasztrófa közelsége miatt már elkéstünk.

 
A szerző
okleveles gépészmérnök, általános informatikus
 

1. Hamvas Béla: A világválság. Előszó, jegyz.: Szigethy Gábor. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983. 17.

2. Hamvas: A világválság i.m. 16.

3. „A gondolkozásnak, ha korkritika, mindig van apokaliptikus attitűdje”. Hamvas: A világválság i.m. 11.

4. Hamvas:A világválság i.m. 33.

5. Hamvas:A világválság i.m. 33.

6. Hamvas:A világválság i.m. 19.

7. Hamvas:A világválság i.m. 68.

8. Hamvas itt Giulio Evola: Imperialismo pagano (Pogány imperializmus) című munkájára hivatkozik. Hamvas: A világválság i.m. 16.

9. Hamvas itt Thomas Stearns Eliot: After strange Gods (Különös istenek után) című munkájára hivatkozik. Hamvas: A világválság i.m. 29.

10. Mindhárom idézet forrása: Molnár Tamás: A liberális hegemónia. Gondolat Kiadó, Budapest, 1993. 99.

11. Kühlewind, Georg: A normálistól az egészségesig. Kláris Kiadó, Budapest, 2003. 55.

12. Harari, Yuval Noah: Sapiens. Az emberiség rövid története. Animus Kiadó, Budapest, 2015. 298.

13. Mandeville, Bernard: A lázongó kas, avagy a megjavult gazemberek. In: A méhek meséje avagy magánvétkek közhaszon. Kossuth Könyvkiadó, 1996. 21.

14. Melius Juhász Péter: Az uzsoráról. In: Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Magyarországi Protestánsegylet, Budapest, 1881. 260-261.

15. Id.: Geitmann, Roland: A Biblia, az egyházak és a kamatgazdaság. Alternatív Gazdaság Lexikon, É.n. [https://alternativgazdasag.wikia.org/wiki/A_Biblia,_az_egyh%C3%A1zak_%C3%A9s_a_kamatgazdas%C3%A1g] (2020.06.10.)

16. Érdekes, hogy ezen kettősség fölismerését Arisztotelésznek (is) tulajdonítják, miközben épp ennek a jegyében született évszázadokkal korább a mózesi kamattilalom, amely a pénzhatalom intézményesülését volt hivatott megakadályozni.

17. Gesell, Silvio: A természetes gazdasági rend. Kétezeregy Kiadó, Piliscsaba, 2004. 297

18. Metz, Johann Babtist: Memoria passionis. Vigilia, Budapest, 2008. 103.

19. A gabona megzsizsikesedik, a vas megrozsdásodik, a zsömle másnap eladhatatlan, harmadnapra ehetetlen is stb.

20. (Még) nincs olyan szavunk, amely csakis a csereeszközre vonatkozó negatív kamatot jelenti.