Az író közege a függetlenség

Regényei meseszerű vagy fantasztikus világokat idéznek meg, és ahogyan korábban mondta, a regény az Ön számára is menekülés – mégsem fordul el a közéleti kérdésektől. 2012-ben megnyerte a Litera.hu közéletivers-pályázatát, de A kis reccsben, a Möbionban és a Tankomban is félreérthetetlenek a társadalmi és politikai utalások. Ez mennyire lehet konkrét, és milyen módon válhat közvetlen szerepvállalássá?

– Közvetlen szerepvállalássá ne váljon, mert az már egy másik szakma: a politikus. Az aktuális politikai gyürkőzést követni sem érdemes, nemhogy részt venni benne. Én a tendenciákra és az összefüggésekre szeretek figyelni, a társadalmi mintázatok történeti ismétlődéseire, emberi és intézményi mechanizmusok változásaira vagy változatlanságára, a hatalom retorikájának és a háborús összeomlás esélyeinek összefüggéseire. És persze, ha az ismétlődések fenyegetőek, szóval ha a jelenlegi hatalom működésében rá lehet ismerni olyan korábbi fogásokra, amelyek háborúkhoz és népirtásokhoz, gazdasági bedőléshez és rongált, hazug emberi kapcsolatokhoz vezettek, akkor ideges vagyok, ezek az indulatok így-úgy beszivárognak a regényekbe, és ez kockázatos. Ha didaktikussá, tanító célzatúvá, ítélkezővé válik a szöveg, akkor fércművet csináltam. Ha fölékerülök, könnyű, távoli, ironikus és önironikus hang lesz ebből a méregből, akkor szervessé válik, és jót tesz nekem, mert becsatornáztam és feldolgoztam a közéleti élményemet, és jó az olvasónak, mert miközben önfeledten úszik a mesével, érzi a jelenét is.

A szakma történetén úgy látom, hogy természetes az irodalom közéleti érzékenysége. Gondoljunk Janus Pannoniusra, Swiftre, a 18. századi francia írókra, a reformkori magyarokra, vagy Dickensre és Zolára, Adyra, Móriczra, Orwellre – illetve nem is érdemes sorolni, mert az érdekes szerzők szövegeibe beépül a közélet. Az Iskola a határon című regény kilát a korából, és időtlen protokollt fed fel: a katonaiskolában véget ér Merényiék rémuralma, kirúgják őket, erre B.B., akit addig elnyomtak, a nagy felszabadulás után elkezdené kiépíteni a maga új uralmi rendszerét. Ugyanaz a képlet, mint Orwell Állatfarmjában, ahol győz a disznók vezette forradalom, elkergetik a gazdát, aztán a disznók lesznek az új urak, és a forradalomnak annyi: új mezben visszaáll a régi rend. Pont így jártak Leninék a Szovjetunióban, és nálunk Orbán Viktorék.

Mindenesetre az író közege a függetlenség. Ezzel együtt az író jól teszi, ha szól, amikor rémes dolgot lát – az olvasó is jól teszi.

Van-e foganatja az írói kiállásnak?

– Száz éve egy író lehetett híres, ma nem lehet az. Az irodalom elbukott, illetve a közege bukott el, a nyomtatás, az írás, és a győztes közegnek, a monitorok és kijelzők világának még csak harcolnia sem kellett a győzelemért – amint megjelent, nem volt ellenfele. Ma egy Nobel-díjas író tömeghatása nem mérhető egy tévés vetélkedő műsorvezetőjének hatásához – ahogy az antik Rómában is mindenki ismerte a győztes kocsihajtót vagy gladiátort, de Vergiliust és Martialist csak a megrendelőik és egy szűk kör ismerte. Azért nem halt meg az irodalom, csak éppen kisművészet lett belőle. Ezzel kell élni, ehhez kell alkalmazkodni: most már nem a mi kódunk a nagy, az egész kultúrát integráló kód, ahogy az száz éve, de még ötven éve is volt, hanem az irodalom integrálódik az új rendszerbe, ha akar, és telepszik rá a monitorok világára hasznos kis élősködőként. És így még társadalmi hatása is lehet.

Milyen szerepet játszhat ebben az irodalom intézményrendszere, vagy tágabb értelemben az irodalmi nyilvánosság?

– Nem tudom. Ha az irodalom intézményrendszerét a kiadók alkotják, akkor nincs komoly hatásuk. Magyarországon sikeresnek számít a háromezres példányszám, és ami néhány ezer emberre terjed ki, az nem társadalmi nyilvánosság. Annak van hatása, ami a monitorokon megjelenik, és ami nem írásban, hanem mozgó és beszélő képekben jelenik meg.

Mintha a regényei tükröt tartanának a mai magyar társadalom elé. A kis reccs, amely egy alternatív jelenben játszódik, igen radikális diagnózist állít fel. A főhős a kommunizmus győzelme miatt hagyja el Magyarországot, mert nem bír országhatárok és ellenségek, hatalom és társadalmi különbségek nélkül élni. Ilyen sivár képet mutat a hazai elit? Ilyen lenne Magyarország?

– Nincs az a fikció, amit a valóság ne űberelhetne, mert ember olyat kitalálni nem tud, aminél vadabb dolgok ne következhetnének be. Szerintem amiben most élünk, az még A kis reccsnél is meredekebb. 2011-ben írtam, és akkor nem hittem volna, hogy olyasmik történhetnek, amik azóta megtörténtek. De ez nem a hazai elit látlelete, mert az elit nem a semmiből jön, hanem ők a lakosság esszenciája. Vagy mondhatom azt is, hogy a nemzet esszenciája. Bármit is követnek el, az csak olyasmi lehet, amit mi magunk is elkövetünk – esetleg a lépték különbözik. A kiskapuink, apró csalásaink, protekcióink, hálapénzeink, füllentéseink, apró szolgálataink, mellébeszéléseink, csúsztatós játszmáink csupa olyasmi, amit ők is csinálnak, aztán persze a nagy emberek példája jól látható, és az visszahat a társadalomra, szóval a népre, tehát ránk, és ettől még hitványabbak leszünk, és még elvetemültebb elitet termelünk ki. A folyamat gerjeszti önmagát, és az ilyesmi rendszerint csúf véget ér, szóval nem vagyok optimista.

Viszont a művészetnek többletet ad ez a romlottság: a jog, a törvények és az emberi viszonyok ellentétes működéséből adódó kettős beszéd az irodalom számára az árnyalatok, a kifinomultság és a jelentések gazdagsága. Olyasmink van ezáltal, amit egy őszintébb viszonyok között élő nyugat-európai nem ért meg – bár nekik is vannak dolgaik, amelyek viszont nekünk nincsenek.

Az 1968-ban játszódó Tankom főhőse egy infantilis katonatiszt, aki imád színes műanyag katonáival játszani, Kádár segédtolmácsaként mégis belecsöppen a nagypolitikába, amiből persze nem ért semmit. Őszintén hisz az állam mindenhatóságában, Kádárban egy szerető és szerethető apát lát. Ön szerint milyen felelősség terheli a kisembert, aki a regényhőshöz hasonlóan félig-meddig tudtán kívül, de ha akarom, félig-meddig tudatosan csúszik ebbe a szerepbe?

– A felelősség nehezen értelmezhető olyan emberek esetében, akik előtt nincs alternatíva. Aki olyan családban, olyan iskolában, olyan faluban nőtt fel, és mindig is olyan munkahelyeken dolgozott, ahol nem ő dönt a sorsáról, hanem atyai vezetők, ott nem kérhetünk számon felelősséget. És ott sem, ahol az érték nem a közügyekben való részvétel, hanem a polgármestertől érkező ingyen tűzifa és az állampárttól érkező karácsonyi utalvány, meg ott sem várhatunk el felelősségvállalást, ahol nem kereshetnek elég pénzt a házépítéshez, viszont kaphatnak támogatást az államtól, ha jó összeköttetéseik vannak, és ott sem, ahol el sem tudják képezni, hogy lehetséges a kiút ebből az egészből, ahogy azt sem, hogy léteznek társadalmak, ahol nem alattvalóként élnek az emberek.

Ez a kultúra minden egyeduralom alapja, és jelenleg a magyar kultúra jórészt ilyen. És aki itt így akar uralkodni, az tesz is azért, hogy a lakosság ilyen állapotban maradjon.

Meddig tarthatja infantilizmusban a paternalista állam a saját polgárait? Van-e egy pont, amikor az emberek maguktól ráébrednek, hogy ez az állapot egyáltalán nem válik a javukra?

– Amíg az embereknek van mit veszteniük, addig nem jutnak el erre a pontra – akármilyen kevés is, amit veszthetnek. Kádárék sikerének is ez volt a kulcsa: senki nem volt jómódú, de az állam és a Párt mindenkiről gondoskodott. Cserébe csak annyit vártak, hogy az alattvaló ne kérjen részt a hatalomból, ne akarjon dönteni az ország sorsáról, ne akarjon semmit, hanem hagyja, hogy minden menjen tovább úgy, ahogy addig.

Milyen irányokba indulhat el a magyar társadalom? Milyen forgatókönyveket tart elképzelhetőnek?

– Ha társadalomtudományokkal foglalkozó kutató lennék – tehát komoly tudós –, nem merném megkockáztatni, hogy prognózist állítok fel. Túl gyorsan változik a világ, túl sok a bizonytalansági tényező, tehát bárhonnan jöhet a változás: akár a technológiai innováció, a versenyszféra mozgása, a klímaváltozás, vagy a nagyhatalmak viszonyváltozásai is összedönthetik egy ilyen kis országban a puha diktatúrát. Ahogy 1989-90-ben sem a magyarok csinálták meg a forradalmukat, hanem a világpolitikai folyamatok és maga a kommunista párt engedték meg a rendszerváltást. Viszont nem komoly tudós vagyok, hanem egy link író, fikcióban utazom, tehát ez a prognózisom, illetve ezeket a verziókat tartom lehetségesnek:

1. Párszáz év alatt mi is végigjárjuk azt az utat, amit az angolok, hollandok, dánok stb. szintén évszázadok alatt tettek meg, mire a középkorból és a hűbériségből eljutottak a hatalommegosztás, a szolidaritás, a jogállamiság kultúrájáig. Nekünk talán gyorsabban fog menni, mert látjuk magunk előtt az ő példájukat; sőt a legképzettebb és a legmozgékonyabb magyarok már régóta náluk dolgoznak.

2. Akkora sokk éri a népet, ami után többé nem akarja ismételni a múltat, és engedi, hogy külföldi felügyelettel kiépüljön az az intézményesség és az az oktatás, ami már nem alattvalókat, hanem polgárokat nevel. Így jártak a németek 1945-ben – ilyesmit ne kívánjunk, de ez is lehetséges.

3. Ez a verzió a szerencse. A karizmatikus vezetőt, tehát apukát igénylő magyar népet szerencse éri, és a következő vezére felvilágosult abszolutista lesz (esetleg a jelenlegi vezér változik meg valami csoda folytán). Ő is erős kezű, sármos és tehetséges taktikus, amilyenek általában a sikeres vezérek, csakhogy miközben fenntartja az uralmát és a karizmáját, nem Ázsia és a középkor felé, hanem a polgárosodás és az európai szellemiség felé vezeti a népet. Ahogy némelyik 18. századi uralkodó azt elkezdte.

4. Mire észbe kapunk, egy természeti kataklizma, népvándorlás, atomháború vagy klímakatasztrófa elsöpör minden eddigi keretet, így az egész kérdés értelmetlenné válik.

Illés Anett felvételei

A társadalom nagykorúvá válásának egyik kulcsa az oktatás. A vers ellenforradalma című kötetében javaslatot tett az irodalomtanítás módszertani megújítására, az élmény- és alkotáselvű oktatás meghonosítására. Ismer-e ezen a téren jó gyakorlatokat, vagy akár hazai példákat?

– A jó gyakorlatok esetiek, és egy-egy elhivatott tanár működésétől függnek. Magába a rendszerbe az van programozva, hogy a diák megutálja az irodalmat a sok érdektelen, egy szempontú és képmutató elemzés miatt. A jelenlegi tantervvel sok száz szerzőt és sok ezer művet nyomunk le a diák torkán, mire eljut az érettségiig, de nem tanítjuk meg az olvasás örömére, a gondolkodás szabadságára, a játékra. Arra, hogy az írástól boldogabbak leszünk, és akkor is jót tesz nekünk, ha egészen más a szakmánk.

Mik lehetnek a modellváltás esélyei?

– A finn oktatási rendszert szokták emlegetni mint világelsőt. Nem ismerem minden részletét, csak pár cikket olvastam róla, néhány finn és ott élő magyar ismerősömmel beszéltem, és ezek alapján úgy tűnik, ez a finnek titka: bármilyen kormány volt uralmon a háború óta, nem akart beleszólni a tanárok dolgába, sem ideológiai sem szakmai alapon. Továbbá tolták az oktatásba a pénzt, továbbá az ő történelmükből kimaradt a hűbériség, így az a pénz nem lyukas vödörbe ömlött, mert nem lopták el élelmes polgármesterek és állami tisztviselők. Továbbá a minisztériumok és a fenntartók nem uralkodni akartak a szakmán, hanem szolgálni azt.

Nálunk pedig a váltás esélyei körülbelül azok, amelyeket korábban, a társadalmi modellváltásnál abban a négy pontban felsoroltam.

Több regényének alapmotívuma a perspektívaváltás, ami a Török tükör és a Tankom szerkezetét is meghatározza, A kis reccs utópisztikus világában pedig lényegében minden fix nézőpont megszűnik. Ez, ahogy egy korábbi beszélgetésben mondta, mentálhigiénés problémakezelésként is felfogható: segít távolságot tartani, kívül kerülni a magunk baján, és ezáltal megérteni azt. A mostani helyzetben valóban érezhető segítséget nyújthat ez a terápiás lehetőség?

– Nekem segít.

A könyveiben a kultúra egyetemes problémáira is reflektál. A Török tükör főhőse azt mondja, hogy bár az írónak „kötelessége tisztán tartania a mese áramának medrét”, írni mégis jobb, mint olvasni, mert írás közben az ember nem keveri össze a saját képzeletét a valósággal. Ha jól értem, itt egy történet elbeszélhetősége, hitelessége, vagy éppen konstruált volta a tét, ez pedig napjaink sokszor kárhoztatott válságtünetére, a nagy narratívák szétesésére, több szempont egyidejű érvényességére, az értékek relativizálódására utal – vagy mindez csak az irodalom „belügye” volna?

– Ahogy mondja, ez tényleg a kultúra egyetemes problémája. Vagy lehetséges, hogy ez a relativizálódás és szétesés csak a látszat, mert valójában nincs is minek szétesnie? Nem lehetséges, hogy az integráltság és az abszolút érték csak illúzió, amivel kábítottuk magunkat? Én erre hajlok. Végül is minden háború és népirtás muníciója ez volt: biztosak voltunk benne, hogy a mi értékeink az abszolút értékek, hogy a mi narratívánk az egyetlen és kizárólag érvényes narratíva, tehát jogunk és kötelességünk harcba szállni érte. Közben a másik oldal is ugyanúgy érezte. Így törtek ki a vallásháborúk, aztán a világháborúk, így zajlott a gyarmatosítás, és így zajlik jelenleg a természet elpusztítása, ezzel saját életterünk elpusztítása. Szerintem az abszolútumok világa hazugság, és ezen a hazugságon az önpusztító programjaink futtatják magukat, illetve bennünket. És hogy a program biztonságosan futhasson, szent találmányokkal védi magát: nemzet, hazafiság, becsület, Isten, haza. Ezek nevében ma is bárkitől el lehet várni, hogy kínhalált haljon egy aljas háborúban, vagy megerőszakoltassa magát egy óvóhelyen, vagy halálra kínozzon és erőszakoljon másokat. Horthyék a haza és Isten nevében küldték a Don-kanyarba a népet, és az Iszlám Állam szintén Isten nevében gyilkol. Nem kár ezekért az abszolútumokért.

Fordítsuk előnyünkre a relativizálódásnak és szétesésnek tűnő veszteségérzetet – mert ez a szétesés és relativizálódás első körben tényleg veszteség. Én is fájdalommal élem meg, hogy leáldozott a könyveknek és a lassú, fekete-fehér filmeknek, és nehéz elfogadnom, hogy a digitális-vizuális világ lebutítja az emberi kapcsolatokat, és hogy ez ellen még nem találtuk meg az ellenszert. De ha valami megtörtént, azt visszacsinálni már soha nem lehet, esetleg tovább rontani a dolgot, ha befeszülünk a visszacsinálásért – így jött az első világháború után a második, és a jelenlegi kormány ugyanazt a sértettségen alapuló Trianon-kultuszt terjeszti, ami korábban a már ismert eredményeket hozta. Visszacsinálni semmit nem lehet, viszont előrefelé tekintve lehet kezdeni valamit. A szétesés megtörtént, az új univerzum itt van körülöttünk, és rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e, használjuk-e, vagy pedig harcolunk ellene és belepusztulunk. A hívők nyugodtan felfoghatják úgy, hogy bármi történt, azt Isten csinálta, és nem azért csinálta, mert Isten jó vagy rossz, vagy mert segít vagy büntet, hanem egyszerűen csak így csinálta, és mi döntjük el, hogy felülünk-e mellé a bakra vagy a szekere elé vetjük magunkat.

Azért mégis úgy járunk jól, ha tartjuk magunkat néhány abszolútumhoz: egymás segítése, elfogadás, megbocsátás, türelem, nemzetköziség, szeretet – ezek körülbelül a liberális és egyben az evangéliumi értékek is.

És a nagy narratíva hanyatlása az irodalomban?

– Szerintem a történet-nélküliség csak divat. Volt. A múlt századi művészeti forradalmak járulékos jelensége. A forradalmak kisöprik a felesleges lerakódásokat, és közben hasznos dolgokat is felprédálnak, szóval az inga túllendül, de a lengés csillapodik, és a hasznos dolgok visszatérnek. A történet ősi és időtlen igény, a gyökerei nyelv előttiek – a történet zene. Hiszek a történetben – történeteket írok.

A kis reccs világában az agyunkban működő és az utódokra is átöröklődő implantátummal bárki rákapcsolódhat a Szentlélek nevű központi szerverre, így az információk és emlékek végtelen, kollektív tárháza jön létre, a tudás hagyományos formái, sőt a jó és a rossz kategóriái is eltűnnek. Valóban ilyen gyökeres változások előtt áll az európai kultúra?

– Nem előtte áll, hanem a változások kellős közepében evickél. És nem csak Európa.