Centralizált hatalommegosztás, megtépázott demokrácia, jogállami végjáték

A centralizált Magyarország egyben a demokratikus centralizmus három évtizede után talán a legkeményebb politikai fogalomkör a jogérvényes hatalomtechnikákkal szembehelyezkedve! A centralizált és kisajátított demokrácia pedig az időközben megtépázott jogrendszerrel immár olyan kép, mely a léket kapott, zátonyra futott, vitorláját vesztett, lélekvesztővé vált impozáns hajó elsüllyedés előtti utolsó pillanatát rögzíti.

A hazai politikai tudományok felparcellázottságának és politikai tagoltságának belátásával nehéz arra a szaktudományos következtetésre jutni, hogy a mindennapi sajtóviták és félhangos kötözködések, vagy elvont meta-teoretikus szárnyalások között a legcsekélyebb figyelem is fordulhat a hazai szakirodalom jogelméleti, alkotmányjogi vagy jogantropológiai feltárása felé. S talán még ennél is ritkásabban járdogálnak kollégáink a parlamenti joggyakorlat politikai szociológiai dimenziói, az alkotmányelméleti és narratív közpolitikai belvilágok tájékán, ahonnan példaképpen az alábbi szakmunka is vétetett.

Nem vagyok a tudományterület felkent szakembere, ám politikai aktorként legalább annyira, mint politikatudományi kutatóként, talán mégiscsak jelzéssel élhetek, ha úgy látom, alapozó szakmunka jelenik meg. Ez nem szokásunk – már ha nem áll érdekünkben –, nem kötelezettségünk, nem helyezkedésünk megoldása. Már jó ideje nincs hazai politikatudományi kritika a tudásterületek és akadémiai intézmények kölcsönhatásait érdemben érzékelő kutatók között sem, még kevésbé a társtudományok területéről „át-olvasás” formájában, meg aztán elhatalmasodott a pártcsoportosítási, vagy besorolási és hovatartozási kényszer, így a legkisebb esélye van annak, hogy a „köztes” területi munkákra kellő figyelmet fordítunk.

Szaktudományi kritikai minősítésre magam sem vállalkozom, nem utolsósorban a kellő jogalkalmazási és jogkodifikációs beavatottság hiányában. Azt azonban mégis megtehetem, hogy a partnerségre, a kölcsönhatások kialakult rendszerére, a respektálandó szakismeret tudomásul vételére egy pillantásnyi figyelmet szánjak. Nem mert „értek hozzá”, hanem mert érteni próbálnék – legalább a befogadásához, elfogadásához, a róla való tudás fontosságának elismertetéséhez. S persze ennyi bevezető hangolás után immár pompás koncertnek kellene következnie…

Most mégis inkább csak utalok a „játszó muzsikusokra”, a koncert-környezet és a miliő tónusaira, a díszletek és a szcenikai alkalmazások meglétére. Olyan kötettel teszem ezt, melynek az Olvasó felé méltó módon közvetíthető vállalása, filozófiája, morálja, vázlata és kibontása van, s ez nem politikai, hanem leginkább szakpolitikai, jogpolitikai, demokratikus jogelméleti. A Centralizált Magyarország – megtépázott jogvédelem. A hatalommegosztás rendszerének változásairól (2010–2014) című kötetről van szó.¹ A szerző Dr. Bárándy Gergely, jogi doktor, országgyűlési képviselő volt a magyar parlamentben, közjogi kabinetvezető, az ellenzéki helyzetbe jutott párt elnökségi tagja, az alkotmány-előkészítő eseti bizottság alelnöke, a Velencei Bizottság és a Monitoring Bizottság magyarországi jelenlétekor a frakció tárgyalódelegációjának tagja, sok-sok alkalommal vezérszónok, s mint ilyen, hozzávetőlegesen az összes közjogi tárgyú törvényjavaslat vitájában részt vett. Tehát olyan mennyiségű és rétegzettségű tapasztalati tudás, szakértelem és felelős belátás avatott közvetítője lehet, hogy aligha lehetséges kötetéből és munkáiból egy-egy hangsúlyos mondatot kiemelni, szempontot fölidézni, nagy elméletet az égre vetíteni és felhőtlen derűvel körbefogni. Talán még ennél is kevésbé lehet súlyán mérni a törvényalkotási folyamatban elvégzett elemzői munkáját.

Ugyanakkor kell. Kell, mert itt éljük a parlamentáris demokráciánk (történetileg első és relatíve legteljesebb többpárti képviseleti rendszerünk) papírformán harmincas életkorának forró napjait, amikor éppen a demokrácia képzetének és intézményes rendszerének egyre harsányabb lebontási és átalakítási munkálatai zajlanak, amikor a jogalkotási folyamat várhatóan negyed-, sőt félszáz évre dönti el a jövőt, amikor a formálisan és történetileg, politológiai és jogelméleti szempontból fajsúlyosnak tekinthető alkotmányozási rendszer a legszélesebb körű társadalmi jóváhagyásra várna (de nem vár, mert megmondták neki, hogy már Ez AZ…! amire képzeletéből futhatja), és a sarkalatos törvények megalkotásakor, beiktatásakor és a fékek, ellensúlyok, jogelvek és törvényi passzusok éppen nem a demokratikus, hanem a burkoltan, vagy épp nyíltan leépített rendszer (csak emlékeztetőül: „a centrális erőtér”) a megvalósulás kitűnő útján halad tova.

El, tőlünk mindenesetre oly távolra, hogy oda már csak rakétával lehet üzenni, nem parittyával. S a megépült nagy monstrum immár járja nyomasztó útját a bársonyos átmenet 30. évfordulóján, az eszme-smirglizős gyakorlat és a fölszalámizási praktikum megfelelő előzményei nyomában. Egyelőre csak nyomában, de nem kizárt, hogy később ő maga lesz A Rendszer. Ez azonban javarészt megírhatatlan. Nemcsak mert a média, a könyvkiadás, a közlésmódok legtöbbje, a megengedő belátások, a szerkesztőségi félelmek, a kiadás-támogatási pályázati rendszer, a nyilvánosság fórumai, a befolyásra épülő hírgyár-erődítmények, a manipulált jogszolgáltatás, a megfélemlített közszolgálatiság, a közvetlen tervutasításos rendszer egész logikája éppen ellene dolgozik. Hanem mert a közjogi válaszok célja, indoka, értelmezési mezeje, haszna, értelme, vitaképessége, konszenzusos bázisa mintegy egyetlen gesztus-értékű kifejezésre épül: „oszt jónapot!” Ennyi a vitathatóság, az egyeztethetőség, a nyomásgyakorlás, a háromoldalú egyensúlykeresés, a társadalmi közmegegyezés, a jogkodifikáció egész eljárása, a fogalmak, a definíciók, az alkalmazási pástok, az érintettek (avagy megalázottak és megnyomorítottak) és a hatalomviselők közötti kommunikáció egész tétje és magasztossága. Ennyi lett a közjog, az államjogi alapelvek, a képviseleti intézmények, a törvény-előkészítés, törvényalkalmazás komplex rendszere és a pártok részvételi, érdekképviseleti, felhatalmazottsági feladattudata közötti alku legfőbb kulcsszava. S még illedelmes is, nem valami házelnöki leszólás csupán. Ha nem tetszik, nyugodtan tiltakozz, ágálj, mondj nemet, berzenkedj, de mindhiába, mert kivárom, míg megunod, s távozol, lemondasz, kimúlsz, esélytelenné válsz, nevetségessé teszünk, besározunk, leszavazunk számszerű többséggel, ha tetszik, ha nem, osztán csaszi, leoltottunk, kiiktattunk, elmentünk, maradsz magadnak a hüppögéseddel…!

Hát így a kezdet, az alaphang. Nem a szóbanforgó műé, hanem az enyém, az olvasóé, a megérteni próbálkozóé. A Szerző ennél jóval méltányosabb. Nem is teheti, hogy ne legyen az, de nem is célja. Az ötszáznegyvennégy oldal utolsó huszonkét oldala a hivatkozott jogi források, törvények, határozatok, alkotmánybírósági vélemények, európai joganyagok és irányelvek, nemzetközi jogi hivatkozások, módosító javaslatok, országgyűlési határozatok, indoklások jegyzéke, a függelék további húsz oldala is a közhivatalos állami dokumentumok másolata. A Bevezetéstől a Záró gondolatokig 481 oldal maga a kötet törzsanyaga. Erről kéne itt szépen, röviden, igazul és érthetően mesélnem „valamit”…

Ez persze esélytelen. A könyv négy nagyobb részre, ezeken belül is nagyobb fejezetekre (hol kettőre, hol ötre) osztja magát, korrekt jogi szakkönyvhöz méltóan római és arab számozással ellátva, perfekt rendszerlogika szerint fölépítve. Publicisztikusabb felületen ebből hozzávetőlegesen egyetlen oldal egyetlen nagyobb bekezdése lehetne ismertethető. Szakjogászi aspektusban lehet, még ennyi sem, mert maga a közjog, a hatalommegosztás rendszere, az alkotmányos intézményrendszer és a kormányzati működésrend szakmai vitaanyagai akár egyetlen sor vagy fogalom célján, funkcióján, tárgyalási fundamentumán és parlamentáris gyakorlatban érvényesítésre kerülő kulcsfogalmán akár étvizedre szóló formalizálást, pontosítást, módosítást, kiegészítést, érvényre juttatást, kihirdetést és jogállási szabályozást végez el egyeztető viták és hivatkozások tengere révén. Akkor hát maradhatunk annál, hogy egy efféle kötet ismertetője legyen talán egyetlen méltó szó, egyetlen hiteles minősítés, egyetlen alkalmatos jelző, korrekt kifejezés vagy közlés…

Ennek sem értelme, sem tartalma nem volna: szakkönyv ez. Mégpedig éppen ezért nem lehet egyetlen szó vagy fogalom, ami leírja. S ha a két részre osztott címet veszem, az is már jogi fogalmakból és jelzői-minősítő karakterből, politológiai és köznyelvi tartalomból áll, mintegy összekarolva a hatalomgyakorlás legerősebb vádjainak egyikével, a jog intézményének jogfosztásával vagy állapotrajzával. A centralizált Magyarország egyben a demokratikus centralizmus három évtizede után talán a legkeményebb politikai fogalomkör a jogérvényes hatalomtechnikákkal szembehelyezkedve! A centralizált és kisajátított demokrácia pedig az időközben megtépázott jogrendszerrel immár olyan kép, mely a léket kapott, zátonyra futott, vitorláját vesztett, lélekvesztővé vált impozáns hajó elsüllyedés előtti utolsó pillanatát talán rögzíti, de boldoggá mégsem tesz. Állapotábra, kríziskezelési modell, szervezeti és rendszerleírás csupán egy kivetíthető színes fotón – amelyet vagy újabb és rémesebb képek követnek az elbeszélésben, vagy (inkább) az áramszünet, a biztosíték totális kicsapása, a vaksötét.

Így, együtt, közösen, cím és alcím üzenete mégiscsak jó. És fontos. Kellünk egymásnak. Ha már ez sem lenne (mert lesz ilyen, sajnos), akkor ami marad, azt már nem jogrendszernek, intézményeit nem a hatalommegosztás jogelvének és a jogállamiság maradék fennállásának hívják, hanem – tessék jelzőt választani – poliarchiának, egypártrendszernek, mensevik többpártrendszernek, fülkeforradalmi puccsnak, egyeduralomnak, diktatúrának, parlamentáris királyságnak, elnöki rendszernek, népuralomnak, anarchiának, válsághelyzetnek, satöbbi – ne kelljen politikaelméleti alapleckét fogalmaznom.

Biztosan tetszenek érteni, itt most nem egy jogtudományi közlöny alkalmi cikkének jogszabály-módosító javaslatait korrekciós szempontokkal pontosító hozzászólás készül… Hanem mérlegelő válaszkeresés arra az alapkérdésre, hogy totálisan összedőlt-e már a jog uralma, vagy csak megroppanással fenyeget – a kérdésre már eddig is szinte válaszoltam. A kötet ezt még hitelesebben teszi. Igaz ugyan, hogy az intézményeket, működésmódokat, joggyakorlatot, törvényszövegeket, módosító javaslatokat, korrekciós változatokat és rendszerszerű összefüggéseket látszólag száraz jognyelven ismerteti, de épp ettől válik még félelmesebbé az egész. Maradva a csalóka párhuzamnál: ha a mérnök ízig-vérig pontos adatokkal közli, mitől fog összedőlni az egész konstrukció, érdemes-e puszta adatpótlás-igénnyel, résztételek aprólékos újraszámlálgatásával elvitatni munkája értelmét, vagy ésszerűbb nyílegyenes menekülésbe kezdeni?! S ami itt nem lényegtelen: a jogi „beszélt nyelv” árnyalt különbségtétele a jogszabályi elvontságok fölött mégiscsak ahhoz vezet, hogy meghallhatjuk a következmények előjeleit, megnevezhetjük a pályamódosítási útvonalakat, cizellálhatunk a jogrend működésmódjainak és a jogállamiság fogalmi koncentrátumainak térfelén (nem is keveset), de alapvetően a centralizáció csapdájába sodródó jogrendszer reccsenéseinek előjeleiből már ki kell tudnunk hallani, mi lehet még a teendő.

A Szerző ezt nem hagyja rejtve. A félezer oldal nem az akut módon még érvényes közjogi vulkán aprólékos ismertetése csupán. Ez csak velejárója, a rendszeralkotó kritikai aspektus elemi része, a tudományos beszédmód kelléke, s a hiteles érvelés háttere. De maga az üzenet a kardinális kérdés, a jog fogalmának állagromlása, a jog védelmének halaszthatatlan feladata, a jogosság hamisításának megnevezése, a jogtalanság felé vezető utak nyomvonalának és útvezetésének térképre rajzolása, figyelmeztetés a fenyegető joganarchia és egypárti direktívarendszer előjeleire. Ezt pedig mértéktartó, visszafogott, szakmai respektusra okkal adó, a támadhatóságot szakszerűséggel kivédő szerzői vállalás tudja csak kivitelezni, ami itt kétségtelenül fennáll.

Hogyan tépázza meg tehát a jog a maga rendjét, ruházatát, következetességét, törvényességét, intézményi alapjait és képviseleti elveit, normáit és rendelkezéseit, amikor a hatalom megosztásáról, s különösen ennek a 2010–2014 közötti rendszeréről van szó? S lehet-e ezt még védeni, kinek, mivel, mi végre, meddig? A szerzői választ igencsak jogszerűtlenül összegezhetném itt. A jognak a jogosult beszédre, a felelős közlés tisztaságára éppúgy kell építenie, mint a törvényi kodifikáltságra, részletjogi kezelésmódokra, törvényességi felügyeletre, jogbiztonságra, a képviseleti és alkotmányos rendszer garanciáinak meglétére, s ennek intézményesített gyakorlatára. Erre pedig Bárándy úgy szán számos fejezetet, hogy abban részt kap az intézményesség megannyi anomáliája, a parlamenti kezdeményezések kudarcos kísérletsora, az elvitatások serege, a joghivatkozások és rendszerbomlasztási megoldások szimbolikus–politikai eljárásrendje, a cselek és kiszorítósdi háborúskodás tengernyi történése is, időrendbe szedve és parlamentáris rendszeri joganyaggal alátámasztva.

Részemről ezért talán az aprólékos szakjogászi interpretációk sok-sok lábjegyzetnyi hivatkozása helyett is a legméltóbb megoldás, ha a Szerző szándékát jeles kollégája, Fleck Zoltán jog- és társadalomelméleti tanszékvezető körvonalazó szavaiból emelem ide „értékítéletként” a kötet céljáról: „Nagy pusztítások után elengedhetetlen a pontos leltár. Tudnunk kell, hogy mit vesztettünk el és hogyan, különben nincs esély az újjáépítésre. A rövid életű magyar alkotmányos demokrácia leépítésének történetét a jogalkotási folyamatot belülről szemlélő résztvevőtől ismerhetjük meg, így különös élmény a részleteket, az emberi esetlegességeket és a rendszerépítés durvaságát egyszerre látni. A rezsim alapjellemzői világosan tükröződnek létrehozóinak emberi minőségében. Sőt az eljárás színvonala, az érvek és a végeredmény is teljes összhangban vannak: silány, kaotikus és szabadsághiányos. A 2010 és 2014 közötti hatalomkoncentrációt, a nyers uralmi akarat érvényesülését, vagyis a magyar alkotmányos rendszer halálát számos tényező hozta létre, ezek elemző számbavétele fáradságos munkát igényel majd, és megfelelő távolságot. És akkor jön majd el e pontos történetmesélés ideje, rá fogunk jönni, hogy történelmi folyamatokat akkor tudunk értelmezni, ha a kortársak, a résztvevő birtokolják a tudást. Ez a könyv nem emlékezés, az események frissek, a borzalmas eredmény még annyira új, hogy egyelőre össze sem omlott, nem is láthatjuk még összes következményét. De láthatjuk természetét, ha vesszük a bátorságot meghallgatni a pusztítás krónikáját.”²

A kötet – Fleck Zoltán kifejezésével – „az egyszerű (értsd: primitív) hatalomtechnikai átalakítások” rendszerszerűségével, folyamatainak ábrázolásával és intézményes jogelveinek részletes bemutatásával tudományos, alkotmányelméleti és a politikai közösség egészét súlyosan érintő politológiai aspektusával a demokrácia védelmében emel hangot, ennek értékeit tekinti alapnormának. A jogtörténet és a közjog históriája folyamatában és eseményeiben is egy kulturális korszak küzdelmeinek hordozója, ezért messze nem indokolatlan, hogy Dr. Bárándy Gergely kötete a demokrácia tiszteletének hangján ad kritikai összképet a magyar jogállamiság végjátékáról, az eseményleírásokban és jogtechnikai elvekben mutatkozó alkotmányossági válsághelyzet tegnapi állapotáról.

Kellemetlen könyv. Szakkönyv. Fejbevágóan vaskos, és még lesújtóbban pontos. Nem való olyannak, aki nem kedveli, ha emlékeztetik tudnivalóira, az értékromlásra, a megtépázottság véghelyzetére, a közgondolkodás és a szakértelem felelősségére, korunk udvari értelmiségének elfajzására, a mindenkire leselkedő válságállapot végső beteljesedésére. De hogy a jelek és értelmezések sok-sok árnyalatához egy pontosító heppi endet csatoljak, a Szerző a kötetet így ajánlja: „Kicsi lányomnak, Aliznak. Ez volt, amikor születtél. Ígérem, jobb lesz, mire olvasod”.

Kiegészítésként még annyit: aki veszi a fáradságot, hogy belemerítkezzen ebbe a mérgező közegbe, az nyugodtan számítson a legrosszabb következtetésekre. De hogy senki ne tekinthesse elavultnak a kötet fókuszába emelt korszak történelmi „idejét”, jelzem: már elkészült a második kötet a 2014 és 2018 közötti állapotrajzzal.³ És folytatása is következik…! A második kötet ajánlásában e módosulás tükröződik imígyen: „Kicsi lányomnak, Aliznak. Lemondtam, nem feladtam…”