Európa

A migráció Európa történetének a legkorábbi időktől kezdve szerves részét képezte, ám 2015 lényegi újdonságot jelentett. Nemcsak azáltal, hogy elmélyítette a megosztottságot a nyugat- és a közép-európai államok között, hanem azért is, mert szemmel láthatóvá tette a nyugati társadalmak belső hasadását, halaszthatatlanná tette egy új társadalmi szerződés jogi, politikai és társadalmi keretfeltételeinek kialakítását.

Európa feladta tradicionális értékeit, és bénultan nézi, ahogy ezeréves kultúrája fokozatosan a semmibe vész. Róma bukása is részben annak tulajdonítható, hogy a római katona valamikori harci szelleme lehanyatlott, a légiókban jórészt idegenek szolgáltak, akiket nem a birodalom nagysága és dicsősége, hanem a győztes csaták során megszerezhető zsákmány érdekelt. Minthogy Közép-Kelet Európa még mentes a multikulturalizmus csapdájától, reménykedhetünk abban, hogy a még létező európai civilizációk segítségével a történelmi Európa megmenthető.

A nemzetnek, bár tágas modern közösség, megvan ez az óriási előnye a globalizáció tereivel, hálózataival szemben, hogy „természetessé”, vagyis magától adódóvá, közvetlenül felfoghatóvá tudja tenni az együttélést. A 21. század nem a „nemzetek alkonya”. Viszont a nemzeti létmód fennmaradása jelentős változásokon megy majd át, főleg a „közösség elképzelésének” módját, a nemzetiesítés eszközeit tekintve. Olyan átalakulásról van szó, amely lényegében a nemzeti létmód globális civilizációhoz való alkalmazkodását jelenti.

A ráció és a fanatizmus, a türelem és a hisztéria, a kreativitás és a pusztító uralomvágy között őrlődünk, végső soron az ember társadalmi létezésének újratermelése került veszélybe. Azt is mondhatnánk, hogy az ember társadalmi és szellemi léte, önmagára vonatkozó tudása, az élethez való viszonyulása került ellentmondásba egymással.