globalizáció

Az önmagáért felelős személyiség, a pozitívnak beállított, a maga útját járó ember egyebek közt erkölcsi kérdésekben a saját maga szabályalkotója és bírája. Nagyon vonzó állapot. Ki is alakul az öntörvényű ember, aki senkinek semmi­ért nem tartozik számadással, mert eszkatológiai távlata egyszerűen nem létezik. Az ilyenfajta embernek leginkább csak érdeke van, aztán az egyéni érde­kek – összefonódva – lassan megelőznek minden civilizációs és közösségi értéket.

A seattle-i tüntetéssorozat bebizonyította, hogy az egyéni érdekek összekovácsolása hatalmas tetteket képes véghezvinni. Nem véletlen, hogy az egyesült államokbeli sajtó egy új hatalom megjelenésének nevezte a globális civil szervezetek seattle-i megmozdulását.

Mivel napjainkban a nemzetekfelettiség eszméje dívik, pszichológiai szempontból a népek identitásválsága figyelhető meg. Ez az identitásválság hosszan tartó feszültséggel és nehezen elviselhető bizonytalansággal jár együtt, amit klinikai szempontból talán „gyökértelenségi szindrómának” nevezhetnénk. A „posztmodernség” szólama ennek a gyökértelenségnek a kompenzálását jelenti, ami a dolgok esetlegességének elfogadása érdekében minden korábbi érték lerombolásában és heves pusztító vágyban nyilvánul meg.

A globális fenntarthatóság jelenlegi liberális értelmezését egy illuzórikus optimizmus hatja át. Az elgondolás ugyanis azon a feltevésen alapszik, hogy a különböző, önmagában fenntarthatatlan politikai közösségek pont úgy fogják kiegészíteni egymást, hogy az emberiség mint egész majdan fenntarthatóvá válik. Erre azonban semmilyen biztosíték nincs.

A ráció és a fanatizmus, a türelem és a hisztéria, a kreativitás és a pusztító uralomvágy között őrlődünk, végső soron az ember társadalmi létezésének újratermelése került veszélybe. Azt is mondhatnánk, hogy az ember társadalmi és szellemi léte, önmagára vonatkozó tudása, az élethez való viszonyulása került ellentmondásba egymással.