Jelenlegi hely

Hankiss Elemér

A. Gergely András

Az emberi kaland korszakosan tragikus és impozánsan magányos létállapotok helyzetjelentése. Tudunk-e „itthon” lenni még a világban, s van-e még világ körülöttünk? Ha van, az a miénk-e még, köröttünk forog-e, vagy már régen a periférián lakozunk, s fel sem ismerjük a margóra futás veszélyeit?

Az irodalomolvasó közönség új, eddig ismeretlen Fülöpöt talál Passuth regényében. Passuth László „közönséges embert” akart formálni az érdekes, romantikus hősből. Az új beállítás csábítása a végletbe ragadta. Fülöp az „ember” túlságosan meg van magyarázva, ezért nem látjuk az „uralkodó” tévedéseinek, korlátoltságának szörnyű következményeit, melyek túlnőnek saját sorsán.

„Igen, tévelygek. Keresem azt, ami új, amit még homály fed, ami fontos lehet, ami még élő, ami több, mint a ma adott és ismert. Igen, tévelygek, kalandozom, vagy akár csellengek. Játszom. Nem hiszem, nem vagyok elég gőgös ahhoz, hogy azt higgyem, megtaláltam az igazságot. És nem szorongok annyira, hogy görcsösen belekapaszkodjam, belecsimpaszkodjam abba a biztosnak remélt fogantyúba, amelyet egyszer már megragadtam. És valóban: nem akarok a dzsungelből kijutni. Az élet és az ezerféle lehetőség dzsungeléből. A titkokkal, meglepetéssel, felfedezhető igazságokkal teli dzsungelből. Nem akarok túl hamar kijutni arra a bizonyos, nagyon is áttekinthető »homokos, vizes síkságra«. Ahol már nincs remény. De lehet, hogy mégiscsak Jelenits tanár úrnak van igaza. Lehetséges, hogy azok közé tartozom, akikről Hofmannsthal így ír: »Céltalan vándorai a térnek.«”