nemzetfogalom

A csaknem teljes szuverén hatalom birtokába jutó magyar és magyarosodni akaró politikai elit országos és helyi képviselői a határozott politikai–kulturális nemzetállam-építés útját folytatták, a nemzetiségi törvény gyakorlati alkalmazásának részleges figyelmen kívül hagyásával. A nem magyar és mindinkább nemzetiséginek nevezett politikai–kulturális elit képviselői pedig eleinte jellemzően a nemzetiségi törvényt sem fogadták el, majd a teljes érzelmi elidegenedéstől, az aktív kulturális és politikai párhuzamos sajátnemzet-építés gyakorlatán át a status quó-hoz igazodás és az államnemzethez való lassú asszimilálódás alternatívái közül választottak.

Az etnikus és vallási rivalizálás, a határkonstrukció elsősorban a helyi és nem helyi román és magyar politikai és tudáselit által formált nyilvános ünnepi rítusok és diskurzusok szintjén érhető tetten. A román és magyar pünkösdi ünnepek nyilvános üzenetei és az ünneplő románok és magyarok egyéni ünneplési gyakorlatai, élményei között ellentmondásokat, nehezen összefésülhető szálakat fedeztem fel, vagyis az ünnepek hivatalos üzenetei, rítusai nem minden esetben érik el a „kívánt hatás”-t.

Lehet-e ténylegesen egy új-zélandi vagy kanadai magyar klub esetében kettős kötődésről beszélni, ha az ottani magyarok már kevert nyelven szólnak, ha egész generációknak hiányzik a nyelvtudásuk, ha már nem ismerik a magyar népmeséket, nem hallgatják a magyar pop-kultúra számait, nem látnak egy, Az ember tragédiájából készült újraföldolgozást?

Ami Kárpátalját illeti, amíg a nyelvhasználat kérdése nem került előtérbe, helyi szinten nem volt igazán lényeges, hogy melyik politikai közösséghez fog tartozni Ukrajna, mert ennél a béke fenntartása mindig is fontosabb volt.

Az alkotói víziók, asszociációk mintegy komplex beteljesüléseként, a harmadik színárnyalat tökélyének körüljárása, a szabadság szárnyas köreinek fölidézése már a kortárs magyar nemzetfogalom bűvkörébe csalogat, ahol valamely „etnikai táj” terpeszkedik vagy röppen a politikai földrajz mezőire, s az aktuálpolitikai szimbolizmus harmonikusan találkozik a magyar őstörténetbe plántált romantikus történetmesélés eszközeivel, a turulmánia és turanizmus kortárs politikai vallássá erősödésének pátoszával, intézményeivel, eseményeivel is, képanyagban rögzített szertartásaival is.

A kultúrák világversenyében nem az egy főre eső arénák és más abszurditások növekedése számít. El lehet így lenni egy ideig, akár évekig, évtizedekig; lehet fejleszteni a nemzeti öntudatot és a tulajdoni hányadot. Kijózanodás és kulturális megújulás hiányában viszont a létezés magyar lejtőjén kétségtelen a végkifejlet.

Kelet-Közép-Európa virtuális szellemi tér, amely fogalmilag ritkán kap határozott kontúrokat, szellemileg, a művekben, a kultúrában és a kulturális közösségekben, összeszövődöttségben azonban létező, munkáló tényező, amely hirtelen-váratlan rendkívüli – szellemi, irodalmi – sikerekkel azt a ráismerést érzékelteti, amikor a sajátban megbúvó idegen és az idegenben megbúvó saját tudomásul veszi a maga összetettségét.

A Monarchia irodalmi viszonyait nem összekuszálta, hanem a pluralitás érvei közé emelte egyfelől az identitásváltások sűrűsége, a távolabbi régiókból érkezők nyelv- és tudatváltása, a kétnyelvű szerzők kapcsolódása a bécsi kulturális élethez.

Mivel napjainkban a nemzetekfelettiség eszméje dívik, pszichológiai szempontból a népek identitásválsága figyelhető meg. Ez az identitásválság hosszan tartó feszültséggel és nehezen elviselhető bizonytalansággal jár együtt, amit klinikai szempontból talán „gyökértelenségi szindrómának” nevezhetnénk. A „posztmodernség” szólama ennek a gyökértelenségnek a kompenzálását jelenti, ami a dolgok esetlegességének elfogadása érdekében minden korábbi érték lerombolásában és heves pusztító vágyban nyilvánul meg.

A nemzet diszkurzív fogalma egy össztársadalmi alkotási folyamatként létrejött közösséget jelöl, amelynek tartalmi elemeit maga a közösség határozza meg, határai elmosódóak, és amelynek öncélú politikai megszervezése gyakorlatilag lehetetlen.