Condition humaine – mikrodiagnózisban

Az emberi kaland korszakosan tragikus és impozánsan magányos létállapotok helyzetjelentése. Tudunk-e „itthon” lenni még a világban, s van-e még világ körülöttünk? Ha van, az a miénk-e még, köröttünk forog-e, vagy már régen a periférián lakozunk, s fel sem ismerjük a margóra futás veszélyeit?

Kínosan véges az emberlét, s még feszítőbb az emberállapot esetlegessége, tartós bizonytalansága. Néha kapunk diagnózist, máskor csak dicsfényt vagy átkokat, de ellenni talán könnyebb, ha az ember egyáltalán van. Vanni lehet, s lenni akar…, vagy még megteheti, hogy dönt ezek között…

Hankiss Elemér megint „tőrbecsalt” bennünket. Nem láttuk Rajta, nem is engedte volna, hogy lássuk, mennyire a végén tart, vagy éppen mennyi még, amit frissíteni, formálni fog hordozható eszméin és fizikai énjén is, meg sem állva újabb szerzői művek sorozata előtt… (1928. május 4. – 2015. január 10).

Könyveiben rendre új arcát mutatta, mindig meglepően mást, mint a korábbiakban, s oly kihívó alapkérdéseket feszegetett, amelyekre nemcsak nekünk, hanem Neki magának is emberöltőnyi időn átívelő válaszadó merészséggel kellett megfelelnie.

Még akik a „szociológia” szó hallatán azonnal elutasítóan reagálnak, jól tudják, hogy van ebből többféle is…, de aki igazán keresi közérthető dimenzióit, az forduljon Hankiss írásaihoz, s rá fog jönni: emberi állapotunk és életfeltételeink közösen megértendő problematikát hordoznak. Közösen elemezni szükséges már a feltételek peremét is, nemcsak a Diagnózisokat, Az ezerarcú én kondícióit, a Proletár reneszánsz fejlődés-állapotát és még megannyi más kételyt és motivációt, melyet életútja során megosztott kollégáival, követőivel, vitatóival egyaránt.

Az emberi kaland: egy civilizáció-elmélet vázlata című kötetében² Hankiss – az irodalom tudora, „máshogy-olvasója”, értékrendjeink szociológus kutatója és kritikusa, társadalmi diagnózisaink szociálpszichológiai elemzője, társadalmi-politikai alternatíváink politológusa – filozófusként, eszmetörténészként, antropológusként jelentkezik: létcéljaink, létértelmezési lehetőségeink érdeklik, s létkörülményeinket immár nem a „Magyarországot kitaláló” praktikum irányából szemléli, hanem az univerzum felől. S lehetne ez a szemléletváltás akár valami alkalmi szerepcsere is, amely szinte kínálja magát abban a korban, amikor a „bátorság az életre” oly nehezen megvalósítható egyéni program lett, hogy közösségi-társadalmi érvényessége majdhogynem kevesebb, mint egy, a lát céljait minősítő lemondó legyintés. Ám úgy tűnik, Hankiss szellemi kalandja, amelyre az értelem világában kóborló kortársait meghívja, nem egy aktuális válaszadó szerepvállalás, hanem az a fajta problematizáló merengés inkább, amelyre egy adott korban kivételes összegző adottság hiányában csak kevesen vállalkozhatnak, s amely épp emiatt inkább töprengésbe taszítja olvasóit, mintsem hogy megajándékozná őket a biztos tudás látszatával.

Nem mintha ez a gesztus Hankisstól idegen lett volna korábbi írásaiban és köteteiben. De itt mintha a kor nagy öregjeihez méltón azzal a meggyőződéssel fogott volna tollat (eredetileg nem is itthon, hanem Amerikában), hogy fölkínáljon egy lehetőséget korunk szellemi állapotából eredő világértelmezési kísérletek magyarázatára, méghozzá annak hitével, hogy – miként azt Theodor Fontane megfogalmazta – az ember nem tud meglenni segítő konstrukciók nélkül, mert elemi szüksége van valami magyarázatfélére léte céljáról, ittléte értelméről és hogyléte minőségéről. Lehetőséget kínál persze, s nem elemi értelmezési kézikönyvet. Pontosan úgy, mint aki tudván tudja nemcsak azt, hogy a társadalom és az emberi történések kutatója eredendően őszintébb, ha megfogalmazott kérdéseit olykor megnyugtató válasz nélkül meri hagyni, mert az egyes kultúrák idegensége, változékonysága és messzisége miatt kénytelen bevallani, hogy bár igyekszik belátó lenni a távoli-régi civilizációk univerzumával kapcsolatban, mégsem tud kilépni az európai civilizációra jellemző gondolkodásmódból. Lehetséges: ha a Társadalmi csapdák és a Diagnózisok (kettő is megjelent!) nem tudtak kijózanítani bennünket végtelen békétlenségünkből, akkor talán inkább segíthet az univerzálisabb feltételekre ébresztés… Immáron nem pusztán az Idegen világban kezelhetetlen létmódjaink kritikáját adja, s nem is Az ember és az antilop sorskérdéseinek alapfeltételeit vagy fejlődés-párhuzamait keresi tovább, hanem sokkal többet ennél: a belső káosz elleni orvosságot, a ráébredés merészségét, s új világok esélyét.

Az emberi kaland korszakosan tragikus és impozánsan magányos létállapotok helyzetjelentése. Tudunk-e „itthon” lenni még a világban, s van-e még világ körülöttünk? Ha van, az a miénk-e még, köröttünk forog-e, vagy már régen a periférián lakozunk, s fel sem ismerjük a margóra futás veszélyeit? S ha meg kell küzdenie szeretetlenségnek és kételynek, kétségbeesésnek és reménynek, rettegésnek és derengő fénynek, érezhetjük-e még otthon magunkat a saját bolygónkon? Pillangók vagy antilopok is lehetnénk e hitek és értéknormák nélkül… – de vajon emberek is maradhatunk-e így?

A szabadság, a méltóság, a biztonság, az értelem és a morál sziklái közt keresi azt a talpalatnyi földet, ahol „a rettenettel flörtölő” emberiség és a fogyasztói civilizáció építményei és romjai találhatók. Egyfajta kompendium ez Hankisstól, a dolgok értelmét és tartalmait röviden összegző kalandregény, amely fejezetről fejezetre bonyolódik és gazdagodik azáltal, hogy célok, történések és interpretációk gazdag tárházát bontja ki az ismeretszociológia és ismeretelmélet gondolatmeneteiből. Mitológiák és viccek, „bon mot”-k és felvilágosult bölcselmek, antik premisszák és modern teológiai/tudáselméleti felismerések kavarognak a kötet lapjain, finom átmenetben a mindennapi élet antropológiáját leíró tanulságok és a transzcendentális káoszfelfogások értelmezései között.

Aki a fejezetcímeket és ezek egymásra épülését nézi, az a teremtés és az idegenség-élmény, a mítoszok és félelmek, az édenkerti közérzet, a ház/város/katedrális jelentéstartalmai, a morális és hit-elvű tudatvilág, a racionális univerzum, a játék/tréfa/szépség/trivialitás egységeit találja a kötet lapjain, mintha az európai fejlődés- vagy társadalom- és gondolkodástörténet rekonstrukcióját kapná. Teremtéstől a halandóságig, szenzualitástól az időtlenségig ívelnek a fejezetek egy valóban európaiasan megformált gondolatmenetben: a lét és az ismeretlenség szimbolikus univerzumától a narrativitás és a gondolkodás-konstruktumok talán még szimbolikusabb világáig. Püthagóraszi, platonikus és karteziánus álmoktól a játékok, a fikciók, a felfedezések, a vallások struktúráiig. S a félelemig, a kételyig, mert mégsem bizonyos, hogy az értelmes embertől a felelős emberig valóban olyan egyenes az út, amilyennek az a tudományos fantázia mentén megrajzolható lenne. „Teremteni valamit a semmiből, csillagképeket építeni szimbólumokból, talán a semmiből, fölépíteni a szabadság, az értelem és a méltóság világát egy néma és üres univerzumban: ez, úgy hiszem, emberhez méltó munka volt. Igazi emberi kaland volt” – írja zárógondolatként.³ Nemcsak megnyugtatásul, összegző értékelésként, hanem a hitet is védelmezve evvel, amelybe kapaszkodva egy racionális univerzum vagy annak látomása lehetővé tette, hogy az emberben dúló és a körülötte hömpölygő káosz harmóniába rendezhető legyen, s „a fizikai erők és törvények vad zakatolása” fölötti ellenőrzés formájában az igazságosság princípiumának bevezetése egy morális univerzumba szintúgy védekezőeszköz lehessen. Védelem egy idegen világ szakadékaival, az élet pusztulásával, az „ott kint” tomboló szenvedéssel és agóniával szemben.

Hankiss munkahipotézise az, hogy „az emberiségnek története során s létének minden pillanatában ki kellett küzdenie, meg kellett teremtenie önnön szabadságát, biztonságát és méltóságát egy veszélyekkel s félelmekkel teli univerzumban”.⁴ Humanista, értékkonzervatív, szinte transzcendentális megközelsítést tükröző álláspont. Képviselője lehetne történész, filozófus, teológus, vagy épp mozgalmár ökológus is. Mégis, miért gondolom, hogy Hankiss ezúton az antropológiai gondolkodás felé lépett tovább (túl az idézett szakirodalomban igen sokarcúan reprezentált antropológusok – Gehlen, Tillich, Eliade, Scruton, Lévi-Strauss, Monod, Evans-Pritchard, Róheim, Frazer, Durand, Dumézil – tekintélyes számán)? Hankiss rendre visszatérő érve, hogy „lehetetlen bizonyítani vagy cáfolni”, „senki sem bizonyította vagy cáfolta” ezt meg azt... Persze, aki a társadalomtudóst arra kárhoztatja, hogy vitathatatlan bizonyítékkal szolgáljon az ép ésszel követhető jelenségek világáról, az könnyűszerrel mondhatná: aki tudja vagy legalább hiszi, hogy tudja, honnan jött és mi a dolga ezen a világon, s nem érzi sorsa abszurditását, sem félelmetes mélységeit, annak nincs szüksége az elbizonytalanító emberi kalandregényekre. Én azonban éppen ellenkezőleg gondolom: az „emberi kaland” lényege talán elsősorban az lehet, hogy „a valóságos világ tényleges összefüggésrendszereinek, struktúráinak egy-egy mozzanatára is rábukkanhatunk”, s ezekből a lét-lenyomatokból, élettényekből olyan „szimbólumhálókat” vetíthetünk a valóságra, amelyek esetleg „pusztán az emberi agy szüleményeinek” is bizonyulhatnak, mégis segítségünkre lehetnek a világképek alkotásában, mítoszok, vallások, műalkotások egész imaginációs univerzumának kialakulásában. Hankissnál az emberi kaland a jelek és szimbólumok teremtésének, használatának egész eszközrendszerét lehetővé tévő, kialakító és fenntartó körülmény-együttes, amely a maga összetettségében védő funkciót biztosít, védőburkolatot képez az emberi közösségek körül, sőt magában az emberen belüli világban is. Hitek, remények, illúziók, vágyakozások, az eligazodás és a fontosságtudat szerepe töltik meg belülről az ember védőszféráit, s a belénk épült idegen világ éppúgy, mint a körülöttünk fenekedő, egyformán tekinthető ellenségesnek, szorongásra okot adónak ahogyan biztonságosnak, kényelmesnek, szabadnak is. Ezek az értékelő szempontok, s a funkciónak és a szimbolikus kezelésmódnak ilyetén felfogása mutatja, hogy Hankiss a világ civilizációs fejlődéstörténetét, illetve a mai, gloriózus haladástörténetet meghaladó szemléletmódot képviseli abban a társadalomban, amelyben résztvevő megfigyelőként és az örök érvényű tudás egyik képviselőjeként maga is „az ember, a káosz hatalmas és idegen erőivel szemben építette föl” a maga művét.

A félelem szerepe és a konfliktusvállalás merészsége éppúgy, mint az új kihívásokra új válaszokat kereső attitűdje olyan emberi kaland, amely egy idegen világ erőivel vívott állandó küzdelemként azonosítható. Hankiss e munkájában egyszemélyes szellemi küzdelmének és erőfeszítéseinek adott foglalatot. Saját emberi kalandja ennyiben immár mindenképp sikeres marad. A többi kaland-lehetőség azonban már nem kis mértékben rajtunk, olvasóin és képes beszédmódjának értelmezőin áll. Még akkor is, ha Ő már csupán a velünk élő kíváncsi kétely esélyét hagyta ránk…