Jelenlegi hely

A dunai szövetség

 

Közép-Európa új- és modernkori eszmetörténetének szerves része a dunai államok politikai és gazdasági együttműködésének gondolata. Wesselényi Miklós 1842-ben felvetett javaslata után többféle tervezet született a Habsburg Birodalom, majd az Osztrák-Magyar Monarchia politikusainak, politikai gondolkodóinak tollából.1 Érvelésük szerint Közép-Európa föderatív újraszervezése egyszerre biztosította volna Európa politikai stabilitását, a térség nemzeteinek szuverenitását a német és az orosz befolyással szemben, és elősegíthette volna a nemzetiségi konfliktusok rendezését. Az I. világháború során az antanthatalmak nem zárták ki a Monarchia fennmaradását, vagy egy tágabb államalakulat létrehozását, amely gátat vethetett volna az orosz és német hatalmi törekvéseknek.

A hazai közbeszédben és a szakmai diskurzusban folyamatosan jelen volt a dunai föderáció gondolata. A hírlapok annak esélyét latolgatták, hogy a béketárgyalásokon mely felek támogatják és melyek utasítják el a rendezésnek ezt a formáját, a szakfolyóiratok hasábjain pedig pro és kontra érvelések csaptak össze. Három különböző típusú szöveg – egy hírlapi könyvismertetés, egy szakcikk, valamint egy brosúra – mutatja, hogy 1918-1919 során a közvélemény egyes szegmenseit mennyire foglalkoztatta a dunai nemzetek szövetségének gondolata.

Jászi Oszkár a Monarchia jövőjéről szóló könyve 1918 tavaszán készült, ám „részben a viszonyok meg nem érettsége, részben technikai körülmények2 miatt csak fél évvel később jelent meg. A Pesti Napló recenziója közvetlenül a napi politikai vitákba ágyazva mutatta be Jászi gondolatmenetének sarokpontjait.

A kalandos sorsú teológus és szociológus, György János3 1909 óta foglakozott politikai kérdésekkel. 1918 őszén megjelent cikke lényegében megismételte korábbi művének érvelését, amelyben kifejtette a – magyar vezetéssel megvalósuló – szövetség néprajzi, földrajzi, gazdasági és államszerkezeti kérdéseit.

A filológus és kultúrpolitikus Gragger Róbert berlini egyetemi tanárként4 szólt hozzá a térségről folyó diskurzushoz. Kossuth tervezetének német kiadását a külföldi közvélemény elé szánta, a rövid bevezetőben elsősorban amellett érvelt, hogy a terv aktuális, sőt a formálódó utódállamokban kialakult helyzet nélkülözhetetlenné teszi a szövetség megvalósítását.

A magyar politikai elit egyértelműen elutasította a Monarchia föderatív átalakítását, később – a Károlyi-kormány kivételével – a dunai köztársaság megszervezését, és 1918 végére már az antant is egyöntetűen elvetette ezt a lehetőséget. Az a felfogás győzött, mely szerint a dunai népek elnyomáson alapuló közösségét a szerveződő demokratikus nemzetállamok önkéntes szövetsége váltja majd fel.5

* * *

Dunai Egyesült államok. Jászi Oszkár könyve

Röviden megemlékeztünk már6 Jászi Oszkár új könyvéről (A monarkia jövője, A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok). A mostani politikai fejetlenség s zavar közepette a felzaklatott kedélyek számára megnyugtató olvasmány ez: egy fegyelmezett gondolkodó, széles látókörű és következetes politikus s a társadalmat mozgató erők tudósa ád benne útmutatást arra nézve, hol és merre keresheti Magyarország kibontakozását a napról-napra veszedelmesebbé váló helyzetből.

Jászi könyvének kézirata fél esztendővel ezelőtt készült el, akkor, midőn a magyar parlament többsége, élén Tiszával és Wekerlével, jobb esetben kikacagott, rosszabb esetben hazaárulónak bélyegzett mindenkit, aki a dualizmus bukásáról mert beszélni. A dualizmus bukása ma befejezett dolog. A magyar politikusok a perszonális unió és a teljes függetlenség mámorától tántorognak, anélkül, hogy kutatnák, hogyan illeszkedjék belé a független Magyarország a világnak vér és borzalom között létrejövő új rendjébe. „Nem elég a perszonális uniót felállítani — szól hozzájuk Jászi figyelmeztetése — nem elég a magyar hadsereget megszervezni, nem elég a magyar állam függetlenségét jelvényekben és diplomáciailag kidomborítani... mindez inkább csak külső formája volna annak a függetlenségnek, melynek előbb benső tartalmát, gazdasági és külpolitikai biztosítékait kell megteremteni.”7

Ezt a tartalmat és ezeket a biztosítékokat megtalálja Jászi abban, hogy Magyarországot, mely függetlenül sem maradhat izolált és ellenségektől körülvett, belehelyezi abba az új államszövetségbe, mely átvenné a mai osztrák-magyar monarkia — eddig rosszul betöltött — szerepét s Európának ezen a „veszélyeztetett zónáján” megteremtené a békés és nyugalmas fejlődés lehetőségeit. A dunai konföderáció, Kossuth Lajos nagyszerű ideája, támad új életre — megváltozva a változott viszonyok szerint — abban a koncepcióban, melynek tervét Jászi megvázolja, öt szabad és független állam: Magyarország, a német Ausztria, Csehország, Lengyelország és Illyria — a monarkia mai délszláv részei — egyesülnének egy nagy államszövetségbe, olyan organikus kooperációval, mely újabb összeütközéseket lehetetlenné tesz, úgy közöttük, mint nemzetiségeik között.

Hogy a dolgok kérlelhetetlen rendje és alakulása valóban ilyen irányt vesz, azt legfeljebb a magyar vezető politikusok nem látják, akik még az Ausztriában történő eseményekről sem vesznek tudomást. Az átalakulás processzusa odaát megkezdődött; de persze gyengén, habozva és későn indították meg, olyan időben, hogy például a szövetséges államok egyik legértékesebbje, Lengyelország, rezignációval mellőztetik, a csehek csak az elszakadásról akarnak tudni s a délszláv kérdésben is minden órai késedelem végső veszedelemmel jár...

A dualizmus alapvető hibáit s az idők folyamán kifejlődött ellentmondásait figyelve, azután a háborús fejlődés konzekvenciáit levonva, tisztán és élesen és idejében látta Jászi mindazt, ami jönni fog s ugyancsak idejében s ugyancsak helyesen — kicsinylés, lenézés, üldözés közben törhetetlenül ragaszkodva igazságaihoz — mutatta meg a kivezető utat is. Merőben és élesen különbözik az ő terve az osztrák „álföderációs” és centralista kísérletektől. Formájában is kiváló, lelkes és érdekes könyvének egyik legsikerültebb része a polémia, melyet Renner Károlylyal, az osztrák-német szocialisták egyik vezérével folytat, akinek előbb megjelent könyvének8 álláspontjáról meggyőzően mutatja ki, hogy éppen azért tarthatatlan, mert nem jelentené a szövetségben résztvevő tagok kielégített függetlenségét és szabad kooperációját, hanem lényegileg a régi fajtájú germanizáló bécsi centralizmust szolgálná.

Renner tervét, helyesebben azokat a vezető eszméket, melyeket szintén több mint félszázaddal ezelőtt, 1860-iki turini emlékiratában hangoztatott Kossuth Lajos, inkább arra tartja alkalmasnak Jászi, hogy szerintük igazodjék az egyes szövetséges államokon belül a nemzetiségi kérdés rendezése: tehát teljes kulturális, közigazgatási és törvénykezési szabadságot adva nekik a saját ügyeik intézésére. Még a háború előtt, a nemzeti államokról és a nemzetiségi kérdésről szóló könyvében — már ebben szó volt a jövő Európai Egyesült Államokról — a minimális nemzetiségi programmot Jászi úgy fejezte ki, hogy: jó iskola, jó közigazgatás, jó bíráskodás kell a nép nyelvén és el kell ismerni minden nemzetiségnek azt a jogát, hogy nyelvét, kultúráját szabadon fejlesztheti. Hol volnánk ma, ha akkor, 1912-ben a magyar politika hallgatott volna Jászira; nem: ha Kossuth Lajosra és igazi híveire hallgatott volna!

Kossuth Lajos azonban a Soviniszta demagógok száján üres jelszó lett. Jászi pedig „hazaáruló" volt. Ó, most már nem hazaáruló; most már csak „ideológ” és „elméleti” tudós, esetleg fantaszta. Ezt az elméleti embert 1914. december havában megkérdezte egy újság a háború vége vagy kimenetele felől s Jászi igy felelt: „Én csak azt tudom, hogy ez a háború európaszerte az ancien regime utolsó fellobbanása és belőle nem ő, hanem a demokratikus erők még ma nem is sejtett tavasza fog kivirágozni: általános választójog és nemzeti egyenjogúsítás idehaza, a pacifista nemzetköziség szelleme a külpolitikában”.

Olvassuk el, vajjon mit mondott ugyanakkor Tisza és Apponyi és Andrássy s akkor valóban teljes jogosultságot kap a kérdés: kicsoda hát a reálpolitikus?

 
Megjelent:
Pesti Napló, 1918. okt. 20.

 

György János: Dunai konföderáció

Nem egykönnyen találunk példát rá, hogy tudományos vita végleges eldöntésében a minden okoskodásnál erősebb tények oly rohanó gyorsasággal és impozáns erővel adjanak bírói ítéletet, mint a Huszadik Század hasábjain Réz Mihály egyetemi tanár által csak néhány héttel ezelőtt megindított nemzetiségi vitában.9 Egyúttal ennél jellemzőbb esetet alig találunk annak a bemutatására, hogy az események logikája mily kérlelhetlen biztossággal dönt halomra minden olyan tudományos színű megállapítást, melynek meghatározásában a szerzőt nem magának az igazságnak mindenekfölött való szeretete, hanem — akár öntudatosan, akár öntudatlanul — egyéb érdek vezette. Réz ismert cikkében — a nagy Oroszbirodalom szétbomlásának tanulságain s Wilson és az entente követelésein sem okulva — még mindig a népek erőszakos úttörését, a katonai imperializmust tekinti a nemzetkifejlődés uralkodó társadalmi törvényének. A H[uszadik] Sz[ázad] következő számában megjelenik Jászitól a Réz hirdette a nemzeti erőszakelmélet cáfolata, valamint saját, békés tömörülést jelző álláspontjának a vázlata.10 Kevéssel utóbb forgalomba kerül A Monarchia jövője, a dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok című munkája, melyben a véglegesen békés kibontakozásra vonatkozó elméletét hazai viszonyainkra gyakorlatilag alkalmazza. Pár nap múlva piacra jut e sorok írójának a Jásziéhoz hasonló szempontok szerint már tíz évvel ezelőtt megírott Dunai Konföderáció címet viselő könyve. S ugyanakkor, amikor az államilag elismert hivatalos tudománnyal ellentétes emez írások a nemzeti erőszak elméletét okfejtésekkel döntik meg, száguldanak egymás nyomába az erőszakrendszernek végső gyökérszálait is kiirtani hivatott események: a rettenetes fegyverkezés közepette is mondhatni, minden vérontás nélkül alakulnak meg a Monarchia romjain magukat függetlenítő nemzetiségek nemzeti tanácsai, diadalmaskodnak a wilsoni elvek, az éppen megalakult királypárti magyar kormány mindjárt hatalmát veszíti, s egymásután születnek a kis köztársaságok, hogy végül is — remélhetőleg — egyetlen nagy Dunai Köztársaságba tömörüljenek.

Ám, ha ujjongó örömmel jegyezzük is fel az öldöklő sátáni és az építő isteni elemekből összetevődött népindulatoknak a pokolitól az emberséges irány felé való visszavonhatlan átterelődését, ez az örvendezés nem tehet bennünket tétlenekké az újjászervezkedés bokros teendőivel szemben. A magyar nemzetet a Középduna medencéjében (Európának a népvándorlás kezdete óta a mai világháború végéig ez állandóan leginkább veszélyeztetett helyén) eddig az bírta megtartani, hogy a társadalmi, politikai, gazdasági fejlődés elkerülhetlen változásait — a változások ellen mindenkor nagy számmal tiltakozó pogány Gyulák vagy önhaszonleső Pecsovicsok dacára — kellő időben fölismerve, azokhoz okosan alkalmazkodott, még mielőtt arra világpolitikai környezete nemzeti léte megsemmisítése árán kényszeritette volna őt. A régi magyar államszerkezet vérontó világviaskodás végén összeomlott, hogy a magyar nemzet már ezeréves élete külső megsemmisülésének veszélyét elkerülve, újjászülessen. Van azonban a megsemmisülésnek, az államot erőszakkal széttagoló és letipró külső módján kivül egy belső, kulturális módja is, mely a nemzetnek erkölcsi világmisszióját, népnevelő jelentőségét, gazdasági s majdan politikai életképességét bénítja meg. Nos, — ha nem is katonai erényeinknek, hanem az emberiségi fejlődésnek következményeként — minél bizonyosabban elvonultak fejünk fölül a külső megsemmisülés villámfelhői, annál könnyebben közelithetünk a belső megsemmisülés örvényei felé.

A hadviselő felek közötti pártkülönbség nélkül a világ minden népe azt hangoztatja, hogy e rettenetes idők nem múlhatnak el egyfelől a közállapotoknak a viselt szenvedésekért némi kárpótlást nyújtó megjavulása, másfelől a politikai és közgazdasági viszonyoknak olyan változtatása nélkül, amely változtatások az emberiséget érhető hasonló világkatasztrófáknak elejét vegyék. Nos, van-e a földön állam, melynek a javítások iránti közkövetelésekre komolyabb méltánylással kellene figyelnie, mint kettős monarchiánknak avagy Magyarországnak? Hisz, — bármennyire más mozgató erők hajtották a nagy nemzeteket a háború folyamán egymás öldöklésére, — maga az egész világégést lángralobbantó zsarátnok itt minálunk, a mi nehéz, bonyolult államfejlődési körülményeinkben fogott tüzet. (…)

Mi módon, minő eszközökkel lehetne azonban a Kárpátoktól, vagy éppen a Balti-tengertől le az Égei-tengerig az itt keverődő s már külön nemzettagokba tömörülő sokféle nép vágyait, érdekeit, önfenntartási és művelődési szükségeit akként hozni összhangba, hogy e népkeverék sokfélesége ne katasztrofális politikai robbanásoknak, összeütközéseknek, hanem a sokféleségből kiválható nagyobb lendületű haladásnak váljon éltető elemévé.

Az egyes nagy nemzetek műveltségének kifejlődésében a történetírás oly gyakran igazolta már a helyességét annak a megállapításnak, mely szerint épp a sokszerű összetételű nemzetek tanúsítanak legnagyobb fejlődési képességet, hogy időleges nehézségeink dacára saját magunknak és szomszédainknak a nyelvi határok szerinti elkülönülés után is fennmaradó kevert néprajzi jellegében inkább szerencsét, mintsem szerencsétlenséget kellene látnunk.

Mindenesetre van egy igen lényeges, politikai következményeiben nagy horderejű különbség az egymást kölcsönösen megtermékenyítő idegen népelemek régebbi és mai keveredési módja között. A művelődésnek régebbi, jobbágy- vagy éppen rabszolgarendszerű korszakaiban a munkások urai és a közművelődés munkásai önkényt, örömmel olvadtak bele más fajú nemzetek egységébe. (…) Hanem a népek önkormányzati rendszerének általánossá válása ezt a helyzetet végleg megváltoztatta. A közműveltség hordozói ugyanis most már nem a kevés kiváltságosak, akik könnyen és készséggel alkalmazkodtak az államfenntartó nemzet igényeihez, hanem a milliókat számláló tömegek, amelyek — a társadalmi és politikai alkalmazkodásnál sokkal fontosabb létfenntartási teendőkkel lévén elfoglalva — maga az állami berendezkedés köteles és kénytelen e tömegek szükségeihez alkalmazkodni.

E tagadhatlan nehézségek fennforgása dacára a magyar nemzet állami fennmaradása megköveteli azt, hogy a nemzetiségeknek régi határainkon belül bekövetkező állami önállósulása után is kiküszöbölhetlen nemzetiségi kérdés megnyugtató rendezésére valami állandóságot ígérő, gyökeres intézkedés történjék. A legnagyobb oktalanság lenne bevárni azt, amig az egyfajú népek államalkotó tömörülésének az Oroszbirodalom felbomlásával megindult folyamata akként hatolna át hozzánk, hogy — a régi sérelmektől ösztönzötten — tőlünk elzárkózó délszláv, román, tót országrészeket szakítson ki a magyar államterület kerek egységéből. Sokan úgy vélik, hogy Monarchiánknak az Adriai-tengeri kijárattól s a mihozzánk való behozataltól Szerbiát elzáró politikája volt a legfontosabb ok, amely ezt ellenünk halálosan kétségbeesett gyűlölködésbe hajtotta. Képzeljük el hát, minő hatással lenne a magyar nemzetre az, ha az adriai kikötőket magába kebelező Délszlávia hasonló módon zárna el bennünket a tengertől, amint mi zártuk el Szerbiát. Szerbia még mehetett a tőle távolabb fekvő Szaloniki felé, nekünk ellenben többé sehol tengerhez jutnunk nem lehetne.

Maga az a közismert tény is, hogy a világháború két vezérlő verekedője, a német és az angol nagyhatalom gazdasági és uralmi versengés miatt vívta pusztító tusáját, viszonyainknak állandó békét biztosító rendezésénél a gazdasági és kormányzati szempontoknak előtérbe tolását követeli.

Gazdasági szempontból a demokratikus fejlődésnek egyik fontos követelménye a mindennemű vámokat eltörlő szabadkereskedelem. A vámok ugyanis nemcsak a külpolitikában szítanak veszélyes indulatokat, hanem — a gazdasági osztályuralomnak egyik legkegyetlenebb fegyvereként — a belső békének is állandó veszélyeztetői. Mert minél világosabban ismerik fel a vagyontalan néptömegek azt, hogy a vámok, árdrágító hatásuknál fogva, nem egyebek, mint a vagyonos termelőknek nyújtott mesterséges kedvezmények a csak munkájukkal rendelkező és csupán fogyasztó munkások rovására, annál nehezebben fogják tűrni a kizsákmányolásnak ezt az állandó űzését. (…)

A nemzetközi kereskedés vámmentes szabadságát így a világfejlődés elkerülhetlen következményéül ismerjük fel. Wilson, a béke diktátora ismételten és különös nyomatékkal követeli az általános béke biztositójaként a szárazföldi és tengeri kereskedelem garantált szabadságát s mindennemű gazdasági harcnak (hacsak az nem fegyelmi eszközül szolgál valamely engedetlen állammal szemben) a lehetetlenné tételét. Ez év január 8-án felállított 14 békepontja11 közül kettőt (a 2. és 3.), a szeptember 27-iki öt pont12 közül pedig egyet (a 4.) szentel e tárgynak. Önként érthető, hogy kárpáti és balkáni szomszédainkhoz való gazdasági viszonyaink rendezésénél is ezt az elvet kellene követnünk. Megtehetnők ezt annál könnyebben, mert a magyar nemzet szellemi és gazdasági tőkékben egyaránt gazdagabb a balkáni országoknál, amelyek pedig együttesen 22 milliónyi népességet és 475 ezer négyzetkilométert meghaladó méretükkel úgy nyersanyagok beszerzésénél, valamint ipari készítmények elhelyezésénél Magyarországnak csaknem olyan jó piacául szolgálnának, mint Ausztria. De másfelől, vámközösség mellett, a tőkékben szegényebb ország a közösségből nem kevesebb előnyt élvez, mint a tőkében erősebb, mert hisz a fejlettebb ipar olcsóbb termelvényeihez, termelőeszközeihez való könnyebb hozzájutás, nemkülönben a tápszereknek és más fogyasztási cikkeknek az olcsósága több munkaerőt szabadít fel tőkeképzési célokra. (…)

Magyarország gazdasági, politikai, művelődési szempontból egyaránt, nemcsak földrajzi centrális helyzeténél fogva, de különösen népességének néprajzi összetétele következtében egyenesen rendeltetve látszik arra, hogy az Égei-tengerig terjedő új államcsoportosulásnak magjává legyen, amint másfelől a kettős monarchiából kiszakadó államok együtt hivatottak arra, hogy a germán-latin nyugatot a szláv-tatár kelettel békésen összekapcsolják. A Kárpátok hegyrendszerének belső kerületéből minden vízér le, a Balkán felé tart, mintegy mutatva az útirányt, amely felé a vizek útját követő civilizálási munkának haladnia kell. A régi Magyarország népességéből a magyarokéval egyenlő számban vannak a más fajúak: németek (2 millió), románok (3 millió), tótok (2 millió), horvátok (közel 2 millió), szerbek (1 millió), rutének (félmillió), mintegy avégett, hogy személyi közegéül szolgáljanak a velük rokonfajú államok föderális kapcsolódásának, valamint a fejlettebb német iparosodás keletre való továbbításának.

A régi Ausztria föderális államszerkezetét tartva szem- előtt, annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy minálunk, az átalakuló Magyarország területén sokkal nagyobb stabilitású államszövetség lenne létesíthető a balkáni országokkal, mint aminőt Ausztria képez a tartományaival. Itt nálunk ugyanis a politikai rend felbomlásának a veszélye nélkül megvalósítható a nemzetiségek államszövetségi képviseletének az a terve, amely abban az Ausztriában, ahol a leggyöngébb nemzetiség is viszonylag erősebb, mint nálunk a legerősebb, megvalósítható nem volt. Nálunk az állami rend biztosságának minden kockáztatása nélkül meg lehet és meg kell adni a volt nemzetiségeknek azt a jogot, hogy necsak magán-, művelődési vagy gazdasági, de közjogi célokra is államszövetségileg szervezkedjenek. Meg lehet engedni, sőt elő kell segíteni a nemzetiségeknek az államszövetség és a szövetségi törvények határain belül való olyan szervezkedését, amely a nemzetiségek mindennemű érdekeit képviseli és előmozdítja. Az idegen államokban élő s azt igénylő nemzetiségi polgároknak lehetővé lenne téve az, hogy fölvétethessék magukat az arra a célra készülő szövetségi nemzetiségi névjegyzékekbe. E névjegyzékek alapján aztán nemcsak kulturális önkormányzatra rendezkedhetnék be minden nemzetiségi kisebbség, de szövetségi képviselőket választhatna, ügyei legfőbb vezetésére központi tanácsot állíthatna, saját hivatalos kiküldöttje, esetleg minisztere által pedig a szövetségi államigazgatás irányítását saját jóléti céljai szerint befolyásolná.

A szövetség másfajú lakosságával kevert nemzetiségeknek ilyen szervezkedése két nagyfontosságú célt érne el. Egyik az lenne, hogy az a tekintélyes mennyiségű értékes energia, amely most a nemzetiségi súrlódásokban őrlődik fel, ily módon produktív gazdasági vagy erkölcsi célok szolgálatában értékesülhetne s egyszersmind megszűnnének — az őket előidéző erők rendszeres felhasználódásával — maguk a súrlódások. De épp oly eredményesen lenne elősegíthető e szervezkedéssel a balkáni államokat egyetlen dunai konföderációba vonó másik fontos cél. E szervezetek ugyanis mindenkor kész, természetes közvetítők lennének a rokonfajú föderális állam külön ügyeiben, valahányszor valamely tagállam és az államszövetség egésze között ellentétek merülnének fel.

Magának a központi szövetségszervnek a megalkotására a régi görög városszövetségektől egészen a német birodalmi alkotmányig elég választék található olyan szerkezet kiépítésére, amely a szövetkező államok együttműködését a tagállamok jogainak csorbítása nélkül biztosíthassa.

Magyarországnak legnagyobb érdeke — gazdasági és nemzetiségi okokból egyaránt — a Romániával és a Délszláv Állammal való kapcsolódáshoz fűződik. Romániának — noha a magyarországit is felülmúlóan rossz birtokmegoszlása a gazdasági fejlődésnek egyáltalán nem kedvez — a háború előtti kereskedelmi forgalma jelentékenyen nagyobb volt, mint a többi balkáni államoké együtt. Amíg ugyanis 1911-ben egyedül Romániának a behozatala 492 millió márkát, a kivitele pedig 560-at tett ki, addig a más négy balkáni állam együttesen is csak 420 milliónyi behozatalt és 373 milliónyi kivitelt mutat ki. A Románia és Magyarország között fennforgó árucserét tehát igen nagy arányban gyarapíthatná e forgalom akadályainak a vámok félretolásával való megszüntetése s ezzel a román forgalomnak túlnyomó mértékben Magyarországba való terelése.

Ám ha Románia adott állapotai alapján teszi kívánatossá a vele való szövetkezésünk keresését, Bulgária viszont fejlődési tempójának — külkereskedelmi forgalma legnagyobb mérvű emelkedésében gazdaságilag is mutatkozó — kitartó gyorsaságával a jövőre jogosít fel nagyobb reményekre. A Szerbiát, Dalmáciát és Fiumét is magábaölelő Délszlávia egyedüli utunk lesz az Adriához. Amellett — nemzetiségi érdekeltségen kívül — főleg ama fontos földrajzi helyzeténél fogva bír kiváló jelentőséggel, hogy bírja a Vardar-, különösen a felső Vardar-völgyet, a Közép-Balkán stratégiai kulcsát (Rigómező!) és a Szalonikibe vezető legjobb útvonalat.

Görögország mérsékeltövi országainknak a meleg délszaki és keleti országokkal való kereskedői összekapcsolásában töltene be egy ránézve is, miránknézve is előnyös szerepet.

Mostanában a földgolyónak minden népe sorsdöntő órákat él; minden eddigi fejlődésformával ellentétes, azzal az új világkorszakot jelentő különbséggel, hogy amíg eddig a nagyobb népek saját előnyeik szerint döntöttek a kis népek sorsa felett ez utóbbiak rovására, most minden legkisebb nép saját maga dönt önsorsa felett legjobb belátása szerint.

Vajjon e helyzetben a magyar nemzet (melynek emberirtó feudális és kapitalista arisztokráciája szuronyra, bitóra, börtönre és lelkiismeretvásárra támaszkodott, iszonyú osztályönzése a nemzetiségek dühét még inkább maga ellen ingerelte, mint a magyar munkásosztályét), vájjon a magyar nemzet számíthat-e legalább a történelmi határain belül függetlenülő nemzetiségek biztos államszövetségi csatlakozására! Ám, ha a nemzetiségek államjogi állásának megváltozásával párhuzamosan nem válhatna a magyar nemzetre is véglegessé az alkotmány és közgazdasági rendszer teljes demokratizálása, akkor valóban hiú ábránd lenne a volt nemzetiségek bármi szövetkezési hajlandóságáról álmodozni. Maga a nemzet jövendő kormányzására hivatott nép azonban (a vagyontalan munkások, a 99,1 percentnyi kis- és törpebirtokos a 0,9 percent közép- és nagybirtokossal szemben, valamint az osztályuralomban nem érdekelt értelmiségi, iparos és kereskedő osztály) mitsem vétett a nemzetiségek ellen haragjuk kihívására. Másfelől a magyar nemzetnek az őt környező kis népekénél erősebb kultúrája, sűrűbb közlekedési hálózata, nagyobb tőkebősége, barátságos érzülete, virágzóbb művészete mind egy-egy vonzerő az újonnan alakuló államok szövetkezésére, avégett, hogy immár függetlenülő művelődésüket a gazdagabb magyar műveltségből megtermékenyítsék. Ily céllal az államszövetségi egyesülés megtörténhetik a volt nemzetiségek minden erkölcsi kisebbülése nélkül. Mert ha ők az idősebb testvérnemzet nagyobb erejétől háttérbe szorultaknak is érezhetnék néha magukat, viszont maguk sajátos faji képességeikkel válnának ki fölöttünk.

Végül még egy biztatása a jövőnek! E világháború befejeződési módja nemcsak a militarizmus erőszakos osztályuralmi rendszerének, hanem e rendszer alapját, termőtalaját képező anyagelvű világfelfogásnak is bukását jelenti. Mert valamint az egyes embernek ahhoz, hogy a természettörvények szigorú következetességével legyen magaviseletében erkölcsös, öntudatlanul is biztos meggyőződést kell táplálnia a természeti rend hibáit, fogyatkozásait jóvá tevő természetfölötti világrendről: úgy a nemzetek is most már visszavonhatlanul — mert általánosan — belátták, hogy mindaddig, amig a szeretettől vezérelt, kölcsönös emberbaráti segítés helyett a ragadozó gyűlölet oktalan szenvedélyeit követik magaviseleti szabályul, mindaddig a saját maguk és szomszédjaik vesztére élnek.

 
Megjelent:
Huszadik Század, 19(1918): 2. sz. 225-232.

 

György János - A dunai szövetség

György János 1910-ben megjelent művének Szabó Ervin számára dedikált példánya
(PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont, KC27713)

 

Gragger Róbert: Bevezetés a „Dunai Konföderáció” tervezetéhez

Azon politikai problémák között, amelyeket Európa újrarendezése vetett fel, egyik legizgalmasabb és bennünket legközelebb érintő, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiából kialakuló államok hogy fognak konszolidálódni és egymással viseltetni.

Már az európai Törökország szétesése és a balkáni keresztény államok kialakulása óta világos, hogy az osztrák–magyar dualizmus ugyanolyan fenntarthatatlanná vált, mint a régi osztrák centralizált rendszer volt. Az egyes nemzetek és nemzetiségek önálló állami életre törekedtek. Ebből következett, hogy bár a kremsieri parlament óta számos kísérlet született, hogy a dunai nemzetek problémáját föderatív alapokon rendezzék, ezek jórészt elégtelennek bizonyultak: az autonómiát ugyan biztosították nyolc-tíz nemzet számára, a saját államiságot azonban nem. A nyelvileg, kulturálisan és történetileg összetartozó népeket egy államközösségben egyesítő államalakítási törekvések viszont olyan erősek voltak, hogy azokkal komolyan számolni kellett. Ebben az önállóság utáni feltartóztathatatlan hajszában nem juthattak érvényre a föderációs tervek, még az olyan éleselméjűen átgondoltak sem, mint Karl Renneré.13 Még az olyan felettébb liberális módon minden nemzeti kívánságot tárgyaló javaslat, mint György János névtelenül megjelent könyve a dunai és a balkáni államok szövetségéről,14 és Jászi Oszkár egyesült dunai államokról szóló, metodikai szempontból kidogozott terve15 is alig jutott a kifejtés stádiumába. Utóbbi a magyarországi nemzetek önrendelkezési jogának keresztülvitelével megbízott miniszterként a nemzetiségi vezetőkkel folyatott tárgyalások során a legközvetlenebbül tapasztalta, hogy az eszmék nem válthatóak valóra, ha a népek szenvedélyes szabadságvágya és ennek hangadói nem adnak lehetőséget a nyugodt tárgyalásokra.

Időközben ezek a népek és országaik független államokká váltak, melyek határait Versailles zöld asztalainál rajzolták Európa térképére, nem törődve a néprajzi, gazdasági és történelmi szempontokkal, és meg nem kérdezve az érintett népeket. Ha a politikusok és értelmiségiek háború előtti és alatti föderációs tervei elégtelenek voltak, úgy a békekonferencia a másik szélsőségbe esett, és csak táplálta a „győztes hatalmak”, a csehek, a románok és a szerbek gátlástalan területszerzési vágyát, és mindent megadott nekik, amit kívántak. Most úgy áll a helyzet, hogy az egykori Monarchia hatalmas testének gazdasági vérkeringése minden tagjában leállt. A végzetes következmények mindenütt gazdasági zavarokban mutatkoznak meg, legerősebben természetesen a nagyvárosokban és az ipari központokban.

Az egyik oldalon állnak a legyőzöttek, lefegyverzetten és segítség nélkül. A másik oldalon a győztesek a zsákmányukat igyekeznek biztosítani, már a tanulóifjúságot militarizálják, és egy annál is rosszabb militarizmus ölt testet, mint ami ellen állítólag küzdöttek. Úgy tűnik, az új uralkodók nem tanultak a szétesett Monarchia, Törökország és a cárizmus példájából. Az ő hibájukba esnek, amikor különböző népeket akaratuk ellenére új, hibrid államalakulatokba kényszerítenek és uralni akarják őket. Már most látszik, mennyire eltávolodtunk a probléma megoldásától. Az alávetett népek természetesen nem akarják és nem fogják nyugodtan tűrni ezt az állapotot. De Prága, Belgrád és Bukarest centralistái a megszabadított testvérnépek előtt is gyűlöletessé tették magukat, hiszen a horvátok, a szlovének, a montenegróiak, és ugyanígy a szlovákok, a rutének és az erdélyiek között – az új államok föderatív államokká alakításának követelése mellett – egy új áramlat is érvényesül, amely egy önálló horvát–szlovén, egy szlovák, egy kárpát–orosz és egy erdélyi köztársaság alapításá tűzte ki célul. Még magukat a katonai alakulatokat is csak erőszakkal lehet kordában tartani. Ezrekre tehető az internáltak és a letartóztatott katonák száma. A csehszlovákiai viszonyok egészen elviselhetetlenek lettek. A németek és a magyarok panaszai megszámlálhatatlanok. Szlovákia lakói kereken hétszázezer aláírással ellátott kérelmet intéztek a békekonferenciához, kérve, hogy ne szolgáltassák ki őket a csehek hatalmi önkényének.16 A csehek most kénytelenek katonai diktatúrát bevezetni, és letartóztatni a szlovák vezetők nagy részét, akik nemrég a Csehországgal való egyesülést vezényelték le, mivel ezek Szlovákia teljes autonómiáját, mások pedig annak függetlenségét követelik. Semmi sem változott: a türelmetlenség, az alávetés, és az elnyomás szelleme nem tűnt el, csak a szétesett államokból az újakba költözött át.

A dunai államok békéje azonban attól függ, milyen szellemben és milyen módon tesznek lépéseket a problémák megoldása felé. Ha mindegyik népet egyenrangúan kezelik, ha kinyilváníthatják, mely államhoz kívánnak tartozni, és akaratukat tiszteletben tartják, ha az annexiós törekvések helyett a kölcsönös megértés érvényesül, akkor elkezdődhet a békés fejlődés. És el kell hogy jussunk a megértésig. A történelem logikája és a köznapi élet is az együttműködésért kiált, hogy ezen térség nyugodt kulturális és gazdasági fejlődését Európa közös érdekeivel összhangban biztosíthassuk.

Aligha ismerte fel egy államférfi is olyan világosan a követendő politikát Európának ebben a veszélyzónájában, mint Kossuth Lajos.

Kossuth látta, hogy a Török Birodalom széthullásával egy sor nemzeti és gazdasági probléma került felszínre, és a dunai konföderáció tervével a legjobb vitaalapot nyújtotta a dunai államok egymás közti viszonyának tisztázásához. Kossuth nem formalista, nem teoretikus. A világeseményeket a népek állandó konfliktusaként látja. A dunai konföderáció tervét röviddel a magyar forradalom bukása után, 1851-ben dolgozta ki. A tervet ő és az itáliai magyar emigránsok vetették fel ismét: 1860-ban Torinóban egy liberális programot tettek közzé a nemzetiségek egyenjogúsítása érdekében. Ehhez kapcsolódva 1862-ben állította össze a dunai konföderáció tervének szövegét Klapka tábornok és Marcantonio Canini. Utóbbi már 1847-ben IX. Piusról és Itáliáról írott könyvében kimondta: „Az a meggyőződésem, hogy a szláv–magyar–román konföderáció előbb vagy utóbb kialakul és helyettesíti majd az Osztrák Császárságot.”17 Kossuth, miután több pontot átírt a szövegben, tárgyalási alapként elfogadta és aláírta a koncepciót, amely az ő gondolatait öntötte formába. Caninit ügynökként az érdekelt balkáni államokkal folytatott tárgyalásokkal bízta meg. Meg kellet kísérelnie, hogy Magyarországot is megnyerje a tervnek.

De mielőtt Canini küldöttsége a Balkánon eredménnyel járhatott volna, az újságíró Helfy Ignác elkövette azt a hibát, hogy a konföderációs tervet közzétette a L’Alleanza című lapban. Helfyhez intézett levelében Kossuth kellemetlen meglepetésének adott hangot, amit a konföderációs terv korai és ebben a formában alkalmatlan közlése okozott. Azt írta neki, „hogy az ügy tractatus alatt levén, forma szerint nem nyilvánosság elé való, hanem hogy jó lesz, ha azon eszmék alapján, melyek itt formulázva vannak, a közvéleményt a confoederationális solutio iránt előkészitni (…) Ön e helyett formális diplomatiai documentumot közöl aláirásommal ellátva s oly alakban, mintha azt én tálalnám ki a világnak. Ezzel Ön egy irreparabilis hibát követett el. A tractatusból semmi sem lehet többé – Caninit bizvást visszahivhatjuk. Az ellenség még a tentativának is útját vágja.”18 Ahogyan Kossuth előre látta, a terv a román fejedelemségekben és Magyarországon egyaránt ellenállásba ütközött.

A dunai konföderáció terve ma már nem utópia. Továbbra is az egyetlen lehetséges politikai formát kínálja, hogy megoldjuk a dunai országok problémáit, biztosítsuk a dunai népek javát és Európa békéjét ebben a veszélyzónában. Teljes mértékben a nemzetiség, az emberiesség és az eljövendő világszövetség nagy és termékeny eszméjét szolgálja. Ezért szükséges a terv közzététele: most időszerű, míg hatvan évvel ezelőtt túlzottan korai volt. (…)

 
Fordította: Erdős Zoltán
 
Az eredeti kiadás:
Gragger, Robert: Die Donau-Konföderation. Ludwig Kossuths Plan
zur Lösung des Donaustaaten-Problems. Engelmann, Berlin, 1919. 3-7.
 

Gragger - Die Donau-Konföderation

1. Romsics Ignác: A Habsburg Birodalom föderalizálási tervei. Európai Utas, 12(2001): 4. sz. 13-22. [http://www.europaiutas.hu/europaiutas/20014/index.html] (2018.11.03.)

2. Jászi Oszkár: A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Új Magyarország Rt., Budapest, 1918. 5.

3. Zoványi Jenő: Magyar protestáns egyháztörténeti lexikon. Budapest, 1977. [http://digit.drk.hu/?m=lib&book=3&p=1064] (2018.11.03.)

4. Ujváry Gábor: Kultúrpolitikus, diplomata és tudományos menedzser. 75 éve hunyt el Gragger Róbert. Európai Utas, 12(2001): 3. sz. 68-72. [https://www.europaiutas.hu/europaiutas/20013/index.htm] (2018.11.03.)

5. Ádám Magda: Egy amerikai terv Közép-Európáról, 1918. História, 9(1987): 4. sz. 16-20. [https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/87-04/ch06.html] (2018.11.103.); Romsics: A Habsburg Birodalom i.m. 21-22.

6. Lengyel Géza: Egy magyar publiciszta. Pesti Napló, 1918. aug. 16. [https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/PestiNaplo_1918_08/?pg=168&layout=s] (2018.11.03.)

7. Jászi: A Monarchia jövője i.m. 91.

8. Renner, Karl: Das Selbstbestimmungsrecht der Nationen in besonderer Anwendung auf Österreich. Wien, 1918.

9. Réz Mihály: A nemzetiségi kérdés a politikai tudomány szempontjából. Huszadik Század, 19(1918): 2. sz. 1-17. [https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/HuszadikSzazad_1918/?pg=400&layout=s] (2018.11.03.)

10. Jászi Oszkár: A nemzetiségi kérdés a társadalmi és az egyéni fejlődés szempontjából. Huszadik Század, 19(1918): 2. sz. 97-111.  [https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/HuszadikSzazad_1918/?pg=496&layout=s] (2018.11.03.)

13. Renner, Karl: Grundlagen und Entwicklungsziele der österreichisch-ungarischen Monarchie. Wien – Leipzig, 1906.; Renner: Das Selbstbestimmungsrecht i.m.

14. György János: A dunai és balkáni államok szövetsége. Kolozsvár, 1910.

15. Jászi: A monarchia jövője i.m.

16. Vö.: Jászi egyik tárgyalása során hivatkozott „Gragger professzornak, a berlini egyetem tanárának akciójára, aki a ránk nézve legkedvezőtlenebb körülmények között is több, mint félmillió aláírást gyűjtött a tótok körében a cseh unió ellen.” Világ, 1919. jan. 12. [https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Vilag_1919_01/?query=gragger%20al%C3%A1%C3%ADr%C3%A1s&pg=114&layout=s] (2018.11.03.)

17. Canini, Marco Antonio: Pio IX e l'Italia. Firenze, 1847.

18. Kossuth Lajos Helfy Ignáchoz, Torino, 1862. máj. 19. In: Kossuth Lajos iratai, VI. kötet. S.a.r.: Kossuth Ferenc. Athaeneum, Budapest, 1898. [https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Kossuth-kossuth-lajos-osszes-munkai-1/kossuth-lajos-iratai-vi-32DB/masodik-resz-levelek-utasitasok-es-a-kormanyokhoz-intezett-jegyzekek-3418/kossuth-helfynek-3487/] (2018.11.03.)