Jelenlegi hely

Egy diszkurzív nemzetfogalom felé

 
Erdős Zoltán

 

A nemzet diszkurzív fogalma egy össztársadalmi alkotási folyamatként létrejött közösséget jelöl, amelynek tartalmi elemeit maga a közösség határozza meg, határai elmosódóak, és amelynek öncélú politikai megszervezése gyakorlatilag lehetetlen.

 

Közhelyes megállapítás, hogy a globalizáció korában a nemzet fogalmát súlyos kihívások érik. Sokan tartanak attól, hogy a nemzetközi szinten működő civil és politikai szervezetek, a multinacionális vállalatok és a globális kereskedelmi kapcsolatok, a földgolyó egészét behálózó kommunikációs rendszerek világában fölbomlanak a hagyományos kapcsolati minták, a tradicionális közösségek. Félő, hogy az új konstellációban nem marad hely a nemzeti keretek számára, hogy azok szerepét más, ma még talán nem is ismert alakzatok vehetik át.

A kihívásra adott válaszlehetőségek ideáltipikus formáit Jürgen Habermas írta le. Az egyik szélső értéket a posztmodern neoliberalizmus modellje képviseli, amely a nemzetállamokat posztnacionális hálózatokkal helyettesítené: „a területi és társadalmi határok megnyitását két irányba ható emancipációként üdvözli: egyrészt mint az uralom alá vetettek felszámolását az állami szabályozás normalizáló hatása alól, másrészt mint az egyének megszabadítását egy nemzeti kollektíva magatartásmintájához való asszimiláció kényszerétől.” A másik lehetséges választ a protekcionista modell jelenti, amely gátolná a hagyományos életformákat fellazító globális információáradatot, fékezné a munkaerő-áramlást és a migrációt, és nem riad vissza az államhatalom represszív eszközeinek alkalmazásától sem.1

Magyarországon a libertinus modell sosem jutott egyeduralkodó pozícióba. 2010 óta viszont a protektcionista modell – a kormánypárt saját meghatározása szerint illiberális állam, más elemzők szavaival vezérdemokrácia, populista vagy autokrata kormányzás – erősödik, ezért ennek társadalom- és nemzetképével érdemes behatóbban foglalkozni.

 

A nyugat-európai társadalomfejlődés kulcsszereplői a „szabadság kis körei”: ezek kiegyensúlyozott fejlődése kizárja a hatalomkoncentrációt, az egyoldalú függőségi viszonyok kialakulását, és az állammal szemben a társadalom kezébe adja a politikai erőtér, a politikai közösség, ennek folyományaként pedig a politikai értelemben vett nemzet kialakítását.2

Magyarországon evvel éppen ellentétes folyamat játszódott le, itt a „szabadság kis köreivel” szemben a politikai alrendszer vált domináns szereplővé. Az első lépést a társadalom politikai alapú megszervezése felé 2002-ben tette meg a nem sokkal korábban ellenzékbe szorult Fidesz. A polgári körök a civil önszerveződés látszatával, de nyílt központi utasításra jöttek létre; a fő cél mindvégig a szavazótábor megszervezése és ellenőrizhetőségének biztosítása volt.3 A civil társadalom megroppantásának folyamatát a jogalkotás szintjén a 2011-ben és a 2017-ben elfogadott törvények,4 a közbeszédben pedig 2015 őszétől állandósuló „sorosozás”, majd az egyre-másra megjelenő listák és matricázási akciók tetőzték be.5 Mindez nemcsak a civil társadalom iránti közbizalmat ássa alá, hanem elősegíti a polgári nyilvánosság tereinek beszűkülését és elbátortalanítja a közéleti szerepvállalást is.6

A társadalom totális megszervezésének és kontrolljának igénye dualista világképpel párosul. Eszerint nem csak a magyarság oszlik „igazi magyarokra” és „nemzetárulókra”, hanem a nagyvilágban is hasonló erők működnek: a nemzetállamok híveivel a globalizáció liberális és az internacionalizmus (poszt)kommunista hívei néznek farkasszemet. Nincs átmenet és nincs középút: aki nincs velünk, az ellenünk van. Ezt a megosztottságot tükrözte már a 2002-es választások idején közkeletűvé vált „egy a tábor, egy a zászló” jelszó, mely hazaárulónak bélyegezte a baloldali, a liberális és a nemzeti radikális választókat egyaránt. A Fidesz politikai stratégiája 2010 óta pedig még nyíltabban a nemzetfogalom kisajátításán alapul:7 a kormánypárt önmagát a nemzet kizárólagos képviselőjeként, érdekeinek bátor védelmezőjeként tünteti fel, a vele szemben állást foglalókat pedig nemzetellenes erőnek, a globális érdekek kiszolgálóinak láttatja.8 A köznapi emberi kapcsolatainkat is megmételyező szektás megosztottság dogmává válik az állandósuló szabadságharc, az ellenségkép-kreálás és a bezárkózás légkörében.9

A külhoni magyarság körében ez még tragikusabb következménnyel jár. Az átgondolt nemzetpolitika eredményei (így a státustörvény, majd a kettős állampolgárság, a külhoni kulturális intézményrendszer megerősítése, az ösztöndíjprogramok és a vállalkozók támogatása) jól láthatóak,10 védhetetlen viszont a politikai és a civil szervezetek megosztására, a baloldali szervezetek ellehetetlenítésére irányuló törekvés. Mindez ráadásul egy kisebb létszámú, identitás-konfliktusnak sokkal inkább kitett közösséget érint, a megosztottság itt az (ön)gyilkossággal egyenlő. A pillanatnyilag hatalmon lévők eleve lemondanak a közösség másik részéről, és az általuk létrehozott kulturális javakról, intézményekről.11

A kontrollált társadalom vízióját és a dualisztikus történetfelfogást egy átfogó emlékezetpolitikai kampány támogatja, amely a keresztény konzervativizmuson, az őstörténeti mitológián és a Horthy-korszak rehabilitálásán nyugszik. Ennek szerepéről legnyilvánvalóbban alighanem L. Simon László nyilatkozott a „kurzusépítés alapjairól” szóló programadó cikkében. Megállapítása szerint „a következő évek politikai küzdelmeiben központi szerepet kap majd a széles rétegek számára átélhető, érzelmi-lelki keretet adó nemzeti identitás erősítése, a nemzetállami lét egyedül érvényes alternatívaként való felmutatása a globalizált világ homogenizáló, a nemzeti kereteket felszámolni akaró törekvéseivel szemben.12 A kurzusépítés maga után vonja, hogy háttérbe szorul a tudományos pártatlanság követelménye, a múltunk tényszerű megismerésének és feldolgozásának igénye. Ezek helyét egyetlen cél veszi át: a politikai rendszer legitimációjának minél szilárdabb aládúcolása. Az „egyedül érvényes alternatíva” felmutatása természetszerűleg kizárja a vitát. Nincs többé szó szakmai sztenderdekről, szerves társadalmi folyamatokról, annál hangsúlyosabb az ellentmondást nem tűrő politikai indoktrináció.

A második és harmadik Orbán-kormány emlékezetpolitikája a jogfolytonosság fikciója jegyében, a szerves történeti folyamatokat mellőzve a Rákosi- és Kádár-korszak negligálására, a századforduló és a Horthy-korszak visszaidézésére épül.13 Ezt tükrözi a különböző gazdasági és kulturális koncepciók, intézmények névadóinak (Rómer Flóris, Széll Kálmán, Darányi Ignác, Wekerle Sándor, Klebelsberg Kunó) megválasztása, de ennek a diszkontinuitásra épülő történetfilozófiának szimbolikus példája a Budai Vár megfosztása az 1945 után kialakult kulturális szerepétől, és a Kossuth tér visszaalakítása 1944 előtti formájába.14 A probléma egyik esetben sem az átalakítás ténye, hanem a valós szakmai és társadalmi diskurzus hiánya volt. Úgy született kormányzati döntés ezeknek az emblematikus közösségi tereknek a radikális átalakításáról, hogy azt semmilyen történeti fordulat, sem pedig a nemzeti emlékezet szerves fejlődése nem indokolta.15

Ugyanez az oktrojált emlékezetpolitika nyilvánul meg újabban az őstörténet kapcsán is. A kormányzati napilap a 2018-as választások másnapján hirdette meg „történelmünk rehabilitációját”, azaz újraírását a „szkíta–hun–avar–magyar történeti folytonosság” jegyében.16 Ez a koncepció nem csak azért idejétmúlt, mert évszázados, mára jócskán túlhaladott vitákat és összeesküvés-elméleteket melegít fel, hanem elsősorban azért, mert kortévesztő fogalmakkal dolgozik. A nemzet a 21. században többé nem határozható meg biológiai alapon, így az, hogy III. Béla hun felmenőkkel rendelkezett, alig mond valamit a kulturális, emlékezet- és identitás-közösségként, vagy politikai közösségként felfogott nemzetről. A hun származás szellemében restituált mitológia legfeljebb arra lesz alkalmas, hogy a nyilvánosság bizonyos szféráiban elkendőzze társadalmunk patológiás tüneteit, de a nemzet újraegyesítése ilyen úton nem várható.17

A diskurzusnak ugyanez a hiánya jelentkezik más, a nemzetkép szempontjából fontos szimbolikus aktusok esetében is. A Fidesz számos alkalommal elutasította nézeteinek összemérését más lehetséges álláspontokkal (erre utal már a miniszterelnök-jelölti viták elmaradása is a választások előtt), holott a társadalom alighanem sokkal inkább magáénak érezhetné az alaptörvényt, vagy a külhoni magyarok választójogát, ha ezekről tényleges vitát kezdeményezett volna a kormányzat.18

Ezt a felülről vezérelt identitáspolitikát szolgálja az a monolit kulturális intézményrendszer, amely a centrális politikai erőtérrel és a közigazgatás központosításával párhuzamosan épült ki 2010 után. A folyamat lényegi eleme az egységes irányítás kialakítása, a pillanatnyi politikai és reprezentációs igényeket szolgáló szervezetek létrehozása és a kormányzattól független, esetleg kritikus véleményt megfogalmazó szervezetek kivéreztetése. Így tűnt fel a komoly szakmai presztízzsel és társadalmi beágyazottsággal rendelkező MTA mellett a Veritas Történetkutató Intézet, a Magyar Nyelvstratégiai Intézet és a László Gyula Intézet, a József Attila Kör mellett az Előretolt Helyőrség Íróakadémia, a Magyar Mozgókép Közalapítvány helyett a Magyar Nemzeti Filmalap, és így szűnt meg jogutód nélkül az örökségvédelmet koordináló Forster Központ.19 Az elvi gondot nem az intézményrendszer átalakítása jelenti – ez akár gazdagíthatná is a szakmai és kulturális közéletet –, hanem az alig leplezett ideológiai kontroll megteremtése.

Hasonló visszásságok tapasztalhatóak a nemzetépítés több más területén is. A Nemzeti Együttműködés Rendszere nemhogy nem volt képes a rendszerváltoztatás után tovább mélyülő egyenlőtlenségek mérséklésére, de az alapjaiban elhibázott, botrányoktól terhelt cigánypolitika és a többször is ötletszerű irányváltásokat végrehajtó oktatásügy csak mélyítette az etnikai, földrajzi és szociális szakadékokat.20 A trendváltás várat magára a kivándorlás21 és a népességfogyás kérdésében,22 de kezelhetetlennek bizonyult az anómiás állapot több más tünete, így a társadalmi kohézió gyengesége és a közintézmények iránti alacsony bizalom is.23

A NER alapvető hibája mindezek alapján, hogy a kívánatosnak tartott identitáselemek túlhangsúlyozása mellett elhanyagolja a tényleges társadalmi kohézió kialakítását. A polgári társadalom kontrollja, a közéleti viták mellőzése,24 az oktrojált és szakmaiatlan emlékezetpolitika, és a monopolizált kulturális intézményrendszer egy olyan etatista, egynemű nemzetkép kiépülését segíti, ami ugyan hatékonyan leplezi a nemzetfejlődés torzulásait, de orvosolni nem képes azokat.25 Tény, hogy a legtöbb patológiás jelenség gyökerei 1990-ig, 1945-ig vagy még korábbra nyúlnak vissza. A NER egyértelmű felelősségét abban látom, hogy nem élt a 2010-ben megadatott történelmi lehetőségével. A kormányzatnak uralkodó helyzetében – pozíciója veszélyeztetése nélkül – lehetősége lett volna lefolytatni a hosszú ideje elmaradt társadalmi, szakmai és politikai vitákat, alkalma lett volna gesztusokat gyakorolni, lépéseket tenni egy egészségesebb nemzeti közösség kialakulása felé, ám ennek épp az ellenkezőjét tette.

Transzparens

Transzparanes Pécsett 2018 áprilisában (Illés Anett felvétele)

 

Alternatíva természetesen létezik. Visszatérve a gondolatmenet kiindulópontjához, Habermas a libertinus és a protekcionista válaszokkal szemben egy közbülső lehetőséget is felvázol. A nemzetállami szuverenitás gyakorlásának egyes területeit elkerülhetetlenül transznacionális szervezetek, így elsősorban az Európai Unió veszi át. Evvel párhuzamosan a nemzeti identitás kereteit is egy átfogóbb rendszer, az „alkotmányos patriotizmus” váltja fel, amelyet az emberi jogok, a politikai részvétel, valamint a szociális állam által megteremtett biztonság és szolidaritás alapoz meg.26 A nemzetek feletti szint erősödésével a helyi közösségek – önkormányzatok, civil szervezetek, térségi szerveződések – megerősödésének is együtt kell járnia, hiszen a patriotizmus új formáját csak ezen a szinten, a polgárok közvetlen részvételével lehet legitim módon kialakítani.27

Polgári korszakában maga a Fidesz is ezt a gondolatot képviselte. Legalábbis erre a modellre emlékeztet Schöpflin György írása a modern nemzet természetéről. Meglátása szerint az identitásteremtő folyamatok közt egyre nagyobb szerepet játszanak a nemzetközi együttműködések, hagyományosan nagy jelentőségű az állam és az etnicitás identitásalkotó funkciója, de ezek mellett nem hanyagolható el a civil társadalom sem.28 Az alsó szint jelentőségét emeli ki Martonyi János írása a „közösségek Európájának” víziójáról. Eszerint az egységesülő Európa arculatának kialakításában az egymás mellé rendelt helyi, regionális, nemzeti, vallási és sok egyéb kisebb-nagyobb közösség állandó diskurzusa játszik majd főszerepet.29

A gondolat nem új, a klasszikus – vagy ha úgy tetszik, régi vágású – kereszténydemokrácia is alapelvnek tekinti a szubszidiaritást. „[A]mit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, azt egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása” – írta XI. Pius pápa 1931-ben.30 Evvel egybehangzóan a diszkurzív nemzetfogalom követelménye, hogy a különböző helyi és szakmai közösségek maguk alakíthassanak ki identitás-mintázatokat, maguk határozhassák meg a saját életük szempontjából fontos súlypontokat, nem ellentétben persze a magasabb szint, a nemzeti közösség által kimunkált prioritásokkal. A hatékony működés feltétele az állam, a civil szervezetek és az állampolgárok közötti viszony mikro-mechanizmusainak elsajátítása, a rendszer nüanszainak ismerete, mindehhez pedig nélkülözhetetlen a tudatos állampolgári nevelés.31

A „szabadság kis köreivel” szemben az államnak korlátozott szerep jut az uralkodó és alternatív nemzetképek kimunkálásában. Nem tartalmilag, csak formailag határozhatja meg a nemzetfogalmakat: egy bizonyos álláspont, egy hivatalos ideológia propagálása helyett pusztán a diszkurzivitás keretrendszerére kell felügyelnie.

A polgári nyilvánosság tereinek elsődleges szerepe mellett a diszkurzív nemzetfogalom másik alapvető sajátossága a mozaikszerűség. Az előregyártott kánonokkal szemben az identitáselemek tág készletét érdemes kialakítani, amelyből egyének és közösségek habitusuknak, élethelyzetüknek, az adott körülményeknek megfelelően emelhetnek ki egyes elemeket. Ennek révén mindenki úgy kapcsolódhat a nemzeti közösséghez, hogy a számára fontos értékekből a lehető legkevesebbet kelljen feladnia (míg a nemzet monolit formája választás elé állítja az egyént: vagy elfogadja az identitáselemek kánonját, vagy nem lehet a közösség tagja). A cél persze nem a tetszőleges, végtelen variálhatóság (ez pszichológiailag sem volna egészséges), mindössze a rugalmasság és nyitottság, a környezet változásaira való reagálás képességének erősítése, egy szüntelen és szerves fejlődési folyamat elősegítése egyéni és közösségi szinten egyaránt.

A nemzet diszkurzív fogalma jobban megfelel a demokratikus politikai rend természetének, amely a gondolatok szabadságára és a tisztességes feltételek mellett lefolytatott vitákra épül. Bibó István megfogalmazása szerint demokratának lenni annyit tesz, mint „nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.32 Ez a – magyar politikai kultúrát és nemzetfejlődést deformáló – görcsös merevség helyett a párbeszédre való készséget implikálja.

E párbeszéd során egyformán legitimnek kell tekinteni a keresztény-nemzeti, liberális, polgári radikális és szocialista politikai hagyományt, egyenrangúnak a hun származás és a keresztény Európához kötődés egymással versengő narratíváját – ha az ezekkel kapcsolatos társadalmi és szakmai vitát lefolytatjuk, és nem a pillanatnyi politikai erőviszonyok döntenek az identitás kérdéseiben. Az elhallgattatott ellenvélemény ugyanis nem tévesztendő össze a kimunkált konszenzussal. Az ideális, ezen is túlmenően, az volna, ha nem is feltétlenül a konszenzust tekintenénk célnak, hanem magát a folyamatot: a vita méltányosságát és jóhiszeműségét, a másik fél értékeinek elismerését.33 Ez volna a kulcsa annak, hogy feloldjuk a „magyar átkot”, felülemelkedjünk az oly gyakran kárhoztatott megosztottságon.34

Nemzetközi szintre lépve, a diszkurzív modell jobban megfelel a közép-európai életvilágok működésének is. A régió évszázadok óta nemzeti, nyelvi, felekezeti közösségek szociális és kulturális értelemben is tagolt, természetes módon sokszínű világa, ahol a monolitikus elv csak erőszakkal valósítható meg. Viszont „[h]a sikerül megszabadulnunk attól a képzettől, hogy a kultúra leszűkíthető nemzetállami vagy úgynevezett etnikai meghatározottságokra, akkor ellentétes diszkurzusok, hálózatos összefüggések és határokon átnyúló folyamatok sokasága válik láthatóvá. Ezek pedig legalább annyira tartósan befolyásolják az egyének és a társadalmi csoportok tudatát, mint a művileg alkalmazott nemzeti vagy nemzetpolitikai meghatározások.”35 Nem lehetetlen tehát egymást nem kizáró, hanem egymásból táplálkozó, egymásba átjátszó nemzeti narratívák kialakítása a kölcsönös megértés és elismerés légkörében. Annál is inkább, hiszen a közösen átélt történelmi traumák feloldása is csak valamennyi érintett fél párbeszéde útján várható.

És végül, globális szinten a világ mai állapotának is jobban megfelel a nemzet diszkurzív fogalma. Nem valószínű ugyanis, hogy a mobilitás a következő években csökken majd, ahogy a migrációs nyomás is minden bizonnyal erősödni fog. Az országba érkezőket és az országot elhagyókat is ugyanannak a nemzetnek kell integrálnia, márpedig mindenki szívesebben válik tagjává egy olyan közösségnek, amely kereteinek kialakításánál maga is szót kaphat. Ez egy inkluzív jellegű nemzetfogalmat implikál, amely lehetővé teszi az egészségesebb társadalomfejlődést, és hosszabb távon hozzájárul a nemzet hagyományos értékeinek megmaradásához napjaink gyorsan változó világában.

A nemzet diszkurzív fogalma tehát egy össztársadalmi alkotási folyamatként létrejött közösséget jelöl, amelynek tartalmi elemeit maga a közösség határozza meg, határai elmosódóak, és amelynek öncélú politikai megszervezése gyakorlatilag lehetetlen. Mindennek alapvető feltétele volna az állam önkorlátozása az identitáspolitika terén, az állampolgári nevelés meghonosítása, a szabad és felelősségteljes diskurzus kereteinek védelme, és a sérülékeny társadalmi csoportok megerősítése – végső soron a társadalom megerősítése az állammal szemben. A cél tehát fáradságos aprómunkával, a társadalom mélyrétegeiben újjáalkotni a 20. századi rezsimek által lebontott társadalmi szerződést, amelynek révén a szűkebb és tágabb közösségek képesek az önszabályozásra.36 Ez annál is inkább fontos, hiszen egy erős társadalom a legnagyobb történelmi kataklizmák idején, az államapparátus megrendülése ellenére is képes arra, hogy megőrizze nemzeti kultúráját és sajátos politikai szerveződését.37

 
A szerző történész,
az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója
 

1. Habermas, Jürgen: A posztnemzeti állapot. Politikai esszék. L’Harmattan – Zsigmond Király Főiskola, Bp., 2006. 75-76.

2. Vö.: Bibó István: A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme. In: Válogatott tanulmányok, II. kötet. Magvető, Bp., [1986.] 491-492.

3. Az összképen a polgári körök által sok helyütt felvállalt kulturális és karitatív tevékenység is alig javít.

4. 2011. évi CLXXV. (XII.14.) törvény az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról [https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=A1100175.TV] (2018.05.12.); 2017. évi LXXVI. törvény (VI.19.) a külföldről támogatott szervezetek átláthatóságáról [https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=A1700076.TV&timeshift=fffffff4&txtreferer=00000001.TXT]

5. Csanády András: A spekuláns emberei. Figyelő, 2018. ápr. 11.; Szakács Árpád: Folytatódik a rettegők cirkusza. Magyar Idők, 2018. ápr. 26. [https://magyaridok.hu/velemeny/kinek-a-kulturalis-diktaturaja-iv-resz-3035899/] (2018.05.19.); A Fidesz-KDNP néven nevezi a Soros-szervezeteket. Origo.hu, 2018. jún. 12. [http://www.origo.hu/itthon/20180612-hollik-el-fognak-menni-a-tobbi-bevandorlasparti-szervezethez-is.html] (2018.06.19.) ; Bevándorlás, homoszexuálisok jogai és gendertudomány – ezek foglalkoztatják leginkább az MTA kutatóit. Figyelő.hu, 2018. jún. 19. [https://figyelo.hu/v/bevandorlas-homoszexualisok-jogai-es-gendertudomany--ezek-foglalkoztatjak-leginkabb-az-mta-munkatarsait--/] (2018.06.19.)

6. Nagy Ádám: A magyar állam civil társadalommal szembeni hét halálos bűne. In: A civilek hatalma. A politikai tér visszafoglalása. Szerk.: Antal Attila. Noran Libro, Bp., 2016. 146-161.

7. Pataki Ferenc: Hosszú menetelés. A Fidesz-jelenség. Noran Libro, Bp., 2013. 103-105, 147.

8. Az ellentétet a házelnök fokozta az abszurditásig, pl.: Kövér László: „A jobboldal a normalitás világa, a baloldal meg az aberrációé”. 888.hu, 2018. márc. 27. [https://888.hu/article-kover-laszlo-a-jobboldal-a-normalitas-vilaga-a-baloldal-meg-az-aberracioe] (2018.05.18.); Ennek előzményeire: Szabó Ildikó: A nemzet fogalmi konstrukciója a Fidesz diskurzusaiban 1996 és 2006 között. Politikatudományi Szemle, 16(2007): 3. sz. 145-150.

9. Pesti Sándor: Az elmúlt nyolc év. Kommentár, 27(2018): 2. sz. 9-10.

10. Az eredmények még élesebben rajzolódnak ki a baloldal 2004-es népszavazási kampányával kontrasztban.

11. Egy vajdasági példa: Megszűnik az Árgus kisebbségjogi civilszervezet. Szabad Magyar Szó, 2017. máj. 31. [https://szabadmagyarszo.com/2017/05/31/megszunik-az-argus-kisebbsegjogi-civilszervezet/] (2018.07.14.)

12. L. Simon László: Kultúra és identitás: a kurzusépítés alapjai. Figyelő, 2018. máj. 3-9.

13. Pataki: Hosszú menetelés i.m. 60-61.

14. A szakmai és társadalmi konszenzusnak ugyanez a hiánya jellemzi a Liget Projektet, a Nemzeti Kastélyprogramot és Nemzeti Várprogramot is. Ezt mi sem jelzi jobban, mint a füzéri vár felújítása után, post festum kirobbant, elkeseredett szakmai vita.

15. Mélyi József: Színtiszta voluntarizmus. Beszélgetés Marosi Ernővel. Mozgó Világ, 40(2014): 12. sz. 29-34.; Gerő András: A nemzeti emlékezet rostál. 24.hu, 2011. márc. 29. [https://24.hu/belfold/2011/03/29/gero_nemzeti_emlekezet_rostal/] (2018.04.30.)

16. Pap Krisztián: Történelmünk rehabilitációja elkerülhetetlen. Magyar Idők, 2018. ápr. 9. [https://magyaridok.hu/velemeny/tortenelmunk-rehabilitacioja-elkerulhetetlen-2875731/] (2018.04.30.); Még nyilvánvalóbb az aktuálpolitikai meghatározottság a tervezett lengyel-magyar közös eredetkutatások esetében, melyek megelőlegezett eredményei alig burkoltan a visegrádi együttműködést hivatottak ideológiailag is alátámasztani. Sinkovics Ferenc: Testvérek vagyunk. Magyar Demokrata, 2018. júl. 11.

17. Vö.: Schöpflin György: A modern nemzet. Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2003. 78-80.

18. A nemzeti konzultációkat, úgy tűnik, a Fidesz-közeli értelmiség sem tekinti tényleges vitának. Újra néven nevezzük. Az idők jelei 2018. StratComm Kft., 2018. 98.; A „közvetlen demokrácia igézetét” nyújtó cselekvési formák előzményeire: Szabó: A nemzet fogalmi konstrukciója i.m., 142-143, 155.

19. Pl.: Pataki: Hosszú menetelés i.m. 71-80.; Teczár Szilárd: „A szellemi élet hatalmi meghódítása”. Krausz Tamás a Veritas Intézetről. Magyarnarancs.hu, 2013. nov. 29. [http://magyarnarancs.hu/belpol/a-szellemi-elet-hatalmi-meghoditasa-krausz-tamas-a-veritas-intezetrol-87694] (2018.05.29.); Ficsor Benedek: Műemlékvédelmi vészjelzés. Magyar Nemzet, 2017. szept. 22.; Ficsor Benedek: Akik tudják, melyik ajtón kell kopogtatni. Mno.hu, 2018. ápr. 8. [https://mno.hu/grund/akik-tudjak-melyik-ajton-kell-kopogtatni-2457893] (2018.05.07.); A vita legújabban az Akadémia költségvetése körül lángolt fel, erre ld. az MTA állásfoglalását és a hozzá kapcsolódó cikkeket: http://mta.hu/mta_hirei/az-mta-allasfoglalasa-az-itm-innovacios-koncepciojarol-es-javaslatai-a-benyujtott-koltsegvetesi-torvenytervezettel-kapcsolatban-108867 (2018.07.11.)

20. PISA 2015. Összefoglaló jelentés. Oktatási Hivatal, Bp., 2016. [http://www.oktatas.hu/pub_bin/dload/kozoktatas/nemzetkozi_meresek/pisa/PISA2015_osszefoglalo_jelentes.pdf] (2018.05.20.); A közoktatás indikátorrendszere 2017. Szerk.: Varga Júlia. MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont, Bp., 2018. [http://www.mtakti.hu/wp-content/uploads/2018/02/A_kozoktatas_indikatorrendszere_2017.pdf] (2018.05.20)

21. Különösen fájó a rendkívül költséges, de teljesen sikertelen, Gyere haza, fiatal! és a Gyere haza vállalkozni, fiatal! című programok bukása.

22. Bár a negyedik Orbán-kormány kiemelt figyelmet szentel a családpolitikának, így ezen a téren várható előrelépés, de úgy tűnik, a probléma több összefüggésével továbbra sem vetett számot a kormányzat. Bodacz Péter: Nincs magyar átok. Magyar Hang, 2018. jún. 1-7.

23. A Magyar Ifjúság Kutatás a fiatalok körében némi javulást tapasztalt a politikai intézményekbe vetett bizalom, a politikai érdeklődés a tág értelemben vett közéleti szerepvállalás terén, ugyanakkor lehangoló, hogy a külföldi tervekkel rendelkező fiatalok 12%-a éppen a politikai helyzet miatt hagyná el az országot. Magyar Ifjúság Kutatás 2016. Szerk.: Székely Levente – Szabó Andrea. [Bp., 2017.] 29, 72-73, 81-83. [http://www.ujnemzedek.hu/sites/default/files/magyar_ifjusag_2016_a4_web.pdf] (2018.07.11.); A Civil Kollégium Alapítvány és a Közösségfejlesztők Egyesülete által készített nem reprezentatív felmérés eredményei: https://www.cka.hu/wp-content/uploads/2017/09/kozbizalom-2017.pdf (2018.05.19.); Ugyanezt érzékelik a kormányzathoz közel álló értelmiségiek is. Újra néven nevezzük i.m. 49-50, 62.

24. Ezt hovatovább a kormányközeli értelmiség is erős kritikával illeti. Újra néven nevezzük i.m. 99.

25. Vö.: Béndek Péter: Erős nemzetet – nacionalista állam helyett! Mandiner.hu, 2018. máj. 4. [http://mandiner.hu/cikk/20180504_bendek_peter_eros_nemzetet_nacionalista_allam_helyett] (2018.05.12.)

26. Habermas: A posztnemzeti állapot i.m. 56-102.

27. Habermas: A posztnemzeti állapot i.m. 90-94.

28. Schöpflin: A modern nemzet i.m. 60-61.

29. Martonyi János: Nemzetek Európája helyett – közösségek Európája. In: Az Európai Unió és az egyéni szuverenitás. Szerk.: Máthé Hanga. Soros Alapítvány, Bp., 2002. [http://www.kka.hu/_soros/kiadvany.nsf/538d96804d640588852566f2006f1ed7/a038c934a6e1b6d5c1256e9e002a29c4?OpenDocument#Nemzetek%20Eur%C3%B3p%C3%A1ja%20helyett%20-%20k%C3%B6z%C3%B6s] (2018.04.30.)

30. XI. Pius pápa „Quadragesimo Anno” kezdetű apostoli körlevele a társadalmi rend megújításáról. Bp., 1932. 79§

31. Állampolgári nevelés az oktatásban: Kemény Zsuzsanna – Takács Dávid – Chován Olivér: Állampolgári nevelés Európában és Magyarországon. Méltányosság Politikaelemző Központ, [2015.] [http://meltanyossag.hu/content/files/llampolg%C3%A1ri%20nevel%C3%A9s%20Eur%C3%B3p%C3%A1ban%20%C3%A9s%20Magyarorsz%C3%A1gon.pdf] (2018.05.30.); Szélesebb értelemben: Csizmadia Ervin: Miért „alaptalan” a magyar demokrácia? Pártok, konfliktusok, társadalmi kohézió és állampolgári nevelés. Gondolat, Bp., 2014. 256-265, 275-284.

32. Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: Válogatott tanulmányok, II. kötet. Magvető, Bp., [1986.] 220.

33. Hegyi Gyula: Egy nemzet, két lélek. Mozgó Világ, 39(2013): 12. sz. 79-89.; Tarján M. Tamás: A nemzettudat csonkításának veszélyeiről. Mandiner.hu, 2018. máj. 16. [http://mandiner.hu/cikk/20180516_tarjan_m_tamas_a_nemzettudat_csonkitasanak_veszelyerol?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201805] (2018.05.27.)

34. Vö.: Csizmadia: Miért „alaptalan” i.m. 222-236.

35. Csáky, Moritz: A kommunikációs térkén tértett kultúra. Közép-Európa példája. Irodalomtörténet, 91(2010): 1. sz. 18-19.

36. Schöpflin: A modern nemzet i.m. 133-135.

37. Szekfű Gyula: „Valahol utat vesztettünk”. Előszó, jegyz.: Szigethy Gábor. Magvető, Bp., [1987.] (Gondolkodó magyarok) 31-32.