Jelenlegi hely

Egy public intellectual sokszori oszcillálása

 

Trádler Henrietta

 

Hogyan összegezhetnénk Hankiss szellemi tevékenységét? Ki volt ő? Folytonosan kérdező ember, válaszokat kereső tudós, diszciplínák között vándorló, örökös kalandor? Hankiss Elemér munkáit, szellemiségét, életszemléletét hagyta örökül az utókor számára.

 

Hankiss Elemért nem ismertem személyesen. Az idősebb kollégák részletes beszámolói alapján folytonosan kérdező értelmiséginek látom, aki – sok oktató- és kutatótársával ellentétben – kíváncsi volt a kérdéseire kapott válaszokra (is). Írásait olvasva klasszikus értelemben vett public intellectual képe bontakozik ki, aki felvállalta, hogy érthetően és nagy közönséghez szól. Kísérletezett, nem rémült meg az új tudományterületektől, amikor válaszokat keresett. Ki mert lépni a „dobozból”, mert paradigmát váltani, másképp gondolkodni. Az akadémiai értelmiség nem fogadta be egyöntetűen, de az átfogó témák iránt érdeklődő publikum annál inkább magáénak érezte szemléletét. Hankiss tágította, átlépte a tudományok közötti határokat, könnyedén és elegánsan közlekedett az egyes diszciplínák között, ahogyan ő fogalmazott „osszcillált”.1 A legfontosabb filozófiai problémák, a lét és a nemlét, az értelmetlenség és értelem különbsége érdekelték, ezekről a fogalmakról gondolkodott a legtöbbet.2 Pályafutását irodalmárként kezdte és public intellectualként fejezte be.3

Hankiss Elemér könyveiben mindig újabbnál újabb arcát mutatta meg olvasóinak, amelyekben valamilyen kihívó alapkérdést feszegetett. „Tudunk-e ’itthon’ lenni még a világban, s van-e még világ körülöttünk? Ha van, az a miénk-e még, köröttünk forog-e, vagy már régen a periférián lakozunk, s fel sem ismerjük a margóra futás veszélyeit?4 – teszi fel a hankissi kérdéseket A. Gergely András. Az antropológus a Condition humaine – mirodiagnózisok című írásában remekül összefoglalja a Hankiss-jelenséget – a szöveg összekacsolódik az elmúlt évben megjelent két Hankiss-emlékkönyvvel.

A kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (iASK) két és fél évvel a halála után, 2017. június 8-9-én nemzetközi emlékkonferenciát rendezett Hankiss Elemér tiszteletére. A rendezvényen számos külföldi és magyar előadó jelent meg, előadásaik írott változatait a Magyar Tudomány Miszlivetz Ferenc által szerkesztett különszáma tartalmazza. A kötetnyi anyag célja Hankiss tudományos eredményeinek, szellemi hagyatékának, és inspirálóképességének bemutatása. A szövegeket sikerült az életpályát tükröző gondolatmenetre felfűzni, a személyes hangvételű írásoktól nyomon követhető az irodalmár, majd szociológus, később a korát megelőző, töprengő tudós útja, akinek felvetéseit a mikrotörténészek és a Big History-irányzat művelői is figyelemre méltónak tartják. Ezután olvashatóak a bizonytalanság koráról szóló tanulmányok, majd a biológusok, fizikusok dolgozatai. A kötet kuriózuma, hogy posztumusz Hankiss esszét közöl magyarul A kvantummechanika és az élet értelme címmel, amelyre Kroó Norbert fizikus reflektál.

A Helikon Kiadó gondozásában ugyancsak 2018-ban jelent meg egy Hankiss-emlékkötet, mely sokféle írást tartalmaz közel 30 szerző tollából. Az első fejezet Emlékezések címmel családtagok, közeli barátok visszaemlékezéseit tartalmazza, a második, Tanulmányok című egységben Hankissról szóló, illetve az általa inspirált, tudományos igényességgel megírt munkák olvashatóak. A harmadik fejezet a kőszegi műhely tevékenységét mutatja be, a negyedik egység a korábban megjelent, Hankiss-sal készített interjúkból, míg az ötödik fejezet az életút fontos dokumentumaiból közöl válogatást. Az előszót a szerkesztő, Takács M. József jegyzi, utószóként pedig az özvegy, Zétényi Lili személyes, már-már intimnek mondható írása szerepel, melyben a szerző bepillantást enged családi életükbe. A kötet válogatott fényképgyűjteményt is tartalmaz, ami lehetővé teszi az olvasó számára, hogy még plasztikusabb képet alkothasson Hankissról.

Míg a Magyar Tudomány Hankiss-különszáma tematikusan szerkesztett, tudományos dolgozatokat közöl, az Emlékkönyvbe Hankiss családtagjai, barátai, munkatársai készítettek személyesebb hangvételű, szubjektív emlékekre épülő szövegeket. Mindkét válogatás célja a Hankiss Elemér munkássága előtti tisztelgés, de a két kötet más olvasóközönséghez szól, másféle írásokat közöl: az egyikben a tudóst, a másokban inkább az embert láttatják a szerkesztők – már amennyiben a kettő szétválasztható és szétválasztandó. Írásomban párhuzamosan mutatom be a két kiadványban megjelent, Hankiss által felvetett problémaköröket tárgyaló tanulmányokat.

Hankiss Elemér-Emlékkönyv

Hankiss Elemér pályájának megértésében Bokányi Péter és Csepeli György kalauzolja az olvasót – nem véletlenül, hiszen Hankisst irodalmárként és szociológusként ismerik a leginkább a tudományos életben. Az irodalmár Bokányi Péter Ne hadarj! című írásában elemzi Hankiss János, az apa és Hankiss Elemér, a fiú életútjának egymással párhuzamos eseményeit. Hankiss János par excellence értelmiségi a Horthy-kori Magyarországon. Több nyelven beszélő tudós, aki Genfben és Párizsban végezte egyetemi tanulmányait, majd az első világháború után a Debreceni Egyetemen maradt megbízott egyetemi tanárként. Később pályát módosított, zenetörténettel kezdett foglalkozni.5 Fia, Elemér, és a két nagyobb testvér pezsgő szellemi légkörben, középosztályi közegben nőttek fel, az édesapa mintakép volt a számukra. Amikor Hankiss 1993-ban lemondott a Magyar Televízió elnöki posztjáról, boldog volt, hogy újra szakmájának élhet: visszatért eredeti szakmájához, az irodalomhoz.

Ne hadarj” – üzente Hankiss János Budapesten tanuló fiának – vagyis beszélj érthetően. Hankiss megfogadta apja tanácsát, az írásaiban mindenképp. Bokányi szerint Hankiss egy új, értekező nyelveszményt honosított meg a magyar irodalomtudományban: tűpontos, sallangoktól mentes hang volt az övé. Nagy hibát követünk el, ha azt vizsgáljuk, hogy mely tudományterületen milyen eredményeket ért el Hankiss. Életműve abban igazán egyedülálló, hogy a diszciplínák között mozgott, egyiket összekötötte a másikkal, életművében a gondolatsor számít.6

Hankiss szellemiségének kulcsát Csepeli György Egy 21. századi tudós a 20. században című szövegéből érthetjük meg. Hankiss (családi háttere miatt) az 1950-es években nem juthatott képzettségének megfelelő szerephez. Dolgozott a Ferunion külkereskedelmi vállalatnál, majd az Országos Széchenyi Könyvtárban. A forradalom után visszavették a könyvtárba, majd az MTA Irodalomtudományi Intézetében helyezkedett el. Hankiss irodalomtól való eltávolodását 1977-ben megjelent kötete vetítette előre, amely már a társadalomtudományokhoz való közeledését jelzi. Az értékvizsgálati kutatások során szociológus énje bontakozott ki.7 Meghatározó szociológiai témájú művei is az 1970-es, 1980-as években láttak napvilágot. A hatalom ekkoriban már nem üldözte a szociológiát, a diszciplína kiléphetett a „burzsoá áltudomány” skatulyából, de az aczéli kultúrpolitika szigorúan ellenőrizte a szociológusok munkálkodását. Hankiss édesapja révén tudta, hogy a tudományos élet nélkülözhetetlen feltétele a nemzetköziség, a külföldi szakmai beágyazottság. Értékkutatási elemzései kapcsán összehasonlító vizsgálatokat végzett, más országok értékkutatási eredményeit vetette egybe a magyarországi értékekkel, így eleget tett a „nemzetköziség” kritériumának. Csepeli szerint a „hankissi jelenség” abban rejlik, hogy kilépett a hagyományos akadémiai keretek világából, és ezzel párhuzamosan hatást gyakorolt a közvéleményre: hogy közgazdasági vagy éppen szociológiai fogalmak használata helyett közérthetően írt le bonyolult társadalmi jelenségeket.8

A társadalmi csapdák kérdéskörét boncolgatja Schöpflin György politológus, európai parlamenti képviselő. Schöpflin a társadalmi csapdákat a bibói zsákutcához hasonlítja, majd kifejti, hogy Nyugat- és Közép-Európa kapcsolatát „aporetikus” jellegű hatalmi viszonyok hálójaként értelmezhetjük. A szerző úgy véli, a kontinens keleti felén másként értelmezték a közpolgáriságot (citizenship), a nyugat-európai kritériumokhoz képest gyengébbnek tekintették azt. A cselekvőképesség problémáját nem orvosolták, az értelmiségi elitek a kommunizmus idején biztos pozícióhoz jutottak, amelyeket bizonyos mértékig a rendszer konstruált. Ez az új osztály sikeresen átörökítette a befolyását. Gátolták a felfelé irányuló társadalmi mobilitást, ennek az lett az eredménye, hogy társadalmi zárványok alakultak ki, élükön a hegemonikus elittel. A kommunizmus összeomlásakor ez az önjelölt elit továbbörökítette magát, képviselői liberálisként, demokratikus szocialistaként jelentek meg az új rendszerben. A Nyugat elfogadta ezt a felállást, az ex-kommunista elit ily módon sikerrel folytathatta a korábbi társadalmi kirekesztést.

A Nyugat és a Kelet közötti társadalmi csapdák közé tartozik – Schöpflin szerint – a közép-kelet-európai államok hamis várakozásai az Európai Unióhoz való csatlakozással, a Nyugat és Kelet kölcsönös értetlensége egymás iránt, az idealizálás és a lenézés. A szerző bemutatja Közép-Európa hamis narratíváit, a hatalmi aszimmetriákat, Nyugat- és Kelet-Európa különböző konfliktuskezelési módszereit. Közép-Európa a 2004–2007-es bővítés során arra várt, hogy valóban csatlakozhat Európához. A tizenöt uniós tagállam úgy gondolta, hogy Közép-Európa integrálható Nyugat-Európába. Schöpflin úgy véli, ez volt a csapda akkor is, és most is.9

A megnemértettség, a téves várakozások és konfliktusok bizonytalanságot szülnek. A válság és a bizonytalanság Hankiss világának visszatérő, központi témája. Nem véletlenül. A 20. század végére a nyugati történészek elveszítették a kapitalizmus története iránti érdeklődésüket, ami a 2008-as világválság következtében ismét meghatározó kutatási témává vált. Világszerte válságkutató csoportok, tanszékek alakultak, kutatási projektek indultak, amelyekben a krízis előzményeit, okait és következményeit kutatták. A Harvard Egyetem létrehozta a The Study of Capitalism, a Cornell Egyetem pedig a History of Capitalism központot, amely az amerikai kapitalizmus történetét vizsgálja. Az elemzés a történettudomány számos területére – munka, kultúra, gender, állam, gazdaság és környezetvédelem – kiterjed. Az egyetemek célja a kapitalista fejlődés szerteágazó diskurzusának kutatása lett, amihez szemináriumokat, konferenciákat, nyári egyetemeket szerveznek. A világválságot követő bizonytalan gazdasági légkörben több meghatározó munka is született.10

A bizonytalanság korát éljük, ez a bizonytalanság az élet minden területén, így a tudományban és az én-válságban is megjelenik. Jody Jensen, az iASK kutatójának vizsgálatát Hankiss Elemér inspirálta: a Hankiss-sal történt egyik beszélgetése során hallott először az axiális korokról, amikor újra bekövetkeznek az emberi gondolkodásnak és cselekvésnek a múltban lezajlott paradigmaváltásai. Minden paradigmaváltás egy válságos, krízisekkel teli időszakot előz meg. Jensen véleménye szerint a világról alkotott ismereteink folyamatosan alakulnak, a tudás átadásának és szemléletének módja ellenben nem változik. A tudás bizonyos diszciplínákban váratlanul jön létre és változik meg egyik napról a másikra, más területeken pedig több évszázad is eltelhet, mire a paradigmaváltás megtörténik. A tudományban irreálisan nagy szerepet tölt be a validálás, statisztikai adatsorok kvantitatív elemzése, melynek során olyan tényezőket zárnak ki az elemzésből, amelyek meghatározóak lehetnek az elemzésben. Ez a folyamat játszódik le számos társadalmi kérdés és kihívás során, a jelenlegi migrációs válság és terrorizmus esetében is. A paradigmák újraértelmezése sokszor csak akkor történik meg, amikor generációváltásra kerül sor. A sztenderdekhez való alkalmazkodás számos esetben cselekvésképtelenséget idéz elő, például a kormányzati és vállalatvezetési struktúrában, a demokrácia gyakorlatában. Ez a folyamat csak bonyolódik, mivel a kutatások számtalan esetben összefonódnak azokkal az aktuális hatalmi struktúrákkal, amelyek finanszírozzák őket.11

Jensen szerint a jelen kor válságait az elmúlt 300 évben uralkodó mechanisztikus világkép, vagyis a világot gépezetként felfogó szemlélet köti össze. Ez alapján mind árucikkek vagyunk, így a tökéletes működés leköti a „gépkezelőt”, az élet értelmetlenné válik. A válságot megerősíti, hogy a kapitalista multinacionális vállalatok – hatalmuk fenntartása érdekében – szövetségesre találnak a nacionalista államok kormányaiban. Ez magyarázza a gazdasági és politikai elittel szemben világszert zajló sztrájkokat és tüntetéseket. A különböző „gyámkodó intézmények” (WTO, IMF, EU) beavatkozása csak elmélyíti a problémákat. Jensen szerint változás csak akkor következhet be, ha új paradigmatikus megközelítés jön létre, amelynek alapja a holisztikus megközelítés. Jensen tehát a tudományos paradigmaváltást sürgeti, mely szerint a humán tudományok és a természettudományok nem egymás ellenségei, sőt valójában egy közös ellenségük van: az oktatási rendszer, amely az elavult struktúrákat támogatja, és nem képez fiatal, kritikus gondolkodókat. A mai kutatóknak arra kellene törekedniük, hogy a tudományterületeket összekössék, és transzdiszciplináris módszertant hozzanak létre.12

Az elavult oktatási rendszer részben a tudományok válságához köthető; Igor Stipić és Dimitar Nikolovski szociológusok munkáiban egyaránt megjelenik az oktatás válsága és a kritikus gondolkodók kinevelésének mellőzése. Az egyetemek jövőjétől a jövő egyeteméig című tanulmányban a két fiatal tudós az egyre szélesebb köröket megmozgató hallgatói tüntetésekből vezeti le érvelését, amellyel eljutnak a jövő egyeteméig. A Bolognai-rendszer bevezetésével járó változások kapcsán tüntetések, petíciók, tiltakozások különböző formái jelentek meg Európa-szerte. A legkedvezőtlenebb tényező – állítják a szerzők – a neoliberális paradigma, melynek folyományaként az oktatás elértéktelenedik, a hallgatóra csupán mint olcsó munkaerőre tekintenek az egyetemek, a tudás eszközzé válik, az oktatás szerepe pedig kimerül abban, hogy kitermeli a gazdaságban versenyképes munkaerőt. Az oktatás piacként jelenik meg ebben a modellben, ahol az egyetemi rektorok, dékánok státuszra és rangra pályáznak. A kritikai gondolkodásnál fontosabbá válik a pénz. A diákok a tudás helyett diplomát vásárolnak, egyetemi élményt, az universitasok pedig a bevételeiket növelik ezzel. Európa nagy egyetemei valóságos marketinghadjáratot folytatnak, a „minél több diák, annál több pénz” elvét követik. Az oktatás így válságába került, az egyetemek nem kritikus gondolkodókat nevelnek, hanem a hiszékenységet favorizálják. Ez a válság Európa-szerte társadalmi, politikai feszültségekkel jár együtt. Hankiss ezt az állapotot nevezte a bizonytalanság korának. A 21. századi egyetem – a fiatal kutatók szerint – már nem tesz különbséget információ és tudás, puszta tényeket és komplex, valódi megértés között. A jövő egyeteme politikától mentes, kritikus kutatókat nevelő intézmény, ahol saját regionális és releváns nézeteket tanítanak. Mindemellett kulcsfontosságú az oktatás–kutatás–hallgató kapcsolat kiépítése is.13

A szociológus Vitányi Iván szerint is az átmenet korát éljük, amelynek egyik fő vonása a bizonytalanság. Hankiss gondolatvilágából kiindulva kezdi érvelését, miszerint két Magyarország-eszme létezik egymással párhuzamosan. Az egyik, amelyet a magyarok sorsán gondolkodó nagy elődök, mások mellett Széchenyi, Kossuth, Ady és Bibó alkottak, de nézeteiket csak a társadalom egy kisebb rétege értette meg. A másik Magyarországhoz tartozik a feudalizmust őrző többségi társadalom. Hankiss a közgondolkodás megváltoztatásán munkálkodott, ebből a kezdeményezéséből jött létre a „Találjuk ki Magyarországot” mozgalom. Sajnos kevesen értették meg a mozgalom lényegét, amely így nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.

Tágabb összefüggésben nézve, míg a múltban úgy tűnt, a bizonytalanság csak a félperifériát jellemzi, mára ez a felfogás radikálisan megváltozott. Jelen világunkban a bizonytalanság hatással van a perifériára is, mely folyamat a világ változásaival hozható összefüggésbe. Hankiss érdeme, hogy a nyugati szerzőkkel egy időben fogalmazta meg, hogy a közép-európai régió a bizonytalanság korába lépett, olyan állapotba, amelynek nem ismerjük a folytatását.14

Ez a bizonytalanság jelenik meg az én egzisztenciális válságában is. Az amerikai szociológus, James Skelly Hankiss műveiben az én egzisztenciális válságát vizsgálja. Megmutatja, hogyan próbált Hankiss egy olyan víziót felvázolni, amelynek segítségével az emberek túlléphetnek a létükben rejlő értelemválságon; erről Hankiss 2001. szeptember 11-e után írt egy esszében. Az új fogyasztói civilizáció képtelen választ adni az emberi lét lényegi kérdéseire, a reklámvilág csak felszínes alternatívákat kínál, amelyre az emberek mindaddig vevők, amíg az állam vagy más intézmények nem mutatnak fel más lehetőséget. Hankiss írása kapcsán beszélhetünk arról, hogy a halál tagadása a nyugati fogyasztói civilizáció egyik fő jellemzője, és ehhez szorosan kötődik a klasszikus hadviselés megváltozása. A 21. századi háborúkban, a terrortámadások esetében a civil társadalom az ellenség, így elsősorban civilek válnak áldozatokká, és nem katonák – a civilek halála nem pusztán a háború velejárója, hanem a célja.15

Ugyan Hankiss Elemér nem volt történész, pályája egy szakaszában történeti kérdésekkel is behatóan foglalkozott. Makkai Lászlóval közösen jegyzett, Anglia az újkor küszöbén című könyve az angol reneszánsz és a polgári forradalom korát mutatja be. Pók Attila történész szerint a Hankissnál 14 évvel idősebb Makkai Lászlót, aki ekkor itthon már nagy tekintélyű historikusnak számított, édesapja révén ismerhette Hankiss. Makkai olvashatta Hankiss Hamlet-esszéit, így társszerzőként rá esett a választás. Az Anglia az újkor küszöbén című munkában Hankiss által használt fogalmi keretek illeszkednek a nála idősebb Makkaiéhoz. E mű megjelenését követően Hankiss Elemér még egy angol vonatkozású művelődéstörténeti munkát adott közre A régi Anglia hétköznapjai címen, amelyben a Spectator folyóirat írásaiból közölt válogatást.16

Mátay Mónika szerint Hankiss Diagnózisok címen közreadott népszerű elemzése részben történeti vonalat követ, pontosabban kultúrtörténeti témával kezdődik, ahol a szerző a köszönés természetével foglalkozik. A köszönés – állítja Hankiss – a társadalmi önkép lenyomata. Ha alaposabban szemügyre vesszük a magyarországi köszönési formulákat, világosan érzékelhető a társadalom zavarodottsága. A Horthy-kor alá–fölé rendeletségi rendszere keveredik az egyenlőség elvét deklaráló szocialista társadalomban. Ez a jelenség napjainkban is érzékelhető a mindennapi életben – olvashatjuk Mátay Mónika tanulmányában.17

A mikrotörténeti megközelítés során a kutatásban az egyén, a menu peuple (ordinary people) vagyis a kisember kerül a vizsgálat fókuszába, a mikroszkóp lencséje alá. A mikrotörténészek szerint a hétköznapi ember maga alakítja az életét, nem pusztán a politikai, gazdasági, társadalmi körülmények foglya–áldozata, hanem aktív cselekvő, a sorsa irányítója. Az egyén viselkedése, önálló cselekvései Hankiss számára is központi kérdésként jelentek meg.18 Z. Karvalics László történész Mátay gondolatmenetét folytatja, tanulmányában a cselekvő kisember és egy tárgy áll a középpontban – és persze Hankiss, mint renitens újhistorikus. Z. Karvalics egy porcelán fogpiszkálótartó történetéből kiindulva jut el az újhistorikus Hankissig. A porcelán fogpiszkálótartó egy korábban nagyon sikeres termék egyszerű utánzata, amely az USA-ban terjedt el az 1894-es tarifatörvénynek köszönhetően. Egy hétköznapi tárgyat vizsgálva tehát emberi sorsokhoz jutunk el, a jelentős, átfogó változások visszavezethetőek egy-egy kisebb eseményhez, amelyek nagyszabású folyamatokat indítanak el. Az újhistorikus – állítja Z. Karvalics – egyik kezével ad, a másikkal elvesz: bizonyos dolgokat, eseményeket, embereket kiemel a homályból, másokat veszni hagy. Hankiss, mint született újhistorikus válogat az állítások sokaságából.19

A Mátay-féle gondolathoz visszatérve, Hankiss a mikrotörténeti kiindulóponttól jut el a makroszintig, sőt a Big History megközelítésig (David Christian fogalom-képzetéig). Az emberi kaland megírása során tudatosan lépett ki a dobozból, s vetett fel az emberiségre vonatkozó, alapvető kérdéseket. Így teszi ezt a közelmúltban világhírűvé vált izraeli történész, Yuval Harari, a korábban középkori hadtörténelemmel foglalkozó kutató, aki eredeti kutatási témájától a Big History műfaja felé fordult. Hankiss szerint az emberek védőpajzsként szimbólumokkal vették körbe magukat, enélkül az őket körülvevő „idegen világban” nem tudtak volna életben maradni – Harari ezzel párhuzamosan azt állítja, hogy az ember a túlélés érdekében hozta létre a kultúrát. Hankiss és Harari esetében két intellektuális kalandorról beszélhetünk – mondja Mátay.20 Számos történész elrugaszkodik a szigorú értelemben vett történeti diszciplínától, ami a vizsgálódás fókuszát túlságosan leszűkíti. A társadalomtörténész szerint Hankiss Az emberi kalanddal egy olyan „klubhoz” tartozott, ahol tudományok közötti határokat átlépve közlekednek a tudósok, a diskurzus nem egy szűk szakmai közegben, hanem interdiszciplináris keretek között folyik.

A Hankiss Elemér és Yuval Harari munkásságában kimutatható párhuzam más tudományterületet képviselő kutatóknak is szemet szúrt. A fizikus Boda Dezső Mátay Mónikához hasonlóan elgondolkozott a Hankiss Elemér Az emberi kaland (1997) és Yuval Harari Homo Deus (2015) című könyvében felmerülő párhuzamokon. Mindkét gondolkodó az emberi kultúra és civilizáció kialakulását boncolgatja munkájában. Az ember úgy jelenik meg a két szerzőnél, mint a változásokat befolyásoló aktor; de létezhet-e olyan olvasat, ahol az ember sokkal inkább a változások passzív elszenvedője? Hankiss munkájának központi motívuma a félelem, viszont Harari már túllépett a szorongó értelmiségi álláspontján – állítja Boda. A mai kor gyermeke projektekről, agendákról beszél, funkcionális, célratörő magyarázatai vannak. A központi motívum a kooperáció. A Homo sapiens társas lény, sikerének titka az együttműködésben rejlik. Harari történetei és mítoszai a hankissi nooszférának felelnek meg. A két szerző ugyanarra a következtetésre jut, bár eltérő nézőpontból. A tárgyak és intézmények mellett a gondolatok és az emberiség közös tudásának is kiemelt fontosságot tulajdonítanak, az emberek mint aktív szereplők jelennek meg mindkét tudósnál.21

A fizikus Boda a Homo sapiens kooperációs képességét emeli ki, és a nemzetközileg elismert evolúciós biológus, Szathmáry Eörs tanulmányának központi kérdése is az együttműködés, a játékelméletről és a kooperáció, a nyertes–nyertes helyzet szükségszerűségéről ír, gondolatmenetét a Diagnózisok érvelésére fűzi fel. Az evolúciós játékelmélet sikere nagy változásokat indított el. Ezek akkor veszítettek a népszerűségükből, amikor a tudósok ráébredtek arra, hogy az emberi viselkedés nem racionális, még a gazdaságban sem, ezzel szemben az „evolúcióban az ágensek viselkedését a természetes szelekció az abszolút racionálisnak tűnő irányba hajtja abban az értelemben, hogy a legrátermettebb változatok maradnak fenn”.

Az ember evolúciója is így kezdődik, de nem így végződik – állítja Szathmáry –, mivel valahol „útközben” megjelenik a racionalitástól eltérő, érzelemmel teli viselkedés. A legfontosabb kérdés a miért és a hogyan? Mivel nincs hely az emberi viselkedés evolúciójának mégoly rövid áttekintésére sem, ehelyett Szathmáry a közjó mai képére koncentrál. Egy példa alapján megállapítja, változtatni kell a szabályokon, hogy az együttműködés váljon domináns viselkedési formává: vagy átláthatóvá kell tenni a rendszert, feloldva az inkognitót, vagy pedig szankcionálni kell a csalást (ahogy az adóelkerülőket is megbüntetik). A kutatások szerint legjobban a kettő kombinációja működik. Van más megoldás is: a „közjavakba beadott adományok hozadéka nemlineárisan nő a kooperátorok számával”. Két stabilis egyensúly van: egyik, amikor a defektorok miatt az együttműködés szerényen alakul, a másik a magas kooperációs szinten létrejövő egyensúlyi helyzet. A két állapot között egy vízválasztó húzódik, vagyis a társadalomnak át kell lendülnie a holtponton, s ha átlendült, akkor már ott is marad – érvel Szathmáry.22

Mi sem bizonyítja jobban a kooperáció, a nyertes–nyertes helyzet sikerességét, mint az a magyar filmtörténeti csemege, amit Hankiss kapcsán Csortos-Szabó Sándor producer, filmrendező kínál fel az olvasónak. Kevesen tudják, hogy Hankiss Elemérnek nagy érdeme volt az animációs Oscar-díj megszerzésében 1980-ban. Hankiss ekkoriban a Pannónia Filmstúdió művészeti tanácsának tagja volt, melynek a stúdió rövid és hosszú távú terveit kellett kidolgoznia. Hankiss kiállt Rófusz Ferenc A légy című, később Oscar-díjat nyert alkotása mellett, amit a Művészeti Tanács tagjai eleinte fenntartással fogadtak. Az ítészek féltek a politikai áthallástól: kit lehet azonosítani a léggyel, ki kergeti, milyen olvasatokat hordoz és az esetleges „beleolvasás” milyen következményekkel jár. Hankiss próbálta az értelmezést a politikáról más irányba terelni – sikeresen. Érvelése szerint ilyen film még nem készült; ebben igaza volt, hiszen 1981-ben egyetlen háttér-animációs filmet sem gyártottak, még az amerikai stúdiókban sem.23

Ehhez kapcsolódóan rádiózás-történeti adalékkal szolgál Kondor Katalin írása. A szerző Hankiss rádiós munkáit – vitaműsorok, diákok számára készített rádióinterjúk – dolgozza fel, amelyekben alapvetően erkölcsi nézőpontból közelített meg irodalmi, pszichológiai és társadalomtudományi kérdéseket. Kondor példaként említi az Amerika országútján című műsort, amelynek egyik részében az 1916-ban öngyilkosságba menekülő Jack Londonról esik szó, aki ekkor sikeres, gazdag, boldog ember hírében állt. Hankiss azt vizsgálta, milyen küzdelmek, vívódások sorozata vezetett a tragikus eseményhez, a bukás okát próbálta megérteni.24

Hankiss Elemér

Hankiss Elemér (Wikimedia Commons / MTA BTK Irodalomtudományi Intézet)

Hogyan összegezhetnénk Hankiss szellemi tevékenységét? Ki volt ő? Folytonosan kérdező ember, válaszokat kereső tudós, diszciplínák között vándorló, örökös kalandor? Hankiss Elemér munkáit, szellemiségét, életszemléletét hagyta örökül az utókor számára. A kőszegi műhelyben ez a szellemiség él tovább.

Hankiss Elemér számos vele készített interjúban, az Idegen világban című portréfilmjében is Palo Alto-t mondja ideális alkotói térnek, műhelynek a maga számára. Hankiss Elemérnek és Miszlivetz Ferencnek volt egy közös álma, amely csak Hankiss halála után valósulhatott meg. Kőszegen 2014-ben az Új-Közép-Európa ösztöndíjprogram keretein belül létrejött egy kutatóintézet szellemi alapja, amely hazánkban még szokatlan, sokoldalú megközelítéseket, társadalmilag innovatív fejlesztési projekteket foglal magába. Hankiss Elemér régi álma volt ez, amit Palo Altoban is megtapasztalt. Fekete hattyúnak nevezte az ötletet, a későbbi iASK-ot, amelynek megalakulását már nem élhette meg.25

Zétényi Lili hozzájárulásával létrejött a Hankiss Kutató Archívum, erre a célra az Intézet használatra megkapta a Kőszegen található egykori Festetics-Chernel palotát. A Hankiss Archívum anyagát Vecsei Márton rendszerezte, Zétényi Lili engedélyével és segítségével gyűjtötte össze Hankiss solymári otthonában a tudós – elsősorban audiovizuális – hagyatékát.26 Az Archívum célja, hogy a hagyatékot megőrizze és kutathatóvá tegye. Emellett az újonnan alakult intézetben Hankiss másképp is jelen van, az ő szellemiségében megfogalmazott projekteken dolgoznak a kutatók. Ezek közé tartozik a kreatív város – fenntartható vidék, azaz a KRAFT-program és a történeti vonatkozásokat feltáró Beszélő Házak elemzés.27 Az iASK-ban Hankiss kíváncsisága, kérdezősködése, interdiszciplináris szemlélete él tovább.

 
A szerző társadalomtörténész,
az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskolájának PhD-hallgatója
 

1. Miszlivetz Ferenc: Bevezető. Magyar Tudomány, 179(2018): 10. sz. 1435-1439. [https://mersz.hu/hivatkozas/matud_f11218#matud_f11218] (2019.05.18.)

2. Miszlivetz: Bevezető i.m. 1435-1437.

3. Csepeli György: Egy 21. századi tudós a 20. században – Hankiss Elemér életei. Magyar Tudomány, 179(2018): 10. sz. 1466-1470. [https://mersz.hu/hivatkozas/matud_f11222#matud_f11222] (2019.05.18.); Mátay Mónika: A múlt csapdái a jelenben. Magyar Tudomány, 179(2018): 10. sz. 1488-1492. [https://mersz.hu/hivatkozas/matud_f11224#matud_f11224] (2019.05.18.); Miszlivetz: Bevezető i.m.

4. A. Gergely András: Condition humaine – mikrodiagnózisok. Pro memoriam Hankiss Elemér. Közös-Dolgaink.hu, 2019. jan. 6. [http://kozos-dolgaink.hu/condition-humaine-mikrodiagnozisban] (2019.05.18.)

5. Bokányi Péter: „Ne hadarj!” Magyar Tudomány, 179(2018): 10. sz. 1457-1461.

6. Bokányi: „Ne hadarj!” i.m. 1461-1464.

7. Csepeli: Egy 21. századi tudós i.m.1466-1477.

8. Csepeli: Egy 21. századi tudós i.m.; Csepeli György: Hankiss Elemér és a magyar szociológia. In: Hankiss Elemér emlékkönyv. Összeáll., szerk.: Takács M. József. Helikon, Budapest, 2018. 157-168.

9. Schöpflin György: Közép-Európa és az európai „társadalmi csapda” – az EU-terápia kudarca Közép-Európában. In: Hankiss Elemér emlékkönyv i.m. 230-251.

10. Lásd bővebben: Kocka, Jürgen: The Short History of Capitalism. Princeton University Press, 2016.;  Larry, Neal D.: The Cambridge History of Capitalism. Cambridge University Press, Cambridge, 2014.; Anievas, Alexander – Nisancioglu, Kerem: How West Came to Rule: The Geopolitical Origins of Capitalism. Pluto Press, London, 2015.; Bagchi, Amiya Kumar: Mankind and the Global Ascendancy of Capital. Rowman and Littlefield Publishers, Lanham, 2006.; Beckert, Sven: Empire of Cotton: A Global History. Knopf, New York, 2014.

11. Jensen, Jody: A társadalomtudományok új szerepe a komplexitás korában. In: Hankiss Elemér emlékkönyv i.m. 169-202.

12. Jensen: A társadalomtudományok új szerepe i.m.; Jensen, Jody: A hankissizmus dialektikája. Magyar Tudomány, 179(2018): 10. sz. 1524-1529. [https://mersz.hu/hivatkozas/matud_f11228#matud_f11228] (2019.05.18.)

13.  Stipić, Igor – Nikolovski, Dimitar: Az egyetemek jövőjétől a „Jövő Egyeteméig”. In: Hankiss Elemér emlékkönyv i.m. 251-264.

14. Vitányi Iván: Hankiss Elemér emlékére. Magyar Tudomány, 179(2018): 10. sz. 1446-1449. [https://mersz.hu/hivatkozas/matud_f11219#matud_f11219] (2019.05.18.)

15. Skelly, James Malachy: Hankiss „fogkréme” ma – a jelenkori háború és az én egzisztenciális válsága. Magyar Tudomány, 179(2018): 10. sz. 1515-1523. [https://mersz.hu/hivatkozas/matud_f11227#matud_f11227] (2019.05.18.)

16. Pók Attila: Mit tanulhatnak a történészek Hankisstól? Magyar Tudomány, 179(2018): 10. sz. 1507-1514. [https://mersz.hu/hivatkozas/matud_f11226#matud_f11226] (2019.05.18.)

17. Mátay: A múlt csapdái i.m. 1487-1498.

18. Mátay: A múlt csapdái i.m. 1490-1492.

19. Z. Karvalics László: Hankiss Elemér mint renitens újhistorikus. Magyar Tudomány, 179(2018): 10. sz. 1499-1506. [https://mersz.hu/hivatkozas/matud_f11225#matud_f11225] (2019.05.18.)

20. Mátay: A múlt csapdái i.m. 1490-1498.

21.  Boda Dezső: Hankiss, Harari és a replikátorok. Magyar Tudomány, 179(2018): 10. sz. 1546-1556. [https://mersz.hu/hivatkozas/matud_f11231#matud_f11231] (2019.05.18.)

22. Szathmáry Eörs: Játékelmélet és emberi evolúció. Magyar Tudomány, 179(2018): 10. sz. 1540-1545. [https://mersz.hu/hivatkozas/matud_f11230#matud_f11230] (2019.05.18.)

23. Csortos-Szabó Sándor: Hankiss és a rajzfilmek. Magyar Tudomány, 179(2018): 10. sz. 1557-1563. [https://mersz.hu/hivatkozas/matud_f11232#matud_f11232] (2019.05.18.)

24. Kondor Katalin: Hankiss Elemér rádiós munkásságáról. Magyar Tudomány, 179(2018): 10. sz. 1564-1571. [https://mersz.hu/hivatkozas/matud_f11317#matud_f11317] (2019.05.18)

25. Miszlivetz Ferenc: A kérdező ember. In: Hankiss Elemér emlékkönyv i.m. 388-419.

26. Vecsei Márton: A Hankiss-hagyaték. In: Hankiss Elemér emlékkönyv i.m. 377-387.

27. Mátay Mónika: Hankiss Elemér kőszegi műhelye. In: Hankiss Elemér emlékkönyv i.m. 367-377.