Jelenlegi hely

Egy új társadalmi szerződés alapvonalai

 

Erdős Zoltán

 

A migráció Európa történetének a legkorábbi időktől kezdve szerves részét képezte, ám 2015 lényegi újdonságot jelentett. Nemcsak azáltal, hogy elmélyítette a megosztottságot a nyugat- és a közép-európai államok között, hanem azért is, mert szemmel láthatóvá tette a nyugati társadalmak belső hasadását, halaszthatatlanná tette egy új társadalmi szerződés jogi, politikai és társadalmi keretfeltételeinek kialakítását.

 

A 2015 őszén kibontakozott menekültválság élesen megosztotta az európai politikai diskurzust. Az egyik oldal a humanizmus és a felvilágosodás értékrendjére hivatkozva érvelt a menekültek befogadása mellett, a másik oldal ugyanakkor a keresztények számbeli arányának drámai csökkenésétől tartva a keresztény Európa hanyatlását vizionálta, és elutasította a menedékkérők megsegítését. A konfliktus hazánkban jobb- és baloldal, nemzetközi távlatban pedig nyugati és közép-európai államok szembenállásaként jelent és jelenik meg.

Messzire vezetne az a felvetés, hogy a két oldal hivatkozási alapja, a kereszténység, illetve a humanizmus és a felvilágosodás értékrendje nem egymás ellentétei, hanem egyazon civilizáció, egyazon történelmi folyamat részei, ennélfogva hamisnak bizonyul maga az oppozíció. Szintén csak utalni tudok arra a kérdésre, hogy hogyan instrumentalizálódnak nyers politikai érdekek mentén a két szembe állított eszmerendszer alapértékei, alapvető fogalmai (elegendő itt a migráns és a menekült szavak konnotációira utalni). Ne bolygassuk a menekültválság történelmi hátterét, világpolitikai és a klímaváltozással kapcsolatos összefüggéseit, azaz a felelősség kérdését sem. Tekintsünk el attól a problémától is, hogy miért kell félteni a kereszténységet, miért nincs – hogyha valóban nincs – tényleges integráló ereje a keresztény kultúrának, azaz milyen értelemben, milyen előjellel beszélhetünk az európai kereszténység gyengüléséről. Ne foglalkozzunk avval a végletesen pesszimista – vagy ellenkezőleg: cinikus – megfogalmazással sem, amely szerint valójában nem létezik jó választás az emberi jogok önmagából kifordult, önfelszámoló nyugati kultusza és a „keresztény szabadság” eleve hiteltelen módon képviselt közép-európai retorikája között.

Elegendő arra a köznapi tapasztalatra utalni, hogy a menekültválság komoly kihívást jelentett és jelent az európai országok számára, alapjaiban kérdőjelezi meg többségi és kisebbségi kultúrák együttélésének megszokott kereteit, a társadalmi alrendszerek működését – általánosabban fogalmazva az évszázadok alatt kialakult, kialkudott, kiharcolt társadalmi szerződés érvényét. Ez a közhelyszerű megállapítás a kiindulópontja a kultúratudós Aleida Assmann javaslatának egy új társadalmi szerződés megteremtésére.

Aleida Assmann a heidelbergi, majd a konstanzi egyetem tanára, pályáját az angol irodalom és az irodalmi kommunikáció történetének kutatójaként kezdte, de az 1990-es évek óta a kulturális és kommunikatív emlékezet kérdései foglalkoztatják. Ezen a területen több, már kortársként is klasszikusnak számító művet publikált férjével, az egyiptológus Jan Assmann-nal közösen. Munkásságukat Európa-szerte több rangos kitüntetéssel ismerték el. Aleida Assmann igazi public intellectualként részt vesz az európai közéleti diskurzusban: a kollektív emlékezettel és a történetpolitikával kapcsolatos korábbi munkáinak is van politikai olvasata, az emberi jogok és emberi kötelességek összefüggésrendszerét bemutató új esszékötete1 pedig közvetlenül kapcsolódik a menekültválság nyomán kibontakozott vitához. A könyv a német közéleti diskurzusban kedvező visszhangra talált, érdemi bírálatokban részesült,2 és a megjelenés évében elnyerte a német könyvkereskedők békedíját.3

Jan és Aleida Assmann

Jan és Aleida Assmann (Forrás: Wikimedia Commons)

A szerző érvelése szerint a migráció Európa történetének a legkorábbi időktől kezdve szerves részét képezte, ám 2015 lényegi újdonságot jelentett. Nemcsak azáltal, hogy elmélyítette a megosztottságot a nyugat- és a közép-európai államok között, hanem azért is, mert szemmel láthatóvá tette a nyugati társadalmak belső hasadását, halaszthatatlanná tette egy új társadalmi szerződés jogi, politikai és társadalmi keretfeltételeinek kialakítását.

A gondolatmenet kiindulópontja, hogy az európai politikai kultúra évtizedeken át egyensúlytalanul fejlődött: az emberi jogok túlhangsúlyozódtak, míg az emberi kötelességek, amelyek kevéssé illeszkedtek a ’68-as nemzedék eszmeiségéhez, homályban maradtak. A szerző célja, hogy feloldja ezt az aránytalanságot: a jogi, történettudományi és filozófiai szakzsargonból kiszakítva egymással összefüggésbe hozzon olyan fogalmakat, mint jog és kötelesség, udvariasság és szocialitás, elismerés és tisztelet, empátia és hasonlóság, majd ezeket egy művelődéstörténeti háttér előtt kidolgozott politikai elméletben integrálja. Általános és alapvető fogalmakkal dolgozik tehát, egy nagy távlatokat átfogó rendszert épít fel, mégis a mindennapokhoz közel álló, könnyen aprópénzre váltható elveket rögzít.

A bevezető után a szerző az új társadalmi szerződés alapfogalmainak történeti metszetét mutatja be. Az együttélés szabályai, így az önuralom, az igazmondás és az igazságosság ideálja az egyiptomi szövegekben az Óbirodalom korától a későkorig és a római hódításig nyomon követhetőek, és minden bizonnyal hatást gyakoroltak az ókeresztény egyházatyák gondolkodására is. A felebarát iránti keresztény szeretet megnyilvánulásait a középkorban az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek – melyek közül a szerző a balgák intését, a szegények táplálását és felruházását, az úton lévők elszállásolását, a betegek és rabok látogatását, a halottak eltemetését emeli ki – az újkorig kimutatható tana foglalta rendszerbe. A felvilágosodás korába az Aranyszabály (Mt 7,12) vezet át, amely „hidat jelent jámborság és emberiesség, vallásosság és felvilágosodás, hit és értelem között. Ez az alapelv mindenkit egyesíthet. Ez a belátás csoportokon belül és a csoporthatárok felett átívelően is érvényes, és így összeköt németeket és keresztényeket bármilyen származású emberekkel.4 A több évezredes kulturális folyamat szervességét az magyarázza, hogy az alapvető erények az emberekben általánosan meglévő érzelmeken alapulnak – állítja a szerző Siegfrid Kracauer elméletét segítségül hívva.

A továbbiakban a szerző azt vizsgálja, hogyan alapozhatóak meg az emberi együttélés egyetemes szabályai. A kérdés egyik oldalát az emberi jogok alkotják. Bár ezek érvényesülése sem a 18. századi, sem a II. világháború után született nyilatkozatokkal, sem pedig napjainkban nem vált egyetemessé, az aktuális helyzetben az egyénre alapozva kulturális kontextustól függetlenül is általánosíthatóak. A másik oldalt az emberi kötelességek jelentik, amelyek a társadalmi érintkezés szabályait rögzítik, ennélfogva még inkább alapvetőnek tűnnek. A szabadságok rendszere ugyanis csak ezeknek köszönhetően válik működőképessé: a közlekedés, a csapatjátékok és a zenekarok példája azt szemlélteti, hogy „a társadalom rá van utalva a tiszteletteljes együttélés szabályaira.”5 Evvel vág egybe a jogok és a kötelességek antropológiai, művelődéstörténeti beágyazottsága: míg az emberi jogok az európai kultúrában gyökereznek, de egyetemesnek tekintjük őket (universal), addig az emberi kötelességekről szóló tanítás valamennyi kultúra része, az emberiség közös, több évezredes tapasztalati tudását alkotja (universell).6

Assmann az érvelés során élesen bírálja Thomas de Maizière szövetségi belügyminiszternek a német irányadó kultúra (Leitkultur) megalapozását célzó, 2017 áprilisában közzétett tíz pontját, viszont lehetséges megoldásként utal az Egyesült Nemzetek Szervezetének éppen húsz évvel korábbi egyetemes nyilatkozatára. Míg ugyanis de Maizière javaslata nem tud felülemelkedni a német többségi társadalom nézőpontján, az ENSZ nyilatkozata – amely szövegszerűen is hivatkozik az Aranyszabályra – olyan alapelveken nyugszik, amelyek a világon mindenütt egyformán jelenvalóak és érvényesek.

Miután a szerző bemutatta a jogok és kötelességek genezisét és egymáshoz való viszonyát, a kötet második részében hat kulcsfogalmat vesz górcső alá: végigkíséri az udvariasság és a szocialitás, az elismerés és a tisztelet, az empátia és a hasonlóság jelentéstörténetét. Bár első pillantásra banálisnak tűnik ezek fontosságára figyelmeztetni, antropológiai és művelődéstörténeti szempontból egyaránt nagyon mélyen gyökerező fogalmakról van szó, amelyek stabilan megalapozhatják az együttélés teljes szabályrendszerét a plurikulturális nyugati társadalmakban

A társadalmi együttélés kellően általános és semleges alapját az udvariasság és a társaságkedvelés reneszánsz ideáljára építve Shaftesbury alakította ki: „Egyáltalán nincs szükség normákra, ahol maga a szocialitás a végső és átfogó norma. A politikai, vallási, etikai értékek nem játszanak szerepet ott, ahol a civilitás normája uralkodik. Az angol polgárháború és a puritán teokrácia traumatikus tapasztalata után, amely mindössze két emberöltővel korábban zajlott le, Shaftesbury a szocialitás önértékét hirdette, amely az udvariasságon alapult.”7

Ezen a semleges alapon az egyéneket és a közösségeket – különös hangsúllyal az identitásukban, közösségi létükben, történelmi örökségükben megrabolt közösségeket – megillető elismerés jelenti az együttélés elsődleges feltételét. Jóval szigorúbb és összetettebb a tisztelet fogalma. Több évszázados fejlődés vezetett a pusztán a társadalmi státusnak kijáró tisztelet premodern formáitól a teljesítményt megillető tiszteletig, majd a társadalmi kirekesztettséget felülíró, és végül a kulturális különbözőségeket igenlő tisztelet koncepciójáig. Ez – figyelmeztet a szerző – nem lehet parttalan: egy közösség kultúráját csak akkor illeti tisztelet, ha az nem ellentétes az emberi méltóság és a békés együttélés elveivel.

Az elismerés és a tisztelet statikus jellegén túlmutat, aktivitást, együttműködést feltételez az empátia fogalma. Többet implikál a rokonszenv és az együttérzés antik és keresztény gyökerű fogalmainál, és más alapokra is helyezi az én és a másik kapcsolatát: nem pusztán a másik megértéséről, vagy a másikkal való együttérzésről van szó, hanem a másikért való érzésről (das Fühlen für andere) a társadalmi és kulturális különbségeken túli hasonlóság alapján. Az empátia ráadásul sokkal bonyolultabb lélektani jelenség, mint a hasonlóság puszta felismerése: „felülemelkedik a különbözőségeken, anélkül, hogy feloldaná azokat”.8

Menschenrechte und Menschenpflichten

A három fogalompár által jelölt kötelességek elfogadása természetesen önkorlátozást jelent: az egyre összetettebbé, sokszínűbbé váló társadalmaknak a saját működőképességük és békéjük érdekében önmagukat kell kötelezniük ezeknek az elveknek a betartására. Assmann itt egy veszedelmes fejleményre figyelmeztet: a párhuzamos társadalmakban – egyelőre kisebb léptékben és fragmentáltan, de nem kevesebb erőszakossággal – ugyanaz a kirekesztés valósul meg, amelyről az elmúlt évszázadokban oly sok keserves történelmi tapasztalatot szereztünk. A plurikulturális társadalom evvel szemben a sokféleségre, a kulturális különbözőségre épül – lényeges, hogy a pluralitás nem a saját értékek relativizálását jelenti, hanem a saját és az idegen közti különbség köznapiként való felfogását.9

A kereszténység saját szereptudatával kapcsolatban a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy az általa kidolgozott kulcsfogalmak az európai kultúra legmélyebb, egyetemes érvényű (universell) rétegeiben gyökereznek. Ha tehát a keresztény Európa védelmét tartjuk szem előtt, elsősorban ezeket az értékeket kell érvényesítünk és új tartalommal megtöltenünk. Ahogyan a szerző a kötet elején fogalmaz: Európa „kialakította a békés és szabad élet keretfeltételeit, eszményképpé és vonzásponttá válva a menekülők számára, akik éppen elveszítették ezeket a javakat. Ha eltiporjuk az ő reményeiket, avval egyszersmind a saját értékeinket és jövőnket romboljuk le.”10

Persze mindez csak a folyamat egyik fele. Assmann nem egy kész társadalmi szerződést alkot, mindössze egy ajánlat alapvonalait dolgozza ki, amelynek sorsa azon múlik, hogy elfogadja-e a többi fél, és hogy ők mit ajánlanak a maguk részéről, a maguk kultúrájából. A diskurzusnak tehát folytatódnia kell, ehhez azonban megfelelően gáláns alapot kínál Aleida Assmann koncepciója.

 
A szerző történész,
az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója
 

1. Assmann, Aleida: Menschenrechte und Menschenpflichten. Schlüsselbegriffe für eine humane Gesellschaft. Picus Verlag, Wien, [2018.]

2. Pl.: Trommer, Isabell: Kein Recht ohne Pflicht. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2018. ápr. 4. [https://www.faz.net/aktuell/politik/politische-buecher/aleida-assmann-menschenrechte-und-menschenpflichten-15513981.html] (2019.12.14); Zielcke, Andreas: Jenseits der Barmherzigkeit. Süddeutsche Zeitung, 2018 okt. 10. [https://www.sueddeutsche.de/kultur/friedenspreis-des-deutschen-buchhandels-jenseits-der-barmherzigkeit-1.4164159] (2019.12.14.)

3. „A kultúrák között nincsenek határok”. Békedíjat kapott Aleida és Jan Assmann. Fidelio.hu, 2018. okt. 15. [https://fidelio.hu/konyv/a-kulturak-kozott-nincsenek-hatarok-bekedijat-kapott-aleida-es-jan-assmann--139969.html] (2019. dec. 14.)

4. Assmann: Menschenrechte und Menschenpflichten i.m. 59.

5. Assmann: Menschenrechte und Menschenpflichten i.m. 96.

6. Assmann: Menschenrechte und Menschenpflichten i.m. 101.; Vö.: „Die Menschenrechte haben eine sehr starke aus Europa kommende Tradition. Sie sind ein Export in die ganze Welt. Wir nennen sie universalistisch. Die Menschenpflichten dagegen nenne ich universell, weil sie an allen Orten der Welt bereits vorhanden sind. Wir müssen sie anderen nicht aufdrängen. Sie sind der Schatz weltweiter Erfahrungsweisheit.” 70 Jahre Menschenrechte. Wir nennen das heute Respekt. zdf.de, 2018. dec. 9. [https://www.zdf.de/nachrichten/heute/aleida-assmann-zu-menschenrechten-wir-nennen-das-heute-respekt-100.html] (2019.12.14.)

7. Assmann: Menschenrechte und Menschenpflichten i.m. 124-125.

8. Assmann: Menschenrechte und Menschenpflichten i.m. 174.

9. Assmann: Menschenrechte und Menschenpflichten i.m. 177-178.

10. Assmann: Menschenrechte und Menschenpflichten i.m. 22-23.