Jelenlegi hely

Élet a széleken

 

Törzsök Erika

 

A magyarságot váratlanul és felkészületlenül találta az európai integráció. 1990 után 2004-től, illetve 2007-től – ismét tőlünk függetlenül – kerültünk új történelmi helyzetbe. Nyolc és fél évtized után a magyarság jelentős része került ugyan újra egyazon nagy politikai-gazdasági egység, az Európai Unió keretein belülre, s Magyarország határai nagyrészt virtuálissá váltak, illetve válnak, de szinte állva maradtunk. A kisebbségpolitika belpolitikai játszmák részévé vált.

 

Néhány hete könyvbemutatón voltam: Tompa Andrea Omerta,1 Losoncz Márk Ki vagy te vajdasági magyar?2 és Vida Gábor Egy dadogás története3 című művei kerültek bemutatásra. A kötetek kapcsán folytatott beszélgetések tanulsága számomra az volt, hogy Magyarországon a valóságérzékelésünk katasztrofális, hogy megállt az idő, hogy a Rákosi-korszakban, a Kádár-rezsim idején nem zárkóztunk be oly mélyen nemzeti sérelmeink, gyűlölködésünk, önsajnálatunk csapdáiba, az apátiába, a megadásba, a szellemi tunyaságba, mint a 2010-es évek óta. Napról napra feladva reményeinket s a még létező gondolkodás szabadságát.

A legszebb, hogy erre az egyre mélyülő szellemi válságra is kívülről kell felhívni a figyelmünket – említett szerzőink mindhárman határon túli magyarok. Mi, határon belüli magyarok szűkülő / szűkölő köreinken belül nap mint nap egy folyamatos választási kampány dühében és apátiájában élve, nem látunk ki arra világra, mely körülvesz bennünket, s hihetetlen tempóban változik... Bezárkóztunk szuverén nemzettudatunkkal, illúzióinkkal, vágyainkkal, dezinformáltságunkkal, köldöknézésünkkel, s nem vesszük észre, hogy egyre mélyülő szellemi válság közepén vagyunk.

Csak az apátiánk és az önsajnálatunk versenyez az önzés és elaljasodás lejtőjén haladva. Nem véletlen, hogy a „határainkon átnyúló nemzet egyesítés” mára egy fizikai pengekerítésben testesül meg. Az ország miniszterelnöke pedig kijelenti: „Nem akarunk bevándorló ország lenni.” S igen, ez a kerítés mögé utalása az országnak sikeres a maga nemében. Amennyiben sikernek nevezhető az, hogy aki nem óhajt élni a bezárkózással, az elmegy. Kivándorló ország lettünk, s ma már a „htm”-ek sem Magyarországra jönnek, hanem ők is inkább „migránsok” lesznek a hanyatló Nyugaton.

Pedig nem így indult.

2004-ben, 14 évvel a rendszerváltás után, 13 évvel ezelőtt, írtam egy tanulmányt „Kiszabadulva a félelem fogságából” címmel.4 Abban az illúzióban éltem, hogy meg lehet haladni a 20. század tragédiáit a kelet-közép-európai térség országaiban, hiszen szinte nincs olyan ország a térségben – lásd Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország –, melyet ne daraboltak, vagy osztottak volna fel a század során… És most itt a nagy lehetőség! A térség európai uniós integrációja valamennyi országnak és népnek egyformán érdeke, lehetősége. Megszabadulhatunk félelmeinktől, a területi követelésektől, nacionalizmusainktól, s hogy nagyhatalmi érdekek játékszerei legyünk.

Magyarországon 1990 után, ha követtek is el hibákat a magyar kormányok, úgy véltem, azokat ki lehet javítani. Sőt közös gondolkodással a kisebbségpolitikában is ki lehet alakítani olyan hosszú távú, kiszámítható koncepciót és megvalósíthatósági tervet, amit minden érdekelt féllel egyeztetve el lehet kerülni az újabb buktatókat. félelmeket. Együttműködve magyarországi és határon túli magyarok, közösen alakíthatjuk a sorsunkat az integrálódó Európában.

 

Ismertetek ebből a 2004-es koncepcióból néhány gondolatot – amikor még szinte mindenki híve volt az EU-s integrációnak, majd jelzem, mi lett ezekből. Hogyan változott és változik hónapról hónapra, hétről hétre, sőt napról napra az európai integrációs gondolat, illetve folyamat, különös tekintettel a Brexit utáni Európában, a katalánok és a lombardiaiak autonómián túli törekvéseire? Hogyan érintik ezek a változások a magyar kisebbségi közösségek jövőjét, különös tekintettel a magyar kormány etnikai homogenitást, nemzeti szuverenitást hangoztató kijelentéseire?

Abból indultam ki, hogy a magyar kormányoknak a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikájában is új lehetőségei nyíltak a 2004-es Európai Unióhoz való csatlakozásunk nyomán. A Közösség kohéziós politikai tervei / forrásai ugyanis kiemelt figyelmet fordítottak a határokon átívelő együttműködésre. Ez komoly lehetőségeket jelentett a határon túli magyarokkal való regionális kapcsolatok bővítésére, kiteljesítésére. Azonban az 1990 utáni közel másfél évtized negatív politikai tapasztalatai számos fontos problémára figyelmeztettek. Ezek alapján vontam le azt a következtetést, hogy (a) nem a régiókat kell etnicizálni, hanem az etnikumot regionalizálni. (b) A határon túli magyar kisebbségek helyzete a többség nélkül nem megoldható. (c) Az autonómia nem cél, hanem eszköz.

Miért jutottam ezekre a megfontolásokra?

A határon túli magyarokkal kapcsolatosan 1990 után „[a]z első és legfontosabb változás, hogy szomszéd országonként más és más helyzet alakult ki, aminek egyenes következménye, hogy nem lehet egyetlen, egységes üdvözítő megoldást találni, bár ilyen törekvések menetrendszerűen megjelentek az egymást követő magyar kormányok és a határon túli magyar kisebbségi politikai elitek törekvéseiben is. Holott a ’nemzetstratégia’, az ’egységes magyar nemzet’ hangoztatása önmagában véve üres szólam.”

Miért?

Kelet-Közép-Európa 20. századi fejlődése után – amely szigorú határokkal elválasztott, homogén egynemű nemzetállami törekvésekkel, autark gazdasági berendezkedésekkel volt terhes és a szomszédos országokban élő magyarsággal kapcsolatosan a be nem avatkozás politikája volt érvényben – az európai uniós integráció évtizedes határokat bont le az Európai Unió alapelveinek megfelelően. Ezek ugyan lehetővé teszik a térségben élők számára a tőke, a munkaerő, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlását, de a start helyzet rendkívül eltérő az egyes országokban, s következményei is másként és másként hatnak. Lehetséges következmény lehet az is, hogy a Kárpát-medence azon országaiban, melyek az EU-bővítés során Magyarországgal együtt kerültek az Európai Unióba (2004), vagy várhatóan az évtized végéig kerülnek be, az ott élő magyarok és az adott országokban élő többség fejlődési lehetőségei, gazdasági érdekei egybeesnek. Így azok a térségek, melyek az I. világháború után létrejött államokban többnyire a központoktól viszonylag távoli, határ menti, periférikus területekké váltak, elvesztették természetes gazdasági, kereskedelmi, kulturális központjaikat, aminek következtében gazdaságilag, kulturálisan az átlaghoz képest is leépültek, az új lehetőségek mentén viszont revitalizálhatókká válnak” – gondoltam 2004-ben.

Annál is inkább, mivel „[a]z Európai Unió kohéziós politikájával kapcsolatos alakuló tervei kiemelt figyelmet fordítanak a határokon átívelő együttműködés erősítésére. Ez lehetővé teszi olyan fejlesztési koncepció, illetve stratégia kidolgozását, mely élni kíván a határokon átnyúló regionális együttműködés lehetőségeivel azokban a közép-kelet-európai országokban, ahol magyarok élnek az adott régiókban.” Ezért gondoltam tehát, hogy ennek érdekében abból kell kiindulni: nem a régiókat kell etnicizálni, hanem az etnikumot regionalizálni; a határon túli magyar kisebbségek helyzete a többség nélkül nem megoldható.

Mi az, amit megold az európai uniós integráció, és mi az, amit nem?

Empirikus tapasztalataim alapján úgy láttam, hogy „[j]elentősen megkülönbözteti a térségben élőket az, hogy az Európai Unión belül, vagy kívül élnek-e?Jogaik, kötelességeik, lehetőségeik ennek függvényében alakulnak. Ebben az összefüggésben ez azt jelenti, hogy a Kárpát-medence különböző országaiban élő magyaroknak és az adott országok többségének fejlődési lehetőségei, gazdasági érdekei egybeesnek. Jóban is, rosszban is. Úgy véltem, hogy a régiók közötti együttműködés komoly mértékben hozzájárulhat a fejlettségi szintkülönbségek kiegyenlítődéséhez, a régiók gazdasági növekedésének dinamizálásához, de legalábbis megteremtődött az esély.”

Mára nyilvánvaló vált, hogy nem így történt. Nem tudtuk kihasználni ezeket az esélyeket. Sőt! A régiók között az egyenlőtlenségek elmélyültek, újabb egyenlőtlenségek alakultak ki.

2004-ben úgy véltem, „[f]ontos tudomásul venni, nem lehet figyelmen kívül hagyni a 20. századi kelet-közép-európai történelem egyik legfontosabb tanulságát, miszerint a kisebbségi kérdés a többség nélkül nem megoldható.” Épp ezért indultak a továbbiakban a közös kormányülések és kisebbségi vegyes bizottságok románokkal, szlovákokkal stb. – igaz, alacsony hatékonysággal, de mégiscsak lépésről lépésre haladva a kulturális autonómia és az oktatási intézményrendszer vonatkozásában nem reménytelenül.

Az 1989 utáni első időszakban, amikor a határon túli magyar intézmények rohamos revitalizációja és az intézményteremtési robbanás volt a jellemző, az általánosan elfogadott elképzelés szerint az intézményalapítást segíteni kell, amit majd a kisebbségi társadalom a későbbiekben fenntart és működtet. Ugyanakkor az évtized végére világossá vált, hogy a Magyarország határain kívül kialakult magyar intézményrendszert jelentős mértékben mindmáig magyarországi támogatásokból próbálják működtetni. Olyan hosszú távú működési stratégiát, amely nem csupán támogatási forrásokban, hanem gazdasági és intézményi együttműködésekben, fejlesztésben is gondolkodik, mely ténylegesen biztosíthatná a kisebbségi társadalmak intézményeinek autonómiáját, sem az egyik, sem a másik oldalon nem alakítottak ki.

Tehát ekkor úgy gondoltam, nem szimbolikus politizálást kell folytatni, hanem „két szempontot kell szem előtt tartani: a szabad költözködés jogát és a szülőföldön maradás jogát. Élni kell azzal a lehetőséggel, hogy az európai integrációs folyamat következtében még azoknak az országoknak a vonatkozásában is, amelyek 2004 után nem lesznek az EU tagjai, lehetővé válik, hogy új alapokra helyezzük a kisebbségpolitikát. Ez nem azt jelenti, hogy az uniós integráció magától megoldja a problémák sorát. De lehetővé teszi, hogy az ideologizált sémák menetrendszerű megjelenése – státustörvény, kettős állampolgárság, csak etnikai alapon szerveződő autonómia – helyett, a dolgokat a saját okaira visszavezetve, az egyes országok irányába egyedi stratégiák kidolgozásával végre továbblépjünk a 20. század traumáin. Fel kell ismerni, hogy az egyes országokban (Szlovákia, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Ausztria, Ukrajna) más és más a magyar közösségek civilizatorikus, gazdasági és társadalmi helyzete. Tudomásul kell venni, hogy hol tartanak a reálfolyamatok (a kisebbségi társadalmak is újrarétegződnek), hogy rosszul folytatott, kisszerű, gyarmatosító jellegű, infantilizáló politikával, az eltartott, kiszolgáltatottstátusra törekvéssel csak demoralizálni lehet a szomszédos országokban élő magyarságot. A paternalista, kézivezérelt, megosztó, politikai kalandorokkal terhelt, a magyarországi belpolitikai harcokat exportáló gyakorlat veszélyes folyamatokat indított el. Ehelyett ebben a térségben a 21. század elején nem két világháború közötti példákat kell hangoztatni, hanem világosan látni kell, hogy az adott országok centralizáltságával szemben az autonómia nem cél, hanem eszköz a hatalmi kompetenciák megosztására.”

Gazdasági téren számolni kell azzal a realitással, hogy a közép-kelet-európai vállalkozások jelentős hátrányokkal veszik fel a versenyt a történelmi, gazdasági és kereskedelmi központokban, a töretlen fejlődés körülményei között létrejött vállalkozásokkal, a hatalmas erőforrásokkal gazdálkodó nemzetközi nagyvállalatokkal szemben. Ezek megjelenésével Kelet- Közép-Európa versenyhátránya ugyan fontos területeken csökkenthető, de a térségen kívüli központokból működtetett multinacionális cégek által generált fejlődés jelentős kockázatokkal jár. Úgy gondoltuk – véltem akkor, 2004-ben –, hogy csakis gazdaságilag erős és/vagy a munkaerőpiacon versenyképes kisebbség teremtheti meg és tarthatja fenn saját intézményrendszereit, ami előfeltétele az egyenrangú együttműködésnek, az új intézményekben való részvételnek. Az a stratégia, amely a magyarországi kis- és középvállalkozók megtakarításait kormányzati forrásokkal erősíti meg és keresi az együttműködés lehetőségét a szomszédos országok gazdasági szereplőivel az egyes régiókban, az új európai uniós intézményrendszerek kialakításában is szerepet vállalhat.

Megfontolandónak tartottam a határon átnyúló együttműködések hatékonyabbá tételének szempontjából a hasonló adottságú, de a határ két oldalán fekvő régiók közös fejlesztési régióban való egyesítését. Így – gondoltam – elkerülhetővé válhatna a párhuzamos intézmények létrehozása, az EU-s források öncélú elherdálása a határ két oldalán egymástól néhány kilométerre. Ez az együttműködés kiterjedhetne a régió ipari átalakítására, a szolgáltatási szektor (egészségügy, közszolgáltatások, biztosítási rendszer) fejlesztésére, az oktatásra, a munkaerő-átképzésre, az infrastrukturális beruházásokra, a régió pénzügyi újjászervezésére. E célok megvalósításához, úgy véltem, a két- vagy többnyelvűség megvalósítását szolgáló oktatási intézmények megteremtése elengedhetetlen feltétel.

Úgy láttam, a régióban hatalmas kiaknázatlan potenciál van. A fejlettségi különbségek miatt várható egy nyugat-keleti mozgás, viszont a régió az Európai Uniótól jelentős felzárkózási támogatást kap ennek kezelésére. Ezért is célszerű egyre nagyobb hangsúlyt helyezni a kutatás-fejlesztésre, a vállalati szolgáltató központok, informatikai és szoftverfejlesztő központok, vagyis az innovatív gazdaság fejlesztésére.

Ezzel szemben mi történt?

A magyarságot váratlanul és felkészületlenül találta az európai integráció. 1990 után 2004-től, illetve 2007-től – ismét tőlünk függetlenül – kerültünk új történelmi helyzetbe. Nyolc és fél évtized után a magyarság jelentős része került ugyan újra egyazon nagy politikai-gazdasági egység, az Európai Unió keretein belülre, s Magyarország határai nagyrészt virtuálissá váltak, illetve válnak, de szinte állva maradtunk. A kisebbségpolitika belpolitikai játszmák részévé vált. Ez is az egyik oka annak, hogy a 2004. december 5-i referendumon ugyan Magyarországon megbukott az etnikai nacionalizmus, ám ezt, a határokon kívüli magyarság nagy többsége érzelmi és emancipációs kudarcként élte meg. Máig nem tudjuk, kinek vagy kiknek az érdekében állt ebben a történelmi helyzetben a referendum generálása a kettős-állampolgárságról, aminek előre tudható egyetlen következménye csak is a magyar közösségek szembeállítása lehetett. Holott az új helyzet, mint jeleztem, nem remélt lehetőségeket hordozott, ám a bennünk megrekedt traumákat, mentális határokat nem voltunk képesek lebontani. Jobbról népszavazással kampányoltak a kettős-állampolgárságról, balról 23 millió románnal riogattak. Az etnonacionalizmus a populizmussal kelt versenyre, mígnem napjainkra, 2017-re, a kettő győzedelmesen egyesül (kiegészülve a xenofóbiával, migránsozással). A Fidesz, fiókpártok létrehozásával gyengítette az egyes térségekben létező magyar érdekképviseletet ellátó pártokat, aminek következtében az RMDSZ két tűz közé szorult Bukarest és Budapest között. A Híd-Most negligálása pedig – bár bent van a szlovák parlamentben – folyamatos, mivel nem tiszta etnonacionalista alapon szerveződött és működik. A szlovákiai magyarok megosztottsága nem tesz jót egy egyre elöregedőbb, fogyatkozó közösségnek. Ugyanez elmondható a romániai és a vajdasági magyarság helyzetéről is.

Az ún. „támogatáspolitika” a rendszerszintű korrupció határon túli magyar közösségek felé való kiterjesztése. A források felhasználása nem átlátható, nem tervezhető az érintetteknek. Az osztogató politika nem tud versenyképes, hatékony, fenntartható fejlődést generálni, hanem kiszolgáltatott alattvalók előállítására szolgál. Nem teremt közösséget. Sőt, inkább szétveri azt. Akadály bármilyen autonómiának. Kvázi „gyarmatosítás” folyik, a szomszédos országokban is a hazai fideszes klientúra tör előre. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy a magyar szupremácia-tudatot bántó módon, mind Szlovákia, mind Románia gazdasági fejlődése megelőzvén a magyarországit, a határ menti térségekben a szomszédos országokban felértékelődtek az ingatlanok a magyarországiakhoz lépest, és Magyarországról járnak át dolgozni Kassára, Nagyváradra, Aradra, Temesvárra, Szatmárra a lepusztult magyar vidékekről az ott élő magyarok. Bekövetkezett tehát az, amit előre lehetett látni, de a magyar kormányok nem kívánván vele foglalkozni, az egykori határokkal elválasztott régiók és régióközpontok, illetve megyeközpontok és annak környéke egységesül, egymásra talál ugyan, de nem jön létre az a szinergia, ami csökkentené az egyenlőtlenségeket, a régi zárványok feloldását, újak létrejöttét. Így aztán ahelyett, hogy a határok két-két oldalán közös régiófejlesztési programokkal, az EU-s források okos felhasználásával revitalizátuk volna ezeket a térségeket, a képzettséggel rendelkező fiatalok jelentős tömegei elvándorolnak Nyugat-Európába, Amerikába. Ez bizonyos térségekben valódi exodus, visszafordíthatatlan folyamat, mint pl. a Vajdaságban. Tehát hiába nyomott át a magyar kormány 50 milliárd forintot a VMSZ-en keresztül, a kettős állampolgárság – Korhecz Tamás szavával – a „kegyes nemzethalált” gyorsította fel. Ezt 50 milliárd forint nem fékezi. Persze van remény, de nem számunkra! – ahogy az ott élő fiatal generáció fogalmaz.

Ellenben ezek a furcsa pénzosztogatások és a NER soha nem látott megosztottságot eredményezett az ún. anyaországiak és az ugyancsak ún. „htm”-ek között. Lehet tehát, hogy a kettős állampolgárság üveggyöngyéért Orbán Viktorra fognak szavazni sokan a Székelyföldön, de ezzel az ő sorsuk nem oldódik meg, viszont a magyarországiak soha nem látott indulattal gondolnak rájuk.

Mert hiába propagálja Szili Katalin az autonómiát a Székelyföldön, az autonómia nem cél, hanem eszköz, amit a román kormánnyal való tárgyalások során lehetne tágítani, de Budapestről „megadni” nem lehet. Már csak azért is Caragiale tollára való történet ez az autonómia-kampány Romániában, mert miközben ott autonómiáért küzdünk, Magyarországon a minden téren folyó centralizációs politika mindenféle (intézményi, önkormányzati) autonómiát megszüntetett az Orbán-kormány jóvoltából.

Illúziónak bizonyultak tehát azok az elképzelések, melyek az Európai Unióhoz csatlakozó országok esetében a lehetséges kapcsolódási pontokat, tereket a magyarországi határon átnyúló regionális fejlesztési programként képzelték el. Holott a „tér szerepe a gazdaság szerveződésében, a Föld erőforrásainak felhasználásában és a társadalom működésében is átalakul. A különböző területegységek (ország, adminisztratív régió, csomóponti régió, makrorégió, kontinentális integrációs és kooperációs övezetek, határrégiók, városok stb.) szerepe és súlya a globalizálódó, ugyanakkor egyfajta új regionalizmus tüneteit is felmutató, multipolarizálódó világban számottevően átalakul. A hagyományos nemzeti politikák és szabályozás által determinált terekkel szemben a csomóponti és hálózati terek felértékelődnek, a globálissá alakuló gazdaságban főként a mobillá váló termelési tényezők és a tudásalapú innováció versenyezteti a régiókat, miközben a társadalmi és környezeti fenntarthatóság is új értelemben minősíti fel vagy le a különböző földrajzi tereket. Erre az átrendeződésre szükségszerűen a közszféra, annak helyi, regionális, nemzeti és szupranacionális szereplői is reagálnak. A térrel kapcsolatos politikai irányítás és befolyásolás, a tér tudatos tervezése és menedzselése új formákat ölt világszerte.”5

Ennek az átalakulásnak a szem elől tévesztése annál is fájóbb, mert az EU megteremtette azt a joganyagot is, az Európai Területi Társulást (European Grouping for Territorial Cooperation, rövidítve: EGTC), ami a változások kihasználásának egyik eszköze lehetne. Ami a regionális együttműködés lehetőségeit biztosíthatná a gazdaságban, az oktatásban, a regionális intézményfejlesztésben, az ön-kormányzatok együttműködésében ahhoz, hogy az eddig határokkal elválasztott térségekben élő közösségek tagjai – túllépve a röghöz kötöttség állapotán – kihasználják az EU-integrációban rejlő dinamizmust és revitalizálják, modernizálják az adott térségeket.

A változások – szinte a magyar kormány ellenében – persze folynak, természetesen jóval lassabban és esetlegesen mind a határon túli magyar közösségek, mind a magyar határ menti térségekben élők esetében. Sokkal inkább az egyes térségekben megjelenő multik, mintsem átgondolt kormányzati politika határozza meg immár a lehetőségeket. Sőt miután a magyar kormány következetesen négyszer-ötször nagyobb forrásokat biztosít egy-egy multinacionális cégnek egy-egy munkahely megteremtésére, mint a kis- és középvállalkozóknak, ezzel sem a magyar közösségek tagjait támogatva, hanem épp ellenkezőleg – új kiszolgáltatottságokat teremt.

 

Jászi Oszkár A nemzeti államok kialakulása című munkájában írja 1912-ben: „egyfelől hat a nemzeti szerveződés, másfelől hat az integráció. A gazdasági egységesedés és a demokrácia elvei alapján megteremthető a két tendencia összhangja. A történelem logikája a 20. században a hatalmi erőviszonyok és érdekek, a nacionalista önzés direktíváit követte, nem engedte az optimális és észszerű, a demokrácia, a nemzeti egyenjogúság, a szabadkereskedelem alapján álló alternatíva megvalósulását. Minden, a térségben élő nép drágán fizetett érte.”6

Vajon most, amikor az egyes EU-s tagállamok gazdagabb régiói – Katalónia Spanyolországban, Lombárdia Olaszországban – elégtelennek tartják autonómiáikat, és szuverenitásuk hangoztatásával ki kívánnak szakadni az adott országból, mi lesz az európai uniós integrációból, a kohéziós alapokból, melyek az egyenlőtlenségek csökkentésére irányultak? És mi lesz a szolidaritásból? Mi lesz ezen törekvések hatása Kelet-Közép-Európa térségeiben?

Egy rossz válasz már biztos született, amikor „[ő]rtüzek gyújtására hívja Székelyföld népét az SZNT elnöke.” Semmilyen tűzzel nem kellene játszani.

A 21. század további évei vajon esélyt adnak valamilyen összhang megteremtésére?

 
A szerző szociológus, kisebbségkutató,
a Civitas Europica Centralis Alapítvány (Budapest) elnöke
 

1. Tompa Andrea: Omerta. Hallgatások könyve. Jelenkor Kiadó, 2017.

2. Losoncz Márk: Ki vagy te, vajdasági magyar? Írások az identitásról és annak hiányáról. Fórum Könyvkiadó, Újvidék, 2017.

3. Vida Gábor: Egy dadogás története. Magvető Könyvkiadó, 2017.

4. Törzsök Erika: Kiszabadulva a félelem fogságából. Európai Tükör, 9(2004): 9. sz. 16-27.

5. Salamin Géza (szerk.): A gazdasági térszerkezet vizsgálatát elősegítő dimenziók, illetve az ezzel kapcsolatos módszerek kutatása. I. sz. részjelentés. Budapest, VÁTI, 2003. [http://www.terport.hu/webfm_send/309] (2017.10.30.)

6. Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Budapest, 1912.