Jelenlegi hely

Ember-tervezte história, ökológiai monodráma

 
A. Gergely András

 

E kötet nemcsak mindannyiunk múltjáról, de jövőjéről is szól. A természeti környezet pusztulása nem csak a világgazdaság, a fenntarthatóság, a politikai–ökológiai krízisek előre látható hatásainak előjele, hanem a közös frász, az együttes érintettség, a mindannyiunkra érvényes érdekeltség alapkérdése.

 

A társadalom- vagy szokásnéprajz kutatója izgalmas, kihívó módon figyelmeztet: amikor a hagyomány, az emberi társadalom és a környezet szimbiózisán a hatalmi indolencia kezd uralkodni, megváltozik maga a tradíció elve, a mentális hagyaték, a morális örökség egész fogalmi rendje. Persze, lehetséges, hogy a maga nemében túlzottnak tartható hagyománytisztelet és mintakövetés társadalmi interakciói a puszta jó szándék nevében is korlátozást hoznak az újabb generációk életébe, sőt életvitelük hagyománykövetésre való beállítottságával egyben a generációs konfliktusokat is előidézik, de a mezőgazdasági munkavégzés „hagyománya” menyiben és kiket menthet föl a megváltozott munkakörülmények, átalakult piacok, szervetlenné vált paraszti létformák továbbadásának nyűgjétől? Keszeg Vilmos Pierre Bourdieu paraszti létmódokra kialakított (vagy rávetített) értelmezése mögé illeszti a földművelés irányításában uralkodó szerepre vetemedő káderek, technokraták, új ideológusok „kompetitív ideológiáinak felsőbbrendű voltát” a tradicionális erdélyi községekben, s fölteszi a kérdést, hogyan lehet a hagyomány ellen úgy felvenni a harcot, hogy az magába foglalja immár az új osztályharcos társadalmi szereplők státuszát, örökségét, értékrendjét és innovativitását is – szemben a kiszolgáltatottsággal.1 Alig eltérő a kérdésfelvetés jogossága, ha a globalizáció, a félperifériák, a társadalmi termelés folyamatainak és a tőkehaszon nemzetközi trendjeinek új teóriáit, vagy a munkaérték-elméleteket vesszük kézbe, s ezzel helyezzük szembe az ember tervezte jelen és jövő, a lehetséges „legjobb világok” mérnökeinek gyakorlatiasságát is elvitató új társadalmi mozgások, ökológiai tiltakozások, a környezeti ártalmak veszélyeire figyelmeztető törekvések jogosságát vagy eredményességét próbáljuk tesztelni.

Elég-e a teszt, elegendő-e a tiltakozás, eredményes-e a küzdés, ha nemcsak a legszűkebb környezetet, hanem ebben maga az ember, a túlélő, kisajátító, pusztító és haszonkalkulussal ügyeskedő ember mibenlétét nézzük…?

 

Ki kételkedne álláspontja helyességében, ha szeméttelepi tűz, devecseri csurgalék, vegyi gyárak szennyvíztömege, bányahasználati veszélyzóna vagy egy pusztuló fasor kerül a média faliújságjaira? Ilyenkor mintegy rendre megindul a serény tiltakozás, petíciók készítése, aláírások keresése és gyűjtése, szerződések és szónoklatok előbányászása, jogi felelősök keresgélése… Készül demonstrációs tábla, esetleg fölvonul négyszáz vagy hétezer ember – s aztán lemegy a nap, feljön a másnapi, de jobbára alig változik valami, ha van mögötte védelmi mutyi, ha nincs, ha bekerül országos visszhangba, ha nem, ha büntet az Unió, ha halogatja azt…

Épp most lépett a negyedik évébe a Ligetvédők táborozós projektje, tehát évek teltek el azóta, hogy a budapesti parktörténet egyik legnagyobb zöldfelület-felszámolási tervezete ellen civil tiltakozók elkezdtek dulakodni, tüntetni, pártolókat gyűjteni, felszámolási eljárásokat jogilag elvitatni, környezeti ártalmak fölméréseivel hangos ellenvéleményt hangoztatni, és a (még) élő fák tényleges ölelésével élő akadályává válni annak, hogy több száz fát kivágjanak a Városligetben. E súlyos és gyalázatos néhány év, és az akár kerületi, önkormányzati, akár miniszteriális, akár uniós nehézkedés hiábavalóságát demonstráló hatalmi intolerancia is elegendő volt ahhoz, hogy bizonyítsa: ha az uralkodó ellentengernagy megízleli a budavári palotai berendezkedés boldogító mámorát, semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy akár közintézmények ki- és széttelepítésével, akár új látványtervek csináltatásával letolakodja az útjában álló múzeumokat, hogy szellemi vigalmi negyedet hozzon létre a Városliget évszázados hársai helyett.

A Ligetvédőknek ugyan híve és pártolója vagyok, de most nem az ő reménytelen, s minden küzdésképességük meg kitartásuk elismerésével együtt is totálisan harcképtelenné és „ellenségessé” tett kisebbségükről kívánnék szólni. Nem is a devecseri zagytározó tíz éves tárgyalástörténeti abszurdumára hívnám föl a figyelmet, s még csak nem is a párizsi csúcstalálkozóról dacosan elbitangoló Trump nyegleségeinek totális kritikája felé kanyarodnék tovább. Nem faliújság-cikket, nem kiáltványt, vagy ökopesszimista esszét körmölnék ide. Hanem a mindenkori viszonyokról szólnék inkább, a „hagyomány” örökségéről, melynek alapja nem a belátás, nem az ésszerűség, nem a méltányos természetszeretet, hanem egyszerűen csak az emberléptékű barbárság, a környezetre fittyet hányó mentalitás, a botor haszonelvűség mindenkori emberi társadalmakra jellemző körülményei.

Antropogén ökológiai változások a Kárpát-medencében

Erről jelent meg, s napra nap sürgetőbb olvasmánnyá kell váljon az a könyv, melyben Antropogén ökológiai változások a Kárpát-medencében címmel korszakosan komoly gondolatokat fogalmaz meg tizenhét kutató másfél tucat tanulmányban.2 E kötet a Pécsi Tudományegyetem Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszéke által Andrásfalvy Bertalan vezetése idején megkezdett tájgazdálkodási és tájhasználati kutatásokat foglalja össze; a tág tematikát a mű alcíme pontosítja: A Kárpát-medence felszínének változása a földhasználat és az életmód változásának következtében. S ezzel talán mindjárt abba is hagyhatnám, hisz mely világok ne férnének bele ebbe a tág körbe, mely életmód-minták és korszakok maradhatnának ki belőle, mely tájegységek ökológiai és természetfelfogási normáit lehetne kizárni, mely térképek maradhatnának említés nélkül, milyen mederszabályozások, társadalmi munkatípusok, kultúrtáji átalakulások, határhasználati jogszabályok, földtulajdoni szerkezet-átalakulások nem hatnak ki a földrajzi nagytérség táj- és vízrajzára, társadalmi és gazdasági kapcsolathálóira…?

Egy ily széles hatókörű és térben is roppant méreteket átfogó tudományos vállalkozás, mely sok-sok évnyi kutatás, olykor egész életművek rendszerező feldolgozásának eredményeit mutatja fel, nem mutatható be a hiteles beszámoló részletességével. A kutatások és a kiadvány vallott célja „a Kárpát-medencében az utóbbi 1000 év emberi tevékenysége (különösen az erdőirtás, a vízrendezések, a pusztásodás, a szőlőművelés és a nagyüzemi gazdálkodás) eredményeképp bekövetkezett ökológiai változások történeti-néprajzi vizsgálata volt. A kutatók a gazdálkodás tájra gyakorolt hatásának, ember és ökológiai környezet szerves kapcsolatának vizsgálata mellett külön figyelmet szenteltek az ott élő népesség történelmi sorsának, társadalmi–kulturális jellemzőinek, a földtulajdon és a földhasználati jog változásainak, a foglalkoztatottságnak, a demográfiai viszonyoknak – azaz minden olyan tényezőnek, amely az emberi tájhasználatot, az ökológiai környezet antropogén átalakítását befolyásol(hat)ta. A kutatás homlokterében álló folyamatokat – elsősorban a Dunántúl, illetve a Kisalföld eddig kevésbé ismert területeire koncentrálva – meghatározott kutatópontokon vizsgálták, törekedve arra, hogy a változásokat a fellelhető történeti térkép- és más forrásanyag segítségével időben a lehető legmesszebbre visszavetítve nyomon kísérjék és dokumentálják. A munka a jelenkori emberi beavatkozások történeti előzményeit, illetve jövőbeli következményeit, várható hatásait, előnyeit és hátrányait kívánja társadalomtudományi és döntéshozói–politikai szinten egyaránt tudatosítani, egyúttal a jövőbeli beavatkozások tervezéséhez megbízható forrásanyagot, kiérlelt elemzéseket szolgáltatni – ezzel járulva hozzá az egykor létezett, de mára elszegényített szerves tájak ökológiai rehabilitációjához” – szól a könyv hátoldali ismertetője.

A kötetről közvetlenül megjelenése után meglehetősen szegényesen számolt be a hazai szaksajtó; leginkább talán csak az egyes szerzők és egyes térségek tájkutatási érdekeltségű múzeumai, akadémiai kutatóhelyei, levéltárai, oktatási intézményei számára van „helyi érdekű” mondanivalója. Látszólag. Mert ha a méretes és súlyos könyv a ma élő generációk (jelzem: nem, vagy nem csupán a felelős döntéshozó elit!) számára kulcsfontosságú tényanyagot tartalmaz is, ez sokszor a maguk tematikus bűvkörébe szorult tudományterületek számára csak „fölösleges zaj” lehet esetleg, hisz túl bonyolult az ergológiai kérdések szemléje egy szokásnéprajzos számára, túl vegyészi egy vízgazdálkodás-jogi szabályozás komplex kérdésköre a helytörténészeknek, „túl helyi” a Győr vármegyei Csilizköz árvízvédelmi érdekhálóinak belátása,3 vagy a fehérvárcsurgói életmódváltás problematikája4 a történeti Tisza-szabályozás egyes fokozatainak szemlézője5 számára, hát még e tudástartományokban járatlan jogtörténész, politológus, várostervező mérnök vagy népfőiskolai kurzusvezető számára…! Ugyanakkor az ártéri és a teljes biodiverzitás mentén áttekintett gazdálkodási problematika terén szinte nincs egyetlen társadalmi–történeti–gazdasági–igazgatási tudásterület, ahol ne érintene tömegeket mindaz, amiről itt szó kerül. Érdemes ismételten hangsúlyozni, hogy a 350 oldalnyi szöveg és a megigéző színes mellékletek olyan monumentális kézikönyvet alkotnak, amelyet kötelező irodalomnak kellene megadni – s nemcsak a tudományegyetemeken, gazdaság- vagy kertészeti, tájépítészeti és turisztikai, földrajzi és társadalom-morfológiai, település-tervezési és műszaki, történész és néprajz szakokon, hanem a honismeret bármely területén, a hagyomány fogalmával bűvészkedni hajlamos bármely érdeklődő számára is evidens ismeretanyaggá kéne tenni. Szimpla analógiával: persze, nem lesz mindenki anatómus, de anatómia nélkül semmiféle orvoslás nem kezdődhet, és jogtörténész sem lehet mindenki, de római jogtörténet ismerete nélkül lehetőleg ne lépjen a pályára az, aki a jelen problematikáját nem csak „megoldani” kívánja valamely bárdolatlansággal, de akár saját létét is biztonságban szeretné látni a következő évszázadban…

Márpedig e kötet nemcsak mindannyiunk múltjáról, de jövőjéről is szól. A természeti környezet pusztulása nem csak a világgazdaság, a fenntarthatóság, a politikai–ökológiai krízisek előre látható hatásainak előjele, hanem a közös frász, az együttes érintettség, a mindannyiunkra érvényes érdekeltség alapkérdése. E kötet vállalása szerint nem kevesebb, mint 1000 év élőhely-változásainak, növény- és állatkultúráinak, emberi megélhetési trendeknek, táj-kiélési és tájépítési folyamatainak komplex egységét adja, beleértve klímát és vízminőséget, erdőirtást és vízrendezést, hegyet és völgyet, patakot és áradó nagyfolyót, földtörténeti tüneményeket, csatornázást és legeltetést, vízhozamot és pusztásodást, áradást és kiszáradást, vagyis mindama környezeti összhatásokat, melyek az antropogén fogalmával társíthatók. Az antropogén pedig annyit tesz, mint „az emberi tevékenység eredményeképpen bekövetkezett ökológiai változások” történeti–néprajzi, társadalmi és műveléstechnikai, földhasználati és vízrendezési, tájkép-formálási vagy birtokjogi problematikáinak megannyi vetülete, melyek összességükben az élhetőség és életlehetőség, a gazdálkodási racionalitás vagy a táplálékbiztonság kortárs kérdéseinek számtalan vetületéig vezetik el a kutatókat.6

Ha e kérdéskörökkel lényegében egész kutatói és akadémiai pályája során, több mint ötven évig kitartóan foglalkozó Andrásfalvy Bertalan bevezető és alapozó munkájából7 nem is merészkedhetnék a szövegsűrűség és halmozott szakértelem legcsekélyebb momentumának megidézésére sem, nem lehet elkerülni, hogy megemlítsem az akadémikus professzor, egykori kulturális miniszter, tanszékvezető egyetemi tanár kutatói körét: a Tanszék hallgatóit, doktoranduszait, akik közreműködtek a kötetcímben is határolt térség különböző tájain végzett kutatásokban (példaképpen, de nem teljes körűen Béres Sándor, Dobai Szilvia, Farkas Judit, Máté Gábor, Pákozdi Ildikó), a rokon tudásterületek jeles képviselőinek egy másik generációját (Dóka Klára, Filep Antal, Frisnyák Sándor, Néma Sándor) és a Kárpát-medencei térség levéltáraiban, múzeumaiban, tájnéprajzi vagy geológiai intézményeiben kutatók körét (Fodor Zoltán, Géber József, Hosszú Csaba, Kiss Andrea, Szabó Péter, Tanai Péter), akik valamiképpen mind Andrásfalvy „tarisnyájából” nőttek ki, vagy részesedtek a közös kutatás vállalásából.

Vargyas Gábor, aki nemcsak a bevezető szavak rétora, hanem jó ideig a Tanszék vezetője, a kutatás történeti előzményeinek és a témakör örökségének vállalója is volt, mindezen tárgyterületek mellett nem pusztán a könyv és a program célját, a munka lefolyását ismerteti, hanem kiemel egy, a fent említett komplexitás értelmében fontos momentumot is. A térség ökológiai felületeinek és területeinek nem mellőzhető szereplője volt a török „hódoltság utáni telepítések, a különböző etnikumok újrarendeződése a Kárpát-medencében”,8 valamint hogy a vízrendezési tervek, a szőlőtelepítések és a filoxéra, az erőszakos kollektivizálás és a nagyüzemi gazdálkodás, a kártérítés és utóbb a privatizáció során ugyancsak bekövetkező változások nem csak antropogének voltak, hanem egyenesen antropológiaiak is. A változások nyomon követése, a beavatkozások térképezése, a korábbi (például Vásárhelyi Pál 1823–1845 között készített, mintegy 2200, eddig kiadatlan térképe, a Duna-mappáció9 alapján rekonstruálható) és a mai állapotok összehasonlító vizsgálata valóban nem csupán a földfelszín látható lenyomatait foglalja magába, hanem olyan izgalmas részkérdéseket is, mint Farkas Judit alapos áttekintő elemzése,10 mely a tájgazdálkodás és a térségi megtelepedés sajátos példájaként bemutatja, hogy a magyarországi Krisna-völgy kipusztuló tanyahelyből nemzetközi rangú biofarm, a Hare Krisna-mozgalom központja és évente több ezer érdeklődő turisztikai látványossága lett. Ez fényes példája annak, hogy akár etnikai, akár hitelvű, akár lokális vagy globális formában az ökológiai tudatosság olyan tanúsága lett életképessé, amely (mintegy az egész hajdanvolt „Kert-Magyarország” világképet egyetlen település miliőjébe sűrítve) mintázatát adja a pozitív változásoknak is.

Újra-erősítésként ismétlem meg: e kötet nem „egy könyv” az évente megjelenő tízezrek közül. Tankönyv is, ha úgy olvasom, társadalom- és néprajzkutatási szaktanulmányok válogatása is, egy kiterjedt és roppant következetesen működő oktató-kutató műhely hosszú munkájának eredménye, számos új résztudományi ágazat komplex összekapcsolásának kompendiuma, melynek ott a helye a társadalom, a gazdaság, a történelem, az agrárium, a népélet, a tájtervezés, a szociális kapcsolatok és a Kárpát-medence kulturális mixitása iránt fogékony minden olvasó polcán…

Örökségként, a hagyomány folytatásának és az önreflexió igényének dokumentumaként is.

 
A szerző szociológus, kulturális antropológus,
az MTA TK Politikatudományi Intézet tudományos főmunkatársa
 

1. Keszeg Vilmos: Egy fénykép kontextusa. Gondolatok a hagyományról. Magyar Művészet, 6(2018): 4. sz. 152-158.

2. Antropogén ökológiai változások a Kárpát-medencében. Szerk.: Andrásfalvy Bertalan – Vargyas Gábor PTE Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszék, Pécs – L'Harmattan, Budapest, 2009.

3. Néma Sándor: Vízibíráskodás a Győr vármegyei Csilizközben. Vizek, árvizek és a társadalmi konfliktusok összefüggései a 18-19. században. In: Antropogén ökológiai változások i.m. 109-128.

4. Dobai Szilvia: A határhasználat és az életmód változása Fehérvárcsurgón és környékén. In: Antropogén ökológiai változások i.m. 293-314.

5. Fodor Zoltán: Fokok a magyarországi Tisza-szakaszon az átfogó szabályozás előtt. In: Antropogén ökológiai változások i.m. 33-48.

6. Vargyas Gábor: Előszó. In: Antropogén ökológiai változások i.m. 7-8.

7. Andrásfalvy Bertalan: Bevezetés. A gazdálkodás következtében végbement földfelszínváltozások vizsgálata a Kárpát-medencében. In: Antropogén ökológiai változások i.m. 9-20.

8. Vargyas Gábor: Előszó. In: Antropogén ökológiai változások i.m. 7.

9. Dóka Klára: A Duna-mappáció (1823-1845). In: Antropogén ökológiai változások i.m.; http://www.dunamappacio.hu/ (2019.02.05.)

10. Farkas Judit: „Krisna egyik kertje”. Hit-orientált életmód és környezet-átalakítás Somogyvámoson. In: Antropogén ökológiai változások i.m. 331-346.