Jelenlegi hely

Értelem és szenvedély a mai társadalomban

 

Mannheim Károly

 

Mannheim Károly, aki az 1910-es években a Vasárnapi Körhöz tartozott, és a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe, majd Freiburgba, végül Heidelbergbe költözött, 1920 után is rendszeresen publikált német lapokban. Írásaiban elsősorban a megismerési folyamat, a gondolkodási típusok, az ideológia- és utópiakritika, a tudás- és kultúraszociológia problémáival foglalkozott. Németországi éveiben jelent meg két legnagyobb hatású munkája, az Ideologie und Utopie, és a Wissenssoziologie.1

Mannheim 1933-ban Londonban telepedett le. Érdeklődése az 1930-as évek második felétől főként a polgári társadalom megreformálásának lehetősége felé fordult, evvel összefüggésben a tömegdemokrácia működése, a közvélemény-formálás és a pedagógia korszerűsítésének kérdései foglalkoztatták.

1934 tavaszán Mannheim Budapesten járt,2 a Magyar Cobden Szövetségben tartott előadást, melynek szövege nem maradt fenn, tartalma csak a Kapos Endre által a Századunk folyóirat számára készített összefoglalóból ismert. Az előadás röviden vázolta az ekkor előkészületben lévő, a következő évben megjelent Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus3 című mű gondolatmenetének egyes elemeit.

* * *

Mannheim Károly egyetemi tanár (London) ezzel a kérdéssel egy most készülő tanulmányában foglalkozik. Úgy e tanulmány, mint pedig az ennek alapján készült s a minap Budapesten tartott előadás oly terjedelmes, hogy köszönettel vettük az itt adott vázlatos összefogást, amely az előadó hozzájárulását is megnyerte. (Szerk.)

 

A tanulmány alapkérdése ez: mik a szociális okai az értelem, vagy ellenkezőleg, a szenvedély erőre kapásának a politika irányításában és miképpen befolyásolják az emberi magatartások sorsunk alakulását?

 

Aránytalanságok

Az „egyidejűtlen dolgok együttvalóságát”, azt a tényt, hogy az élet bármely vonatkozásában különböző fejlődési fokok létezhetnek egymás mellett, a forgalmas utca képe illusztrálja szembeszökően: egymás mellett nyüzsög itt targonca és szekér, bicikli és autó, fölötte repülőgép kering. Ugyanily aránytalanok lehetnek a társadalom szellemi adottságai is: napjaink társadalmi válsága jórészt az emberi szellem és erkölcsiség aránytalan fejlődésére vezethető vissza. Míg a mai technikai felkészültség a természettudományi gondolkodás jóvoltából óriási, a szinte tökéletes eszközöket irányító lélek: korunk politikai gondolkodása és moralitása fejletlen. „A bombavetővel bíró talyigás-lélek” belső aránytalansága végzetes.

A szellemi fejlettség nagyban és egészben észlelhető aránytalanságán kívül a modern társadalomban aránytalanság áll fenn a társadalmi ranglétra különböző fokán álló emberek politikai látóköre és felelősségtudata között is. Természetes dolog volt mindig, hogy az irányító hatalmasok messzebb láttak és bizonyos értelemben felelősségteljesebbek voltak, mint alattvalóik. Ez az aránytalanság általában megfért a szociális élet nyugodt alakulásával. A mi korunk „indusztriális társadalmában” ez a másik aránytalanság is végzetes lehet. Mert: 1. a gyors közlekedés és érintkezés gazdasági és kulturális téren egyaránt élénkké és területben korlátlanná teszi a társadalmi jelenségek egyimásba fonódottságát (interdependenciáját); 2. a demokratizálódás a társadalmilag és morálisan fejletlen rétegeket a politikában aktívakká s így könnyen fellobbanó indulataikat előre nem sejtett hatalommá tette. Ennélfogva 3. ha a tömegek irracionalitása valahol feltör: az így létrejövő zavar nem lokalizálható többé s a társadalmi interdependencia mechanizmusán keresztül világgá terjedhet.

 

Társadalmi helyzet és lelki habitus összefüggései

Azzal a felfogással szemben, hogy a szellemi és különösen az erkölcsi adottságok tisztára az egyén szabad elhatározásán múlnak, a szociológus feladata kimutatni: mennyiben függ az átlagos emberi magatartás és öntudat a szociális helyzettől.

Az alapkérdés tehát a következő két kérdésre oszlik: melyek napjaink szociális történésében azok a tipikus helyzetek, amelyek az észszerűséget és a felelősségtudatot fejlesztik? Továbbá: milyen helyzetekben kell az irracionalitásnak: az emberek felelőtlen ösztöneinek vágyaink és indulatainak kitörnie? Hogy e kérdésre szabatosan megfelelhessen, Mannheim kétféle racionalitást különböztet meg egymástól: „szubsztanciális racionalitás” megjelöléssel az emberek valóságos megismerő gondolati aktusait foglalja össze; „funkcionális racionalitásnak”pedig az egymással összefüggő cselekvések sorozatának valamely célra való észszerű megszervezettségét nevezi, ahol az egyes cselekvéseket végrehajtó egyének gondolkodása mellékes. (Az ú. n. racionalizálás e funkcionális racionalitásnak a gazdasági életben való következetes érvényesítése.) A „funkcionális racionalitás” társadalmi szerepe napjainkban mind átfogóbbá válik. Gazdasági és technikai adottságok mindig több embert késztetnek arra, hogy munkáját valamely tervszerűen dolgozó szervezet szolgálatába állítsa. A gazdaság, a közigazgatás, a hadsereg, sőt a kultúra majdnem minden vonatkozásban érvényesül az organizáció.

A liberalizmus korszaka az egyéni gondolkodás képességének széles körökre való kiterjedésével járt. Ma az ellenkezőjéről beszélhetünk, mert megfogytak azok az önálló exisztencia-lehetőségek, amelyek széles látókörrel jártak s így az egyéni „okosság” kifejlődésére alkalmat adtak.

Ugyanaz a történeti folyamat, amely az észszerűség különböző formáit kifejlesztette, az emberi indulatok irtózatos hatóerejűvé válásának is oka, azáltal, hogy tömegekbe sűrűsíti össze az embereket. (Gondoljunk a nagyvárosok előretörésére.) A tömeg életformája az egyénekben elnyomott ösztönök és indulatok halmozásával („Instinkt-Vermassung”) jár. A tudatalatti indulatokkal és azok „kiélésének”, vagy elnyomásának formáival a lélektan foglalkozik; társadalomtudományi szempontból csak az a kérdés: mennyiben jutnak ezek az irracionális erők lényeges társadalmi szerephez? A nagyváros alkalmas talaja a tömegindulatok kitörésének. Külpolitika és osztályharc pedig két hatalmas rés a modern társadalom észszerű szervezetében, ahol a másutt lefékezett tömegindulatok mindig újra feltörhetnek és egész kultúránkat elsodrással fenyegetik.

 

A társadalom moralitása

Értelem és szenvedély szerepe a társadalom moralitásában is alapvető. Az átlagos felelősségérzetnek és lelkiismeretességnek első feltétele: a tett következményeinek előre látása. Alaptényezője pedig a felelősség vállalása az előrelátott következményekért.

Korunkban az erkölcsiségnek a történelem folyamán kialakult különböző formái egymás mellett vannak meg; ezért szükséges itt a fogalmak társadalomtörténeti szempontból való megkülönböztetése.

Legősibb alapformája a moralitásnak a „csordaszellem”. Ahol ez uralkodik, a csoport mint egész illeszkedik az életkörülményekhez, az egyének minden tudatos elhatározása nélkül. A hagyomány és a megfoghatatlan hatalmaktól való félelem kényszeríti itt a csoport minden tagját egyforma cselekvésre. Természetes, hogy a történet folyamán ez az alapforma igen sokféleképpen módosult. M[annheim] még a középkori céh moralitását is ide sorozza.

Az egyéni öntudat és felelősségérzet akkor ébredi föl, amikor egyesek kiváltak vagy kiestek csoportjaikból. Ezeknek föl kellett ismerni egyéni helyzetüket és maguknak kellett kezükbe venni sorsuk irányítását, ha nem akartak elpusztulni. Ilyen emberekben keletkezett az egyéni lelkiismeret, mert tetteikért csak önmaguknak ós istenüknek (esetleg családjuknak) feleltek. A renaissance szociológiai szempontból az a történeti konstelláció volt, amelyben az egyéni öntudat szükségessé vált és a vele rendelkező embercsoportok — üzletemberek, condottiere-k, tudósok és művészek — irányadóvá váltak. Az egyéni öntudatot a kis magántulajdon telte tömegek számára lehetségessé. Észszerűségét bizonyos egocentrikus vonás jellemzi; mindenki a maga pozícióját igyekszik észszerűen kiépíteni s nem törődik mások helyzetével és a nagy társadalmi összefüggésekkel. Ebben a korban, még a tudomány is a valóság részleteinek átértésével foglalkozott és éppoly kevéssé látta az „egészet”, mint a gyakorlat embere.

A XIX. és XX. század folyamán az egyének új csoportosulása jött létre. A gazdasági életben az egyes tőkések és munkások egyaránt összeálltak, hogy közös érdekeiket hatékonyabban érvényesíthessék. Kifejlődik az egyénekben a tudatos szolidaritás morálja. Az egyén most már tudatosan rendeli magát egy csoport érdeke alá s így új fegyelmet, esetleg nagyobb vonalú, messzebbre ható tervező előregondolást tanul. Cselekedeteiért most már egy összesség előtt felelős. Az egyének versengése más formában folytatódik a csoportok és osztályok borzalmasabb érdekharcában. A nagy egészeket átfogó tervező öntudat napjainkban szükségszerűen fejlődik és kezd érvényesülni mindenfelé. Azonban korunkban minden tervezés pártos: bizonyos csoportok érdekében más csoportok ellen történik. Bármily veszélyes is egyelőre ez az állapot, pozitív erkölcsi tulajdonságokat fejleszt ki: önfegyelmet, előrelátást és átfogóbb felelősségtudatot.

Ezzel szemben a tömegnek mint olyannak az aktívvá válása az észszerűség mellett a politikai erkölcsöt is veszélyezteti. A magas politika irányítása mindig „többfenekű morált” követelt meg, mert területén a „Staatsräson” erőszak-morálja és a keresztény ember munka-morálja összeütközésbe került. Ennek tudatos elviselése és a felelős magatartás megőrzése eddig kis vezető csoportoknak volt nehezen (és nem mindig) győzött feladata. A demokratizálódás rövid idő alatt mindenkit beavatott a machiavellizmusba, ez azonban nem vezethetett a diplomatáik hosszú nemzedékek alatt kifinomult iróniájának általánossá válásához, hanem a munka erkölcsének megbomlásával és a primitív indulatok előretörésével kellett járnia. A tömeglélek válságaiban (pl. a háborúban) a tömegek fölszított és föltörő indulatai a pallérozottabb rétegekre is átterjednek, az uralkodó rétegek cinizmusa pedig fokozottabban hatja át a tömegeket. Az észszerű moralitás teljes hiánya, az indulatok gáttalan tombolása és a tudatos cinizmus irányadóvá válása a háborús pszichózis legjellemzőbb vonásai.

*

A mai társadalmat széles vonalon az jellemzi, hogy a demokrácia kerülőútján irracionális tömegek ragadták magukhoz a hatalmat és korunk pompás technikai felkészültsége indulataik szolgálatába került. A diktatúra nem ellentéte a tömeguralomnak, csak azt jelenti, hogy a tömeg pillanatnyilag engedelmeskedni akar.

Viszont tapasztaljuk, hogy a sajtó és rádió kizárólagos birtoklásában rövid idő alatt egységes mederbe lehet terelni óriási tömegek hangulatát, vágyképeit és felgyülemlett gyűlöletét. A céltudatosan felhasznált modern technika és tömeglélektan azonban a tervgazdasággal párhuzamban a tömeg pedagógiáján alapuló terv-kultúra lehetőségét nyitja meg korunk előtt.

„De ki tervezi a tervezőt?” — ennek a kérdésnek fölvetésével zárta le M[annheim] előadását és két irányban adott ujjmutatást a feleletre:

A vallásos tudat ezt a végső tervezést egy felsőbb gondviselésre bízza. Az aktivista szociológus abból indul ki, hogy eddig minden új társadalmi formát a múltban már megvolt csoportok egyike alakított ki. Számára tehát az a kérdés: a mai társadalom melyik csoportjából kerülnek majd ki az új tervezők és milyen legyen társadalmunk szelektáló apparátusa, amely jövőnk tervezőit kiválasztja?

 
Megjelent:
Századunk, 9(1934): 4. sz. 151-153.
 

1. Mannheim, Karl: Ideologie und Utopie. Friedrich Cohen, Bonn, 1929. [https://www.ssoar.info/ssoar/handle/document/50776] (2019.05.27.); Mannheim, Karl: Wissenssoziologie. Handwörterbuch der Soziologie. Stuttgart, 1931.

2. Mannheim Károly levelezése 1911-1946. Vál., jegyz.: Gábor Éva. Argumentum Kiadó – MTA Lukács Archívum, Bp., 1996. (Archívumi Füzete, 12.) 78-79.

3. Mannheim, Karl: Mensch und Gesellschaft im Zeitalter des Umbaus. Leiden, 1935. [http://mek.oszk.hu/18000/18061/18061.pdf] (2019.05.27.)