Jelenlegi hely

A fejlődéstől a fenntarthatóságig

Julian Huxley és az UNESCO filozófiája – hetven év múltán1

 

Lányi András

 

A haladás-hit dogmái közül egy sem akad, melynek tarthatatlanságára ne derült volna fény, mondjuk az UNESCO megalakulása óta eltelt hetven esztendő leforgása alatt. Mégis ezeket a lejárt szavatosságú hiedelmeket tanítják az iskolában, ezekre hivatkoznak a politikai döntéseknél, ezekkel vigasztalódik a médiafogyasztó. Röviden szólva, ezért rohanunk megállíthatatlanul a pusztulásba. Soha az írástudók hallgatása, mellébeszélése, felelőtlensége és gyávasága nem járt olyan végzetes következményekkel, mint napjainkban.

 

1. A fenntarthatóság téveszméje

Fejlődésnek nevezzük az élő rendszerekben zajló belső átalakulást, melynek eredményeként a környezet kihívására idővel egyre összetettebb, rugalmasabb, változatosabb választ tudnak adni, növelve önállóságukat és javítva fennmaradási és reprodukciós esélyeiket. Fejlődésről akkor beszélünk, ha a teljesítmény javulása a rendelkezésre álló erőforrások gyarapodásával jár. Ha a teljesítmény javulása a rendszer megújulásához nélkülözhetetlen erőforrások felemésztésével párosul, vagy azok elérhetetlenné válnak a további működés számára, akkor nem fejlődésről, hanem egyensúlyvesztésről, válságról, hanyatlásról beszélünk. A fejlődés fogalmába tehát eleve beleértendő a fenntarthatóság követelménye, ezért fenntartható fejlődésről beszélni felesleges szószaporítás. A kifejezés ideologikus célt szolgál: azt a szellemi vákuumot hivatott betölteni, ami a civilizáció fejlődésébe vetett hit összeomlása és a hanyatlás riasztó jeleinek belátása között keletkezik, és az utóbbiak felismerését hivatott késleltetni.

A földi élővilág gazdag változatosságának és változékonyságának az emberi beavatkozás következtében végbemenő rohamos, immár földtörténeti léptékű romlása nem fejlődésre, inkább evolúciós zsákutcára vall. Az emberhez méltó élet nélkülözhetetlen feltételeit romboló, részben ezek pótlására kieszelt technikák rohamos elterjedése jelzi, hogy az önpusztító tendenciák túlsúlyba kerültek civilizációnkban. Ennek bizonyságául a fejlődés, azaz a fenntarthatóság fogalmával összeférhetetlen technológiák példáiként ki szokták emelni az atomenergia, a nanotechnika, a génmanipuláció elterjedését, a kemikáliák és szintetikus anyagok felelőtlen használatát, a fosszilis energiaforrásokkal való visszaélést, az informatika és a mesterséges intelligencia okozta gyökeres életforma-változást, valamint a felsorolt technikák alkalmazását igazoló és igénylő társadalomszervezési módszerek érvényesülését: az ellenőrzés túlközpontosítását, a kommunikáció elszemélytelenedését, a közösségi önszerveződés ellehetetlenülését, a táradalom atomizálódását, a pazarló fogyasztás kultuszát és a szélsőséges erkölcsi relativizmust.

Legyen az indíték jámbor jóakarat, vagy tudatos megtévesztés, fenntartható fejlődésről beszélni a közelgő katasztrófa árnyékában súlyos következményekkel járó tévedés: akadályozza a kiútkeresést, a túlélés erőforrásainak mozgósítását. Tény, hogy bolygónk nem képes eltartani 7-8 milliárd embert vagy annál is többet biológiai kapacitásainak súlyos és visszafordíthatatlan fogyatkozása, az ökoszisztémák összeomlása nélkül. Az emberiség létszámának csökkenését pedig nagy valószínűséggel csak a nélkülözés szélsőséges formái által gerjesztett háborúk, járványok, valamint a bekövetkező természeti katasztrófák (fajpusztulás, klímaváltozás) fogják kikényszeríteni, mert a tudatos önkorlátozásról szóló globális megegyezés egyelőre kilátástalannak tűnik. A kimerülő természeti források korlátlan helyettesíthetőségével kapcsolatos techno-optimista képzelgésekre nem érdemes szót vesztegetni.

Semmi kétség, a technológiai gondolkodás küszöbön álló forradalmának hatalmas szerepe lesz civilizációnk túlélésében – vagy összeomlásában, amennyiben a fordulatra tett kísérlet megtörik a politikai-gazdasági intézményrendszer ellenállásán. Mert a még több, még hatalmasabb, még gyorsabb és még pusztítóbb beavatkozás eszközeit nem a tudomány fejlődése adja a kezünkbe – a tudomány éppenséggel fejlődhetne egészen más irányba is –, hanem a hatalomközpontú ipari állam és a növekedés-kényszertől űzött kapitalista gazdasági rend működésének kérlelhetetlen logikája kényszeríti ki. A „fenntartható fejlődés” jelszava a hatékonyság: az erőforrások gazdaságosabb kiaknázása a stabil, vagy növekvő teljesítmény érdekében. Az ökológiai rendszerváltozás jelszava ezzel szemben a szabad technológiaválasztás, a felszabadulás a bőség alól. A „szabad technológiaválasztás” (mármint a nyereségelvű gazdasági verseny kényszerűségétől szabad) utat nyit a kíméletes, a környezethez rugalmasan alkalmazkodó, kisléptékű, egészséges és az emberi kreativitást ösztönző – nem pedig helyettesítő – eljárásoknak. A „felszabadulás a bőség alól” arra utal, hogy az élet minőségét nem a fizetőképes kereslet növekedésén mérjük, és értelmét nem a fogyasztásban keressük. Felismerjük, hogy a technika-függő életmód áldásait és a pazarló fogyasztás lehetőségét kárpótlás gyanánt kaptuk – már aki megkapta –, cserébe azért, amit a rendszer nem tud nyújtani: értelmes munkát, tartalmas emberi kapcsolatokat, biztonságot, egészséges környezetet. A fejlődést tehát nem fenntartani kell, mert ami van, az nem fejlődés többé és nem is fenntartható, hanem új alapokon újrakezdeni.

 

2. Kulturális fejlődés vagy evolúció?

De vajon nem merülnek-e fel zavarba ejtő kérdések mindjárt magával a fejlődés közkeletű fogalmával kapcsolatban? Fejlődés és haladás a felvilágosult modernitás jelszavai voltak két évszázadon át, s gyakori emlegetésük, ahogyan ez lenni szokott, nem segítette értelmük tisztázását. Még a haladás-eszmével kapcsolatos posztmodern kétségeinket sem tudjuk tisztességesen megfogalmazni a nélkül, hogy ne próbálnánk előbb kideríteni, pontosan mi az, amiben többé nem hiszünk, amikor szerényen fenntarthatóságot emlegetünk fejlődés helyett. Értelmezési kísérletemhez referenciaként használom a fejlődés-eszme tudós képviselője, az evolúcióbiológus Julian Huxley hetven évvel ezelőtt papírra vetett gondolatait. Az UNESCO célja és filozófiája2 megírását az ENSZ kulturális világszervezetének alakulása inspirálta. A mai olvasó számára fontos kordokumentum: elgondolkodhatunk rajta, vajon egy letűnt korszaké, vagy sem.

Az nem vitás, hogy a fejlődés általánosan elfogadott vonásai ráillenek az általunk ismert kultúrák történetére: mintázatuk az időben előrehaladva differenciálódik, és egyre összetettebb, egyre sajátosabb teljesítményre képesíti az azt hordozó népcsoportot, vagy akár egymást felváltó, egymás nyomába lépő népeket. De mi jelzi hanyatlásukat, és mi magyarázza a leépülés és a széthullás folyamatát? Belső feszültségek és külső hatások, melyek odáig így vagy úgy ösztönzőleg hatottak az adott civilizáció fejlődésére, miért vezetnek egy ponton túl a látszólag szilárd szerkezetek összeomlásához, leleplezve képtelenségüket a megújulásra? Az izgalmas kérdés vizsgálatára e dolgozat nem vállalkozhat, de nyilvánvaló, hogy a civilizációk életének ugyanolyan velejárója a hanyatlás és a pusztulás, mint az élő szervezetének. Vajon a Földközi-tenger keleti medencéje körül kibontakozó, majd lassan egységesülő antik civilizáció nagyszabású másodvirágzása, a modern Európa és az európai mintára épült mostani Kozmopolisz, fiatal kora dacára nem érkezett-e máris a dekadencia stádiumába, nem kell-e összeroppannia a példátlanul gyors fejlődést, erőszakos terjeszkedést kiváltó belső ellentmondások terhe alatt?

A kínzó kérdés elől kétféleképpen is kitérhetünk. Mondhatjuk először azt, hogy a mi tudásunk különb, a mi teljesítményünk magasabb rendű a többiekénél, ezért is tudtunk legyőzni és beolvasztani minden más civilizációt. Ezzel a válasszal az a baj, hogy nem rendelkezünk olyan külső nézőponttal és mértékegységgel, melynek segítségével a különböző civilizációk teljesítményét összemérhetnénk. Biztosak lehetünk abban, hogy az egyiptomi Újbirodalom vagy Athén fénykorának bölcselői számos olyan szempontot tudnának felhozni, melyek a mi tudásunk silányságát, életformánk alantasságát bizonyítanák az ő szellemi vagy éppen testi fölényükhöz képest. Konfucse vagy Lao-ce pedig kétségbeesetten konstatálnák, hogy mindaz bekövetkezett, amitől ők meg akarták kímélni a népet. Mi esetleg nevetségesnek találnánk az ő érveiket, de hát éppen erről beszélek: minden nagy civilizáció a maga módján, a saját értékrendje szerint különb a többinél. Ami pedig világméretű terjeszkedésünket illeti, az éppen nem a siker bizonyítéka. Ezt nem az özönfajok és gyorsan eltűnő hódító birodalmak példája mondatja velem, hanem az általunk felidézett, de ellenőrzésünk alól máris kicsúszott pusztító folyamatok, mint az ökológiai válság és az Európát elsöpörni készülő új népvándorlás tapasztalata.

Mondjuk inkább azt, hogy a halandóság csak a zárt, helyi kultúrák múltbeli fejlődésére érvényes, és velünk valami merőben más kezdődik, mert mi nem egy véges civilizáció vagyunk a sok közül, hanem az emberiség közös jövője. Mint látni fogjuk, közvetlen elődeinket, a huszadik század humanista gondolkodóit (és imperialista politikusait) éppen ez a meggyőződés töltötte el olyan bizakodással, amit két világháború borzalmai sem tudtak megingatni. Különben hogyan írhatta volna le 1947-ben, Hiroshima és a haláltáborok után két esztendővel, az Egyesült Nemzetek kulturális világszervezetének alapdokumentumában az angol tudós, Julian Huxley az alábbi sorokat: „…minél egységesebb az emberi hagyomány, annál gyorsabb haladásra van lehetőség: több elkülönült vagy versengő vagy akár kölcsönösen ellenséges hagyomány nem lehet olyan hatékony, mint egyetlen, közös, az egész emberiséget lefedő hagyomány (…) a legjobb és az egyetlen mód, amellyel ezt biztosíthatjuk, az a politikai egység megteremtése."3

Huxley kijelentése mindenesetre tárgyi tévedésen alapul. A kulturális fejlődés legnagyszerűbb korszakai, mint köztudott, környezetüktől elzárkózó nagy birodalmakhoz (Kína, Egyiptom), szomszédaikkal élet-halál harcot folytató városállamok kiváltságokkal védett, zárt világához (Hellasz, európai középkor), vagy kiválasztottságuk tudatában élő kicsiny vallási közösségekhez (ószövetségi zsidóság, korai kereszténység) kötődnek, melyeket összetartott a közös hagyomány beható ismerete, s ahol az egymást követő nemzedékeknek évszázadok álltak a rendelkezésére az életformák, eszmék és eljárások tökéletesítésére. Minden történész tisztában van ezzel: a kultúra fejlődése a különbségek elmélyülésével jár – ahogyan egy-egy közösség sajátos karaktere fokozatosan kibontakozik –, és nem az egység, hanem a különbség magyarázza a nagy kulturális teljesítmények szellemi kisugárzását, az egymással versengő civilizációk egyre élénkülő párbeszédét.

Szerzőnk biológus, a tisztán természettudományos alapokon nyugvó haladás-hit jellegzetes képviselője. Tévedése a természettudományos világkép alapját érinti – bár abból nem okvetlenül következik –: sok más modern gondolkodóhoz hasonlóan a történelmi haladást ő is a biológiai evolúció egyenes folytatásának vélte. Márpedig a biológiai evolúció csak fajokat ismer és a fajhoz tartozó egyedeket. Az egyes csoportokon belül öröklődő sikeres mutációk elterjedésének biológiai mechanizmusa nem analóg a kulturális közösségekben lejátszódó folyamatokkal. A fajok fejlődése során az új tulajdonság kialakulásában és átörökítésében a konkrét közösségek nem játszanak, nem játszhatnak ekkora szerepet. Míg a természetes kiválasztódás reprodukcióra képes egyedekkel, egyedi változatokkal dolgozik, addig a kulturális fejlődés közösségekkel, melyek tagjai egymást megértik, közös normákat alkotnak, és tudásukat tanításként adják át a következő nemzedéknek. Maga a közösség lényegét tekintve nem egyéb, mint a társakkal megosztható közös értelem létrehozására tett folyamatos és rendszeres erőfeszítés; tagjainak személyisége is nyelvi, azaz társadalmi alkotás, nem fizikai, hanem szellemi realitás. Huxley, úgy tűnik, a társadalmi személyt, az erkölcsi cselekedetek alanyát összetévesztette a biológiai faj egyedével. Az igazsághoz alighanem a történetfilozófus Leo Strauss megállapítása áll közelebb: „Egy nyitott, vagy átfogó társadalom a humanitás alacsonyabb szintjén fog állni, mint egy zárt társadalom, amely generációk során át hatalmas erőfeszítéseket tesz az emberi tökéletesedésért. A jó társadalom esélyei ezért jobbak, ha több független társadalom létezik egymás mellett, mintha csak egy független társadalom létezne. Ha az a társadalom, amelyben az ember elérheti a tökéletesedést, szükségképpen zárt, akkor az emberi faj egymástól független csoportosulásokba való tagozódása is természet szerint való."4

 

3. A Természetes Ember megjelenése

 Az UNESCO célja és filozófiája című röpiratában Huxley az ember felsőbbrendűségét biológiai ténynek nevezi, és állítását biológiai érvekkel támasztja alá, mintha az emlősök és a hüllők közti különbségtételről volna szó. A homo sapiensnek a biológiai evolúció egységes rendszerén belül tulajdonít felsőbbrendűséget más fajokhoz képest, és ezt képességeivel, végső soron jobb felszerelésével magyarázza, megfeledkezve arról, hogy ezek az értelmi-nyelvi képességek már nem a természetes kiválasztódás, sokkal inkább a kulturális fejlődés vívmányai. Amikor fejlődésről beszél, Huxley az evolúciós biológiában beigazolódott fejlődés-fogalmat alkalmazza minden további nélkül a társadalomban végbemenő változásokra, ezért nincs tekintettel a fajnál kisebb populációs egységek (kultúrák) döntő szerepére a fejlődés folyamatában. Egyike azoknak, akik úgy vélték, hogy a természeti folyamatok mintájára elképzelt történelmi fejlődést a természet törvényei, vagy azokhoz hasonló, univerzális szabályok irányítják. Kantnál az egyetemes okság elvéből levezetett erkölcsi törvény, Hegelnél, Marxnál a történelmi, másoknál közvetlenül a biológiai szükségszerűség: ösztönkésztetések, szükségletek, úgynevezett természetes hajlamok.

A biológiai tényből azonban nyomban ezután morális következtetést von le: az emberiség haladásának érdekében szerinte jogos és szükséges a természet leigázása, mert enélkül, úgymond, nincs többé fejlődés. A történelmi haladás ugyanis nem csak egyenes folytatása a biológiai evolúciónak, de annak egyedüli lehetséges folytatása is. Az ember, mint írja, „az evolúciós haladás egyetlen örököse”. Hogy miért és miképpen vált fajunk „a jövőben elérhető bármilyen haladás egyetlen letéteményesévé”,5 miközben evolúciós sikere vagy sikertelensége a szó biológiai értelmében az eltelt idő rövidsége miatt egyelőre megítélhetetlen (és a meccs pillanatnyilag, valljuk be, nem áll nyerésre), erre a kérdésre a röpirat nem ad választ. És mi történhetett közben a többiekkel? Leállt volna a fejlődésük?

Az érvelés hézagait a meggyőződés ereje tölti ki: Huxley abban a tudatban készíti el a kulturális világszervezet stratégiáját, hogy az emberiség egyesülése a tudományos-technikai haladás egyetemesen ésszerű elvei jegyében nemcsak fajunk üdvét szolgálja, ez egyúttal a földi élet evolúciójának soron következő lépcsőfoka. Ebben az okoskodásban természet és tudomány hirtelen szerepet cserélnek: a tudományos csúcsragadozó Darwin után száz esztendővel az evolúció felfedezőjéből annak egyedüli letéteményesévé lép elő.

Ha valamiben, abban biztosan igazat kell adnunk az ökológiai válság történelmi gyökereiről értekező Lynn White-nak, hogy ez az egyszerre redukcionista és imperialista elképzelés valójában a zsidó-keresztény emberkép illetve történelemfelfogás szekularizált változataként szilárdult meg a kora újkortól fogva.6 A teremtő képmására alkotott lény követel itt magának feltétlen elsőbbséget, csakhogy most már a biológia rendszerében; és az üdvtörténet transzcendens tájékozódási pontjaitól megszabadított idő halad tovább rendületlenül a maga kijelölt, egyenes útján – ezentúl végtelenből végtelenbe. Ami nem változott, az a kiválasztottság büszke öntudata, morális gátlások nélkül, hiszen nem tartozunk többé számadással senkinek és semminek. A haladás ügyének szolgálata lett a legfőbb erkölcsi jó, a haladás értelme pedig az ember tökéletesedése. A tökéletesedés mutatója tudományunk növekvő hatalma a természet és az emberi természet felett. A tökéletesedés érdekében a huszadik század derekán, Huxley kortársainak többségénél a tudományos tervezés lép a természetes kiválasztódás helyébe, és kérlelhetetlenül kijelöli kinek-kinek képességei és pszichológiai alkata szerint az őt megillető helyet a társadalomban. Az emberi természet mélyebb megértése alapján „szükség esetén helyesen járunk el, ha figyelmen kívül hagyjuk az egyik vagy másik típusba tartozó emberek elgondolásait.” Például „nem szabad engedni, hogy azzal foglalkozzanak, ami felé a vágyaik egyébként valószínűleg a leginkább hajtják őket, vagyis hogy ne ítélhessenek erkölcsök felett”, olvashatjuk az aszténiások egy típusáról.7 Kár, hogy az angol tudós nem olvashatta Az ember tragédiájának falanszter-jelenetét. Madách ellenben már egy évszázaddal korábban felismerte a tudományos elbizakodottság riasztó perspektíváit. A tudósok állama, úgy tűnik, Platóntól Huxley-ig mit sem változott.

 

4. A haladás ideológiája

A haladásba vetett hitet a diadalmas nyugati civilizáció új világvallásként terjesztette el az egész földkerekségen. A haladás szolgálata lett a társadalmi rend legitimitásának forrása, és ezen az alapon értékelhetőek most már az egyéni teljesítmények is. Korunk mitikus Nagy Elbeszélésének hőse a tudomány, amelynek egyedüli célja a technológiai haladás és a jólét előmozdítása. A technika pedig arra szolgál, hogy egyre célszerűbben, azaz hatékonyabban tudjuk előállítani a javak és szolgáltatások lehető legszélesebb választékát. Mert a jólét: szükséglet-kielégítés. A bőséges kínálat és a tisztán racionális társadalomszervezés – ami egyesek szerint a piaci mechanizmusok spontán érvényesülését jelenti, mások szerint éppen ellenkezőleg, tudományosan megtervezett elosztási viszonyokat – együtt gondoskodnak majd arról, hogy az emberek ne egymás rovására, hanem egymástól függetlenül választhassanak nekik tetsző életformát. Ezt az állapotot szabadságnak nevezik, a jó társadalom célja ennek az állapotnak az elérése. A haladás-hit fenti dogmái közül egy sem akad, melynek tarthatatlanságára ne derült volna fény, mondjuk az UNESCO megalakulása óta eltelt hetven esztendő leforgása alatt. Mégis ezeket a lejárt szavatosságú hiedelmeket tanítják az iskolában, ezekre hivatkoznak a politikai döntéseknél, ezekkel vigasztalódik a médiafogyasztó (aki arról sem értesül, hogy a tudás nem valami olyasmi, amit egyáltalán „fogyasztani” lehetne, így amit ő ténylegesen fogyaszt, az már meghatározása szerint is maga a nemtudás). Röviden szólva, ezért rohanunk megállíthatatlanul a pusztulásba. Soha az írástudók hallgatása, mellébeszélése, felelőtlensége és gyávasága nem járt olyan végzetes következményekkel, mint napjainkban.

Mi történt tehát?

  • A tudás ismeretté silányult: adatok és az adatokkal végezhető műveletek ismeretévé. Így egyre kevésbé vagyunk képesek arra, hogy megértsünk másokat – vagy önmagunkat –, hogy rákérdezzünk a dolgok értelmére, és elképzeljük: ami van, másképpen is lehetne.
  • Cselekvőképességünk az élet valamennyi területén technológiai szolgáltatások használatára korlátozódott; ez egyre növeli kiszolgáltatottságunkat a technikának és a szakértelmükre hivatkozó, ellenőrizhetetlen apparátusoknak.
  • Racionális társadalomszervezés címén a gazdasági észszerűségnek nevezett hatékonyság-kényszer, ténylegesen az üzleti nyereség-elv és az erőszakos politikai központosítás gyűrt maga alá minden más célt, ellehetetlenítve a közösségek önrendelkezését.
  • A pazarló fogyasztással azonosított jólét társadalmában az erőfeszítések egyedüli legitim célja a világ minél sebesebb elhasználása lett – magyarán a dolgok átalakítása hulladékká. „Termelés” az alkotó munka értelme, a szabadságé: „fogyasztás” és kielégülés. Az eszköz lett a cél.
  • Miután a célok és értékek világát privatizálták, és az mindenkinek a magánügye lett, a politikának mint a közjó megállapításáért folyó vitának semmi értelme többé, a közhatalom eszközeinek megkaparintásán kívül.

Nem mellesleg, a haladás diadalútját példátlan méretű hullahegyek szegélyezik s az erőszak ellenőrizhetetlen terjedése kíséri. Hála a racionális társadalomszervezési technikáknak, az elképesztően gazdagokat az elviselhetetlenül szegényektől elválasztó szakadék világszerte elmélyült, gyakorlatilag áthidalhatatlanná vált. A technikai uralom szolgálatába állított tudományos vívmányok e közben a természeti források kimerüléséhez, elszennyeződéséhez és eróziójához vezettek.

 fejlődés

(Illés Anett felvétele)

 

5. „Maximális haladás minimális idő alatt"8

Az idézet ezúttal is Julien Huxley művéből, az UNESCO alapvetéséből való, és jelzi, hogy a haladás – bármit is értsünk alatta – valami olyasmi, amit a haladás ügyének elkötelezett tudós mérni tud: a megtett út elosztva az eltelt idővel. A képletbe behelyettesítve azután a haladás szempontjából sikeresnek és sikertelennek minősülő nemzetek jól megkülönböztethetőek, mondjuk az egy főre jutó jövedelem vagy az IQ-teszt eredményei alapján, és a lemaradozók a helyes útra szelíd rábeszéléssel vagy gazdasági nyomással, esetleg a tengerészgyalogság bevetésével ráterelhetőek. Eszünkbe juthat, persze, hogy az idézett formula – maximális teljesítmény minimális ráfordítással –, nem egyéb, mint az üzleti befektetés hatékony megtérülésének mutatója, és korántsem bizonyos, hogy a kulturális haladás mértékegységeként is beválik. Huxley számára mindenesetre „a (biológiai) evolúcióra épülő haladás elemzése olyan kritériumokat nyújt, amelyek alapján elbírálhatjuk céljaink vagy tevékenységünk helyességét vagy helytelenségét”.9 Arra a következtetésre jut, hogy a haladás szempontjából legelőnyösebb a nemzeti hovatartozás és a nacionalizmusok meghaladása volna, a teljes szuverenitás átadása egy világszervezetnek, amelynek a nemzetközi nevelésügyi, tudományos és kulturális együttműködés eszközeivel „egységes hagyományt kell létrehoznia az emberi faj egésze számára”és„meg kell próbálnia beengedni a fényt a világ sötét szegleteibe (…) ahol a babona és a törzsi gondolkodás uralkodik a tudományos haladás és a lehetséges egység eszméi helyett”. A szerző egy percig sem hagy kétségben a felől, hogy az emberiség kulturális egységének „kötelezően magában kell foglalnia az egyesített, közös világszemléletet és a közös célok rendszerét”,10 ugyanis maximális haladást minimális idő alatt csak egy világnézetileg egységes emberiség érhet el – állítja, nem, nem a marxista-leninista esti egyetem tankönyve, hanem egy liberális angol tudós a huszadik század közepén.

Korábban jeleztem súlyos elvi fenntartásaimat „az egész emberiséget lefedő közös hagyomány” lehetőségével kapcsolatban. Ezúttal már csak a politikai következményekre utalnék. A kulturális imperializmus és tudományos elbizakodottság e mai szemmel döbbenetesen őszinte dokumentuma alig számol azzal, hogy a hagyomány ténylegesen nem egységes, és a népek, különösen a világ „sötét szegleteiben”, ragaszkodnak a saját kulturális örökségükhöz. Azzal sem törődik, hogy hagyományt egészen egyszerűen nem lehet teremteni, mert a hagyomány egy-egy közösség életében spontán formálódik. Semmi kétség, Huxley a maga részéről elutasított volna minden erőszakos megoldást. Az egyetemes ésszerűség tudományos hitében nevelkedett más értelmiségiekhez hasonlóan egyszerűen el se tudta képzelni, hogy az élenjáró tudomány vívmányait a népek ne áldásként fogadnák. S azt még kevésbé, hogy a kötelezően egyesített közös világszemlélet másként nem teremthető meg, kizárólag durva kényszerrel. Pedig a nemzeti és nemzetközi szocializmus kortársaként már találkozhatott ennek figyelemre méltó bizonyítékaival.

*

Azóta eltelt hetven év. Most látjuk csak, mekkorát változott a világ! A nyugati értelmiség időközben elveszítette a saját civilizátori küldetésébe vetett hitét. A haladás diadalútjáról szóló ünnepi beszédek kimentek a divatból, helyüket a szónoki emelvényeken a fejlődés fenntarthatóságáról szóló homályos ígérgetés foglalta el. A tudomány pedig az emberiség jótevőjéből az emberiségre leselkedő legnagyobb veszélyek forrásává lett.

Ami mégsem változott, s ha más érvekkel és más alakban is, de változatlanul képes híveket vonzani, az maga a kozmopolita világszemlélet: a gyanakvás a szükségképpen részleges és exkluzív kulturális közösségekkel szemben, a kultúra lényegét alkotó különbségek jelentőségének elhanyagolása. A fordulat leginkább figyelemre méltó mozzanata, hogy a keresztény univerzalizmus, aufklér kozmopolitizmus, kapitalista imperializmus és proletár internacionalizmus helyébe lépő új világpolgári eszmény, napjaink multikulturalizmusa – szöges ellentétben valamennyi elődjével – milyen jól elvan bármiféle világnézet nélkül. Nem akar semmit átadni, csak mindent befogadni; nem hisz világmegváltó alternatívákban, de hisz a korlátlan alternativitásban. A radikális elköteleződés régi vágású, türelmetlen hőseit felváltották a radikális el nem köteleződés határtalanul nyitott apostolai. Ezek, úgy tűnik, többé nem egyik vagy másik kulturális software sikerében érdekeltek, hanem az egyetlen hálózattá egyesített globális hardware működtetésében.

 
A szerző filozófus,
az ELTE TáTK Társadalomkutatások Módszertana Tanszékének egyetemi docense
 

1. A tanulmány első változata megjelent: Pannonhalmi Szemle, 25(2017): 4. sz. 69-77.

2. Huxley, Julien: UNESCO, Its Purpose and Its Philosohy. Preparatory Commission of the United Nations Educational, Scientific and Cultural Organisation, 1946. [http://unesdoc.unesco.org/images/0006/000681/068197eo.pdf] (2018.04.25.) (A szöveg magyarul megjelent az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottsága gondozásában, 2017-ben.)

3. Huxley: UNESCO i.m. 13.

4. Strauss, Leo: Természetjog és történelem. Pallas – Attraktor, Bp., 1999. 97-98.

5. Huxley: UNESCO i.m. 12.

6. White, Lynn: Ökológiai válságunk történeti gyökerei. In: Környezet és etika. Szerk.: Lányi András – Jávor Benedek. L’Harmattan, Bp., 2005. 167-177.

7. Huxley: UNESCO i.m. 20.

8. Huxley: UNESCO i.m. 12.

9. Huxley: UNESCO i.m. 12.

10. Huxley: UNESCO i.m. 17.