Jelenlegi hely

Kelet-közép-európai közhelyeink

 
Fried István

 

A közhelyek, a nyelvi panelek majdnem mindig csupán egyetlen nyelvi közösségen belül keltik a bennfentesség, az összetartozás, a hasonlóképpen gondolkodás hatását. Amint kilépnénk a nyelvi közösség kereteiből, a lefordíthatatlanság kérdésével kerülünk szembe.

 

A legtöbb közhely azért ellenszenves,
mert aki mondja, úgy viselkedik, mintha ő találta volna ki.”
Éri-Halász Imre: Ki ne mondja (1943)
 

1815-től szótárazható, akkor még kötőjellel írva, a köz-hely, nem térbeli megnevezésként, hanem nyelvi formulaként értve.1 A nyelvújítás vezéregyéniségétől, Kazinczy Ferenctől idézhető az alábbi fordulat: „Ez [a compliment] nem a mindennapi köz-helyekből van véve.”2 Amiből természetszerűleg következik, hogy a mindennapi nyelvhasználatban, társasági érintkezésben fölös számban bukkannak föl olyan nyelvi klisék, amelyek egy tárgyszerűen gondolkodó, „idegen” személyben a beszéd-panelek „képét” hívják elő; a társaságban éppen ellenkezőleg, a hasonlóképpen „gondolattalan”, előzetes megegyezésen alapuló, így a mondás ürességét elfogadó viszonzást képesek jelezni. A közhely része a (városi) létezésnek, amelybe integrálódott, és amelynek helyenként beszédtémáit, helyenként beszédmódját integrálta, illetőleg amelyben esetleg önálló életre kel. Magyarországon akkor neveződött néven, amikor a nyelvi mozgalom kezdett kibontakozni, a nyelvújítás, a normaként szolgáló, általánosan elfogadott irodalmi nyelv körül kérdések vetődtek föl, azaz abban az időben, amikor a névadó Kazinczy Ferenc a „szokott”-ról és a szokatlanról epigrammát szerzett. „Nekem az kecses, ami szokatlan” – jelölte meg nyelvesztétikai ideálját,3 márpedig a közhely egyik (lényegi) megkülönböztető sajátossága, hogy a beválttal, a túlontúl ismerttel, a „megszokott”-tal él, annak ismertségét helyezi a személyek közti érintkezések középpontjába. Így többé-kevésbé biztosítva van a kölcsönös megértés lehetősége, hiszen a lényegit megkerülőn, a majdnem semmin, a megszokotton nincsen mit nem érteni, ez nem ad lehetőséget a többféle értésre, megkerüli az önálló gondolkodást, hiszen igényli (ismétlek) a megszokott tartományába való belépést.

Két megjegyzés feltétlenül idekívánkozik:

1) A közhelyek, a nyelvi panelek majdnem mindig csupán egyetlen nyelvi közösségen belül keltik a bennfentesség, az összetartozás, a hasonlóképpen gondolkodás hatását. Amint kilépnénk a nyelvi közösség kereteiből, a lefordíthatatlanság kérdésével kerülünk szembe. A cinikus, semmit mondó „Ez van, ezt kell szeretni” kifejezés egyetlen más nyelvre sem ültethető át; és amennyiben körülírjuk (németül vagy franciául), egészen más asszociációs láncot indít el.

2) A közhelyek olyan nyelvi panelek, amelyek nem csupán a közvetlen társasági érintkezésben, a társasági, az interperszonális „jópofaság”-ban jelennek meg, hanem a politikai, a nemzetközi stb. jelenségek kurta-furcsa minősítésében is, a megnevezettek félreértéseket, ellentéteket generálhatnak, s a népképzetekkel, az „idegen” lebecsülésével, imagológiai téveszmékkel rokonulnak.

Nem árt az utóbbiakra néhány, kevéssé ismert példát hozni. Virág Benedek A versengő hazafiakhoz című versének egy kitétele („mint részeg vad rácok”) valójában a korszak egyik nyelvi paneljét foglalta versbe.4 Ezt Lukijan Mušicki szerb költő ingterülten tette szóvá, Vitkovics Mihály, a közvetítő szerb–magyar költő–író azzal próbálta menteni a kínos helyzetet, miszerint sajtóhibáról van szó, a rác helyett trák értendő. Csakhogy Berzsenyi Dániel 1805-re datált A felkölt nemességhez című ódája5 ugyanezt a panelt más összefüggések közé helyezi, az összefogás költői képének tényezői közé avatja, s nemcsak a ’részeg’ jelzőt hagyja el, hanem a ’vad’-nak is más jelentésárnyalatot kölcsönöz:

Az ütközet közt állni tudó, kemény
Horvátok és vad Ráczok erős hada
Táborba szállott, hogy kövesse
       A Magyarok rohanó lovagját.”

 

És nem egészen mellékesen: a közhelyeknek, a sztereotip nyelvi fordulatoknak, megnevezéseknek hírértéke, sőt, stílusértéke is lehet egy más, meglepő szövegkörnyezetbe helyezve. Arról nem is szólva, hogy a közhely kifordítása, közhelyek kontaminálása egy humoros szituáció, egy „nyelvi helyzetkomikum” szerveződéséhez tevékenyen járulhat hozzá, vö. „tiszta vizet önt kártyái közé”, vagy az egykori miniszterelnöknek, Gömbös Gyulának tulajdonított (Esterházy Péter által „felújított”6) fordulat: „a nemzet hajója kardélen táncol”. Babits Mihály regénye, a Halálfiai cselekménye során pontosan dokumentálható, mint üresednek ki klasszikus idézetek, például Berzsenyi-verssorok, mint függetlenednek líraiságuktól, illeszkednek be egy átlag-nemesi politikai-morális mentalitás szókincsébe, válnak sztereotippá, közhelyesednek. Egy másik, a korábbihoz hasonló interetnikus szólás viszont azt mutatja, hogy az évszázadok során mint csökken a sértő–megbélyegző jelleg. Az „ez nekem kínaiul van” kijelentés csupán annyit jelent, hogy számomra érthetetlen, nem tartalmaz ellenséges–elítélő vonást, mely sértené a kínai nép érzékenységét. A „csehül áll” egy változata Vörösmarty Csongor és Tündéjében is felbukkan (’csehül van’ alakban), Petőfi Dobzse Lászlójában szintén olvasható; használata során nemigen hangsúlyozódik sem Csehország szomorú sorsa a harmincéves háborúban, sem más történelmi esemény, pusztán a különféleképpen, azaz nem bizonyosan és nem mindig negatíve kijelentett rosszérzés, visszás helyzet nyelvi formába öltözése. Ennek ellentettje a cseh nyelvből is idézhető. A ’jednuo za uherský rok’ jelentése: ’sohanapján’, minthogy a csehek és magyarok körében a latin formulák kivesztek/kivesznek, az 1930-as évek értelmiségi szóhasználatban a hasonló jelentésű ’ad calendas Graecas’-t már a lakosság egy töredéke értheti csupán. Persze, a rómaiak a görögökkel kapcsolatban hangoztatták az idők szinte végtelenségéig elodázott tennivalót. A ’nemluv mad’arsky’ – ez hangzik föl egy cseh dialógusban – szó szerint azt jelenti, ne beszélj magyarul, azaz ne beszélj érthetetlenül. Hiszen a szláv nyelveket egy úgy-ahogy értő cseh számára a nem szláv nyelvcsaládba tartozó magyar nem tartozik az érthetőség tartományába. S ha a példák az idegenség kifejeződését demonstrálják is, ebből az idegenségből lassan-lassan kivész a sztereotípiában eredetileg talán létező rosszindulat. A magyarok egy magyar szituációra, a csehek egy cseh szituációra alkalmazzák azt a nyelvi fordulatot, amely immár nem tartalmazza a népképzetre vonatkoztatott jelentést.

Ad calendas Graecas

Részlet Baranyai Decsi János Adagiorum Graecolatinoungaricorum című művéből

Bártfa, Klösz Jakab, 1598. (RMK I. 298) 36.

A közhelyekkel együtt kell élni. A politikai jellegűekkel is, sajnos. Éri-Halász Imre megjegyzése ma sem veszített időszerűségéből: „Hogy micsoda visszaélés folyik a hazafiság jelszavával és milyen kártékony szemfényvesztés egyes ’politikusok’ propaganda-szónoklataiban, az mindenki előtt ismeretes.”7 A közhelyek (nemcsak a politikaiak, legalább oly mértékben az irodalmiak is) öröklődnek, a történeti hagyomány részét alkothatják. Bizonyos korok szláv prózai epikájában a démoni magyar nő alakja tűnik föl, emögött egyként lelhetünk társadalomtörténeti és lélektani okokat (jól érzékelhető ez például Miroslav Krleža esetében), Jókainál pedig a sok rokonszenves szláv szereplő mellett fel-felbukkan a félművelt pánszláv uszítóé. Mind-mind egy-egy közhellyé lett, nem feltétlenül össz-társadalmi, de nagy valószínűséggel értelmiségi–nemzeti szemléletből lett vissza-visszatérő, sztereotippá váló irodalmi alakká. A kutatás nem mellőzheti ezeknek a sztereotípiáknak az átvilágítását, létrejöttének, szerkezetének, „hatástörténeté”-nek elemzését. Rámutatva arra, hogy (tovább-élő) közhelyek… A közhely rokonságában a sztereotip szólás mellett ott van a frázis, az elcsépelt ötlet, a triviális megszólalás, a klisé. Nem árt leleplezni, rámutatni arra, hogy mímeli az eredetiséget, miközben meglehetősen silány utánzás. Mindenesetre a differenciált beszédmód, ha lehetséges (és miért ne lenne lehetséges?) kerüli, bevonja magát a nyelvet társszerzőként a közlésbe. Akkor messze távoztatja a közhelyet? Aligha, inkább felhasználja, mondandójában kijelöli helyét, nem megnemesíti, hanem oda illeszti, ahová való. De ez már irodalom…

 
A szerző irodalomtörténész,
az SZTE BTK Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének professor emeritusa
 

1. Az írás szerb és magyar nyelven megjelent: Symposion, (2011). 157-161.

2. Kazinczy Ferenc: Yorick levelei Elízához és viszont. In: Kazinczy Ferencz’ Munkáji. Szép literatura. Negyedik kötet. Trattner János Tamás ny., Pest, 1815. 42.

3. Kazinczy Ferenc: Szokott és szokatlan. In: Kazinczy Ferencz’ eredeti munkái. Első kötet. A M. T. T. megbízásából összeszedték Bajza és Schedel. Buda, 1836. 110.

4. Virág Benedek: A versengő hazafiakhoz. In: Virág Benedek poétai munkái. Harmadik, teljesb kiadás Toldy Ferencz által. Heckenast, Pest, 1863. 42.

5. Berzsenyi Dániel: A felkölt nemességhez. In: Berzsenyi Dániel munkái. Első kötet. Újra átnézett kiadás Toldy Ferencz által. Heckenast, Pest, 1864. 95.

6. Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból. Magvető, Budapest, [2007.] 112.

7. Éri-Halász Imre: Ki ne mondja! Stílus Rt., Budapest, [1944.] 37-38.