Közel szabadon

Ma ugyanott tartunk, ahol 25 évvel ezelőtt. Erősen megfogyatkozva, felhígulva, vértelenné válva, önmagában elbizonytalanodva a magyar kisebbségi értelmiségnek jószerével ahhoz sincs már ereje (bátorsága), hogy a rendszerváltás elején megfogalmazott célkitűzések mellett kiálljon. Sőt ebben a strukturálatlan önmeghatározási-önminősítési helyzetben a kisebbségi magyar közösségek rosszabb állapotban vannak, mint negyed évszázaddal ezelőtt.

A magyar kisebbségi közösségek rendszerváltás utáni mozgásterét illetően Borbély Zsolt Attilának van egy találó kifejezése. Az RMDSZ 25 éve című tanulmányában¹ elismeréssel nyugtázza, hogy Romániában az egyéni és a közösségi mozgástér feltételei a rendszerváltozással megváltoztak – javultak, kiszélesedtek, bővültek –, de hozzáteszi, hogy ez az elmozdulás közel sem jelentett tényleges cselekvési szabadságot a magyar kisebbségi közösség számára. Elmozdulásról legfeljebb abban az értelemben beszélhetünk, állítja a szerző, hogy a magyarok „közel szabadon” érezhették magukat a korábban tapasztalt etnokratikus elnyomáshoz képest. A rendkívül kemény etnokratikus nyomás enyhülése már önmagában véve is a szabadság látszatát keltette, a tényleges szabadságtól azonban továbbra is áthidalhatatlan szakadék választotta el a határon túli magyar közösségeket. Meglátásom szerint a „közel szabadon” kifejezés is megszépítése a valós helyzetnek, hiszen a magyar kisebbségi közösségek még az autonómia (az önkormányzatiság) lehetőségével sem élhettek.

Gondoljuk csak el – folytatja okfejtését a szerző – hogy mi lett volna, ha 1990-ben az erdélyi magyarság politikai vezetőinek egy része nyíltan kiáll a határmódosítás célkitűzése mellett. Mérget vehetünk rá, mondja Borbély Zsolt Attila, hogy erre a román hatalom perrel és börtönnel válaszolt volna. Ez a feltevés érvényes más külhoni magyar nemzetrészekre is. A szabadság látszatának romantikus idealizálása ellenére nem akadt kisebbségi politikus, aki ennyire elrugaszkodott volna a valóságtól. Más kérdés, hogy ilyen törekvésekre maguk az említett közösségek sem mutattak hajlandóságot, hiszen a kisebbségi magyar pártok szerveződése idején a nagy többség hallgatag maradt, s dermedt, szorongó állapotából csak fokozatosan lehetett felrázni és társadalmi szerepvállalásra bírni.

Már a magyar pártok létrehozásának gondolata is félelmet és ellenállást váltott ki az emberek többségéből, akik legfeljebb valamilyen „érdekvédelmi szervezet”, „mozgalom”, „közösség” elképzelésével próbáltak megbarátkozni. A nem minden alap nélküli általános fenyegetettség-érzés és a politikai színrelépéstől való ódzkodás ellenére a többpártrendszer bevezetésével a „tettek mezejére” kellett lépni. Mindenütt akadtak emberek, akiknek józan valóságérzékkel, politikai hisztériakeltés, felelőtlen ígérgetés és nagyzolás, titkos bosszúvágy vagy fölénytudat nélkül sikerült a magyar kisebbségi közösségeket a társadalmi-politikai önszerveződés irányába terelni.

Az önszerveződésnek köszönhetően – hosszabb-rövidebb hezitálás, körömrágás után – megszülettek az első autonómia-tervezetek, amelyek a magyar kisebbségek részéről a többségi néppel való konfliktuskezelés és konszenzuskeresés, a társadalmi alkudozás és az érdekérvényesítés ideális módjának ígérkeztek. Ez a vitathatatlan előrelépés mindenütt megtörtént. Sajnos a többségi társadalom (mondjuk azt, hogy „demokratikus hagyományok híján” és nem pedig zsigeri gyűlöletből) szinte azonnal elutasította a „békejobbot”, s ezzel az utódállamokban gyakorlatilag kudarcba fulladt a demokrácia nagy próbatétele. Hangsúlyozom, a magyar nemzeti közösségek részéről felkínált politikai kezdeményezések (autonómiatervezetek) mentesek voltak az illúzióktól és a messianisztikus ígéretektől: intézményesen, konstruktív keretek között kívánták rendezni a kisebbségek helyzetét. Sajnos a többségi társadalom elutasító magatartása miatt részünkről önáltatás maradt minden politikai és szellemi törekvés, amely a helyzettel való megbékélésre, a csendes önfeladásra próbálja rávenni az agonizáló magyar nemzetrészeket.

A remények szertefoszlásával, a súlyos történelmi helyzetből való kilábalás lehetősége nélkül a határon túli magyarok körében megerősödött a „mártír nemzet” érzése. Okkal és joggal éreztek (és éreznek) veszve mindent, hiszen (és ezt fontos tisztán látnunk!) önmagában már a kisebbségi autonómiákra vonatkozó javaslat is „engedmény”, afféle „kiegyezés” lett volna részükről, amit voltaképpen a nemzeti önfeladás irányába tett lépésként is értelmezhetünk. Nevezhetjük ezt józan belátásnak, reálpolitikának, ésszerű önkorlátozásnak, bárminek: ettől függetlenül ez a nemzeti szuverenitás hiányában a nemzeti önfeladás irányába tett első (kényszerű) lépés. Egyébként nem véletlen, hogy a nagy politikai körültekintéssel „kiizzadt” autonómiatervezetek sem találtak kedvező fogadtatásra a többségi társadalmak részéről, amelyek hozzá voltak szokva, hogy különféle politikai-ideológiai konstrukciókkal évtizedeken át sikeresen elfedték a valóságot, megtévesztették a világot, más szóval a magyar közösségek jogfosztottságát voltaképpen „természetesnek” tekintették. Sajnos, jobbára már maguk az érintettek is így tekintenek helyzetükre, ami az önfeladás megannyi formájában jut kifejezésre.

Visszatérve Borbély Zsolt Attila fejtegetésére, okfejtésére, a szerző helyállóan állapítja meg, hogy az egyéni és közösségi mozgástér a „rendszerváltással” valamelyest javult a magyarság számára, a szó valódi értelmében azonban szabadságról, önrendelkezésről, de még a fenyegetettség-érzet megszűnéséről sem beszélhetünk. A határon túli magyar közösségekre változatlanul továbbra is olyan etnokrata nyomás nehezedik, hogy jószerével még az önrendelkezési (önkormányzati) törekvések látszatára sincs lehetőségük.

Komprádor elit

Ezen az áldatlan helyzeten a rendszerváltással végbement „elitcsere” sem változtatott semmit az elmúlt negyedszázadban. Azok a „módszerek”, amelyek útján az új elit „rendezni” kívánta a helyzetet, a kisebbségek számára nem kínált jövőt. A demokrácia illúziójának áldozatai vagyunk valamennyien. A széthullott rendszer romjain látszólag új politikai erők tűntek fel megváltást ígérő teóriáikkal és eljárásaikkal. A rendszerváltó elit valójában se új eszmével nem rendelkezett, se felkészülve nem volt a demokrácia gyakorlati érvényesítésére. A régi-új politikai vezetők a múlttal voltak viselősek, alkalmatlannak bizonyultak nem csak a jövő építésére, de arra is, hogy döntéseik következményeivel szembenézzenek. A demokratikusnak nevezett választásokkal erőszakos és manipulatív politikai erők kerültek felszínre, amikkel szemben a társadalom gyakorlatilag védtelenné vált. A politikai, közéleti hivatás árucikké degradálódott. Elég egy pillantást vetni a kialakult helyzetre, hogy felfedezzük, a formálódó új világban a gyengék, az elesettek, a kisebbségek semmiféle irgalomra nem számíthatnak. Az uralkodó szemlélet egyenesen feltételezi föláldozásukat. Névlegesen ma csak a piac számít, és valójában annak leple alatt harácsolás folyik. Az új politikai értékrendből (ha volt) eltűnt az erkölcs, a tisztesség, az együttérzés, a méltányosság, a társadalom iránti felelősségtudat. A józan szkepszis és a bennünket körülvevő valóság látványa azt mondatja velünk, hogy a kisebbségi magyar közösségek sem elég anyagi, sem elég mozgósítható személyes erőforrással nem rendelkeznek ahhoz, hogy talpon maradjanak.

Beszéljünk most csak ez utóbbiakról. Ebből a szempontból figyelemreméltó az, amit Borbély Zsolt Attila a komprádor értelmiségről mond. Közismert, írja, hogy „a szocialista rendszerben kialakult komprádor elitek a térség államaiban kisebb-nagyobb mértékben átálltak a Szovjetunió szolgálatából a globalista háttérhatalom szolgálatába."² A médiában ma is azok a hangadók, akik – akárcsak a kommunista években – azonnal tüzelnek mindenre és mindenkire, ami és aki a nemzeti önrendelkezési törekvésre emlékezteti őket. Ez a jelenség sajnos a magyar kisebbségek körében is megfigyelhető. Anélkül, hogy a bűnbakképzés gyanújába keverednénk, be kell látnunk, hogy a kisebbségi magyar közösségeknek 26 év után sem sikerült teljes egészében megszabadulniuk saját komprádor értelmiségüktől. A „demokratikusnak” nevezett változások is inkább az ellenlábasoknak kedveztek, semmint a nemzetben gondolkodó kevés értelmiséginek. Nem véletlen, hogy a – látszat ellenére – a szellemi élet nem a magyar érdekeket, nem a közösségi célokat, nem a nemzeti értékeket tartja szem előtt, hanem a globalista elit elvárásaihoz igazodik. Ez a mindennapi életben súlyos – olykor drámai – feszültségekhez vezet. Ilyen viszonyok között nagy erők működnek mind társadalmi, mind lokális szinten avégett, hogy újra és újra hatástalanítsák a nemzeti identitás megtartására irányuló gyenge és szórványos erőfeszítéseket. Noha szavakban elsőbbséget élvez a nemzeti identitás megtartásának támogatása, ebben a vonatkozásban a valóság meglehetősen tagolt és zaklatott képet mutat. Sőt, ennek a célkitűzésnek olyannyira az ellentéte valósul meg a gyakorlatban, hogy kisebbségi körülmények között (társadalmi, kulturális, egzisztenciális) öngyilkosságot követ el az, aki ezt a feladatot komolyan magáénak tekinti.

Érthető, hogy az utódállamok, amelyek Trianon következtében jelentős javakat, területet, népességet zsákmányoltak, mindvégig kerékkötői voltak egy autentikus kisebbségi magyar értelmiségi réteg létrejöttének. Ezen túlmenően elsőrendű politikai feladatuknak tartották egy olyan értelmiségi réteg kinevelését, amely fittyet hányt a kisebbségbe került magyarság gondjaira és vergődésére. Ez az értelmiségi réteg nemcsak, hogy soha nem volt egy érzelmi, közérzületi hullámhosszon saját nemzeti közösségével, hanem ellenkezőleg, kulcsszerepet vállalt a kisebbségeket alárendelt helyzetben tartó önminősítési-önmeghatározási identitáskeretek kialakításában. Ennek folyományaként a kisebbségi magyar közösségek tele vannak tehetséges, ámde a tudás értékét lerontó, megingott, széthullóban lévő identitású emberekkel. Abból az erősen foghíjas, vékony, identitásában bizonytalan, a közösségért felelősséget nem vállaló értelmiségből, amelyet a magyar közösség vérrel és verítékkel kiizzadt, nehezen állt össze egy autentikus élcsapat, amely a kisebbségi magyar közösségek vezetésére alkalmassá vált volna. Ha lehet, a helyzet ezen a téren ma még rosszabb.

A hatalom szolgálatában

A II. világháború után színre lépő vajdasági magyar értelmiség nagy része első generációs értelmiségi volt, akik a rendszer kádereként nevelkedtek, és politikai-ideológiai elvárásokat közvetítettek a magyar közösségek felé. Nemhogy nem álltak ellen a hatalom akaratának, hiszen a szolgalelkűség feltétele volt társadalmi érvényesülésükének, de sokszor eléje mentek a hatalom ki nem mondott elvárásainak. A hűségért és a hatalom szolgálatáért természetesen nem maradt el a jutalom, lehetőséget kaptak nemcsak a szakmai felemelkedésre, hanem mindenféle becsvágyuk kiélésére. Ezen a téren az 1990-es politikai fordulattal annyi változás történt, hogy az időközben felnevelkedett fiatal értelmiségi rétegre a történelmileg bukott rendszernek már nem volt szüksége, de az új idők politikája sem tartott rájuk igényt. Az „új demokrácia” a fiatal magyar értelmiségiek számára végképp nem kínált érvényesülési lehetőséget, így azok hamar lapátra kerültek. Ez az átstrukturálódás nagyjából egybe esett a vajdasági magyar kultúra korábban hangadó értelmiségi rétegének a kiöregedésével. A korábban „pozícionált értelmiségiek” kiöregedtek, érvényesülési lehetőség híján viszont megindult a fiatal értelmiségiek elvándorlása a vajdasági magyar politikai és kulturális szintérről. A helyzetet súlyosbította, hogy szűkös lehetőségeire („forráshiányra”) hivatkozva a vajdasági magyar kisebbségi „politikai elit” is feladta azt az elképzelést, hogy a széthulló magyar közösség megmaradásához, regenerálódásához, az identitás újjáépítéséhez feltétlenül szüksége lenne jól képzett, nemzetének elkötelezett fiatal értelmiségiekre. Az áldatlan helyzet hosszas és bonyolult fejtegetése helyett leszögezhetjük, hogy ma ugyanott tartunk, ahol 25 évvel ezelőtt. Erősen megfogyatkozva, felhígulva, vértelenné válva, önmagában elbizonytalanodva a magyar kisebbségi értelmiségnek jószerével ahhoz sincs már ereje (bátorsága), hogy a rendszerváltás elején megfogalmazott célkitűzések mellett kiálljon. Sőt, a vázolt előzmények után ebben a strukturálatlan önmeghatározási-önminősítési helyzetben a kisebbségi magyar közösségek rosszabb állapotban vannak, mint negyed (fél, vagy háromnegyed) évszázaddal ezelőtt.

Ismétlem, embert próbálóan nehéz feladat a magyar kisebbségeket személyes érdekeltség híján valamiféle előremenekülő identitás megfogalmazásának ügye mellett felsorakoztatni. Az identitás kérdése jószerével csak mint elvont fogalom kerül szóba, cseppfolyós és bizonytalan, amelybe kapaszkodva nehéz a gyakorlati problémákat áthidalni. Nemzetben gondolkodó értelmiség híján viszont már észre sem vesszük, hogy az átélt társadalmi és egyéni tapasztalataik alapján az emberek mindennél többre kezdik becsülni személyes függetlenségüket, autonómiájukat, még inkább egzisztenciájukat. Látnunk kell, hogy az önreflexióban jóval kifejezettebb a személyes érdekeltség, mint a szociális és nemzeti identitáselemek, amelyek egyre több bizonytalanságot és kétértelműséget rejtenek magukban, ami a kisebbségek kínos útkeresésében szinte kézzelfoghatóvá teszi a magyar közösségek atomizálódását, dezintegrációját, szétesését.

Hogyan és miként is tudnánk ezeket a negatív folyamatokat kedvező irányba terelni? Vannak, akik abban látják a kisebbségi közösségek tévelygésének (úttévesztésének) az okát, hogy demokrácia hiányában nem jött létre a politikai és szellemi élet belső nyilvánossága, amely lehetőséget kínálna az eltérő nézetek szembesítésesére. Lényegében véve azt fájlalják, hogy a körülmények folytán elmaradt, vagy félbeszakadt az értelmezési közösségek kialakulása, amelyek szisztematikusan reagálhattak volna a vajdasági magyarság társadalmi dinamikájának alakulására.³ Tény és való, hogy az a (kisebbségi) politika, amely nem számol az emberek tömegessé összegződő személyes dilemmáival, önmeghatározási problémáival, önmaga lehetőségeit is korlátozza. Tanácsos tehát figyelembe venni azt a folyamatot, ami a (kisebbségi) társadalom mélyrétegeiben zajlik. Elsősorban a személyes identitáson belüli változásokra, az egyéni sajátszerűségekre gondolok. A modern demokrácia sem nélkülözheti a tömegek akaratát, ennek ellenére a társadalmi azonosságtudat kialakításában és fenntartásában az autentikus nemzeti értelmiség kulcsszerepet játszik. A magam részéről ezért tartom legnagyobb gondnak azt, hogy a határon túli magyarságnak nincs „a saját véréből való és lelkével azonosult” értelmisége, illetve akik vannak, azok magukra hagyva, politikai ellenszélben próbálnak boldogulni, utat törni maguknak. Másként fogalmazva, szellemi honvédelemre, a közösségért felelősséget vállaló, nemzetben gondolkodó értelmiségre volna legnagyobb szükség.

Kollektív és egyéni jogok

A megfelelő értelmiségi réteg hiánya gondot jelentett már a rendszerváltás elején is, a célok megfogalmazásakor. Utólag úgy tűnik, hogy ezen könnyen túltettük magunkat. Salat Levente írja, hogy egyenesen csodaszámba ment az a gyorsaság, amivel az erdélyi magyarság a romániai fordulatot követően megszerveződött, s hogy az RMDSZ, amely egyszerre volt különböző ideológiai platformokat magában foglaló ernyőszervezet, sikeresen ötvözte magában a párt központi vezetését és a területi képviseleteket. Ugyanakkor hatékonyan mozgósította a választópolgárokat és szép eredményeket ért el a választásokon, ami nagy előnyt biztosított számára a kínnal-bajjal kialakuló romániai többpártrendszerrel szemben. Ez a helyzeti előny azonban hamar semmivé foszlott, írja a szerző, amikor az RMDSZ megpróbált beilleszkedni a román politikai életbe. Világossá vált, hogy az erdélyi magyarság közösségi megmaradási törekvéseinek a romániai politikai szintéren nem lehet érvényt szerezni. Az erdélyi magyarság megmaradásának garanciáit a kollektív jogokra alapozta volna, a román politikusok viszont mereven elutasítottak minden követelést, ami túllépett az egyéni jogok szintjén.

Ez történt más utódállamokban is, ahol magyarok élnek. Noha az álláspontok összebékíthetetlenek voltak (és maradtak), Salat Levente szerint az elmúlt 26 év alatt az RMDSZ-nek fölöttébb látványos eredményeket sikerült elérnie. Ezzel kapcsolatban arra hivatkozik, hogy 931 jogszabály foglalkozik valamilyen formában kisebbségvédelmi előírásokkal. Aligha jutna eszébe bárkinek is kétségbe vonni ezeket az eredményeket, a mozgástér megnövekedését, ez azonban nem cáfolja azt, hogy az erdélyi magyarság az önrendelkezést illetőn térdre kényszerült.

Salat Levente maga is azt vallja, hogy a „látványos eredmények ellenére (…) az erdélyi magyar közgondolkodás uralkodó trendjei szerint az erdélyi magyar kisebbségpolitika kudarcos és célt tévesztett."⁴ Az említett hiányérzet elsősorban az autonómia teljesületlen ígéretéhez kötődik, de más is beárnyékolja a közhangulatot. A magyar kisebbségpolitika sem Romániában, sem másutt nem akarta tudomásul venni, hogy az újonnan létrejövő többpártrendszer voltaképpen csak cirkusz. A többségi pártok épp olyan konok következetességgel képviselik a román állami s nemzeti érdekeket, ahogyan az korábban a nemzeti kommunizmus legsötétebb éveiben történt. Magyarán, fel kellett volna ismerni, hogy a román nemzet- és államépítési stratégia szemben áll a magyar törekvésekkel. Természetesen nem csak a románokról van itt szó. A közösségként való megmaradás garanciajaként elképzelt közjogi autonómia megvalósítását mint az önrendelkezés és önkormányzatiság minimumát a szomszédos országok sehol sem teszik lehetővé. (Szerbiában sem, noha a kulturális autonómia valamilyen formájával rendelkezünk.)

Ebben az értelemben tehát a korábbiakhoz képest nem történt előrelépés. A magyar kisebbségek mindenütt térdre kényszerültek. Pontosabban, Trianon óta térdere vannak kényszerítve. Ezt az égbekiáltó igazságtalanságot eddig „sorscsapásként”, elnyomásként, a közösségen tett erőszakként élték meg, most viszont az a látszat, mintha ez a kiszolgáltatottság csupán saját tehetetlenségünk következménye lenne. Annak érdekében, hogy a kisebbségi magyar pártok valahogyan mentsék a mundér becsületét, saját közösségüket próbálják alkura (belátásra, önfeladásra) rábírni. A kisebbségi magyar közösségek számára azonban a történet nem politikai alkukról szól, hanem a nemzeti közösség alapjainak meglazulásáról, a hit és a közösségi érzés megingásáról, történelmi tudat és az identitás feladásáról.

Kis magyar világok

Beszélhetünk persze politikai céltévesztésről, kihagyott történelmi lehetőségekről, önfeladásról, érdektelenségről, a kérdés ugyanaz marad: azok az álmok, amelyeket a határon túli magyarok Trianon óta dédelgetnek magukban, egyáltalán teljesíthetők-e? Szembe tudunk-e nézni azzal a ténnyel, hogy „az erdélyi magyar kisebbség tagjai kevés eséllyel maradhatnak meg magyarnak Romániában, ha úgy szocializálódnak, mintha Magyarországon élnének” – kérdezi Salat Levente.⁵ Azt gondolom, hogy a fennmaradás esélyeinek megkérdőjelezése jogos a többi határon túli magyar közösség esetében is. Az elszakított nemzetrészek „szocializációjára” vonatkozó megállapítást azonban szerintem aligha lehet a sajátos kisebbségi körülmények magyarázataként elfogadni. A magyar nemzetrészek megmaradását nem az veszélyezteti, hogy társadalmi szocializációjuk során nem „idomulnak” kellőképpen a sajátos romániai (szerbiai stb.) viszonyokhoz, hanem, hogy magyarként nem hagyják őket élni, ők viszont ennek ellenére magyarként kívánnak élni. Itt nem a más nemzetiségen van a hangsúly. Nem az a baj, hogy a románok, szerbek mások, mint a magyarok, vagy hogy a magyarok nem érzik jól a románok (szerbek stb.) között magukat, vagy nem tudják közöttük föltalálni magukat, hanem hogy a román (a szerb stb.) állam tudatosan – politikai, gazdasági, kulturális – akadályokat gördít a kisebbségek (mint kollektívák) útjába. Semmi okunk ennek vagy annak a politikusnak a jó szándékában kételkedni, a közösséget hátrányosan érintő törvények miatt azonban számos erdélyi, vajdasági magyar dönt szülőföldjének elhagyása mellett, mert az állam részéről tapasztalt idegenkedést, hatalmi dölyföt a maga részéről sérelmesnek érzi, sőt: elviselhetetlennek tartja. Nem az a gond, ahogyan Salat Levente véli, hogy a magyarok képtelenek Romániában (Szerbiában, Ukrajnában stb.) megtalálni azt a világot, amelyet Magyarország kínál számukra, hanem hogy az említett államok nemzeti hovatartozásuk miatt velük szemben eleve – tudatosan és célzatosan – hátrányos megkülönböztetést alkalmaznak.

A hátrányos megkülönböztetés kapcsán félreérthető, sőt félrevezető azt a lelki habitust kifogásolni, amely az anyaországban természetes a magyar emberek számára, mondván, hogy Romániában (Szerbiában stb.) más világ van. A gondot az jelenti, hogy az állam nem tehet különbséget az emberek között hitük, nyelvük, tudatuk, szokásaik alapján, akkor sem, ha azok kollektivitásukhoz ragaszkodnak. Ha mégis különbséget tesz, ebből nem az következik, hogy hibádzik az emberek identitása, hogy nem megfelelő a szocializációja, hanem hogy az állam bizonyos embercsoportok szükségleteit és sajátos érdekeit rosszul kezeli, sőt: megbosszulja.

Perverz nemzetközi jogrend

Ha jól értem, Salat Levente a határon túli magyar kisebbséggel kapcsolatban az „otthonosság-érzés” hiányáról beszél. Ez az érzés azonban korántsem az uralkodó nemzethez „igazodó” szocializáció „hiányosságainak”, hanem a hatalom arroganciájának a következménye. Ebből kifolyólag elsősorban nem a román (a szerb stb.) többséggel kialakított és fenntartott mindennapi emberi kapcsolatok sérelmesek a magyar kisebbség számára, hanem a hatalom arroganciája az, ami elviselhetetlenné teszi a helyzetet. Az arrogancia viszont a hatalom természetéből fakad, ami megzabolázható, s amelynek a nemzeti sajátosságokhoz semmi köze.

Ki kell mondanunk végre azt is, hogy a határon túli magyarok sérelmes helyzetével kapcsolatban nem elég a román (szerb stb.) hatalom arroganciáját felhozni, ha maga a mintaadó nemzetközi jogrend a perverz, amely csakis és kizárólag a hatalmat ismeri, csakis és kizárólag az erőszak nyelvén ért, s csak a hatalommal egyezkedik. Ennek a perverz jogviszonynak a leplezését szolgálja a fülénél fogva előrángatott „nemzeti kérdés”, a sokszor „kárhoztatott” nemzeti érzés, amely úgymond „zavarja” a népek „közeledését és együttélését”. Ez a csúsztatás és mellébeszélés a különböző társadalmi entitások (többek között az etnikumok) szabadságjogainak követelésétől való idegenkedést igyekszik leplezni.

Látnunk kell és nevén kell neveznünk a nemzetközi jogrendnek azt a perverz sajátosságát, amely számos tanújelét adja a népek kiskorúsításának, az etnikai törekvések negligálásának. Ez a perverz jogrend az, ami fájdalmasan érint bennünket, mert nehezen (sehogy sem) egyeztethető össze önrendelkezési törekvéseinkkel. Illúzió azt gondolni, hogy az erdélyi, vajdasági magyarság az autonómiák kiharcolása révén „békében és jólétben éldegélhet a maga kis magyar világaiban”,⁶ függetlenül attól, hogy Európában közben mi történik, s milyenek a románok (szerbek stb.) számára adott, irányadó politikai jogviszony. A párizsi békekonferencia szelleme valójában ma is él. Nem csak azok voltak „aljas gazemberek”, akik a trianoni „békét” Magyarországra ráerőltették, hanem azok is, akik a békediktátum beteljesülése fölött máig őrködnek.⁷

Elszoruló torokkal vettük tudomásul, hogy a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje, amelyet a szövetséges hatalmak oly fennen hirdettek, már Trianonban porba hullt. De csaknem száz év után továbbra is azt hallani, hogy még mindig mi, magyarok vagyunk „történelmi léptékvesztésben”, s hogy a „veszélyt” a magyar kisebbségek felettébb mértéktartó önrendelkezési törekvései jelentik. Felesleges hajbókolás és törleszkedés helyett be kell látnunk, hogy maga a nemzetközi „főirány” elhibázott. Azt a nemzetközi jogrendet kell kárhoztatni, amely alapvetően közösségellenes, népellenes, nemzetellenes, emberellenes, és amely a modern uralmi rendszer megteremtését a nemzeti közösségek felszámolásától, a manipulált tömeg létrehozásától, az arc nélküli klónoktól reméli.

Kettős mérce

A nemzetközi jogrend perverz sajátosságáról beszélve hadd utaljunk a nemzeti önrendelkezés elvi tisztázatlanságára és a gyakorlatban megfigyelhető kettős mércére. A nemzetközi jogrend szerint, mint ismeretes, minden népnek joga van önrendelkezéshez, azonban – ahogyan Salat Levente írja – a vonatkozó dokumentumok homályosak a tekintetben, hogy mely embercsoportokat lehet népnek tekinteni. Mitől nép a nép? Ki, mikor és mitől válik néppé? Kié a döntő szó ebben a kérdésében?

A következetesség és a tárgyilagosság minimuma is hiányzik ezeknek a kardinális fontosságú kérdéseknek az eldöntéséhez. Erre vonatkozóan érdemes Salat Levente gondolatmenetét tovább követni. Elvileg minden népnek joga van az önrendelkezéshez. E jog értelmében a népek szabadon határozhatják meg politikai rendszerüket, és szabadon biztosíthatják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket.⁹ Európa 49 állama közül tíz rendelkezik kisebb népességgel, mint az erdélyi magyarság lélekszáma, további ötnek pedig hasonló a lélekszáma az erdélyi magyarsághoz. Ugyanakkor Európa 49 államában 20 körülire tehető azoknak a nemzeti közösségeknek a száma, amelyek egymillió fölötti lélekszámmal rendelkeznek, és magukat népnek tekintik. További 30 kisebbség is valamely néphez tartozónak tekinti magát, akik mintegy félmilliós lélekszámmal rendelkeznek.

Világos, hogy az államalkotás, az állami keretek megszerzése és megőrzése a kollektív jogok elismerésének lehető legmagasabb formáját jelenti. Ezt a jogot azonban békés eszközökkel, politikai tárgyalások útján nagyon nehéz, valljuk be, csaknem lehetetlen kivívni. Nem véletlen, hogy a (perverz) nemzetközi jog a kollektív jogok helyett következetesen egyéni jogokról beszél, nehogy valamelyik etnikumnak, népcsoportnak, kisebbségnek eszébe jusson magát közösségnek tekinteni, és közössége elismerése, fennmaradása érdekében politikai, közigazgatási intézményrendszert (államot, autonómiát, önkormányzatot) létrehozni.

Ebben az ellentmondásoktól terhes, zavaros politikai és jogi helyzetben természetes, hogy ha valamelyik kisebbségi közösség kifejezi önrendelkezési igényét, akkor az „nemzetközi feszültségekkel” jár. Lévén, hogy békés eszközökkel, politikai tárgyalások útján nehéz kollektív jogokra szert tenni, a közösségi érdekérvényesítés vagy egy független állam egyoldalú kikiáltásával, vagy egy másik államhoz való csatlakozással érhető el. Egyik út sem járható katasztrofális következmények nélkül.

Több mint naivitás tehát azt hinni, hogy az önrendelkezés bármely formájának kivívását a „nemzetközi jog” támogatja, elősegíti, vagy előnyben részesíti. A közelmúlt fejleményei arra engednek következtetni, hogy erőszak nélkül mind a függetlenség kikiáltása, mind egy másik államhoz való csatlakozás lehetetlen. Ellenben azok, akik az erőszak eszközeihez folyamodva próbálnak államalkotó néppé (nemzetté) válni (akár önálló államot létrehozni), nagyobb sikerrel járnak, mint azok, akik – a nemzetközi jogban bízva –, békés politikai eszközök útján kívánnak önrendelkezési törekvéseiknek érvényt szerezni. Salat Levente ezzel kapcsolatban utal Will Kymlica frappáns kijelentésére, mely szerint az önálló államok létrehozására irányuló törekvés „a nemzetközi jogrend perverz követelménye”.¹⁰ A magam részéről roppant találónak tartom ezt a megállapítást, mely rámutat a dolgok lényegére. Nevezetesen arra, hogy bár maguk az önrendelkezésre törekvő közösségek dialógus által szeretnék a helyzetüket rendezni, azaz békés úton törekszenek jogalanyiságuk elismerését kieszközölni, erre éppen maga a nemzetközi jogrend nem nyújt lehetőséget, vagyis akarva, nem akarva, de erőszakos fellépésre sarkallja őket.

Ebben a vonatkozásban összehasonlíthatjuk például a Kárpát-medencében élő kisebbségi magyar közösségek önrendelkezési törekvését (mondjuk inkább azt, hogy ezt célzó vergődését) az albánok erőszakos függetlenségi mozgalmával, amely a Balkánon egy új állam, Koszovó létrehozásához vezetett. Nekik új állam járt harcias fellépésükért, míg a kisebbségi magyar közösségek békés eszközökkel történő „érdekérvényesítési törekvése” eddig a legcsekélyebb eredménnyel sem járt. Eddig – mondom, nem mintha várható lenne, hogy ezután jobbak lesznek a kilátásaink, de a történelemnek – minden ellenkező vélemény ellenére – még nincs vége. Tény azonban, hogy a magyar közösségek az elmúlt huszonvalahány évben (az asszimiláció, a kivándorlás, az öngyilkosság következtében, illetve utódnemzés hiányában) nagyobb (vér)veszteséget szenvedtek, mint amit a koszovói albánok hoztak függetlenségük érdekében. Természetesen ez „nem felhívás keringőre”, hanem annak a fájdalmas ténynek a felismerése, hogy a politikai erőviszonyok átrendeződése nélkül nincs az a kisebbségi politikai élcsapat, amely önmagában – hathatós külső segítség nélkül – ezt a „meccset” megnyerhetné. Ez a sajnálatos körülmény azonban nem mentesít bennünket attól, hogy saját hibáinkkal, gyengeségeinkkel és mulasztásainkkal szembenézzünk.

Nemzetépítő projektek

Bakk Miklós Narratíva, avagy a megértés evolúciója című írásában ugyancsak arról a „politikai törésről” beszél, amely a kisebbségpolitikában bekövetkezett.¹¹ A szerző véleménye szerint az RMDSZ célja („teoretizáló és ideológiai kerete”) „az első időszakban” még határozottan az „önkormányzati modell” volt. Ez a gyakorlatban a „belső önrendelkezés” igényét jelentette, ami később „valamiért elbukott”. Ezt a „bukást” Bakk Miklós a „politikai beszédmód” változásával hozza összefüggésbe, amit bevallom, nem egészen értek. A fejtegetést igen, mely szerint „az RMDSZ nem tudta megteremteni azt a közéleti nyelvet, amely összekapcsolta volna a politikai képviseletet és a társadalomépítést, azaz a kettő közötti közvetítéshez szükséges közpolitikai nyelvezetet”.¹² Jóllehet igaza lehet abban, hogy a nyelvpolitika a kisebbségpolitika igen elhanyagolt területe, mégsem hiszem, hogy maga a politikai bukás „nyelvpolitikai” kérdés lenne. Ezt a megállapítását a későbbiek során maga Bakk Miklós is helyesbíti, amikor leszögezi, hogy az „önkormányzati modell kimerülése” voltaképpen az RMDSZ román pártrendszerbe való erőteljes integrációjának volt a következménye.

Bakk Miklós írását azért idézem, mert ezek szerint a romániai magyarság körében ugyanaz ment végbe, mint a Vajdaságban. A magyar kisebbségpolitika – a győztes többségi párttal való sikeres együttműködés reményében – hátat fordított „a kisebbségi nemzetépítés paradigmájának”. Ezt a „pártpolitikai fordulatot” aligha lehet kizárólag a magyar kisebbségi pártok nyakába varrni, hiszen a kisebbségi magyarság politikai képviseletének ügye végső soron a Magyarországgal szomszédos országokban történő „demokratikus kibontakozás”, vagy mondjuk inkább, hogy a különböző „demokráciatípusok” kialakulásának és formálódásának a függvénye. Ennek ellenére, meglátásom szerint, a kisebbségi „nemzetépítő politika” (pontosabban annak hiánya) elsősorban az adott kisebbségi közösség önértékelésének és politikai-ideológiai érettségének a kérdése. Márpedig mind a közösség önértékelése, mind politikai érettsége vitathatatlanul gyenge pontja a magyar nemzetrészeknek. Elsősorban ezek az okok vezettek oda, hogy a kisebbségi politikában a párt, mint eszköz elvesztette nemzetépítő jellegét.

Hozzá kell tenni, hogy ezt a „pálfordulást” részben az eredményes politizálás keretei kényszerítették ki. A nemzetépítés feladása volt a feltétele annak, hogy a kisebbségi magyar pártok kormányzati tényezővé váljanak. Másrészt a magyar pártok azért vesztették el nemzetépítő jellegüket, mert azok vezetői magát a politizálást (a kormányzati szerepvállalást) fontosabbnak és a maguk szempontjából előnyösebbnek tartották annál, hogy nemzeti közösségük érdekeinek következetes és bátor képviselete miatt netán „rendszerellenes nemzetpolitikus” gyanújába keveredjenek. Megfelelési kényszerről beszélek, amelyhez az ideológiai magyarázat az volt, hogy az államépítésben, a közjogi rendszerben való részvétel fontosabb mindenféle „nacionalista” elkülönülési törekvésnél.

A nemzetvédelmi magatartásnak csak addig volt értelme, amíg a magyar kisebbség „ellenzékből” politizált. „Bátor kiállás” csak addig volt, míg a magyar pártok számíthattak a nemzeti érzelmű közhangulat egyértelmű támogatására. Miután azonban a kezdeti lelkesedés elpárolgott, az osztatlan támogatottság csökkent, kérdésessé vált, hogy voltaképpen miben is áll a sikeres pártpolitika? Meddig lehet a kisebbségi érdekvédelem terén anélkül elmenni, hogy az a pártpolitikai sikertelenségéhez vezetne? Paradox módon – adott körülmények között – a „siker” zálogát egyre inkább a nemzeti érdek fokozatos feladása jelentette. Így kerültünk a 22-es csapdájába: maga a nemzeti érdekvédelem vált a sikeres pártpolitika akadályává, a politika (ilyetén) „sikeressége” viszont rövid úton elvezetett a valós közösségi érdekek feladásához.

A kollektív kiállás hiánya

Anélkül, hogy a kisebbségi magyar közgondolkodást megosztó ellenségeskedést élesztgetném – amely annak megítélése körül formálódik, hogy vajon túl nagy árat fizettünk-e a nemzet újjászületéséről szőtt álmainkért, vagy ellenkezőleg, nem tettünk érte eleget (semmit) –, vissza kell térnünk az alapkérdéshez. Mit is akartunk tulajdonképpen? Mi volt az, amit a kisebbségi magyar pártok vezetői eldöntöttek? És mi volt az, amit az „őket követő nép” ebből meghallott és megértett? Lehetséges, hogy „lent a nép” meg sem hallotta, hogy „fent a vezetői” mit akartak? Csakugyan rossz volt a kommunikáció, ahogyan azt Bakk Miklós gyanítja? Más kérdésekre is jó lenne választ kapni. Tudjuk-e, hogy kik közül verbuválódtak a kisebbségi magyar közösségek legújabb kori vezetői? Kik voltak? Mit akartak? Mit tartottak (és tartanak) fontosnak, közlésre érdemesnek, célszerűnek, alkalmasnak? Mikortól datálódik a demokrácia iránti elkötelezettségük? Milyen indulatok és ambíciók feszítik őket? Hiteles-e a magyar trikolórba való öltözésük? Egyáltalán: a meglehetősen siralmas állapotban levő magyar közösségek létérdeke köszönőviszonyban van-e a föléjük nőtt régi-új intézményekkel, pártpolitikai törekvésekkel? Megannyi kérdés, amelyekre nincs válasz.

Ha a múlt század 90-es éveinek az elején Európában megkérdeztünk volna tíz embert, hogy a nemzeti identitás megőrzése céljából mit tartanának a legmegfelelőbbnek, tízből kilenc minden bizonnyal az autonómia valamelyik formáját említette volna. Mi is ezt az utat választottuk, noha ezen a téren meglehetősen járatlanok voltunk. Amikor a „hármas autonómiatervezettel” előálltam,¹³ sokan a szememre vetették, hogy túl bonyolult a tervezet, az emberek nem értik, a szerbek meg félnek tőle, rosszallják, mert számukra az „autonómia” szó mást jelent: szeparatizmust, elszakadást, szembenállást.

Magyarázkodtam, ahogyan tudtam.¹⁴ Többször elmondtam, hogy az autonómia lenne az a közjogi keret, amely – elvileg – hosszú távon lehetővé tenné a magyar identitás megőrzését. Csakhogy az identitás fogalma is új volt, az egyszerű ember számára semmit sem mondott. A beszélgetések során gyakran nekem szegezték a kérdést: konkrétan nekem milyen hasznom lesz az egészből? Különböző társadalmi csoportok, rétegek, régiók, települések, nem mindig ismerték fel az autonómiában az érdekérvényesítés lehetőségét. Miután valahogyan megértették, hogy az autonómia nem azt jelenti, hogy az állam mindenből többet juttat majd mindenkinek, hanem hogy együttesen lehetőséget kapjunk anyanyelvünk és kultúránk megőrzésére, sokan a továbbiakban nem tulajdonítottak fontosságot a kezdeményezésnek. Ez talán érthető is, hiszen a rendszerváltás a térség népeinek elsősorban a „jobb élet” ígéretét, és nem a nemzeti megújhodás lehetőségét jelentette. A vajdasági magyarságot sem a nemzeti közösség megerősödése és felemelkedése érdekelte, hanem a nyugati jómódú kapitalista élet lebegett a szemük előtt. Azok az emberek, akik a magyar autonómiától csörgő pénzt reméltek, csalódottan hallgatták az arról szóló fejtegetésemet, hogy már az is előrelépést jelent, ha saját kezünkbe vesszük az állami gondoskodás és újraelosztás fogyatkozó eszközeit. Mint az autonómia gondolatának egyik kezdeményezője és szószólója, be kell ismernem, hogy a tervezet kollektív kiállás hiányában „koraszülöttnek” bizonyult.

A rendszerváltás úgy ért bennünket, hogy a kollektív tudat nyomokban ugyan még megvolt a magyar nemzetrészekben, de ez a kollektív érdekérvényesítéshez kevésnek bizonyult. A határon túli magyarság nem ismert olyan társadalmi egyesülési módot, amely a nemzeti tudat feladását ne követelte volna meg az egyéni boldoguláshoz. Az etnikai önszerveződéssel, önrendelkezéssel, önkormányzatisággal kapcsolatos ismeretek – tapasztalatok – hiánya mellett súlyosan érintett bennünket a médiatámogatás elmaradása, de a félelemkeltés és riogatás, a félreértelmezések, találgatások is csökkentették a helyi és nemzeti érdekek melletti kollektív kiállás fontosságának felismerését. Kétségtelen, hogy nagyobb médiatámogatással, a magyar értelmiség hathatósabb szerepvállalásával talán sikeresebb lett volna az autonómia eszméjének társadalmi beágyazása.

Előre-, vagy visszalépés?

Az első szabadon választott magyar kormány abból a (hamis) előfeltevésből indult ki, hogy „az európai politikában fokozatosan előtérbe kerül a kisebbségek ügye”,¹⁵ és lehetőség nyílik a kisebbségben élő magyar nemzetrészek önszerveződési törekvéseire, amelyek majd fontos részét képezik a térség társadalmi-politikai átszerveződésének. Ebbe a folyamatban illeszkedtek volna bele a különféle magyar autonómia-törekvések. Ezek az álmok, tudjuk, kútba estek. A nemzetközi politika merőben más irányt vett. A mai Európai Unió törekvései szinte semmiben sem emlékeztetnek a tíz, húsz, vagy harminc évvel ezelőttiekre, s ennek tükrében az immár történelemmé vált közelmúlt is sok tekintetben más értelmet nyert.

Az Európa-szerte történt változások, amelyeket az Unió mai vezetői lazán csak „fejlődésnek” szoktak nevezni, számunkra a korábbi kulturális tér beszűkülését jelentette, ugyanis a különböző nyelvi kultúrával és tradíciókkal rendelkező közösségek a többségi államnyelvre kényszerültek áttérni. A „kényszer” ma már más formában jelenik meg, mint régebben. Azt, amit a politikusok, katonák régebben szuronnyal, börtönnel kényszerítettek ki, ma a pénzvilág és a média végzi el. Talán megbocsátható, ha ezt a kényszert mi, határon túli magyar kisebbségek, képtelenek vagyunk „történelmi haladásként” értékelni.

Ezzel szemben a 2010-ben meghozott, a magyar állampolgárság könnyített megszerzését lehetővé tevő törvény kétségkívül olyan aktus volt a magyar kormány részéről, amely politikailag átrendezte a határon túli magyar közösségek életét. Ezzel a döntéssel a magyar állam olyan jogviszonyba lépett a határon túl élő magyar emberekkel, amely jelentősen hozzájárult nemzeti identitásuk megerősítéséhez. A magyar állampolgárság megadása egyéni szinten jelentős előrelépés, maguknak a kisebbségi közösségeknek a helyzetén azonban lényegében véve nem változtatott semmit. Mivel ez az új jogviszony az állampolgárságot nem köti autonómiához, mint ahogyan azt mi annak idején elképzeltük, az önrendelkezés kivívásának útján egy jottányit sem jutottunk előre.

Válaszra várva

Talán ismeretes, hogy a kettős állampolgárságra vonatkozó igény először itt nálunk, Vajdaságban fogalmazódott meg az egykori Magyarok Világszövetsége Jugoszláviai Országos Tanácsa részéről. Mi, vajdasági magyarok voltunk tehát az első javaslattevők, azzal a megszorítással, hogy a magyar állampolgárság megszerzését a magyar autonómia megvalósításához (támogatásához) kötöttük. Nem kétséges, hogy ez esetben sokan máig is várnának a magyar állampolgárság megszerzésére, de aligha kétséges, hogy jelentős hátszelet kapott volna a magyar önrendelkezésre irányuló törekvés is. Nem ez történt. Egyetértek Salat Levente véleményével, mely szerint azt gondolni, hogy a magyar állampolgársággal rendelkező erdélyi, vajdasági magyarok nagyobb eséllyel szerezhetnek érvényt közösségük jövőjével kapcsolatos elképzeléseiknek a román, szerb állammal szemben. Ez minden alapot nélkülöző feltételezés lenne.¹⁶ Az állampolgárság kiterjesztésének a politikai üzenete (és következménye) nem a határon túli magyarok szülőföldjének megőrzésére irányuló törekvés, nem is a kisebbségi kollektív jogok megszerzése, nem a nemzeti önrendelkezés, hanem épp ellenkezőleg, a szülőföld feladását, a kisebbségi magyar nemzetrészek felbomlását gyorsítja meg. Elismerem, hogy fájdalmas dolog ezt tudomásul vennünk, hogy az állampolgárság megadása is – bizonyos értelemben – a „nemzet határok feletti egyesítését” jelenti. Lehetséges, hogy a „nemzeti integráció” ezen a szinten sem jön létre, ha vakon ragaszkodunk a térségben élő magyar nemzeti közösségek új struktúrájának kiépítéséhez, az őshonos területek autonómia formájában való megőrzéséhez. Jelen formájában viszont „a nemzet határok feletti egyesítése olyan integrációt jelent, amelynek egyetlen központja Budapest”,¹⁷ szögezi le Salat Levente, aki rezignáltan jegyzi meg, hogy ezzel a döntéssel, úgy látszik, az önmagát (korábban) megszervezni akaró, az önrendelkezés valamilyen formájára igényt formáló határon túli magyar közösség számára az autonómia ügye végképp lekerült a napirendről.

Tűnődhetünk, hogy ennek a döntésnek vajon mi a valós üzenete? Azt jelentené, hogy a határon túli magyarok helyzetét az anyaország nem kívánta a szomszédos országokkal érdemben rendezni, hanem a magyar kisebbségeket szülőföldjük (és közösségük) feladására, Magyarországra való átköltözésre, vagy kivándorlásra szólította volna fel őket? Nem hiszem. Inkább talán azt jelenti, hogy a jelen körülmények között csak erre a lépésre volt lehetőség.

A magam részéről továbbra is hiszem, hogy a nemzetközi politikai erőviszonyok változásával a határon túli magyarok önrendelkezési törekvése előbb-utóbb ismét napirendre kerül. Salat Levente nálam borúlátóbb. Nem hiszi, hogy a mindenkori magyar kormány az autonómiatörekvéseket valaha is támogatni fogja. Szerinte ezt támasztja alá az tendencia is, ahogyan a magyar állam egyre több területen vállalja át a román, a szerb állam terheit, azok kormányzatának a feladatait. De szerinte ez irányba mutat az a folyamat is, hogy a határon túli magyarok érdeklődésének súlypontja Bukarestről, Belgrádról Budapestre helyeződik át.¹⁸

Lehetséges, hogy igaza van, és az új magyar nemzetstruktúra, amelyről álmodoztunk,¹⁹ kútba esett volna? Találgathatunk, mérlegelhetünk, de óvakodnunk kell attól, hogy túlságosan a jelen dimenziójához, a konkrét társadalmi-politikai szituációhoz kössük a jövőt. Ha eltekintünk attól a naiv utópiától, hogy a „történelemnek vége”,²⁰ és mi magyarok is megszabadulunk a „sorsszerűség” képzetéből fakadó kiszolgáltatottság-érzésünktől, kedvező fordulattal minden „sorsdrámának” véget vethetünk. Elvégre nem csak mi kerültünk veszélybe, nem csak az EU-hoz fűzött remények bizonyultak illúziónak, nem csak az egész rendszerváltás végződött kudarccal, de az emberi létezés végső, nagy dilemmái is ott feszülnek az európai ember szorongásaiban – és válaszra várnak.