Jelenlegi hely

Magyar hagyományalkotás Brazíliában

 

Boglár Lajos - Kovács Katalin

 

Boglár Lajos nemzetközi hírű antropológus id. Boglár Lajos magyar királyi konzul fiaként 1929-ben Brazíliában született, ahol 1942-ig élt. Egyetemi tanulmányait az ELTE BTK-n végezte 1948 és 1953 között, etnológiát, régészetet, esztétikát és művészettörténetet hallgatott. Vajda László – Ortutay Gyula tanársegédjének – hatására köteleződött el végleg a néprajztudomány mellett.

1953 és 1979 között a Néprajzi Múzeumban muzeológus, majd a Nemzetközi Osztály vezetője. 1979-ben a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársa, az ELTE BTK docense, a Kulturális Antropológiai szakcsoport vezetője. Az antropológusképzés a volt szocialista országok közül elsőként Magyarországon, az ELTE-n indult meg 1989–1990 folyamán, melynek megszervezése szintén Boglár Lajos nevéhez fűződik. 1989-től a Magyar Latinamerikanisták Társaságának alelnöke, majd a Brazil–Magyar Társaság, a RevIndi és a Szimbiózis című szaklapok szerkesztője.

1959 és 1998 között több tanulmányutat vezetett Brazíliában, Venezuelában és Francia Guayanában, ahol a dél-amerikai őserdei indián törzsek körében végzett gyűjtőmunkát. Az itt készített fényképei és dokumentumfilmjei széles körben ismertté tették kutatásait: gyűjteményeit összesen kilenc európai múzeum őrzi, állandó kiállítása Tatabányán látható.

A brazíliai magyarokról Kovács Katalinnal közösen írt tanulmánya 1997 nyarán végzett terepmunkán alapszik, és két évvel később jelent meg az MTA Politikai Tudományok Intézete gondozásában. A munka különleges értékét Boglár személyes emlékei és indíttatása, valamint számos interjú jelenti. A térség történetére és a kolonizációra vonatkozóan fő forrásai a történész és közéleti személyiség Emílio da Silva (19001999) monográfiája, valamint a hivatalnok, politikus és múzeumalapító Eugénio Victor Schmöckel (19212004) cikksorozata volt.

* * *

Bevezetés

A múlt század ’90-es éveiben több mint kétszázan vándoroltak ki Veszprémből Brazíliába, és telepedtek le a déli Santa Catarina állambeli Jaraguá városában (ma: Jaraguá do Sul). 1995 áprilisában a város kulturális titkárának kezdeményezésére többen összefogtak, hogy „megismerkedjenek” a magyar kultúrával. E mozgalom nyomában jártunk 1997 júliusában és augusztusában Brazíliában, a Magyar Mozgókép Alapítvány támogatásával.

 

A jelen eseményei

A „leszármazottak” (az olasz elnevezés alapján hungarézék) közül néhányan „felfedezték”, hogy dédszüleik Magyarországról vándoroltak ki. Hogy valamit megtudjanak az óhazáról, vagy hogy elmélyítsék ismereteiket, elhatározták: „felélesztik” a magyar örökséget, első lépésként gyermekeikkel ismertetik meg a magyar táncokat. Tanácsért a São Paulóban működő Magyar Főkonzulátushoz és a Magyar Házhoz fordultak: portugálul az iránt érdeklődtek, tudnának-e a városuk­ba küldeni egy koreográfust?

São Paulóban három magyar néptáncegyüttes működik: a fiatalokból álló Pántlika és Zrínyi, valamint a felnőtteket tömörítő Ropogós. A kolónia vezetői csakhamar megszervezték, hogy a Pántlika Táncegyüttes dinamikus vezetője, ifj. Piller Gedeon és néhány táncosa havonta kétszer elutazzon Jaraguára és megkezdje a táncoktatás. A kulturális misszió nem csekély áldozatvállalással járt: Jaraguá 660 km-re van São Paulótól, ráadásul az elhanyagolt utak miatt igen lassú a közlekedés: a táncoktatók tíz-tíz órát töltöttek úton.1

Kezdetben 40–60 gyerek is jelentkezett a táncoktatásra, közülük 30 állandó taggal megalakult a Dunántúl Táncegyüttes (első próbáit videofelvétel őrzi). A táncosok szépen haladtak a tanulással, így nagy sikerrel szerepeltek a két évvel ezelőtt megrendezett V., és az 1997. évi VI. Dél-Amerikai Magyar Néptáncfesztiválon.

1995. július 27-én Magyar napot rendeztek Jaraguán, amelyre meghívták a São Pauló-i kolónia vezetőit is. Mivel előtte meg akartak ismerkedni a magyar konyha ízeivel, ezért ugyancsak São Paulóból sütő–főző asszonyokat hívtak, akik annak rendje és módja szerint el is utaztak, és vagy kéttucatnyi jaraguái asszonyt avattak be a gulyásfőzés és a rétessütés rejtelmeibe.

1996-ban Jaraguá do Sulban Balduíno Raulino városi kulturális titkár irányításával megalakult a Brazil–Magyar Egyesület. Később az elnöki posztot Hilário Scheuer vette át. Jelenleg is az Egyesület szervezi a hétközi (kávéház, kártyaklub, bingó stb.) összejöveteleket és a nagyobb ünnepségeket. Az Egyesületnek hivatalosan 85 tagja van, de Hilario Scheuer szerint legalább 1500-an vallják magukat magyar származásúnak.2 Az utolsó, augusztus 20-i Magyar nap alkalmából vacsorával, néptánccal és bállal összekötött ünnepen több mint 600-an vettek részt.

 

Az előzmények

Az első híradás Jaraguá magyarjairól

Id. Boglár Lajos 1928 és 1942 között vezette a São Pauló-i Magyar Királyi Konzulátust. A nemrég kiadott könyvében a következőket olvashatjuk: „Már magasan járt az égen a nap, amikor kocsink Jaraguá város közepén, a vasútállomás előtt megállt. Régi jó ismerősünk, Fischer Ferenc és fiai fogadtak és kalauzoltak a kis városban, majd pedig autón nekiindultunk az öreg magyarok telepeinek, amelyek Jaraguától, hegyes vidéken, olyan távolságra esnek, mint pl. Rákóczifalva Bury városától, kb. 15 km-re. Útközben Fischer bácsi elmesélte, hogy talán már igaz sem lehet, ezelőtt mintegy ötven évvel felkerekedett egy csomó magyar Veszprém megye kicsiny falvaiból, és a kivándorlási ügynökök csábító hívogatását követve átkelt a nagy vízen, és mindjárt ugyanarra a helyre rakódott le, ahol most ivadékaik virágzó gazdálkodást folytatnak. Amikor azonban a veszprémiek ideértek, hol volt akkor még Jaraguá városa! Jaraguából csak a csúnya magas hegyorom, a lakatlan vidék és a barátságtalan őserdők voltak meg. Amint a partraszálló magyarok indián csónakokkal feleveztek a Jaraguá lábánál levő folyócskán, és ahol a vándorbotjukat letűzték, ott alakult a mai város.”3

Beszélgetés közben elértünk Szentháromságra, amint a vallásos nép az első telephelyet elnevezte. Az egyik jómódú gazda házánál már messziről integettek felénk, és odaérve jó magyaros hanghordozással ’Jó reggelt kívánok’-kal köszöntöttek. Ezt azért emelem ki, mert bizony a Santa Catarina-i német környezetben évtizedek folyamán a derék veszprémi magyarjaink családi nyelve is elnémetesedett. (…) Úgy láttam, mintha az asszonynép inkább megőrizte volna a nyelvét, mint a férfiak. Talán mert otthon dolgozhatott, míg a férfit az üzlet, a kifelé kényszerült érintkezés rávitte a német szóra. Persze a céltudatosan nacionalizáló törvények hatása alatt ma már a német telepesek is brazilul beszélnek.4

 Santa Catarina tartomny, 1907.

Santa Catarina tartomány térképe 1907-ből (Brazil Nemzeti Levéltár, forrás: Wikimedia Commons)

 

Dél-Brazília kolonizálása

Többen – Piazza és Hübener, Pichetti, Silva – részletesen írnak a dél-brazíliai kolonizációs folyamatról, amely azután vált rendszeressé, miután Brazília elszakadt az anyaországtól, Portugáliától. Már 1824-ben több brazíliai vidéken megjelentek európai családok.

1850-ben dr. Blumenau vezetésével egy német kolóniát alapítottak. Ez a város ma is az ő nevét viseli. A német telepítés fő területe az Itajai völgye, Cachoeira vidéke és Itapocú-völgy északi pereme. Több történész egyetért abban, hogy a szóban forgó területen, Santa Catarinában a kormányzó „nagyon fontosnak” tartotta a betelepítést. Mivel a tengerpart, amelyet eredetileg azori-portugálok laktak, folyamatosan elnéptelenedett, a helyi kormányzat támogatta a betelepítést. Nemcsak németek, hanem olaszok és lengyelek is érkeztek. Az első olaszok Szardiniáról jöttek, és megalapították a Nova Italia nevű kolóniát. 1875 után megnőtt az olasz emigránsok száma és Itajaí-Brusque környékén földműves övezetet hoztak létre.5

Blumenaunak alig húsz évvel megalapítása után már 6.000 lakosa volt, 92 gyára működött, legelőin 27.000 szarvasmarha legelt, és a lakóterületeket 30 km-nyi út szelte át. 1876-ban érkezett a vidékre egy belga ezredes, Jourdain, aki nagy szerepet játszott Santa Catarina kolonizálásában. Hatvan munkással érkezett, akikkel cukornád-feldolgozó és pálinkafőző üzemet létesített. 1881-ben szerződést kötött 50.000 hektárnyi föld kezelésére az Itapocú partjainál, ahol a Hansa Társaság kapott koncessziót. A belga üzletember céltudatos elképzeléseire utal, hogy 500 hektárt arra tartott fenn, hogy egy várost építsen az Itapocú és a Jaraguá folyók találkozásánál.

A brazil kormány két kolonizációs társasággal állapodott meg. A hamburgi Kolonizációs Társaság 1895-ben írt alá egy szerződést, melynek értelmében vállalta, hogy 6.000 telepest hoz be 15 év alatt – ennek eredményeként született meg Jaraguá városa az Itapocú folyó partjainál. Két évvel később a szerződést átadták a Hansa Kolonizációs Társaságnak, amely addigra 170.000 hektárnyi földet osztott szét.6

A magyar vonatkozású adatokat ismét Fischer Ferenc szolgáltatta; Schmökel szerint: „Ahogyan nőtt az érkezők száma, ceruzával a kezében Fischer Ferenc feljegyezte ezt az érdekes érkezési statisztikát, amely magyarokat, németeket és olaszokat is tartalmazott és ahogyan ezt a következők is mutatják. 1891-ben 230 magyar emigrált, 1892-ben 149, 1893-ban 156, 1895-ben 165, 1896-ban 706 személy.”7

Fischer Ferenc az archív adatok szerint egyike volt azoknak a jelentős személyeknek, akik a földek elfoglalásában, demarkálásában közreműködtek a mai Garibaldi vidékén. Az egész mostani Jaraguá do Sul dombos vidék, kivéve az Itapocú és a Jaraguá völgyét. Az 1930-as években kidolgozott térkép szerint a Garibaldi-hegylánc vidékén a betelepítés kívülről befelé haladt, a jelenlegi kerületben az Ada és a Rodeio folyón át, és az akkori Itapocú terület folyói mentén. Ezen a területen a régi térkép tizenhat bővizű, néhol hajózható folyót és patakot jelöl, többek között a Magyarok (Hungaros) patakját.

 

Magyar telepesek Dél-Brazíliában

Eugénio Victor Schmöckel értesülése szerint a „magyar emigránsok 1891. november közepén indultak el Veszprémből (Magyarország) Bécsbe vonattal, ahol három napig maradtak. Ezt követően ugyancsak vonaton tovább folytatták az útjukat egy németországi kikötőig Brémáig, ahol 15 napot töltöttek egy szállodában. 1891. december elején hajóztak ki Brémából a Bremen–Leipzig utasszállító hajóval, amely Lisszabont érintve Brazíliába indult. A karácsonyi ünnepeket a hajón, a nyílt tengeren ünnepelték. Rio de Janeiróba 1892. január elején, reggel érkeztek. Délután már átszálltak egy brazil gőzösre, a Desterróra, amelynek úti célja Florianapolis volt. Annak idején ezt a területet Desterrónak nevezték. A hajó még néhány napig a szorosban maradt. Onnan átkerültek egy teherszállító hajóra, amelyet a Hoepcke cég bocsátott a rendelkezésükre egészen Itajaíig, hogy aztán újból áttegyék őket egy másik kis gőzösre, amelynek Progresso volt a neve. Ennek úti célja Blumenau volt. Itt az akkori Holetz szállodában helyezték el őket.”8

Blumenauból szekereken folytatták az útjukat az Ada folyóig. Onnan gyalog hatoltak keresztül a Szűz-erdőn, ösvényeket nyitva egészen Alto Garibaldiig. Később utat is készítettek a jaraguái Itapocú folyó partjáig. Ezt állami költségen egy bizonyos Moser úr irányításával végezték 1892-ben. A magyar csoportot a következő családok alkották: Watzkó, Peng, Michel Peng, Joseph Madel, Grumiker, Leschowicz, Hordi, Bechel, Ersching, Ruysan, Tischner, Stenger, Schwarz, Steinmacher, Erhard, Panstein, Pinter, Steierlein.”

Keserves, rendkívüli megerőltető úton jutottak „álmaik földjére”. Az egyik telepes leszármazottja így beszélte el ezt a vándorutat: „A 22 parasztcsaládból álló ’szállítmány’ a blumenaui Emigránsok Barakkjából – asszonyokkal, gyerekekkel és szerszámokkal megrakott – szekereken haladt. Megálltak Pomeránosban, végül az Ada folyónál, ahol véget ért a szekérút. Utána hegymenetben hat kilométert gyalogoltak, szakadékok és mély barlangok felett, amelyeket sötét és rejtelmes erdő borított.”

Az élet megkezdése szintén nem volt könnyű feladat. „El lehet képzelni, milyen nehézségekkel járt, mire a magyarok berendezkedtek Jaraguán. Kezdetben a mindennapos szükségleteik beszerzését Itapocúzinhóban végezték, ahová csak a folyón keresztül juthattak el. Elindulván arról a pontról, amit addig Jaraguá 84-nek ismertek, a Jaraguá folyón – majd később az Itapocú folyón haladva, eljutottak a Gottlieb Stein egyik alvállalatához.”9

Jaraguázinho vidékére 1891 körül érkeztek telepesek, Jaraguá 84 vidékére kisebb magyar csoportok is jöttek. Ennek a nemzetnek a bevándorlói a következő tisztások és patakok közelében telepedtek le: Corina, Rodrigues, Jararaca, Wendelino, Fausta, Cacilda, Alice, Húngaros „Magyarok patakja”, Cascata, Pedras „Kövek patakja”. Az utolsó csoport a Molha-pataknál kapott földet. Az első munkások az útépítésnél, a csatornaásásnál, hídfők és hidak építésénél kaptak munkát. Ezekkel a munkákkal részben ki tudták fizetni a földet, amelyen berendezkedtek. A fizetés határideje öt esztendő volt, kamatok nélkül.10

Piazza és Hübener szerint a jaraguái kolónia a föld elfoglalásának új formája volt, hiszen a betelepítés egyúttal új falvak megalapítását is jelentette. A falvak többnyire folyók, patakok közelében létesültek: az egyik patak neve manapság is Ribeirão dos Húngaros, azaz a Magyarok patakja, ahogyan egy századelejei térképen is szerepel.11

Silva a következőket írja a Jaraguá 84 nevű kolónia kialakulásáról: „A Jaraguá 84 területen lévő és a Santa Trindad (Szentháromság) nevű helység 65. és 110. telkei között a Krüger Henrique által 1901. június 24-ei keltezésű térképen kihangsúlyozzák azokat a telkeket, amelyek a kolónia és az állam (Santa Catarina) kormánya által kijelölt földjei voltak a Jaraguá folyó jobb partján, mégpedig a Pedras (Kövek) és a Húngaros (Magyarok), illetve a Cascatas (Zuhatag) nevű patakok között. Az állami földek jegyzékén tizenhárman szerepelnek, azok, akik Luis Piazzera első szállítmányával érkeztek, a mai São Pedro de Garibaldi nevű helyen felépített barakkig.”12

Nem minden magyar jött Brazíliába. Volt, aki Argentínában irtásos földet tudott venni hosszú lejáratú kölcsönre. Hasonlóról tudunk Uruguayban, Mexikóban és Kaliforniában is. Azok a „hungarézék” talán az elkeseredés és a bátorság keveredésével megálltak a Garibaldi völgyének im­pozáns, érintetlen erdeinél, vagyis São Pedro de Garibaldiban, ahol egy hat kilométeres hegy vágta ketté az Ada folyót. Ott telkeket vásároltak, átlagban 200 méter széles bejárattal az ösvények felett. Összesen 20–30 hektárnyi területet vettek birtokba általában igen dombos, kristálytiszta vizű patakok és zuhatagok szabdalta területen.

A brazil történész, Emílio da Silva több oldalt szentelt a magyar bevándorlóknak, többek között listákat közölt,13 felsorolva az „első magyar pionírokat”, akiket Santa Cruz (Jaraguázinho) temetőben helyeztek örök nyugalomba, név szerint Salomon Jánost (1830–1922), Schmidt Gáspárt (1845–1920), Peck Ferencet (1851–1929) és Horongosó Dánielt (1844–1899).

1875 és 1895 között Szent Istvánban 61 magyar család (314 lélek) élt, Szentháromság területén 56 család (315 lélek). 1900-ban Szent Istvánban 50 családot (200 lélek), Szentháromságban pedig 60 családot (240 lélek) találunk. 1910-ben Szent Istvánt 60 magyar család (175 fő), Szentháromságot pedig 33 család (98 fő) lakta.14

 

Bővül a település: iskola, templom és szalon épül

Alighogy berendezkedtek, a telepesek azonnal elkezdtek szervezkedni, hogy a rendkívüli nehézségek ellenére, még ha igen kezdetlegesen is, de megoldják a legfontosabbnak tartott problémáikat, egy templom és egy iskola építését.

1891-ben alakult meg a Katolikus Iskolaegylet, amely 1900-ra felépített egy iskolát, amely 1901-ben nyitotta meg kapuit. Az első órákat Stephan Stöckle tartotta. A Jaraguá I. Katolikus Iskolaegylet hosszú ideig, 1922 júniusáig működött (bár az I. világháború idején nem tudott teljes intenzitással tevékenykedni).

Bár a magyarok kezdeményezésére alapították, az iskola tanítási nyelve a portugál volt. Nyilvánvaló, hogy az új generációnak a brazíliai társadalmi környezethez kellett alkalmazkodnia – némettudásuk emellett lehetővé tette, hogy a környékbeli, többévi újvilági tartózkodás alatt vagyonra és befolyásra szert tett német ajkúakkal (akik gyakran a magyarok munkaadói voltak) megfelelő kapcsolatot tarthassanak fenn.

Délamerikai Magyar Újság

Az 1922-ben indult Délamerikai Magyar Újság egyik lapszáma

Az Iskolaegylet munkájának eredményeként két kápolna is épült a Jaraguá folyó két oldalán. A katolikus egyesülések vallási gondozását franciskánus papok vállalták. Az 1920-as évek elején lebontották az első kápolnát, a területén köztemető létesült. Azután 1922-ben megépült Santo Estevão (Szent István) településén a hasonló nevű templom egy különlegességgel, amelyről Pillerné Tirczka Éva számolt be érzékletesen a Brazíliai Magyar Hírlap hasábjain (1995): „Egy dombocska tetején állt a meglepően nagy, magas tornyú fehér templom (...) Két-két szobor van az oltáron (..). egészen magasan középen az oltár felett ott áll Szent István a magyar koronával a fején, egy nagy, széles pallosra támaszkodva (...), zöld ruhában van, rajta egy palást, ami belül fehér és kívül piros. Bajusza is van és szakálla, akárcsak az iskolai történelemkönyvekben”.15

A telepesek nem feledkeztek meg szabadidejük eltöltéséről, a szórakozásról sem. 1900 körül megalapították az Osztrák–Magyar Egyesületet azzal a céllal, hogy a „barátságot erősítse, dolgozzon a részvevők egységén”. Manapság a templomok mellett áll egy nagyméretű, több száz ember befogadására alkalmas deszkaépítmény, azaz barakk, amelynek „salão” (szalon) a neve. Az idő tájt a jaraguáiak Fischer kereskedő házának szalonjában rendeztek összejöveteleket, ahol „nem hiányzott a kártyajáték, a folklór táncok és mindenféle egyéb művészi megnyilvánulás.” Az I. világháború idején megszűnt ez a fajta társadalmi élet, ahogyan az Iskolaegylet is csökkentette tevékenységét, hogy aztán 1923-ban végleg megszűnjön. Rövidesen megalapítottak egy kerületi iskolát. A Társaság ekkor nekifogott, hogy felépítsen egy új templomot.

Tudnunk kell, hogy a II. világháború kezdetéig a kerület megbízottja rendszeresen kapott Magyarországról könyveket és újságokat. A jaraguái magyar kolóniát többször meglátogatták a magyar kormány megbízottjai is, így 1908-ban a királyi konzul, majd 1940-ben és 1941-ben Boglár konzul, utóbbi a frissen kinevezett nagykövettel, ifjabb Horthy Miklóssal.

 

Hogyan éltek a jaraguái magyarok az 1980-as években?

Schmöckel saját megfigyeléseire és Fischer Ferenc adataira támaszkodva írja: „A magyar közösség tagjai békeszeretőek, és rendezett viszonyok között élnek: többségük földműves, de van, aki fűrésztelepen vagy asztalosműhelyben dolgozik. Volt, aki magasabbra tudott törni, és ipari vállalkozásba fogott.” A földművelés háttérbe szorult, megindult az iparosodás, a fiatalok inkább az iparban vagy a kereskedelemben kerestek munkát.16

Nemcsak a megélhetési körülmények alakultak át. Schmöckel szerint „[m]a a dolgok megváltoztak, bár a vallási ünnepeken, amelyeket különböző közösségek rendeznek, még uralkodik a magyar, vagyis a ’hungaréz’ szellem, ahogyan itt magukat nevezik a magyar földről származó emberek.” Ez a szellemiség a viseltben és a társas összejöveteleken is tükröződött: „Léteznek még fényképek az emigráns magyaroknál, ami az újabb nemzedéknek ideát adhat arról, miként éltek őseik, amikor az első városi kerületet meg akarták építeni Ninow földjén, Szent Istvánban. Ez a katolikus és az evangélikus egyházközösségekhez tartozó telkeken jött volna létre, a Cacilda patak torkolatánál, ahol Georg Wolf impozáns építménye állt. Ott rendezték a hagyományos összejöveteleiket a helybéliek, akik teljes népviseletben jelentek meg, a legrafináltabb stílusú ruhákban, amelyet az elhagyott Európában hordtak.”17

A táplálkozás változatos, a vidék specialitása a túrós, a káposztás és a mogyorós strudel, mint ahogyan a kacsa, a csirke és a churrasco (lacipecsenye). Silva így ír a táplálkozásról: „A malomban őrölt kukoricaliszt vastagjából az olaszok polentát készítettek. A finomlisztből a németek és a magyarok levest és egy pudingfélét főztek. Ismét megkapták az egyedülálló kukusterz-et (kukoricalisztet), amelyet sóval ettek és amely az öregeket a búzára emlékeztette, ami a magyar vidéken termett. Ültettek, a föld adott és arattak. De hova helyezzék? Az asszonyok és a lányok mentek a malomba a kukoricalisztért az Ada folyón át. Wendelin Schmidt tanár úr, az öreg Gáspár fia, aki Santa Cruz önálló iskolájának magisztere volt, elmondta, hogyan készítették a ’hungaréz’ asszonyok ételeiket a Garibaldiba vivő vándorlás idejében. (…) Fogták a kukoricalisztet, elkészítették a masszát, reszelt burgonyával kelesztették, ízesítették zsírral, cukorral és sóval. A masszát aztán becsavarták caeté-levélbe, a vert padlóra fektették, majd parázzsal és hamuval borították. A hőre szükség volt, hogy a broa, azaz a mindennapi kenyér megsüljön. Később megismerték és termesztették a helyi gumós növényeket, az édesmaniókát, az édesburgonyát, a tárót, a jamot, az anagaritót, és a taiát. A dugványokat az Ada-folyónál élő, Pomerániából idetelepedett földművesektől szerezték be.”18

Silva érzékletesen írja le a magyarok lakodalmi szokásait: „Jaraguá koloniális vidékén voltak korszakok, amikor a telepesek egyáltalán nem használtak motorizált járműveket. A közlekedési eszköz a szekér volt és ritkán a trole, de azt is csak a jómódúak használták. Ezek a járművek, amikor esküvői menetet szállítottak, fel voltak díszítve pálmalevelekkel, fonott levelekkel. A szekereket színes szalagokkal és mindenféle virággal vonták be. Amikor a lakodalmi menet elhaladt, dudák hangjával és latin eredetű tűzijátékokkal búcsúztatták az ifjú párt. A tűzijáték és a dudálás az európai népek szokása volt, különösen Pomeránia és az alsó Rajna lakói között. Itt a koloniális stílusú házasság megvalósítása előtt a családok küldöncöket küldtek szét gyalog, vagy lóháton, hogy meghívják a különböző családokat a lagziba. A hírnökök fiúk és lányok is lehettek, akik szépen felöltöztek, feldíszítették magukat, mellükre virágokat, szalagokat helyeztek. A meghívott családok ilyenkor megvendégelték a hírhozókat, akik serkentő verseket mondtak a meghívottaknak.

Amíg a lakodalmi menet elindult a polgári és egyházi esketés helyszínére, az ifjú pár szülei előkészítették a lakodalmat. Az attól függött, hogy az evés–ivásra hány embert hívtak meg. A meghívottak sohasem panaszkodtak az ilyen fogások után. Még manapság is előfordul egy érdekes játék: a férfirokonok közül valaki körbead egy új éjjeliedényt, amelybe fehérbort töltöttek, melynek felszínén kis virslik úszkálnak. Kötelezően minden férfi kortyol belőle és kivesz egy virslit. A megmaradt finomságokat általában szétosztották a meghívottak, a főzőasszonyok és a közeli rokonok között.

Amikor az ifjú házasok megérkeztek a tanúk kíséretében már minden készen állt. Először a családtagok, a barátok és a rokonok üdvözölték az érkezőket nagy gesztusokkal és könnyes mosollyal. Szokás volt, hogy a meghívottakat zenészek fogadták és a szerint, hogy hogyan ismerték a muzsikát, teljesítették a vendégek kívánságait. Közben mondókákkal és éljenzésekkel fokozták a hangulatot. A ’hungarézék’ szokása volt az is, hogy mialatt az ifjú pár a meghívottakkal az első vacsorát fogyasztotta, ellopták a menyasszony cipőjét. A tanúk számára, akik általában a pár mellett ültek ez kritikus pillanat volt, hiszen a lopást csak az követhette el, aki az asztal alatt kúszva megközelítette és meglazította a cipőt, megkönnyítve ezzel a lopást. Ez többnyire akkor történt, amikor a szakácsok vagy szónokok hangoskodásukkal megzavarták az étkezést, megkönnyítve ezzel az újdonsült mátka cipőjének ellopását. Az egyik meghívottnak meg kellett becsülnie az ellopott cipő értékét és a vigyázatlan tanúknak ki kellett fizetni a kárt. Az étlapokon az ételek a bevándorlók szokásai szerint álltak össze. A magyar nép, amely még manapság is ezt a szokást folytatja ízletes ételek elkészítésével jeleskedett. Különösen a híressé vált Strudel-lel (rétes), polaschinkával (palacsinta), ’Zerrissene­hosen”-nel és a szárnyasok húsából készített levessel, amely, a balkáni vidékek híres fűszerével, a paprikával készült.”19

Schmöckel megemlékezik még egy érdekes lakodalmi szokásról: „Az esküvőkön, amelyek mindig nagyon vidámak, a palackokat színes szalaggal díszítik. A hangulat növelésére ezeket kézről kézre adják.”20

Silva röviden a temetkezési szokásokról is ír: „A felső Jaraguázinho vidékén a balkáni népek és a húngarézek temetkezési szokásaihoz tartozik ma is, hogy a vendégek a gyászban lévő család házához vonulnak a temetés után. Az asztalhoz invitálják őket és bőséges lakomát csapnak megöntözve erjedő itallal, amelynek neve must vagy vinhão (újbor)”.21

 A Délamerikai Magyar Hírlap gondozásában megjelent könyvek

A Délamerikai Magyar Hírlap gondozásában az 1950-es években megjelent könyvek

 

Részeredmények

Az eddigi brazíliai kutatást nem tekintjük többnek, mint terepszemlének, amely előkészít egy hosszabb és alaposabb vizsgálatot. Remélhetőleg 1998-ban sor kerülhet a terepmunkára. Addig is szeretnénk azonban felhívni a figyelmet néhány tanulságos szempontra.

A magyar hagyományok megismerését, visszatanulását célzó mozgalom kezdeményezői annyit tudtak, hogy őseik Magyarországról származtak, és ezért kézenfekvőnek tűnt, identitásukat  magyar hagyományokban horgonyozzák le.22 De valójában mit tudhattak Magyarországról, s arról, hogy mik a magyar hagyományok?

Többeket megkérdeztünk, mit tudnak az óhazáról. Egyöntetűen megállapítható, hogy szinte semmit: Magyarország földrajza, történelme, kultúrája ismeretlen a számukra. Volt olyan – 80 év feletti – beszélgetőtársunk, akinek az édesanyja esténként a magyar nyelvű Bibliából olvasott fel, de az illető, aki hungarézének nevezte magát, nem tudta pontosan, honnanszármazott, sőt aziránt érdeklődött, mi a neve annak „az országnak, amely Ausztria és Magyarország között van, és ahol svábok laknak”? A brazíliai magyar cserkészvezetőnek, Pillerné Tirczka Évának meg kellett mutatnia Európa térképén, hol található Magyarország.

Ami a nyelvet illeti, attól tartottunk, hogy Jaraguá do Sulban és környékén, ahol állítólag 1500-an vallják magukat magyar bevándorlók leszármazottainak, senki sem beszél magyarul. Az 1940-es évek elején Boglár konzul még magyarul beszélt a magyarok lakta falvakban – igaz, hogy már jobbára csak az asszonyokkal; még első számú kapcsolatával, Fischer Ferenccel is német nyelven levelezett. Magunk több tucatnyi emberrel beszéltünk, de csak ketten tudtak felidézni magyar szavakat (az egyikük néhány számot ismert, másikuk pedig egy fél káromkodást).

Olvashattuk, hogy a bevándorlást követően magyar telepesek kezdeményezésére alapítottak iskolát, hogy a magyarok gyermekei mihamarabb megtanulják a befogadó ország nyelvét, a portugált. Az is nyilvánvaló, hogy a szóban forgó területen a német kolonizáció volt a legerősebb. Ennek következményei manapság is megfigyelhetők, hiszen az ipar és a kereskedelem jelentős része német ajkúak kezében van. Mivel a német kolonizáció megelőzte a magyart, egészen természetes volt, hogy a Stengerek és Scheuerek német nyelvismeretük megőrzését életszükségletnek tartották. A nyelvi téveszmék közé tartozik, amit Tóth László jegyzett fel, hogy egyes idősebb jaraguáiak szerint a magyar csak egy nyelvjárása a németnek. A német ajkú környezethez való alkalmazkodásra egy apró példa a Vas család névváltoztatása. Vas a német fonetika szerint „fász”, ami nyilván sérthette a magyarul is értő füleket: ezért lett – az iratok tanúsága szerint – a Vasból először Vasch, majd Wasch.

A „hagyományok” kérdéséről bátran elmondhatjuk, legalábbis az eddigi felmérések szerint, hogy nincsen kitapintható „magyar” hagyomány, a Shils által megfogalmazott legelemibb traditum sem.23 Amikor telefonon São Paulóból koreográfust kértek, emögött az az egyszerű tény húzódhatott meg (amit Jaraguá egykori kulturális titkára is megfogalmazott), hogy „a németeknek, az olaszoknak vannak táncos ünnepeik, nekünk miért nincsenek?” A „nekünk” kifejezés jelzi valamiféle identitáskeresés kezdetét: kellett lennie valaminek, ami megkülönbözteti „őket” a német és olasz származású környezettől.

Jelen voltunk, amikor a Brazil–Magyar Egyesület elnöke, Hilário Scheuer nyilatkozott a Notícia című helyi lap újságírójának – már a cikk címe is sokat sejtető: „A magyarok visszaszerzik történelmüket”. Igen tanulságos, hogy az elnök milyen etnikai jellegzetességeket tart relevánsnak: „Hilário emlékeztet arra, hogy a területet kolonizáló három etnikumnak vannak saját jellegzetességei. Szerinte pl. a magyar ételek csípősebbek. A zenét elsősorban húros hangszereken adják elő, míg a németek inkább a harmonikát használják, az olaszok pedig főleg énekelnek.” Az ételeket illetően elsőnek a „Strudelről” szól, s azt mondja: „Sokan azt hiszik, hogy német étel, holott teljes mértékben magyar, biztosít minket Scheuer. A táncnak sincsen semmi köze a német és az olasz táncok lépéseihez és koreográfiájához, garantálja. Mi inkább a tenyerünket használjuk, magyarázza, és emlékeztet egy sajátosságra is: minden magyar katolikus, a legfőbb szentjük Szent István, ő volt az első király, akit 1000-ben megkoronáztak, aki elhagyta a nomád jellegzetességeket, és felvette a katolicizmust, mint Magyarország hivatalos vallását.”

Nem kívánunk a nyilatkozat minden tartalmi részletével foglalkozni, hiszen a jaraguái magyarok a hagyományalkotás kezdeti és meglehetősen törékeny szakaszát élik – csak utalok Hobsbawm megjegyzésére a szokások felülről lefelé „szivárgásáról”,24 és egyúttal Löfgren megszívlelendő gondolataira: „Egy többé–kevésbé mitologikus népi kultúrát elit kultúrává változtattak és így a ’nemzeti kultúrát’ szinte ’visszafejlesztették’ a népre...”25 Az elemzésnél figyelembe kellene vennünk Bíró Zoltán szavait is a közösségek létrehozásának kétféle igényéről: „Az egyik ’lentről’, spontán úton próbál olyan közösségeket létrehozni, amelynek a működést biztosító nyelvezete részben vagy egészében a népi kultúra elemeiből áll össze, míg a másik igény nyomán ’fentről’, adminisztratív úton érkeznek olyan késztetések, amelyek hasonló jellegű közösségeket kívánnak megteremteni.”26

Tekintettel arra, hogy az interjúkon kívül a jaraguáiak megfigyelésével szereztük a legtöbb információt, arra törekedtünk, hogy az augusztusi Magyar napot vizsgáljuk a legalaposabban. Az első, amit megfigyeltünk, hogy szervezet van a mozgalom mögött, hiszen az ünnepeket előkészítő bizottságban negyvennél több ember működött együtt, és mindenki pontosan ismerte és hajtotta végre a feladatát.

Mivel a táncünnepélyhez kapcsolódva mintegy ötszáz fizető vendégnek „magyar” vacsorát is felszolgáltak, érdekelt, milyen eredménnyel járt a két évvel ezelőtti oktatás. 1995-ben tanították meg ugyanis a São Paulóból érkezett magyar asszonyok a helybelieket magyar ételek készítésére – akiknek addig nem is igen volt fogalmuk a magyar fogásokról. Ebből a szempontból is tanulságos a Brazil–Magyar Egyesület elnökének a nyilatkozata – Silvia Pinter újságírónak – a tipikus magyar ételekről: „A legfontosabb és a magyarok által csodált fogások a következők: paprika (szárított és őrölt piros paprika), gulyás (leves marhahúsból burgonyával és sok fűszerrel), és a Veszprém (kacsa vörös káposztával).” Később még hozzáteszi, hogy „kedvelt ital a bor (különösen a tokaji), és a gyümölcspálinka.” Érdekelt, miként alkalmazták a helyi viszonyokhoz a tanultakat. Nyilvánvaló volt a törekvés a továbbadásra, de a tanultakat a helyi ízlésnek megfelelően kiegészítették. Így például köretként maniókát és édesburgonyát tálaltak fel. Egyik ételhez sem használtak paprikát, mondván az nekik „túl csípős”. Meg kell jegyeznünk, Jaraguá több üzletét is végigjártuk a főzéshez szükséges paprikáért, végül csak hosszas keresés után találtunk egy német gyártású, „gulyáshoz ajánlott” édespaprikát.

Ami a néptáncot illeti, azt az elképzelést, hogy az etnikai ünnepek velejárója a tánc és a muzsika, a korai leírások is jelzik. Ezekből kiderül, hogy a templomok mellett épült barakkszerű szalonokban már a kolonizáció kezdetén is rendeztek táncos mulatságokat. Hogy ma egy saját néptáncra alapított ünnepség létrejöhessen, keresniük kellett valamilyen etnikai fogódzót. Ez egyrészt egy mitikus népikultúra-elképzelésből fakadt, másrészt a többi etnikum ünnepségei által sugallt ideából, amely szerint mindabból, amit saját vagy őseik magyar kultúrájának tartanak, a néptánccal kell kezdeni az ismerkedést. A kutatás mostani stádiumában még nem világos, milyen tartalmak kötődhetnek a „magyar” ünnephez. Annyi bizonyos, hogy a helyiek azonosulni kívánnak ezzel a jelenség-együttessel, amely szukcesszíve megjelenő szimbólumaival hagyományteremtővé válhat.27 Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a század elején is voltak táncos mulatságok, bár nem tudjuk, ezeket kik rendezték.

Láttuk eddig, hogy milyen nyelvi, zenei és táplálkozási jellegzetességeket tartanak számon a jaraguái magyarok. Egyéb etnográfiai specifikumra a terepfelmérés során nem bukkantunk. Silva és Schmöckel leírásaiból igen kevés etnográfiai konkrétumot – mint például népviseletes táncmulatságok, lakodalmi szokások, tipikus ételek stb. – tudtunk kihámozni.28 Amikor Silva és Schmöckel azt írja, hogy „régen” és „egykor”, akkor nemigen tudunk korszakolni, azaz nem tudjuk világosan megállapítani, mikor koptak ki a hungarézék gyakorlatából az említett „szokások”. Bizonyos, hogy a nyelvi adaptációhoz hasonlóan kulturálisan is szükség volt az alkalmazkodásra, különösen a II. világháború alatt és után. Magyarország ugyanis a tengelyhatalmak szövetségeseként 1941-ben hadat üzent Brazíliának. Így nyilvánvaló volt, hogy – ahogyan ez São Paulóban is történt – megszűntek magyar szervezetek, bezártak iskolákat és más intézményeket.

 

A „hagyományok” tanulása vagy átvétele során sok jelenség természetesen változik, ahogyan Shils mondja, „anélkül, hogy átvevőinek ez különösebben feltűnne”.29 Az adaptív értékrendegyik jele, hogy pl. nemzeti szimbólummá válnak – az eredeti magyar zászló és címer mellett – a piros-fehér-zöld léggömbök és a háromszínű abroszok, amelyekkel a táncterem falát és asztalait díszítik. Ebben a közegben – a kazettáról hallható népzene, a népviseletes táncosok, a „magyaros” ételek együttese révén – olyan szimbólumrendszer uralkodik, amely – Bodó Julianna szavaival – „megteremti annak lehetőségét, hogy az illető kultúra értékként szereplő tényei megőrződjenek és továbbadódjanak”.30

A legjelentősebb brazíliai magyar kolónia, São Pauló-i vezetői szerint a jaraguái mozgalom „nagy jövő” előtt áll. Ezt nemcsak az jelzi, hogy két év alatt természetes szükségletté váltak a magyar összejövetelek, hanem az a tény is, hogy több fiatal elkezdett magyarul tanulni azzal a kifejezett céllal (amint ezt kameránk is rögzítette), hogy megvalósítsák „egyetlen álmukat”, éspedig hogy meglátogassák őseik földjét, Magyarországot.

 
 
Függelék
Kérdőív – Jaraguá, 1910-es évek (?)31
 
I. A magyaroknak (Ungaros) hány kápolnája található Jaraguá területén?
Négy, éspedig:
1. Garibaldi folyó - 2 család. 2. Szent István (No. 30.) - 70 család. 3. Szentháromság (No. 80.) - 45 család. 4. Molha folyó - 20 család (a telekhivatal szerinti számok)
II. A kápolnák állapota?
Majd mindegyik magánkézben.
III. Hány magyar telepes van?
Hozzávetőleg 160 család.
IV. Mélységesen katolikusok?
Kevésbé.
V. Magyarul, vagy más nyelven beszélnek?
Beszélnek németül és magyarul.
VI. Évente hányszor látogatják a papok a kápolnát?
Évente hatszor.
VII. Milyen nyelven prédikálnak a papok?
Németül.
VIII. Hány gyónás történik évente?
800-1000.
IX. Kifejezték óhajukat, hogy nemzeti, azaz brazil legyen a papjuk?
Sosem fejezték ki ezt a vágyukat.
X. El tudják tartani papjukat?
Nem tudják.
XI. Az olaszoknak hány kápolnája van a környéken?
Csak kettő.
XII. Hány család él ott?
70-80.
XIII. Hány más nemzetiségű katolikus család él ott?
Körülbelül 100, köztük német, olasz, lengyel és brazil.

 

A tanulmány eredeti változata megjelent:
Boglár Lajos – Kovács Katalin: Magyar hagyományalkotás Brazíliában.
MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpont, Budapest, 1999.
(Dokumentum-füzetek 13. Szerk.: A. Gergely András)
 

1. Tóth László: A búvópatak felszínre tör. Brazíliai Magyar Hírlap, 1995.

2. „Jelenleg feltehetően 1500 magyar leszármazott él a területen. Csak 25%-uk él a városban, a többiek távolabbi kerületekben, mint Jaraguá 84, São Estevão, Jaraguázinho és Ribeirão Rodrigues. Notícia, 1997. július 25

3. Boglár Lajos: Magyar világ Brazíliában – a múlt századtól 1942-ig. Szimbiózis, Budapest, 1997. 85.

4. Boglár: Magyar világ i.m. 86.

5. Piazza, Walter F. – Hübener, L. M.: Santa Caterina: história da gente. Lunardelli, Florianópolis, 1983. 52.

6. Pichetti, Antonio: História de Santa Catarina. Curitiba, 1970. 113.

7. Schmöckel, Eugénio Victor: A presença húngara em Jaraguá do Sul. Correio do Povo, 1987. VIII/8-14.

8. Schmöckel, Eugénio Victor: A presença húngara em Jaraguá do Sul. Correio do Povo, 1987. VII/25-31.

9. Schmöckel, Eugénio Victor: A presença húngara em Jaraguá do Sul. Correio do Povo, 1987. VIII/1-8.

10. Silva, Emílio da: O segundo livro Jaraguá do Sul: um capítulo na povoção do Vale do Itapocu. Edição do autor, Jaraguá do Sul, 1975. 124.

11. Piazza-Hübener: Santa Caterinai.m.

12. Silva: Jaraguá do Sul i.m. 112.

13. Silva: Jaraguá do Sul i.m. 124.

14. Stulzer, Frei Aurélio: O primeiro livro de Jaraguá. Vozes, Nitérói, 1973. 190-191, 208.

15. Pillerné T. Éva: Szent István templom Jaraguá do Sulban. Brazíliai Magyar Hírlap, 1995.

16. Schmöckel, Eugénio Victor: A presença húngara em Jaraguá do Sul. Correio do Povo, 1987. VIII/22-28.

17. Schmöckel, Eugénio Victor: A presença húngara em Jaraguá do Sul. Correio do Povo, 1987. VIII/8-14.

18. Silva: Jaraguá do Sul i.m.

19. Silva: Jaraguá do Sul i.m. 375.

20. Schmöckel, Eugénio Victor: A presença húngara em Jaraguá do Sul. Correio do Povo, 1987. VII/25-31.

21. Silva: Jaraguá do Sul i.m. 337.

22. Nyitott kérdés, hogy a részben sváb származású hungarézék miért nem a meglevő német csoportokhoz húzódtak? Hiszen „eredeti” nyelvük is egy német dialektus. Vagy talán éppen emiatt, mert dialektus és nem „tiszta” német?

23. „A hagyomány – a jelenben élő múlt, amely legalább annyira a jelen része, mint bármilyen újdonság.” Shils, Edward: A Hagyomány. Bevezetés. In: Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. Szerk.: Hofer Tamás – Niedermüller Péter. MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest, 1988. 32.

24. Hobsbawm, Eric: Tömeges hagyomány-termelés: Európa 1870–1914. In: Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. Szerk.: Hofer Tamás – Niedermüller Péter. MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest, 1988. 179.

25. Löfgren, Orvar: Gondolatok a nemzeti érzés kulturális szerveződéséről. In: Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. Szerk.: Hofer Tamás – Niedermüller Péter. MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest, 1988. 163.

26. Bíró A. Zoltán: Egy új szempont esélyei. In Néphagyományok új környezetben. Tanulmányok a folklorizmus köréből. Szerk.: Bíró Z. – Gagyi J. – Péntek J. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1987. 46.

27. Bausinger, H. – Jeggle, U. – Korff, G. – Scharfe, M.: Grundzüge der Volkskunde. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1993. 29, 255.

28. Silva: Jaraguá do Sul i.m. 337, 375.

29. Shils: A Hagyomány i.m. 33.

30. Bodó Julianna: Jelképeink szerepváltása. In: Néphagyományok új környezetben. Tanulmányok a folklorizmus köréből. Szerk.: Bíró Z. – Gagyi J. – Péntek J. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1987. 52-53.

31. Stulzer: O primeiro livro de Jaraguá i.m.

 
További felhasznált irodalom:
  • Boglár Lajos: Mítosz és kultúra: két esettanulmány. Szimbiózis, Budapest, 1997.
  • Cabral, Oswaldo R.: História de Santa Catarina. Editora Laudes, Rio de Janeiro, 1970.
  • Fischer Ferenc: Hol laknak a legrégebben magyarok Brazíliában? Délamerikai Magyar Hírlap, 1922.
    Fischer Ferenc: Magyarok Brazíliában. Délamerikai Magyar Hírlap, 1923. október
  • Horthy Miklós, ifj.: Honfitársaim! Délamerikai Magyar Hírlap, 1940.
  • Kovrig János: Brazíliai levél. Délamerikai Magyar Hírlap, 1923.
  • Kovrig János: Búzatermelés Brazíliában. Délamerikai Magyar Hírlap, 1938.
  • Kovrig János Bár ne jöttünk volna ki. Délamerikai Magyar Hírlap, 1939. február 5.
  • Kögl, Szeverin: Magyarok Brazíliában. Könyves Kálmán Szabadegyetem, São Paulo, 1992.
  • Péntek János: Előszó. In: Néphagyományok új környezetben. Tanulmányok a folklorizmus köréből Szerk.: Bíró Z. – Gagyi J. – Péntek J. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1987. 5-13.
  • Piller Gedeon: A Brazíliai Magyar Segélyegylet Emlékkönyve 19261996. São Paulo, 1996.
  • Rossel, Pierre: Tourisme, gastronomie et identité culturelle. In: Identité alimentaire et altérité culturelle. Eds.: Centlivres, P. – Christianat, J. L. Neuchâtel, Institut d'ethnologie, 1984. 141-157.
  • Schneider, Adolfo Bernardo: Povoamento – Imigração – Colonização. A Fundação de Blumenau (no vale do Rio Itajaí) e de Joinville (nos fundos de Termo, Município) de N. S. da (s) Graça (s) de São Francisco Xavier (ou de Assis) do Sul, 1983.