Jelenlegi hely

Magyar trilógia – fikciós-dokumentumban elbeszélve

Egy nemzeti örökség-kiállításról

 

A. Gergely András

 

Az alkotói víziók, asszociációk mintegy komplex beteljesüléseként, a harmadik színárnyalat tökélyének körüljárása, a szabadság szárnyas köreinek fölidézése már a kortárs magyar nemzetfogalom bűvkörébe csalogat, ahol valamely „etnikai táj” terpeszkedik vagy röppen a politikai földrajz mezőire, s az aktuálpolitikai szimbolizmus harmonikusan találkozik a magyar őstörténetbe plántált romantikus történetmesélés eszközeivel, a turulmánia és turanizmus kortárs politikai vallássá erősödésének pátoszával, intézményeivel, eseményeivel is, képanyagban rögzített szertartásaival is.

 

Időszaki múzeumot látunk a budapesti Politikatörténeti Intézet termeiben, fotókat és szövegeket, plakát-hatást és filmek múzeumát, élmény- és levéltárat, tárgykollekciót és mögöttes sejtelmeket, testet öltött fikciókat és divatba, emlékezetbe merevedett üzeneteket, politikai vezérkultuszokat és ezek „lecsordogálását” az értelmezői világ máskéntgondolkodói, narratív szféráiba. Közlés a közlésen hever, mintha elbeszélésre épített ál-narratívák, kultikus sekélyességek, vizuális toposzok kifordíthatósága, önnön történeti illúzió-tárukra épülő elvadult életérzések készlete lenne mindez. Talán még intenzívebben, sokkal átütőbben vannak kijelölve az alapozó körvonalak, az átélések lelkületeiben és a nemzeti kultuszok építésének (mintegy időtlen, kortalan, örök) szerveződési felületein egyaránt, ahol rendre kiütközni hajlamos az artisztikus/retorikus/narratív hatásegységek megannyi jele és kelléke, érvényességi (sőt szavatossági) ideje, lejárati bélyegzője és túlélő öröksége egyszerre. Láthatóvá, sőt kihívóvá válik az élmény, hogy a művészetekben nem sűrűbb talán az intellektuális, de evidensen sokkal mélyebb az emocionális töltet – s mikor mindez nyílt páncélsisakkal fölhasználható már a korszakos magatartási gerjedelmek kiaknázására, akkor talán már senki sem kérdez rá érdemben és elvitatóan arra, miként szembesíthető, vagy ki által tükrözhető a vizuális impresszió és intellektuális magyarázat, a közvetlen történetiség és a jóváhagyásával vagy ideologikus magasában efölé emelkedő, mindezt átlátó, híveket és áldozatokat szedő tünemény.

A német kezdeményezésű OFF-Biennale Budapest keretében sajátlagos „magyar trilógiát” hozott kiállításként a Magyar Képzőművészeti Egyetemen alkotó-oktató KissPál Szabolcs. Ebben a három-osztatú, térben is elkülönülő tárlatban a szembetűnő szerkezet jóféle kihívást közvetít, kép és képtár, muzeális örökség és tárgyi hagyaték érzelem-motiváló ereje, történeti anyag- és eszme-ébresztési hatásegysége mint valami pusztulásképtelen és egyúttal az időben is „hordozható örökség”, a látvány és közlés (eszmei-földrajzi) határokon és korokon átívelő szimbólumtára szerencsés ötvözetben kínálkozik. Képi-vizuális, sőt látványtrükkös megoldásai sajnos csak alig idézhetők ide a szövegszerű tálalásba, s még kevésbé a filmek anyagát vizuálisan tolmácsolva, de így is emlékezetes maradhat talán a látomásos és visszafogottan indulatos „doku-fikciós” tárlat, ahol a Nagyság és a Méltóképpeni Kicsinyítés összhatása teremt kellő távolságot az értelmező befogadó és a művészi megjelenítés intim találkozásához. A tárlat kulcskérdése szinte mindvégig a politikai gondolkodás történeti metszeteiből következő, idői eltérések dacára is az elbeszélésmódok kínos párhuzamaitól feszengő triumvirátusi tónusában van, mondhatnánk másképp úgy: a politikai eszélyesség és az értelmiségi felelősség, a belátás és az értelmezés, az uralmi integráció és a csinált asszimiláció kérdéskörétől a társadalomkutatás mediatizált szféráiig, a generációs kilátástalanságoktól a közösségfejlesztésig, vagy társadalmi részvételi kutatások anyagáig egy sor olyan témakör hangolódott itt egyetlen kiállítási térbe, melyek mögöttese minden bizonnyal az Alkotó habitusában, múltjában, esetleg „elborult agyában” van.1 A termek időben eltérő sorozata folyamat-mivoltában is erőteljesen fejezi ki uralkodó politikák, lapos ideológiák, szégyenletes eszmetörténetek és harsány politikai víziók kiszélesedő mentalitás-légkörét. A politikai aktivizmusban roppant kreatív alkotó, a marosvásárhelyi születésű és Kolozsváron szocializálódott, konceptuális műtípustól a filozofikusan hangolt, de politikai szabadszólásig fokozott életút felé eltérő „lázadó aktivista” Magyarországon már a kultúrpolitikai gyalázatok kritikáit fölmutató Szabad Művészek csoport alapítása felé jutott tovább, egyúttal a kihívó megoldások, eleven emlékművek (Remény, 2014; TÁP Színházi hangjáték; Harmadik Szektor flashmob; Eleven Emlékmű protest) és megannyi más protestálás révén szerzett „hírhedett” elismertséget.

A műhegyektől a politikai vallásig. Szakadék lelet

A műhegyektől a politikai vallásig (Magyar trilógia). Szakadék lelet (Zellei Boglárka felvétele. Forrás: OFF-Biennálé Budapest Archívuma)

E kiállítói térben nem direkt módon ráhangoltan, de a képek és képzetek mögül minduntalan kikukucskálóan van jelen az emlékezet muzealizálásának egész problematikus sugallata, számos emelkedetten hitvány, szégyenletességében is kimódolt változata, amelyek részint a szövegszerű közlésekre, részint ezek képi kontrasztjaira, részben meg e két közlésmód idői torzulásaira fókuszáltak. Maga a tárlat mint vizuális körkép is fölteszi a kérdést: ha régmúlt analógiák kínálják talán magukat az utókor kritikája elé, mit is kezdhetnénk az alkotó énjének vízióival, ennek társadalmi hatásaival, s e tárgyak meg víziók társadalmi valósága közötti kölcsönösséggel, a múló korokra rímelő jelenbeli közlés és a műalkotás motiváltsága körüli keletkezés-történet eltérő dimenzióival…? Vagy miképp nyerhetnénk ki a kortárs üzeneteket anélkül, hogy szimpla meggyőzéssé fokozzuk le a műalkotások közötti áthallások, olvasatok, értelmezési kódok tömegét, s mindazt, amit nem véletlenül rejt egy-egy mű magában…?

A fentiekkel talán kellő mennyiségű talányt vetettem itt az Olvasó elé, de nem ok nélkül tettem. Nem könnyű „univerzális” választ adni e magatartási és értékközvetítési kérdésekre, s lehet, már a kérdés sem jó vagy kellőképpen teljes. De nézőként fölmerül az emberben a politikai korszakok, ideológiák, eszmekörök és harsányságok befogadói oldalának megannyi variációja, tükröződése, visszfénye, tolakodó hangja, már-már kínos szaga is. Ezek között és mögött kézenfekvően föllelhető, vagy legalább időről-időre megnyilatkozik az a nemzetfogalom-befogadási érzékenység, mely nem ritkán történelmi rítusok, komplex szertartások, rávezető és elkalandozni hajlamos interpretációk közegében találja meg üzeneteit. Ilyen formajáték, művészeti performansz és intellektuális élményanyag lakozik ebben a kiállításban, ahol KissPál Szabolcs „doku-fikciós” projekje a két világ világháború közötti történeti időszak intim huzalait és eldurvuló közlés-szálait tekeri föl egy izgalmas közlés-építménnyé, mégpedig a Trilógia fogalmának megfelelő hármas szövedékben.2 S bár kiállítás ez, benne látható, s nem mindig egészen megfogható műtárgyakkal, de a szövődmények gazdag intellektuális és morális kihívásaival teszteli érzékenységünk és értelmezési vehemenciánk értékállóságát… Múzeum egyképpen, de önképünk muzealizálása is egy másik oldalról, s korszakos lenyomat is egy harmadik aspektusból. Ezért is „ébresztő” szinte már a földszinti kiállítótérben zajló permanens vetítés, amely az alap-üzenet szempontjából sem minden lélektani tanulság nélkül való képződmény: egy fikciókkal ékes, narrált dokumentumfilm a budapesti Állatkert új konstruktumáról (1912), az erdélyi Egyeskövet mintázó műszikla építéséről, melynek tökéletesen megvoltak nemcsak hasonló állatkerti analógiái az akkori világ más tájain is, de mindez a korabeli közlésmódokon fényesen kifejezni volt hivatott az Erdéllyel, Nagy-Magyarországgal, mintákkal és érzelemdús példakövetéssel megrakott erődítményezést, várépítést, magasra törekvést, hatalmi hübriszt, uralmi reményeket és diadalittasságot is.

A műhegyektől a politikai vallásig. Részlet a Szerelmes földrajz című videóból

A műhegyektől a politikai vallásig (Magyar trilógia), I. rész. Képkocka a Szerelmes földrajz című videóból, 2016. (Forrás: OFF-Biennálé Budapest Archívuma)

A „Tri”-logikus építményben ez a bevezető-felhangoló képi narratíva-elem még csupán a szeánsz kezdetét idézi, a trikolór életreménységét sugalló vérbő színteret, majd ezt követi egy következő, emeleti térben a trikolóros össz-érzületi kiegészítés második, makulátlan tónusa, a Turul-mítosz égre röppenésének kezdeteitől egészen napjaink szertartásaiig, ugyancsak dokumentum-fikcióként, antiromantikus stilizációk modern narratíváival, a politikai diskurzusok vizuális előtolakodásainak megannyi bombasztikus példájával – s ugyancsak filmi kultusztárgyként, egyúttal kompendiumként, összefoglaló üzenetként is, egykori és jelenkori analógiák, olvasat-párhuzamok, jelentés-konstrukciók félelemmentes megjelenítődéseként is. Az alkotói víziók, asszociációk mintegy komplex beteljesüléseként, a harmadik színárnyalat tökélyének körüljárása, a szabadság szárnyas köreinek fölidézése már a kortárs magyar nemzetfogalom bűvkörébe csalogat, ahol valamely „etnikai táj” terpeszkedik vagy röppen a politikai földrajz mezőire, s az aktuálpolitikai szimbolizmus harmonikusan találkozik a magyar őstörténetbe plántált romantikus történetmesélés eszközeivel, a turulmánia és turanizmus kortárs politikai vallássá erősödésének pátoszával, intézményeivel, eseményeivel is, képanyagban rögzített szertartásaival is. Tárgyi fohászok, műmagyar faragványok, képi és manipuláltan vizionált lenyomatok, videofelvételek és fotók idézik itt a trikolór harmadik, immár szabadságosságában is alpárian naiv, de végtelenül öntetszelgő tónusát, a műhegyektől a politikai hitvallásosságig talpra magyaros neofolklorizmus igazságait.

Vélhetően nem vészterhes részletkérdés, hogy milyen alapon „ragozza” nemzeti múltunk e fals és fennhéjázó mivoltában is muris dokumentumait a művész – ha az emlékezőközösségi tagság a nézői pozíció akár heveny megnyilvánulást igényel is –, és miképpen önti lábunk elé a nemzeti ideológia bekebelező vagy kizáró formáinak, testesülésének és sodrásainak akut paradoxonait. Az emlékezőközösség és élményközösség mindenkori érintettsége éppúgy, mint megosztottsága, politikai lélektani tagoltsága, kultuszépítő és imázsrontó kölcsönhatásainak küzdelme persze lehet alanyi költői szimbolizációs gesztus, lehet antiintellektuális vagy ellenkulturális kihívás, de mindezek életszerű, élményközeli interpretációja már nemcsak korélmény, hanem KissPál Szabolcs esetében művészi vállalás is. Olyan, amellyel lehet azonosulni és ellene dúlni-fúlni, s lehet újraértelmezni vagy megmosolyogni tartalmait, de a kortárs kísérleti vizuális narratívák között mindez azért is szól az integráció, érintettség, bevonódás és részvételi késztetettség tónusában, mert az alkotó maga is (egykor) erdélyi művész, kísérletezési és földrajzi határokon is átkelt „jövevény”, kinek installálódását, pályaképét, beilleszkedési perspektíváit mind a korosztályi, mind a tudásterületi, mind a nemzeti narratívát erőnek erejével torokba préselő uralmi szlogen-tár egyformán nehezítette, vagyis egészében lehet akár idegen, korlátozó és elidegenítő hatású, akár műmosolyt serkentő vagy szánakozó tónusú válasz is. A vérre, „erdélyi véreinkre”, lovasnomád pusztai műhagyományra és viharvert neofolklorizmusra hangolt új nemzetépítés épp oly bombasztikus és irredenta (vagyis a szó eredeti értelmében: akarata ellenére idegen uralom alá került, „meg nem váltott”) a másik szomszéd felől nézve, mint az „elveszett szülőföld” visszaigénylését serkentő államnemzeti törekvések voltak bármikor is. Ennek szinte intim, de másik oldala felől nézve közbeszéd-szintű megjelenítése, a kettő közötti kontrasztok akcionalizmusba formálása méltó és komoly vállalás, aminek mindenekelőtt élvezői, átélői, elemzői lehetünk a kiállítás nyomán.

A műhegyektől a politikai vallásig. Trianon injekciós tű

A műhegyektől a politikai vallásig (Magyar trilógia) Trianon injekciós tű, 1930-as évek (Zellei Boglárka felvétele. Forrás: OFF-Biennálé Budapest Archívuma)

A műhegyek mint átvételek, „implikációk” és szimbolikus uralomkiterjesztések, jobbára a valódi kisstílűségek, otromba képtelenségek, hataloméhes és olcsó gesztusok aktusaitól növekednek heggyé és művivé. S ha máskor és másképp nem, talán akkor leginkább a Trianon „visszavétel és restauráció” tónusában hasítanak a Horthy-korszak műmagyar uralomkiterjesztési hőkölései közepette, miképp a kortárs narratívákban is teret követelnek. A „vér és anyaföld” ősiségére, örökségére és élesztésére buzduló nemzetlelkű akarat – bár mutat némi rokonságot az irredenta hajcihővel, árvalányhajas és turulszínező magasságosság-tudattal… – talán nem mindig volt harmóniában a plebejusabb néplélekkel, s a „Turul mint a nemzet megmentője” víziókkal, de mégsem húzódhatott a nemzeti szárnyas végtelenségig mitikus újraéledésének lehetősége mögé.3 A neopogány szertartások rendje és programossága éppenséggel a „költői” távolságot is mutathatná racionális nemzettudat és irracionális nemzetvízió között – de itt, a kiállítási anyagokon, képernyőkön, fotókon, kegytárgyakon és vizuális citációkon fölsejlő államiság csak kisebb részben tudott ezekig a főhatalmi magaslatokig szárnyalni. Szinte minduntalan feszengető a kérdés: tényleg nem látták ezek, mennyire nevetségesek, mosolygenerálók, félelem-gerjesztők mindezzel?

Persze, mindeme nagypolitikai játszmákban és tenger nélküli tengernagyságok egykori divatkorszakában a nemzetépítő turulisztáni konteók éppúgy hatásosnak és praktikusnak bizonyultak, mint ma, amikor miniszterelnöki szinten folyik a németekkel „közös múlt” fölemlegetése udvariassági látogatáson, virtuális származásközösség hivatkozása a „keleti nyitás” színterein, vagy a romániai magyarok támogatások általi megosztása államhűekre és kozmopolitákra, vagy az európai örökség-hagyomány bakancs-sarokkal tiprása mint a nyugati métely hárításának kényszere. Napjaink folyamatai persze gyorsulnak, hevesebb lelkesültségre kapcsoltak: már van parlamenti mumusunk, emberforma Ördögünk, kinek kiűzését egykor csak megkezdte az államiság szimbólumát teljes díszében körbejáró sámán szertartása a Szent Korona parlamenti installálásakor,4 de most már pártállami szintűvé lett a Gonosz, a Sátán, és talpnyalóinak ünnepélyes kiűzési esélye a Parlament deszakralizált teréből valamely rózsafüzér által is.5 Az érzelmek pszichológiája, a szimbolikus politika saját üdv-tere olykor kevéssé a lírai költők, sokkal többször a politikai haszonlesők birodalmának alapzatává tud lenni. A műhegyek építés-hagyománya és a politikai vallás kultuszépítési eszköztárának beemelése önnön tárgyi és történeti közegébe – vitriolos humorral fűszerezve a kiállítás helyszínén, sőt éppen az egykor pártállami kultuszépítő intézmény, a volt Párttörténeti Intézet termeiben és archív anyagainak most épp költöztetésre váró közegében…! – szinte alig mást tükröz, mint a valódi változásra képtelen, adaptálódni reménytelen államegyházi erőfölény kétes behódoltatását a primer politikai szolgaságba, meg az önreflexió nélküli politikai hitvallások örökérvényű pragmatikusságát.

Ahol ugyanis az újpogány létforma és világkép az államvallás szerepét is betöltheti akár, ahol a Trianoni Békeszerződés után megcsonkított Magyarország gyásza a műsziklák és műmagyarok tobzódásába képes csak frusztrációit elrendezni, ott a Turulnak is juthat érdemi főszerep. A nemzetmentő, államéltető, elitkonzerváló, békemilitarizáló szárnyas nemcsak a műhegyek lakosa lehet a jövőben, de talán a parlamenti tornyok, a budavári sétányok, a királyi díszparkok (ős)lakója, és a meritokratikus elit háziszárnyasa is. Ezt ugyan KissPál nem közvetlenül sugallja, de nem is igyekszik lebírni a (magyar) trilógia kifutásának, meglengetésének és győzelemre futtatásának asszociatív perspektíváit. Történeti támaszként semmiképp, ideológiai fogódzóként mint pótlék, s a nemzeti közérzet és életvilág-harmónia szempontjából meg egyenesen totalizáló hatásúan kelnek életre fotóin és filmjein a gárdák, fegyveres csoportok, iskolai lőterek, levente-nevelők, erőfitogtató hírek és szimbolikus politikai térfélen zajló kormányszintű botrányok bűvkörei, személyiségei, kultikus toposzai, nevetséges hübriszei...

KissPál filmjei, áldokumentumai, gyűjtött kincstára valóságosan is muzeális értékű. Nem csupán „politikatörténeti” értelemben, hanem kortárs magyar néprajz értelmében is, politikai kommunikáció vagy vizuális folklór szempontjából. Fikciói mellett a „formaalkotási hasznosság” végtelen és praktikus normarendje szinte süt képei és filmrészletei árnyalt válogatottságából, a kimódoltan és tudatos üzenetként vállalt intellektuális gesztustól, a vizuális líra képtelenségei felé közelítő analógiáktól. Ahogy vitéz és nagybányai, őfőméltóságú és lovastengerészi mivoltában Horthy „felavatja”, katonává teremti és hazaszolgálatra utalja a naiv parasztlegényeket, kikre újabb bércek hódítása, műsziklák visszavétele és valamely Emese álmának megvalósítása vár…, az már szinte kézenfekvő magyarázatot sem igényel, a nacionálsoviniszta érzelmek pszichológiájára utaló elemzés pedig mintegy kínálja is az állatkerti magaslattól a politikai felhőkakukkváráig ívelő turul-turisztikai eseményeket. KissPál korábbi munkái, Szerelmes földrajza, köztéri beavatkozásai, hang-installációi, háborús lövedékből formált gyertyatartója (hanukija), vagy akár az Európai Középidő látványos jóslata is mutatja, mennyiféle kultúra, miféle érzületek, jelképek és zúzódások formálják napjainkat.6

 
A szerző szociológus, kulturális antropológus,
az MTA TK Politikatudományi Intézet tudományos főmunkatársa
 

1. Dékei Kriszta: „Elborult az agyam”. KissPál Szabolcs művész. Magyar Narancs, 2015. máj. 14. [https://magyarnarancs.hu/kepzomuveszet/elborult-az-agyam-94928] (2018.12.13.)

2. A műhegyektől a politikai vallásig (Magyar Trilógia). Budapest, Politikatörténeti Alapítvány és Intézet, 2017. okt. 10. – nov. 3. [https://www.facebook.com/events/1906379139679294/] (2018.12.13.)

3. Lásd még ehhez KissPál Szabolcs: A lehullott turultoll felemelkedése. (Video, 19 perc, HD. A fotók forrása: Fortepan.hu) 2016. [http://www.mke.hu/node/29267/munkak] (2018.12.13.)

5. Lásd erről a kultúraszociológus, valláskutató Kamarás István reflexióját: Ördögűzés és imakommandó. Egyházfórum.hu, 2017. október 14. [http://www.egyhazforum.hu/index.php/15-online-rovat/vilag-nezet/423-ordoguzes-es-imakommando] (2018.12.13.)