Jelenlegi hely
Máma már nem hasad tovább?
(ferencpápista terápia-javallat a hasadásainkra)
Kamarás István OJD
Jó lenne olyan országban élni, ahol, Bibóval szólva nem kell félni; ahol ellenfelünket nem ellenségünknek tekintjük, hanem másképpen gondolkodó polgártársunknak; ahol nem sajátítják ki a „polgár”, „magyar”, „keresztény”, „európai”, „demokrata” jelzőket; ahol újra és újra átbeszéljük közös sorsunkat, ahol a mérvadó emberek nemcsak illetlennek, hanem erkölcstelennek is tartják a nemzetiszínűt árpádsávos zászlókkal überelő hazapuffogtatást.
„Békeharc”, „békepap”, „széncsata”, „mindennapok forradalma”, „békemenet”, „rezsiharc”, „békemenet”, „szabadságharc”, „erődemonstráció”, „védőbástya”: meghökkentő folytonosságot érezhetünk hat évtized lózungjaiban. Rövid epizódoktól (1956, 1989) eltekintve napjainkig jelenvaló a társadalmi egyensúlytalanság és békétlenség, a társadalmi hasadás: nemzetesek és liberálisok, kereszténydemokraták és demokrata keresztények, migránsbarátok és honvédők, dózsások és fradisták, gój-motorosok és biciklisták, zöldek és kopaszok, popperek és rockerek, Zeffirelli és Antonioni kedvelő, bólogató és protestáló protestánsok, ferencpápisták és igazi katolikusok. A nemzeti hasadás rendszerében az ellenzékem az ellenségem, de legalább is a rendszerem rendetlensége.
Ellenzék-testvér
1980-ban egy féllegális katolikus bázisközösségben tartott előadásomat követő asztal körüli szentmise könyörgésében egy főiskolás lány így fohászkodott: „Hálát adunk Néked, Istenünk, hogy elküldted közénk szociológus testvérünket, aki hozzásegített minket ahhoz, hogy pontosabb képet alkothassunk egyházunkról, jobban kiszűrhessük belőle azt, ami emberi, hogy többé ne istenítsük.” Akkor persze el nem tudtam képzelni, hogy tíz évvel később, a rendszerváltás első évében már Adj, Uram, nekünk ellenzéket! címmel fogok vitacikket írni,1 melyben az ima így szólt: „Adj nekünk, Uram, ellenzéket; testvéreket, akik megajándékoznak minket hibáinkkal!”. Országot járó religiográfusként olyasmiket tapasztaltam, hogy egy MDF-jelvényes „jámbor” hölgy mise (és áldozás) után rátámadt egy SZDSZ-jelvényes fiatalemberre, aki már tíz éve ministrált ott, fél éve SZDSZ-jelvénnyel a mellén, immár fiatal családapaként is, mert az utánpótlás akadozott, hisz az emdéefes hölgy kamaszfiai sem akaróztak szolgálni. Egyik neves, katolikusnak mondott (de legalább is templomba járó és KDNP-jelvényt viselő) politikusunk egy nagygyűlésen „megkérdőjelezte” a fideszes és eszdéeszes jelvénnyel misére járók hitét és jogosultságát. Az akkori katolikus berkekben is a liberálisok voltak a főördögök, akik „minden értéket relativizálnak”, „ellenzik az iskolai hitoktatást, megengedik az abortuszt”, és a „szabadosság, egyenlőség, testiség”-et hirdetik. Arról, persze, nem tudtak (amiről religiográfusként személyesen értesültem), hogy egyik legpatinásabb katolikus gimnázium először szavazó végzőseinek legnagyobb része az SZDSZ-re szavazott! Akadtak azért szép számmal mindenféle alördögök is: a kommunisták, a szocialisták, a jehovisták, a bulányisták és még sokan másik. A kiskunhalasi katolikus ifjúsági napokon a Katolikus Ifjúsági Mozgalom aktívái Életünk: Krisztus feliratú pólókkal ajándékozták meg az előadókat. Surján László nem tétovázott, levetve öltönyét, ingét, nyakkendőjét, helyben magára öltötte a pólót, vastaps kíséretében. A vastapsból azonban nagyon sokféle hangot véltem kihallani: a tanúságtétel meghatott elismerését meg „Most majd mi jövünk!” diadalittas üdvözlését is. Ekkor a katolikus sajtó a liberalizmus mellett leginkább az abortusz és a pornográfia ellen küzdött. Egy idős káplán szerint2 „küzdhetne még egyházunk az antiszemitizmus, a cigány-ellenesség, a langyosság, a szegénység, a teológiai provincializmus, a vállalkozóellenesség, az klerikalizmus és még sok minden egyéb ellen”. Vitacikkem akkor így fejeztem be: „Az ellenzék-testvér is Krisztus arcát viseli. Kritikusan néz ránk, majd a porba rajzol valamit, aztán azt mondja, »Az vesse rám az első követ, aki bűntelen közületek«”.
Máshová-tartozásaink összebékítése
A kilencvenes évek elején többekkel együtt töprengtem a különböző hovatartozások közötti hasadások betemetésének, áthidalásának hogyanján. Surányi Bálint kollégámmal „laboratóriumi kísérletét” végeztük el, amikor vitacikket3 írtunk ebben a témában, a következő felütéssel: „Mi ketten mások vagyunk. Egyikünk kelenföldi, másikunk »jött« (ment?). Egyikünk Fradi-, másikunk Vasas-szurkoló. Egyikünk első számú témája a vallás, másikunké az evilági viszonyok. Egyikünk hívó katolikus, másikunk agnosztikus. És még több tucatnyi eltérő hovatartozásunk van. Pontosabban: ezzel az írással, illetve előzményének tekinthető beszélgetéseinkkel már elkezdtük közös nevezőre hozni máshová-tartozásainkat, ugyanis mi ketten nem csak mások, hanem mi is vagyunk.” A közösben szerepelt a drukker, a szociológus, a demokrata. Megvallottuk, olykor nem egészen értettük egymást, ám mindkettőnket csábított a lefordítás, a megfejtés kalandja, és éltetett a megértés reménye. Mi akkor annak a − sokak számára normálisnak tűnő − fantom-világnak a kipukkasztásra szövetkeztünk, ahol olyan horvátoknak, akiknek addig eszükbe sem jutott bármiféle szerb-ellenesség, furcsa érzéseik támadtak a szerbekkel kapcsolatosan, és fordítva. Ebben a fantom-világban azok a katolikusok, akik elfogadták az ökumenét, azon kapták magukat, hogy nagyon szánni valónak tartják (az egyébként velük egyenlő) reformátusokat, mert szegényeknek csak két darab szentségük van. Az a szabaddemokrata, aki addig vassal-vérrel-vencsellővel harcolt a cigányokat sértő diszkriminációk ellen, sőt még a javukra történő pozitív diszkrimináció mellett is lándzsát tört, egyszer csak úgy érezte, hogy ezek után igazán nem érdemelte meg, hogy fia egy cigánylányt mutasson be leendő menyüknek. Ilyen öngerjesztő folyamatok csapdájából szinte csak emberfeletti erővel lehet kilépni. A megoldást, úgy gondoltuk, az önösségen felülkerekedő szeretetben találtuk meg, mely magában foglalja a szülői szeretet, a baráti szeretet, a hazaszeretet, amelyek azonban könnyen-gyorsan lealacsonyodhatnak: majomszeretetté, haversággá, nacionalizmussá. Leginkább az agapé-típusú szeretet teheti lehetetlenné azt, hogy ki lehessen játszani egymás ellen a szerbeket és a horvátokat, a cigányokat és a magyarokat, a normálisokat és a deviánsokat, az istenhívőket és az ateistákat, a kereszténydemokratákat és a demokrata keresztényeket, Zeffirelli és Antonioni kedvelőit, a Vasas és a Ferencváros szurkolóit.
Szent István, Bibó, Nagy Szeder és Örkény szellemében,
2007-ben olvasótábor-mozgalmi harcostársam, Lukács László mint a kiskunhalasi jobboldali többségű önkormányzat a szocialista polgármesterének fideszes alpolgármestere engem kért föl a Szent István-napi ünnepi beszédre.4 A beszéd folytatása lett egy 1981-ben történt „akciókísérletnek",5 melyet el is meséltem az ünnepi grémiumnak. 1979-ben egy szociográfus-csapat tagjaként, az akkori viszonyokat tekintve átlagosnál nyitottabb megyei vezetők ajánlólevelével érkeztem Halasra. Az akkori helyi leghatalmasabbak, akár a Gogol komédiájában, először „revizornak”, vagyis szociográfusnak álcázott pártbizottsági felülvizsgálónak hittek, és szinte kérdéseinket megelőzve vallottak. Miután ebben a halasi komédiában az illetékesek megbizonyosodtak, hogy csupán egyszerű szociográfusok vagyunk, már nem csak mi őket, hanem ők is figyeltek minket. Amikor másfél-két év múlva befejeztük munkánkat, megpróbálták belőlünk kiszedni, hogy mit is láttunk meg belőlük. Nagy ravaszul felkértek minket (Varga Csabát és engem), tartsunk egy zártkörű TIT-előadást tapasztalatainkról a művelődési otthonban. Ehelyett mi bátor halasiak segítségével összehívtuk mindazokat, akikkel interjút készítettünk: a városi párttitkártól Nagy Szeder Istvánig, a helyőrségi művelődési otthon őrnagy igazgatójától a baptista lelkészig. Egy olyan együttes állt össze, akik még sosem voltak egy fedél alatt, akik közül többen szalonképtelenek, vagy egyenesen osztályellenségnek tekintették egymást.6 Az egybegyűlteket elneveztük, mert halálos komolyan így is gondoltuk, a városért felelős prominensek Nemes Tanácsának. Megvitatásra eléjük tártunk egy 64 pontból álló, szerintem máig aktuális javaslat-csomagot, melynek kulcsszavai: értéket hordozó többféleség, történelmi lecke, megfelelő tájékoztatás, demokrácia, természetvédelem, tehetségkutatás, alternatív kultúra, politikai görcsök feloldása, agora és egyeztetés. Idáig lehetett elmenni 1981-ben. Hamarosan kiderült, még eddig sem. Következett a tetemre hívás. Akárhogyan is, a történelemmel, az országgal, a politikával, az igazán nagy személyiségekkel én Halason találkoztam. A halasi tapasztalatok nélkül nem születhetett volna meg a Varga Csabával együtt írt Reformvár című politikai utópiánk,7 amelyet lelkesen forgatták a Bibó Szakkollégium diákjai is, köztük a mai Fidesz-vezérkar tagjai. Elmondtam az ünneplő halasiaknak, hogy a közel ötven interjúalanyom közül egyetlen olyan halasi vezetővel, diplomással, értelmiségivel sem találkoztam, légyen városi párttitkár, pártbizottsági samesz, alezredes, kiszes, szotos, agitpropos, akit nem tudtam volna várost és hazát gyarapító együttműködésben elképzelni.
Ezután felidéztem az ünneplők számára Bibó Uchróniáját,8 melyben a legnagyobb magyar politológus elképzeli, hogyan alakult volna történelmünk, ha a 15. században győz a zsinati mozgalom, ami nem csak a katolikus-protestáns, kapitalista-szocialista hasadást előzte volna meg Luther Szent Mártonnal, Kálvin Szent Jánossal, Rousseau és Zola püspökökkel, Marx páterrel, Uljanov pátriárkával, hanem olyan Európát eredményezett volna, melyből kimaradnak a jobbágyfelkelések, a diktatúrák, a világháborúk, valamit a nép- és fajirtások. Ebben a gondolatjátékban ugyanis az irónia és önirónia megakadályozza a társadalom szentgyörgyökre és sárkányokra hasadását. Az egy nyelvű és egy törvényű ország gyengeségét hangoztató szent királyunk ünnepén nem Intelmeit, hanem az István, a király rockoperát emlegettem,9 mint a meghasadt haza gyógyításának lehetőségét. A nevezetes királydombi előadáson jött létre szerintem az angolok feletti 6:3-as győzelem és az ’56-os forradalom után harmadszor a sokféleség nemzeti egysége. Előttem ült egy káplán ministránsaival, akik boldogok voltak, hogy egy diktatúrában végre egy keresztény szent lehet a főhős. Mellettem egy idős, rozoga munkásőr Kádárt és rendszerét látta megjelenni Istvánban és rendszerében. Mögöttem egy heavy metal fazonú társaság a fennálló rendszer ellen lázadó Koppányt éltette. Másik oldalamon egy középosztálybeli fiatalasszony Gizellával értett egyet, bizonygatva, hogy ő is mennyire unja a politikát, s helyette szívesebben csinálna férjével egy újabb kisbabát. A sokféle értelmezés kavalkádjában úgy jöhetett létre érzelmi egység, hogy a tömegeket megszólító műalkotás eredeti, merész és hatásos alternatívája volt mindannak, ami akkor kötelező, hivatalos, kincstári és szocreál volt. És akkor végezetül spontán módon, vagy a műbe beépítve, ki tudja, felhangzott Himnusz, amit, úgy tűnt, mindenki mindenkivel egységet vállalva szívből énekelt.
Beszédemet azzal zártam, hogy Szent István királyunk, az Uchrónia Bibója, Kiskunhalas Nagy Szeder Istvánja és a Magyar Pantheon Örkénye szellemében jó lenne olyan országban élni, ahol, Bibóval szólva nem kell félni; ahol ellenfelünket nem ellenségünknek tekintjük, hanem másképpen gondolkodó polgártársunknak; ahol nem sajátítják ki a „polgár”, „magyar”, „keresztény”, „európai”, „demokrata” jelzőket; ahol újra és újra átbeszéljük közös sorsunkat, ahol a mérvadó emberek nemcsak illetlennek, hanem erkölcstelennek is tartják a nemzetiszínűt árpádsávos zászlókkal überelő hazapuffogtatást; ahol nem nevezik az ünneprontó utcai randalírozást forradalomnak, ahol (ahogyan ezt Örkény megálmodta) a Magyar Pantheonban mindenkinek mindenki számára érdekes tárlója van a nemzet múzeumában; ahol nem csak az ősmagyarok, a kurucok, a székelyek és a wassalbertek az igazi magyarok, hanem Ottlik, Pilinszky és Kertész Imre is; ahol az iskolában az ember- és erkölcsismeret nem elszabotálható melléktantárgy; ahol egy olvasótáborban akár csak egyetlen egy résztvevő miatt a magyar és az uniós zászló mellett kiteszik a szlovák és a cigány zászlót is; ahol megérti katolikus plébános barátom, hogy egyáltalán nem indokolt (és a liturgiába sem illő), hogy minden egyes mise után elénekeljük a himnuszt, a szózatot és a székely himnuszt; ahol az igazságügyminiszterek mégis csak értenek valamicskét a futballhoz, de legalább is a zsidózó szurkolókhoz;10 és ahol a magamfajta utópisták egy Kiskunhalason valamit mégis csak megvalósulni remélhetünk mindabból, amiről a Reformvárban ábrándoztunk.
Számomra ez a délután a rendszerváltás utáni időszak ritka szabadság-epizódja volt. Az emelvényen utánam következő katolikus plébános (Fülöp Ernő) gondolataimra rögtönzött, és a jobboldali többségű képviselőtestület, jobbikosaival együtt, egyetértőn bólogatott.
Közös dolgaink
2010-ben Vitányi Ivánnal és Zsigmond Attilával hármasban (háromféle politikai hovatartozással) nekiláttunk egy Közös dolgaink című kiáltvány megfogalmazásának. Úgy gondoltuk, hogy történelmünk egyik legsúlyosabb fordulópontjához érkeztünk, veszélyzónába kerültünk, amikor a demokrácia útjáról letérve ismét egy populista diktatúrába futhatunk bele, amely nemzeties szólamaival, megalapozatlan ígéreteivel elkábítja a társadalom jelentős részét, de képtelen elvezetni az országot a fejlett országok családjába. A kiinduló helyzet felvázolása Vitányi diagnózisa alapján történt,11 mely szerint az 1990 óta eltelt 18 év óriási, pozitív, de még befejezetlen fordulatot hozott a magyar történelemben. Kiléphettünk a jobb és baloldali diktatúrák szorításából, megnyílt az esélye annak, hogy kitörjünk az évszázadok óta tartó fél-periférikus helyzetből, de a megvalósításban kevesebbet léptünk előre, mint szerettük volna. Eközben a 2010-ben hatalomra került kormány hatalmát a demokrácia korlátozására, fokozatos megvonására, a köztársaságnak egy új személyi uralommal, autokratikus abszolutizmussal való felcserélésére és bebetonozására akarja felhasználni. Úgy gondoltuk, az a legfontosabb, hogy megőrizzük a demokráciát, és megvalósítsuk a felzárkózáshoz szükséges reformokat. Úgy véltük, hogy a bibói félfeudális zsákutcás fejlődés perifériáról való elmozdulás csak akkor lehetséges, ha a nemzetet, a demokráciát és a modernséget egymást segítő folyamatoknak tekintjük, ha a képviseleti demokráciától tovább tudunk lépni egy olyan demokrácia felé, amely egyre nagyobb szerepet ad a civil részvételnek, a megegyezéses döntéseknek. Olyan politikai közéletre van szükség, véltük, amelyben az autentikus politikai közép erői ismét visszatérnek az értelmes, tárgyszerű párbeszédhez, és ezáltal minimálisra szorítják a politikai szélsőségek befolyását.12
A legnagyobb közös osztót jelentő értékek között − melyekről úgy véltük (mert önmagunkon és munkánkat segítő barátainkon is kipróbáltunk), hogy a hagyományos, a vallásos, a polgári, és a modern, sőt a posztmodern gondolkodás egyaránt elfogad és vall − a következők szerepeltek: a szeretet és a szolidaritás; a társadalmi és/vagy az Isten előtt való egyenlőség; a nemzeti, gazdasági, kulturális felemelkedés; az emberi viszonyok megjavíthatóságába vetett remény; a közösség szolgálata, a kompromisszum és a kiengesztelődés hajlandósága, mérték és minőség, valamint annak elfogadása, hogy nemcsak jólétre, hanem jól-létre, nemcsak egészségre, hanem egész-ségre is szükség van. Nemzetünk követendő legjobbjai között mi Szent Istvánt és III. Bélát, Nagy Lajost és Mátyás királyt, Bethlen Gábort és Rákóczi Ferencet, Kossuth Lajost és Széchenyi Istvánt, Bajcsy Zsilinszky Endrét és Nagy Imrét, Petőfi Sándort és Arany Jánost, Ady Endrét és Bartók Bélát, Jászi Oszkárt és Polányi Károlyt, József Attilát és Bibó Istvánt, Neumann Jánost és Szentgyörgyi Albertet, Antall Józsefet és Nyers Rezsőt emlegettük, akik példát mutattak abban, hogyan kell a legősibb, a legelemibb hagyományokat és a legmodernebb, sőt lázadó modernséget közös harmóniában összefoglalni.
A kiáltvány székesfehérvári kikiáltására különböző okokból nem került sor 2010 őszén, pedig Schweitzer József országos főrabbin kívül Beer Miklós katolikus, Fabinyi Tamás evangélikus és Steinbach József református püspökök is jelezték részvételüket. Végül − immár sokkal szűkebb körben, sokkal szerényebb körülmények között − 2012 tavaszán került sor a megnyilatkozásra. A meghívó így kezdődött: „Alulírottak, különböző civil és politikai szervezetekhez, vagy sehova sem tartozó emberek arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a nemzet és a társadalom jövőjét illetően – különbözőségeink megtartása mellett – meg kell találnunk az összefogás, és a közös fellépés útját. Hogy ezt megerősítsük összefoglaltuk azokat az elveket, amelyek a közös gondolkodás alapjául szolgálnak. Összejövetelünk címe: Rendezzük közös dolgainkat”.13 Ezután következett a kiáltvány erősen rövidített változata, a következő bevezetővel: „Mi, akik ezt a nyilatkozatot tesszük, különböző szervezetekhez, politikai és civil mozgalmakhoz, pártokhoz, egyesületekhez tartozunk – vagy egyikhez sem. Állásfoglalásunkkal azt jelképezzük, hogy az alapvető elvekben megegyezünk. Cáfoljuk azt – amire a nemzeti ruhába öltöztetett autokrácia hívei építenek –, hogy a demokrácia hívei nem tudnak összefogni.”
Felszólalásom címe A keresztény értelmiség feladata volt. Ha a teremtés alapvető minősége a jóság, akkor nincsenek keresztény értékek, vagyis csakis kizárólag keresztény értékek vannak, hiszen mindaz, ami érték, ami jó, ami Istentől akart, az mind belefér a kereszténységbe – idéztem Balázs Zoltán14 keresztény társadalomfilozófust. Beleférnek kiáltványunk konszenzus-értékei is, folytattam, majd − ismét Balázs gondolatmenetéhez kapcsolódva − arról szóltam, hogy természetesen vannak olyan értékek, melyeket a kereszténység különösen magáénak érez, mint az ember megváltottsága, a megbocsátás, a férfi és nő egyenrangú kapcsolata, a szabadság, a szabad választáson alapuló házasság, az egyetemes emberi szolidaritás, a betegek gyógyítása, a filozófia, a tudomány, az egyetemek, az intézmények által fenntartott társadalom és az erkölcsileg is elszámoltatható hatalom. Mindezeket nyilatkozatunk értéklistája jelentős mértékben tartalmazza.
A keresztény értelmiség egyik fontos feladatának a közéleti diskurzusnak animátorként, tolmácsként, nyelvújítóként való segítését tartottam, méghozzá − Horányi Özséb kifejezésével − a participatív kommunikáció jegyében.15 Másiknak az államon és az egyházon belül kisebb-nagyobb kontraszt-társadalmak létrehozását, a principium-morál helyett az alkotó etika jegyében, elkerülve a zárvány, a szekta, a kisebbik rossz, az evilági messianizmus és az utópikus ellenmodell buktatóit, ugyanakkor a jézusi utópia-horizont szellemében.16 Harmadiknak a megbékélés és a kiengesztelődés segítését, és ennek érdekében az ütközést jelentő dialógus felvállalását. Negyediknek a jövőre orientált ajánlattételt társadalmunknak, ugyanis számunkra Isten országa nem túlvilági álmodozás, hanem közös dolgainkban való fáradozás, struktúramegőrzés helyett struktúraalakítás, ami persze nem lehetséges társadalomkritika nélkül.
Keresztények a „keresztény Európában”
Valamikor a nyolcvanas években, amikor az MTA Művelődéskutatási Munkabizottságának titkára voltam Vitányi Iván elnöklete alatt, konferenciát szerveztünk Van-e szocialista kultúra? címmel. Kétféle elképzelés feszült egymásnak. Az egyik szerint ki kellene találni, hogy milyen is legyen az igazi szocialista kultúra. Mérei Ferenc ezzel szemben azt mondta − ártatlan képpel és gyilkos iróniával, de nagyon bölcsen − a szocialista kultúra nem más, mint ami itt és most van. Úgy vélem, némi megszorítással illik ez a keresztény kultúrára is. Azzal a különbséggel, hogy az olyan-amilyen keresztény kultúrában van egy (fölülről) ihletett szólam, aminek a következtében értékrendjét tekintve még az elvilágiasodott Európa is − nem csak elvileg, hanem de facto is − valamennyire keresztény maradt. Tomka Miklós szerint a „keresztény társadalom” átmeneti történelmi képződmény volt, mely immár nem lehet a jelen mércéje, mert már nincsen jelen a keresztény hitrendszerrel összefonódó és a kereszténységre támaszkodó plauzibilitási struktúra.17 Ugyanakkor a kereszténység − bárhogyan is, bármivé is alakult − mégiscsak az a világtörténelmi innováció, mely megváltoztatta a történelem menetét. Még a vallás- és egyházkritika lehetőségét is a keresztény civilizáció teremtette meg. Tomka szerint a kereszténység három kulcskérdésben hozott történelmi változást: az ember és világa értelmezésében (a szabad ember felelős erkölcsi lénnyé vált, aki a profán cselekvés által szentté válhat), a történelmi időfelfogásban és az egyén és közösség viszonyában (melyben a krisztushívő közösség a társadalom aktív, politizáló szereplője).
Bár az ateisták aránya Európában sosem volt nagyobb, mint öt százalék, a magukat vallásosnak tekintők aránya pedig Dél-Európában 75, Kelet-Európában 65, Nyugat-Európában 54, Észak-Európában 50 százalék. Csakhogy kétharmaduk-háromnegyedük már csak a maga módján vallásos, az egyházi keretekben történő, rendszeres vallásgyakorlás mindenütt rohamosan csökken, ami pedig a „visszavallásosodást” illeti, az leginkább fundamentalista módon történik. A magukat vallásosnak tartóknál nagyobb arányban fogadják el a Tízparancsolatból az európai nem vallásosok a negyedik, az ötödik, a hetedik és a nyolcadik parancsot. Bár az európai vallásosok közül legtöbben keresztényeknek vallják magukat, istenképük csak felerészben keresztény, mert felerészben deista. Csak alig több, mint egyharmaduk hisz a halál utáni életben, még kevesebben a feltámadásban, és hasonlóképpen rosszul vizsgáznak Jézus Krisztus istenemberségét tekintve.18
Bár a keresztény értékek többé-kevésbé fennmaradtak az összes földrész közül leginkább elvilágiasodott Európában is, tágabb hazánk mégis csak megszorításokkal nevezhető kereszténynek. Markáns kisebbségként maradtak még igazi keresztények, akik hatékonyan jelen vannak a sokelvű Európában, mint keresztény szólam, mint keresztény alternatíva, H. Büchele kifejezésével egy még csak nem is demokratikus, hanem krisztokratikus „kontraszt-társadalom”.19
Hasadások a szolidaritásban
„A kilencvenes évek elején a magyar társadalomban megélénkült szolidaritás tíz év elteltével nagyot csökkent (…) Ezzel együtt a tolerancia, a másik türelmes elviselése, szeretetben elhordozása is lényegesen alacsonyabb szintre süllyedt” – írta Borbély Szilárd még 2002-ben.20 Azóta a helyzet egyértelműen rosszabbodott. Mindennek antropológiai oka az − ahogyan ezt két évtizede Szilágyi Ákos21 megfogalmazta −, hogy a mai ember világában elszakadtak az egyes embert a létezésbe beleágyazó kötelékek, a szekularizáció és deszakralizáció eredményeképpen az ész „kiágyazódott” a transzcendenciából, és beágyazódott a személytelen-szellemtelen anyagias világba.
Amióta mérik, nem volt még olyan magas az idegenellenesség Magyarországon, mint mostanság.22 Az idegenellenesség mértéke éppen akkor szökött fel, amikor nálunk már sokkal kevesebb idegent lehetett látni, ugyanakkor idegenek ellen kampányoló plakátokat annál inkább. A Závecz Research a már jól bevált, Bogardus-féle társadalmi távolság skálával mérte az idegenellenességet, vagyis azt, hogy a kérdezettek elfogadnának-e szomszédjuknak például egy sokgyermekes családot, egy erdélyi magyart, egy homoszexuálist, egy cigányt, egy arabot.23 Ilyenkor szoktak pórul járni szegény nemlétező pirézek, de most a kérdezettek felénél még az amerikaiakkal is ez történt. Az emberek fele − fájdalmas ezt így kimondani − mára már cakk-pakk elutasítja a menekülteket,24 és a legutóbbi mérésben már nem a cigányok,25 hanem az arabok kerültek a közutálat élére 80 százalékos elutasítással, és a homoszexuálisokat is megelőzve a harmadik helyre kerültek a szíriai keresztények, amivel alaposan feladták a leckét az újdonsült keresztényüldözést üldöző államtitkárságnak. Nemkülönben a keresztényeknek. Mivel a lakosság kétharmada nevezi magát valamilyen értelemben vallásosnak, ez a halmaz jelentős részben bizonyosan átlapolja az idegenellenesek 58 százalékát, másfelől még inkább az arabokat, cigányokat és a szír keresztényeket elutasítók kétharmados-háromnegyedes halmazát. Tudjuk, hogy a belsődlegesen vallásosak (akik számára a vallás életük, személyiségük integráns része) az átlagosnál kevésbé előítéletesek, a külsődlegesen vallásosak (akik számára a vallás inkább a boldogulás eszköze) pedig az átlagosnál jobban, ám azt is tudjuk, hogy a belsődlegesen vallásosak az a vallásosak egynegyedét képező rendszeres vallásgyakorlók körében sincsenek többségben. Még ebben a körben is gyengül a „mindenkor bizakodunk” (2Kor 5.6) attitűdje, itt is növekszik a bizalmatlanság és bűnbakképzés, vagyis még a legvallásosabbak körében is számolnunk kell a Szalézi Szent Ferenc-i „mindenkit elfogadok útitársnak” habitus fokozatos romlásával.
Politikavallás a vezérdemokráciában
Carl Schmitt,26 a politika helyébe lépő vallás prófétája, a minden más különbséget háttérbe szorító barát-ellenség hasadás hirdetője, abból sem csinált titkot, hogy Jézussal szemben a Nagy Inkvizítor oldalán áll.27 Schmitt egyik legveszedelmesebb gondolata a politikai vezérnek Istenéhez hasonlítható szuverenitása, a kivételes állapot bevezetésére való feljogosítottsága, amikor is valóságos csodatevőként lehet, kell tisztelni őt. Szilágyi Ákos28 a magyar politikavallás tipikus jelenségének tekinti „a vezéri állam lelkéből lelkedzett civil szervezet"29 „zarándokút Magyarországért” elnevezésű békemenetét, amely azt bizonyítja, hogy nemcsak anyagi javakat lehet isteníteni, hanem politikai javakat, az ideológiai képződményeket is.
A valódi vallással versengő (és néhol egyenesen helyébe lépő) politikavallás határesetének tekinthető az Egyesült Államokban honos „civil vallás”, másképpen az „amerikavallás”. Abban az országban, ahol egyébként jóval nagyobb az egyházias vallásosság aránya, mint Európában, a hagyományosan vallásos hívők jelentős része egyben az „amerikavallásnak” is híve, akik szentül hiszik, hogy Amerika Isten új választott népe. Bár ez az ideológia összehozza a különböző felekezetű, de még a különböző etnikumú amerikaiakat, hasadást is eredményezhet, a legalsó rétegekhez tartozókat rekeszti ki, akik szegénységük miatt nem lehetnek igazi amerikaiak, mert nem lenghet kertes házuk előtt büszkén az amerikai lobogó.
Az „orbis christianus” és a „sacrum imperium” leáldozása
Ma nálunk is sokan azt várják a politikai hatalomtól, az államtól, hogy teremtsen rendet, jólétet és egészséget, a népegyháztól pedig azt, hogy imádkozzon ezért, amúgy meg lehetőleg tartózkodjon a közvetlen társadalmi-gazdasági-politikai kérdésektől, cserébe politikai vezetőink megígérik, hogy hazánk védőbástyája lesz a kereszténységnek. Csakhogy az a kereszténységnek J. B. Metz30 szerint egyfelől az egyház kritikai-felszabadító funkcióját, másfelől a szegényekkel való compassiot kellene felvállalnia. A megosztás és a megfosztás ellen protestáló katolikusként magam valami hasonlót hallok ki Ferenc pápa üzeneteiből.
A ferencpápai és az ehhez hasonló protestáns reformok szellemében önmagukat megújítani szándékozó hazai keresztény és keresztyén egyházak kulcsszereplői lehetnek társadalmunk gazdasági, társadalmi, politikai és − mindenekelőtt − mentális és habitusbeli kiegyensúlyozódásában. Csakhogy erre a mára már anakronisztikussá váló „keresztény társadalomnak” az állammal összeszövődő egyházai alkalmatlanok. Nem a vallásnak, nem is a keresztény vallásnak, még csak nem is az egyházias vallásosságnak járt le az ideje, hanem annak az ideológiának, hogy Isten Országa itt a földön a politika, az állam- és társadalomszervezés eszközeivel valósítható meg.31 Az „orbis christianus” és a „sacrum imperium” bármennyire is nagy horderejű utópiák voltak, mégis oda vezettek, hogy a vallás a politikai és társadalmi rendszer függvényévé vált. A „vallásosság” ebben a helyzetben nem annyira személyes döntés, hanem egy kultúrában, olykor éppen kultúrharcban való − végső soron választási lehetőség nélküli − részvétel. Lejárt mindkét societas perfecta, vagyis a mindenható állam és a struktúrakonzerváló egyház kora, figyelmeztet J. Kerkhof és P-M. Zulehner,32 és azt jósolják, hogy a hívő közösségek egyre inkább az önkéntes szervezetek formáját veszik föl egy pluralisztikus, sokvallású társadalomban. Minderről ma még a mai keresztény világban eléggé különböző mértékben vesznek tudomást.
Néhány közép-kelet-európai országban még ma is a plurális társadalomról tudomást nem vevő vallási és egyházi modellek bukkannak föl. Amikor Tomka33 még a felekezeti iskolákat is ide sorolja, hasonlóképpen érvel, mint T. Halík34 cseh püspök, aki nem azt az életformát tartja igazán katolikusnak, mely szerint a katolikus ember katolikus szülőosztályon születik, katolikus iskolába jár, katolikus cégnél dolgozik, katolikus kórházban kezelteti magát, katolikus klubban tölti el szabadidejét, és végezetül katolikus temetőben talál végső nyugalomra.
A „keresztény társadalom” utáni paradigmaváltó, valóban keresztény egyház nem lehet monarchikus szervezet, hanem krisztokratikus testvériség. Ehhez egyházainknak − miképpen Büchele35 megfogalmazta − egyfelől reálisan érzékelniük kell a jelenlegi helyzetet, másfelől megfelelő utópia-horizonttal kell rendelkezniük. Készeknek kell lenniük − elkerülve a kisebbik rosszat jelentő és az utópikus ellenmodellek választását − az alkotó etika szellemében való cselekvésre és a kontraszt-társadalom szerepre. A jövendőbeli egyházaknak megfelelő helyüket a civil társadalomban, annak animátoraként kell megtalálniuk. A hívő közösségeknek egyre inkább az önkéntes szervezetek és a bázisközösségek formáját kellene felvenniük. Egyházainknak − minél nagyobbak, annál inkább − a pártállam fogsága után ki kellene szabadulniuk − Lengyel László36 megfogalmazásával − a rendszerváltó államok fogságából is.
Keresztény habitus-reform
Legalább ennyire fontos a habitus reformja, melynek szerves része az emlékezet helyreállítása. Ebbe először is beletartozik az emlékezést szennyező történelemhamisításoktól való megszabadulás. Az emlékezés Metz szerint37 korántsem nosztalgia, állásfoglalás és cselekvés, ugyanis a vallás világába nem a vallási tanítás, az erkölcs világába pedig nem az etika révén jutunk el, hanem mindkettőbe a gyakorlás révén, mely leginkább az emlékezésen alapuló közösségekben működik. Metz szerint új egyházi spiritualitás a keresztények szabadságának lelkülete, ami ima és cselekvés egysége, ami nyugaton az elnyomott és elfeledett szabadságjogok cselekvő erővé formálása, a fejlődő országokban a szociális nyomor ellenében végzett szolgálat.
A „keresztény társadalom” utáni kereszténység jelei már hazánkban is felbukkannak, például jó néhány neoprotestáns egyház38 szegényeket, betegeket, elhagyottakat, fogyatékosokat, büntetés alatt állókat gondozó tevékenységében, mely minden esetben élő közösségekre épül, még akkor is, ha ezekből professzionális szervezetek és intézmények is kiépültek. Ilyen jeleket látok a katolikus váci egyházmegye pasztorációjában: az egyházmegyei cigánypasztorációs műhelyében,39 a drogos fiatalok Szegletkő Gyermekotthonában vagy az Egykereszt gitáriskolában. Beer Miklós püspök arra ösztönzi a hívő családokat, hogy patronáljanak egy-egy rászoruló családot. Muszlim menekülteket is szívesen látna az elnéptelenedő nógrádi falvakban.40
Ritka ma még a hivatalos szegényellenes elveket és gyakorlatokat kritizáló fellépés, melyre a „mozgalmi egyház” képviseletében vállalkozott, nevezetesen a Szent Egyed Közösség, akik politikai fellépés formájában tették konkréttá a Jézustól tanult szeretetet. A parlamenti képviselőknek címzett, kifejezetten politikai nyilatkozatukban megdöbbentőnek és elfogadhatatlannak tartották az országgyűlésnek a közterületen életvitelszerűen lakók elleni fellépését.41
Megemlíthetném még a jelek között − ha tetszik, eléggé önkényesen kiragadott példákként − a Sacré Coeur apácák és a jezsuiták lelkiségi központjait, a meleg embereknek hitük megélésére teret és közösséget kínáló Mozaik Közösséget, a Pál Ferenc körül kibontakozott mozgalmat, a kaposvári Varga László közösségek közösségéből összeszövődő egyházközségét, a protestáns berkekből pedig a már említetteken kívül a fiatalos és dialogikus evangélikus egyetemet, a reformátusoknál Hajdú Zoltán Levente szóládi és Steinbach József balatonalmádi, az evangélikusoknál Donáth László csillaghegyi és Smidéliusz Gábor Deák téri gyülekezeteit, az adventisták terézvárosi gyülekezetét, valamint Iványi Gábor többfunkciós közösség-hálózatát.
Hogy mindez már elég sok, vagy éppen eléggé kevés, hogy már túl későn, vagy még éppen idejében történik, azt társadalomtudományi eszközökkel eléggé nehéz megállapítani. A zsidó származású párizsi bíboros, Jean-Marie Lustiger meghökkentő kijelentése szerint azonban „a kereszténység még gyermekcipőben jár Európában, virágzása csak most kezdődhet”.42 Mit mondhatunk erre? Hiszem, mert lehetetlen? Hiszem, mert lehetséges?
Cím nélkül (Illés Anett felvétele)
Ferencpápista reform
„Az egyház nem fél »bepiszkolni kezét« a családról való élénk és nyílt vitával”, „nem kellenek üdvösségellenőrök”: ehhez hasonló intelmekkel próbálta felrázni Ferenc pápa a Családszinódusra érkezett bíborosokat. Azzal, hogy mindenkit meghallgat, mindent demokratikusan megbeszél, a „baloldali” (mert a szegények, a kirekesztettek, a kizsákmányoltak mellett a jézusi radikalizmus jegyében szolidaritást vállaló) ferences-jezsuita egyházfő saját magának állított csapdát: hozhatna (mint elődei közül többen megtették), de nem akar a kisebbség nevében dönteni. Ha dönteni nem is, politizálni annál inkább. Ezt tette az Evangelii gaudium enciklikájában megfogalmazott kapitalizmus-kritikájában, a Laudato si című teremtésvédelmi enciklikájában, a civil mozgalmak képviselői előtt elmondott Santa Cruz-i kiáltványában vagy a washingtoni Capitoliumban és az ENSZ-ben elhangzott, kifejezetten politikai beszédeiben. Mindezek együtt azt sugallják, amit a pápa Bolíviában kereken ki is mondott: rendszerszintű változásra – vagyis rendszerváltásra – van szükség az egész világban, és strukturális hibák sürgős kijavításában az egyházaknak is tevékenyen részt kell venniük. Jézusi radikalitása miatt hol a liberalizmus, hol a marxizmus gyanújába keveredik. Kétségkívül hatott rá a felszabadítás teológiája, de társadalomkritikája egyértelműen erőszakmentes: energikus cselekvéssel kíván föllépni a liberalizmus túlhajtásai, a szocio-ökönómiai helyzeten felülkerekedő pénzuralom, egyáltalán az öncélú, és nem az emberi méltóságot szolgáló gazdaság és politika ellen. És ebbe még az olyan „szentferenci bolondság" is belefér, mint paraguayi beszédében hangzott el tőle: „Csináljatok olyan rendetlenséget, amely felszabadítja a szívet, együttérzővé tesz bennünket, reményt ad nekünk!” Míg Assisi Szent Ferenc mozgalma az anarchista (vagyis mindenféle világi és egyházi hatalom ellenében fellépő) szegénység-mozgalmak egyik hajtása volt, Ferenc pápa – amellett, hogy a bíborosok többségéhez képest afféle „szentferenci istenbohóca” − nem csak lágyszívű ferences, hanem nagyon okos (és ravasz) jezsuita, aki pontos diagnózist és terápia-javaslatot kínál.
Otthonnélküliség, munkanélküliség, emberi méltóság nélküliség, új gyarmatosítás: így szól a pápa diagnózisa. És a terápia-javaslat: mindezek megszűntetése igazságos elosztással a mértékéletesség és az emberi méltóság jegyében, az életminőséget (benne elsősorban az emberi kapcsolatok minőségét) az életszínvonal fölébe helyezve, a világot nem uralmunk alá hajtva, hanem vele csereviszonyba kerülve. A pápa nem egyszerűen összefogásra és a teremtett világ védelmére szólít föl, hanem a teremtés munkájában való tevőleges részvételre. A hatvanas évek végétől a Földanya a New Age és az újpogányság egyik kulcsfogalma lett, most a ferences-jezsuita pápa visszaveszi, „visszakereszteli”, és nem is akárhogyan: az „Isten nevében” kér mindenkit a Földanya megvédésére. Azt hangoztatja, hogy még a legelesettebbek is kezükbe vehetik sorsukat. A jezsuita Ferenc pápa ferencessége mentes az érzelgős ájtatosságtól, a kirekesztő kapitalizmus embertelensége elleni harcban nem tartja elegendőnek az eddigi jámbor jótékonykodás valamivel buzgóbb folytatását, hanem a célok és prioritások átrendezését, az egyház- és kormánypolitikák alapos átalakítását sürgeti, méghozzá az igazi áldozathozatal jegyében.43
Nagy kérdés, hogy a tabudöntögető Ferenc pápa felfogásával mennyiben tud és/vagy akar azonosulni a magyar katolikus egyház. Változik-e bármi is benne vagy éppen olyan külön utas marad-e, mint amilyen mostanság a magyar kormány? Miért van az, hogy a Magyarországon is tapasztalható népszerűsége mellett hazánkban még az agnosztikus humanisták, a protestánsok, a zsidók, a krisnások és a buddhisták közül is sokan jobban azonosulnak Ferenc pápa egyes elképzeléseivel, mint a katolikusok jelentős része, élükön püspökeikkel? Ugyancsak zavarba ejtő az a tény, hogy a katolikus hívek között még rajongói is alig tudnunk valami érdemlegeset Ferenc pápa rendszerváltó törekvéseiről. A többség számára ő egy aranyos öregúr, aki mindenkit szívélyesen megszólít, mosolyogva meghallgat, megsimogat. Személyéhez nagyon sokak számára nem kapcsolódnak reformok, feladatok és a „változtasd meg az élted” parancsa. És ha igen, az pedig éppen elbizonytalanítja a biztonságos hagyományokra támaszkodókat, akik inkább azt szeretnék, ha ebben a viharos, válságos és „szabadságharcos” időben egy határozottan, kemény kézzel kormányzó pápa jelentené a kapaszkodót. Számosan nyíltan ki is mondják: a pápa tegyen rendet a Vatikánban, minket pedig hagyjon békén. A hazai „mélykatolikusok” számára pedig egyenesen gyanús az a pápa, aki ennyire megnyerte a baloldaliak, a liberálisok, az agnosztikusok és a protestánsok tetszését. Ők azok – köztük többen püspöki karból is −, akik a menekültügyben a pápával szemben a „hont az illegális bevándorlóktól megvédő”, erőskezű politikusok mellé sorakoznak fel, és (mint Kiss-Rigó László püspök tette) kijelentik, hogy „az argentin pápának” (európai konzervatív ellenfelei nevezik így) fogalma sem lehet arról, miféle „migráns határdúlás” folyik déli határunkon. Mindez persze érthető, hiszen az elmúlt másfél évszázadban a magyar katolikus egyház rendre saját képére formálva értelmezte a pápai üzeneteket, gondosan kiszűrve közülük a reformokra buzdítókat, és sokan még a Zsinat után sem merik, vagy akarják elhinni, hogy a katolikus egyház tényleg elindult a triumfalizmustól az „üdvös decentralizáció”, a demokratizálódás felé. Így aztán a hazai katolikus hívek jelentős része Ferenc pápából leginkább még a „lélekreformert” fogadja be, és a rendszerváltást sürgető üzeneteket blokkolja.44
Partikularitás és egyetemesség
A német vallásszociológus Hans Joas45 is elavultnak ítéli mind a „keresztény társadalom”, mind a „keresztény Európa” koncepciót, és nem osztja Novalis vízióját, mely szerint a fényes középkor és az egoista, anyagias jelenkor után egy nemzetek fölötti európai állam jön létre, melyet a megújuló kereszténység tart össze, mely megszűnteti a felekezeti megosztottságot. Ugyanakkor határozottan úgy véli, hogy maradt helye és feladata a keresztényeknek Európában, hogy az európaiság és a kereszténység között nem csak hasadék keletkezhet, hanem áthidalás is létrejöhet. Nem ért egyet P. Bergerrel, hogy az elhatalmasodó posztmodern esetlegesség miatt lehetetlenné válik a szilárd értékkötődés. Szerinte a hit nem az esetlegességgel való megbirkózás módszere, hanem az esetlegességhez fűződő sajátos viszony feltétele, ugyanis létrejöhet a kontingens bizonyosság, mely tudatában van saját kialakulása esetlegességének. Mivel a hetvenes években összeomlottak a teleologikus és evolucionista gondolkodási minták, az esetlegesség feldolgozása csak egy új narratíva révén lehetséges. A fokozott kontingencia Joas szerint nem veszélyezteti, hanem éppen katalizálja a kötődések, éppen a vallási kötődések kialakulását.
Joas nem a különböző vallások és nem a különböző kultúrák között látja a hasadást, hanem az egyik oldalon hívő és nem hívő univerzalistákat lát, a másikon hívő és nem-hívő anti-humanistákat. Az univerzalizmus jegyében álló legerőteljesebb személetmódnak még mindig az Evangélium üzenetét tartja. Így aztán Joas nyomán megkockáztathatjuk, hogy talán éppen mi (az amerikaiaknál kevésbé vallásos, de egyetemesebb) európai keresztények adhatjuk ki a jelszót: Világ univerzalistái, egyesüljetek!
Ami a hasadásokat megszűntetését illeti, az helyzet eléggé reménytelen ahhoz, hogy reménykedjünk. Az „Ugye, papa, hoztál valamit?” nem reménykedés, hanem valószínűség-számítás. Az a reménykedés, hogy a papa egyszer mégis csak hazajön. A szociológus illetékessége a reménykedés valószínűségének kalkulálására terjed ki, a „Máma már nem hasad tovább” őnála is inkább csak reménykedés, mint százalékokban kifejezhető valószínűség.
a Pannon Egyetem Antropológia és Etika Tanszékének ny. egyetemi docense
1. Kamarás István: Adj, Uram, nekünk ellenzéket! Magyar Hírlap, 1990. okt. 6.
2. Aki panaszolta, hogy ezt csak nekem mondhatta el.
3. Kamarás István – Surányi Bálint: A fantom szétpukkant. Napi Gazdaság, 1992. ápr. 10.
4. A következő szavakkal: „Vallásszociológusként, pedagógusként is volna talán mit elmondanod a halasiaknak a múltról és jövőről. Igyekszem a napi politikát kivonni a 'forgalomból', a párbeszédre, a civil érdekekre támaszkodni a városi ügyekben. Az ünnepeinket ki szeretném vonni a formalitásból, és valóban igénylem, hogy ne csak a bennszülött kultúra és nézőpont járjon körbe-körbe. Szükségünk van rád, mert a fontos dolgokról nem a média, hanem az angyalok nyelvén volna érdemes gondolkoznunk.”
5. A. Gergely András – Kamarás István – Varga Csaba: Egy kisssváros. Budapest, Művelődéskutató Intézet, 1986.
6. A városi párttitkár kivételével mindenki eljött. A nagyfőnököt egyik alacsony beosztású munkatársa képviselte, aki félóránként küldött telefon-jelentéseket az itteni „fehér házba”.
7. Kamarás István – Varga Csaba: Reformvár. Budapest, Magvető, 1985.
8. Bibó István: Ha a zsinati mozgalom a15. században győzött volna… In: Uő.: Válogatott tanulmányok, IV. kötet. Budapest, Magvető, 1990. 265-282.
9. Hiszen szerzői és előadói között annyira különböző világnézetű, habitusú, stílusú figurákat találhatunk, mint Szörényi Levente és Bródy János, vagy mint a művet előadó ugyancsak eltérő habitusú opera-, népdal- és rock-énekesek.
10. Utalás Dávid Ibolyára
11. Vitányi Iván: Rendezzük végre közös dolgainkat. Népszabadság, 2012. okt. 27. [http://nol.hu/velemeny/20121017-rendezzuk_vegre_kozos_dolgainkat-1340037] (2018.07.16.)
12. Vitányi: Rendezzük i.m.
13. Ezután jött a meghívók (és előadók) névsora: Bayer József, Csepeli György, Donáth Ferenc, Hábetler Helga, Kamarás István, Kende Péter, Kerék-Bárczy Szabolcs, Kónya Péter, Kulka János, Molnár Kati, Pusztai Erzsébet, P. Szűcs Julianna, Radnóti Sándor, Székely Tamás, Székely Sándor, Vitányi Iván.
14. Balázs Zoltán: Kereszténység és értékválság. Iskolakultúra, 15(2005): 8. sz. 47-59.
15. Horányi Özséb: A kommunikáció participációra alapozott felfogásáról. In: A kommunikáció mint participáció. Szerk.: Horányi Özséb. Budapest, AKTI-Tipotex, 2008. 246-265.
16. Büchele, Herwig: Keresztény hit és politikai ész. Budapest – Luzern, Egyházfórum, 1991.
17. Melynek fő jellemzői a magát kereszténynek tartó népesség számbeli túlsúlya, a kereszténység meghatározó szerepe a kultúrában (a tudásanyagban, a világértelmezésben és a magatartási kódexben), nincs már meg a vallási és a profán intézményrendszer, valamint az állam és az egyház szoros kapcsolata.
18. Tomka Miklós: Vallásosság Kelet-Közép-Európában. Szociológiai Szemle, 19(2009):3. sz. 64-79.; Tomka Miklós: A vallás a modern világban. Budapest, Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, 2011.
19. Büchele: Keresztény hit i.m.
20. Borbély Szilárd: Egy gyilkosság mellékszálai. Budapest, Vigilia, 2008. 157.
21. Szilágyi Ákos: A vágy titoktalan tárgya. Budapest, Liget, 1992.
22. A Tárki adatai szerint az 2012 előtti években 30 százalék körül volt hazánkban az idegenellenesség aránya, 2015-ig már elérte a 40 százalékot, és innen nőtt egy év alatt hirtelen 58 százalékra. Eközben a mérlegelők aránya jócskán visszaesett, az idegenbarátoké már csaknem nullára csökkent.
23. Kolozsi Ádám: Sosem látott mértékű a magyarországi idegenellenesség. Index.hu, 2016. nov. 17. [https://index.hu/tudomany/2016/11/17/soha_nem_latott_merteku_az_idegenellenesseg_magyarorszagon/] (2017.07.16.)
24. Továbbra is leginkább az idősek, a falusiak és az alacsony iskolai végzettségűek, de az MSZP és a DK szimpatizánsai sem kevésbé, mint a jobbikosok, miközben a Fidesz szavazóinak vannak a legerősebb ellenérzései. Mellesleg az erdélyi magyarokat a DK-sok, a cigányokat a jobbikosok, az arabokat és a homoszexuálisokat a fideszesek utasítják el a legnagyobb mértékben.
25. Hiszen őket már „csak” a kérdezettek kétharmada nem kívánta szomszédjának.
26. Schmitt, Carl: Politikai teológia. Budapest, ELTE, 1992.; Schmitt, Carl: Politikai teológia II. Máriabesnyő − Gödöllő, Attraktor, 2006.
27. Geréby György: Isten és birodalom. Budapest, Akadémiai, 2009.
28. Szilágyi Ákos: A demokrácia kiegyenesítése. Népszabadság, 2014. márc. 28. [http://nol.hu/velemeny/a-demokracia-kiegyenesitese-1453021] (2017.07.16.)
29. Civil Összefogás Fórum (CÖF)
30. Metz, Johann Baptist: Az új politikai teológia alapkérdései. Budapest, L’Harmattan, 2004.
31. Tomka Miklós: A „keresztény társadalom” vége, és ami utána következik. Tézisek. Kézirat, 2010.
32. Kerkhof, Jan – Zulehner Paul-Michael: Where now? Possible Scenarios. In: Europe without Priests? Ed.: Kerkhof, Jan. London, SCM Press LTD., 1995. 171-207.
33. Tomka: A „keresztény társadalom” i.m.
34. Halík, Tomás: Gondolatok az egyházi élet megújításáról Csehszlovákiában. Vigilia, 58(1993): 8.sz. 575-581.
35. Büchele, Herwig: Keresztény hit i.m.
36. Lengyel László: Kiszabadulhat-e az államfogoly? Egyházfórum, 29(2014): 1. sz. 8-16.
37. Metz, Johann Baptist: Memoria passionis: veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban. Budapest, Vigilia Kiadó, 2008.
38. Például a baptisták, a metodisták, adventisták, a pünkösdisták, a Mahanaim Gyülekezet közösségeiben.
39. Ceferino Ház
40. Úgy véli, hogy az egyházmegyei költségvetésben meg kellene fordítani a műemlék templomok restaurálására és a cigánypasztorációra fordított összegek 10:1-es arányát, az utóbbi javára.
41. „A civilizáció alapja ugyanis a szolidaritás, az együttérzés a közösség gyengébb, kiszolgáltatottabb tagjaival. A törvényjavaslat nem csak embertelen, hanem ésszerűtlen és célszerűtlen is. A javaslat az utóbbi idők otthontalanokat és koldusokat sújtó intézkedések sorába illeszkedik. Ahol hiányzik az együttérzés a legnyomorultabbak iránt, ott senki sem lehet nyugodt.” A Sant’Egidio közösség a hajléktalanok mellett – Emberségünk veresége. Új Ember, 2011. okt. 30. [https://ujember.hu/embersegunk-veresege/] (2017.07.16.)
42. Lukács László: Végjáték vagy új kezdet? Vigilia, 76(2011): 10. sz. 721.
43. Kamarás István: Kiegyensúlyozódás Bábel és Pünkösd jegyében. Credo, 20(2014): 4. sz. 33-59.
44. A ferenci reform lehetséges hazai bázisait a vallásszociológusok sem könnyen találják meg. Többen közülük még a szerintük önmagukba zárkózó lelkiségi mozgalmakban sem. Akadnak persze itt-ott olyan magányos hősök, mint például éppen a pápát kioktató szeged-csanádi püspök egyházmegyéjében működő röszkei plébános, akinek nem csak fogalma volt arról, hogy mi van a határon, hanem szíve és akarata is, amikor plébániáját felajánlotta a menekülteknek. A lehetséges bázisokat tekintve úgyszólván csak a „keresztény társadalom” utáni új keresztény paradigma már említett jelenségei említhetők meg.
45. Joas, Hans: A hit választása. Budapest, Vigilia, 2014.
