Jelenlegi hely

Mi történik velünk?

 
Hódi Sándor

 

A ráció és a fanatizmus, a türelem és a hisztéria, a kreativitás és a pusztító uralomvágy között őrlődünk, végső soron az ember társadalmi létezésének újratermelése került veszélybe. Azt is mondhatnánk, hogy az ember társadalmi és szellemi léte, önmagára vonatkozó tudása, az élethez való viszonyulása került ellentmondásba egymással.1

 

A szürke rinocérosz

Hogyan ismerjük fel a világunkat fenyegető veszélyeket és hogyan szálljunk szembe velük? – teszi föl a kérdést Michele Wucker A szürke rinocérosz című könyvében.2 A kérdés jogos, hiszen a közeledő veszélyt látnunk kellene, hiszen annak társadalmi előjelei legalább annyira szembetűnőek, mint egy héttonnás rinocérosz. Azt hihetné az ember, hogy a fenyegető veszély mindenkor kellő figyelmet kap, ám épp ennek az ellenkezője történik, képtelenek vagyunk hatékonyan fellépni ellene. Gyakran rosszabbul kezeljük nagyon veszélyes jelenségek közeledtét, mint a jelentéktelen kríziseket.

Miért van az, hogy az emberek képtelenek arra, hogy időben fölismerjék a veszélyt és fellépjenek ellene? Mintegy fél évszázada foglalkozom az öngyilkosság jelenségével. Ennek során figyeltem föl arra a körülményre, hogy bár a cselekményt megelőző személyiségjegyek megnyilvánulásai szembeötlőek, sőt, az öngyilkosság felé sodródó egyén közli környezetével szándékát, de segélykérése többnyire süket fülekre talál. Kézdi Balázs szerint az öngyilkossági szándék közlése azért hatástalan, mert a cselekményhez vezető konfliktus nem csak a konfliktust átélő egyénnek, hanem az őt meghatározó kultúrának is sajátja.3

Ez a megállapítás a nyilvánvaló veszélyekre általában érvényes. Az egyén és a kulturális tér egyaránt érzéketlen az interperszonális állapotváltozásokra. Egy kívülálló számára ezek a változások könnyen érthetővé válnak, míg az adott kultúrához tartozók kognitív állapotát egyaránt beszűkültség jellemzi bizonyos vonatkozásokban.

Wucker felhívja a figyelmet arra a veszélyre, hogy hetente egymillió ember költözik városokba, és 2050-ig a világ lakosságának kétharmada városlakó lesz. Ezt a túlterhelt közlekedési, energia, szennyvízelvezető rendszer, vízhálózat stb. nem viseli el. Az érintett városok nem tudnak olyan gyorsan reagálni, hogy a kívánalmaknak megfeleljenek. Más kérdés, hogy jószerével tehetetlenek a népességmozgással szemben. Vonatkozik ez az Afrikából Európába irányuló migránsáradatra is. Afrika lakosságának 60%-a már jelenleg is fiatal, akiknek a számaránya egyre növekszik, és a kontinens képtelen lesz (már ma is képtelen) munkára felkészíteni, munkába állítani őket. A szerző utal a kibertámadások veszélyére is. Az emberek nem próbálnak kitérni a várható katasztrófák elől. Gyakran csak akkor tesznek lépéseket a fenyegetéssel szemben, amikor már késő.

Ennek a tehetetlenségnek az okait nem kell hosszasan keresni. A kormányzati, az üzleti és a pénzügyi vezetők, akik tehetnének valamit a válság megelőzése érdekében, eddig sem vették komolyan a jelzéseket, rendre figyelmen kívül hagyták a fenyegetést. Ők ma sem akarnak tudomást venni a problémákról, vagy úgy gondolják, hogy megéri vállalni a kockázatot. A profit reménye mindig felelőtlen viselkedésre bátorít

 

„Amit ma megtehetsz… ”

Nem újdonság, hogy az ember néha előre nem látott kihívásokkal találja szemben magát. Ha nem vagyunk résen, lemaradhatunk valamiről, vagy a ránk leselkedő veszélynek nem tudjuk elejét venni. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra – tartja a közmondás. Ennek ellenére az emberek viselkedésére nem ez a bölcs előrelátás jellemző.

A hárítás, a halogatás okai között a nagyobb profit reménye áll az első helyen, de más lélektani tényezők is közrejátszanak a tétlenkedésben. Az emberek nem szívesen hagyják magukat kimozdítani komfortzónájukból. A vészmadarakat senki sem szereti. Megbélyegzik, üldözik, kiközösítik azokat, akik a várható veszélyekre figyelmeztetik őket, a rossz dolgok eljövetelét jósolják. A nacionalistának, fajgyűlölőnek, antidemokratának, maradinak, migránsellenesnek bélyegzett emberek közül sokaknak csupán az a bűne, hogy szeretnék kortársaik és a hatalom figyelmét fölhívni a társadalmi változásokból származó veszélyekre.

A megbélyegzés nem csupán a rosszhiszemű emberek műve, hanem olykor maga a kulturális miliő állít tabukat az emberek elé. A tabuk döngetése, a megrögzült véleményekkel, mintákkal, értékekkel való szembehelyezkedés heves agressziót vált ki a status quo védelmezőiből. Az agresszió pusztító érzelmi viharok formájában jelentkezik, amelyekben az előremutató meglátások, újító gondolatok és a régi vélemények csapnak össze. A társadalom többsége ösztönösen elutasítja azokat a nézeteket, amelyek a veszélyt jelzik, és a szükséges teendőkre hívják föl a figyelmet. Általában csak azoknak a nézeteknek adnak helyet, amelyek gond nélkül összeegyeztethetőek saját korábbi meglátásaikkal, azaz megerősíti őket már kialakított véleményükben.

 

Kollektív gondolkodás és csordaszellem

Ma a nyugati kultúrában a status quo megőrzésére való törekvés erősebb minden figyelmeztető jelnél. Michele Wucker az emberek konformitásra való törekvésével magyarázza ezt. „Az emberek inkább együtt tévednek, mint hogy egyedül igazuk legyen” – összegezi fejtegetését.4 Nehéz vitatkozni elmarasztaló véleményével, vagy tagadni azt, hogy a nyugati kultúrában a „jó válasz” nem a veszélyre való figyelmeztetés, hanem annak hárítása.

A közösségek fennmaradása kollektív gondolkodás nélkül elképzelhetetlen. A kollektív gondolkodásnak azonban megvannak a maga buktatói is. A vélemények egyeztetése közösségi keretekben történik, következésképp a közösségek megszűnésével mind kevesebb lehetőség kínálkozik a kollektív gondolkodásra. Ezzel együtt megnő a tévedés lehetősége. Az „autonóm” (atomizálódó, magukra maradó) emberek félnek tévedni, hiszen a tévedés következményeit maguknak kell viselniük. A kollektív gondolkodás lehetősége híján egyszerűen magukévá teszik a többség véleményét. Pontosabban azt a látásmódot, értelmezést, véleményt, amit a fősodratú média közvetít feléjük. A mai „modern” ember a média véleményét szajkózza. Az „autonómnak” mondott individuumnak egyszerűen nincs saját véleménye. Még akkor is a média által szájába rágott véleményt hajtogatja, amikor a feje fölött már ég a ház. Nehéz tehát egyetérteni azzal a föltevéssel, hogy az emberek „természetüknél” fogva kevéssé nyitottak a veszélyekre és a tennivalókkal kapcsolatos javaslatokra. Sokkal inkább hihető, hogy a többség az üzleti és pénzügyi körök által irányított média hálójában vergődik, az üzleti és pénzügyi körök rájuk erőltetett akaratának van kiszolgáltatva.

A fősodratú média által létrehozott csordaszellem nem az emberi természet velejárója, hanem a társadalmi cselekvés irányítója, pontosabban a csordaszellem az ember társadalmi cselekvésképtelenségének a megnyilvánulása. Ezzel ellentétben azok a közösségi identitások, amelyek ma úgymond az autonóm ember útjában állnak, a kollektív gondolkodással elvileg a változás, a másképpen való élés lehetőségét kínálják.

 

A „Nagy Felcserélés”

A dél-franciaországi várkastélyában visszavonultan élő Renaud Camus francia író5 szerint ma világformáló erők dolgoznak a tömegek elbutításán és elszegényítésén, a migráció felerősítésén, az európai kultúra szétverésén. Az ő nevéhez fűződik a Nagy Felcserélés fogalma.

Camus a „felcserélés” kifejezéssel arra utal, hogy Nyugaton az uralkodó politikai és pénzügyi „elit” egy-két nemzedéknyi idő alatt a bennszülött lakosságot fokozatosan elsüllyeszti, megfullasztja, felcseréli. Nem irtják ki, még ha a bevándorlók megannyi merényletet és köztörvényes bűncselekményt követnek is el, hanem hagyják, hogy az őshonos lakosság demográfiailag és kulturálisan egyszerűen alámerüljön, így a népesség és a civilizáció felcserélődik. A Nagy Felcserélés fogalma voltaképpen a helyettesítés útján történő népirtást jelenti. Az uralkodó politikai és pénzügyi körök nemcsak hogy nem látják a közelgő társadalmi krízis veszélyét, hanem kifejezetten erőltetik a népek, kultúrák, civilizációk keveredést, amelyhez előbb magukat az embereket kell közösségi identitásuktól megfosztani és könnyen kezelhető egynemű masszává gyúrni. A tiltakozók hangja alig, vagy egyáltalán nem hallatszik. A valaha „szabad világban” néma elnyomás sújtja a népek keveredésének („a globális felcserélés”) ellenzőit, akiket mindenhonnan elüldöznek, s gyakorlatilag élőhalottakká válnak.

Kemény szavak, amelyek hitelességét az idő majd eldönti. Az író azonban ennél is tovább megy. Igyekszik rávilágítani – természetesen a maga szemszögéből – a globalizmus hátterére. Meglátása szerint a Nagy Felcserélés a globalizmussal kezdődött, illetve ebben rejlik annak lényege. Mindent valami másra, lehetőleg az eredeti ellenkezőjére kell felcserélni, amíg egynemű masszává nem válik az emberiség. Az igazat a hamissal, a valódit a hamisítvánnyal, a bennszülöttet a kívülről érkezővel, a természetest a mesterségessel, a költségeset az olcsóval, a bonyolultat az egyszerűvel kell felcserélni. A valós világot a másolattal, a márványt a forgácslappal, a fát a műanyaggal, az irodalmat az újságírással, az újságírást a „gyorshírekkel”. A kultúrát a szórakozással, a zenét a dübörgő zörejekkel, a hegyeket a gépi felvonókkal, a férfit a nővel. És így tovább. Az anyákat a béranyákkal, az emberiséget a „poszt-emberiséggel”…

 

A klónok tusakodása

Ezzel elérkeztünk az első jelentős társadalmi törésvonalhoz, amely napjainkat jellemzi. A globalizálódás felmorzsolja a kisközösségeket, az embert emberré formáló kultúrákat, megannyi, egymással felcserélhető atommá silányítva az egyéneket. A hagyományos kultúrákban az egyén a kisközösségek egész sorához tartozott: szakmai, helyi, vallási, nyelvi közösséghez. Ezen kívül sokféle szerepet töltött be, így ki-ki joggal érezhette úgy, hogy fontos helyet tölt be mások életében. Mindenki különbözött a többiektől, személye, tudása pótolhatatlan volt. Ebből adódóan a hagyományos kultúrákban nem csak hogy mindenki értékesnek tartotta magát, hanem bizonyos vonatkozásban személyét és életét mindenkinél előbbre valónak is tartotta. Nem azért, mert nagyobb hatalmat sajátított ki magának, több pénze volt, vagy nagyobb hírnévre tett szert. Az előnyét mindenki a különbözőségében találta meg. Ettől lett az egész kultúra színesebb, minden egyes ember értékesebb. Most, a közösségek szétesésével ennek az ellenkezője játszódik le. A pénz és a hatalom maga alá gyűr minden értéket, azt is mondhatnánk, hogy megsemmisít minden személyiséget. Az élet az egymással felcserélhető klónok tusakodásává válik, értelmét és célját veszti, illetve a hatalom- és pénzszerzésen kívül nincs más értelme. Kivételt talán azok a kevesek képeznek, akik abban különböznek másoktól, hogy nyitott szemmel járnak, semmit nem tekintenek természetesnek, magától értetődőnek. Mindenre rácsodálkoznak, rákérdeznek, a lényegtelennek tűnő dolgoknak is nagy fontosságot tulajdonítanak. Számukra az élet a kimeríthetetlen lehetőségek forrása, ellentétben a szellemileg rest emberekkel, akik szolgai hozzáállásuk miatt elvesztik szellemi szabadságukat, egész életükben vakon tapogatódznak, s csak azt látják, amit eléjük raknak.6

A közösségek térvesztése és az individualizmus térhódítása következtében az elmagányosodás lesz a következő évtizedek egyik legsúlyosabb társadalomlélektani kihívása. Az elmagányosodás egyaránt érint fiatalokat és időseket, férfiakat és nőket. A társadalmi nyilvánosság és az illetékes szakágak kizárólag azt hajlandóak tudomásul venni, hogy ez az idős személyek problémája. A megváltozott külső körülmények miatt ők természetszerűen maradnak magukra, és kénytelenek elköltözött gyerekeik, esetleg elhunyt házastársuk nélkül, egyedül boldogulni. Ami azonban most látszólag csak az idősebb generáció problémája, az csak a jéghegy csúcsa. Maholnap minden korosztályra ez a sors vár, elkerülhetetlen, hogy minden autonóm embert mint individuumot társadalmilag támogatni kelljen a társas kapcsolatok létesítésében. A társtalanság, az izoláció lelki jólétünket veszélyezteti. Ez a „hiánytünet” az anyagi jólétnél is jobban meghatározza szellemi, mentális és fizikai állapotunkat.

 

A „nemek osztályharca”

A közösségek felmorzsolódása és hiánya nemcsak a személyiség alapjául szolgáló kapcsolatokat és értékrendet semmisíti meg, nemcsak az egyén elmagányosodását vonja maga után, hanem megváltoztatja a nemek viszonyát is. Ez a másik jelentős törésvonal, amely már épp úgy jelen van a kulturális mitológiában, mint az individualizmus térhódítása a közösségek rovására. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy napjainkban a férfi-nő viszonylatban, a „nemek osztályharcában” folyik az egyik leghevesebb vita, amely kilépve a különböző értelmezési keretekből, hovatovább a társadalmi reprodukció alapjait, az élet folyamatosságának fenntartását veszélyezteti.

A hagyományos kulturális mítoszok szerint a két nem kezdettől fogva létezik és e kettősség nélkül semmi se lenne. E mitológia szerint a párok kettőssége a világmindenség kettősségét tükrözi, amely nélkül nincs mozgás, nincs haladás. Ez a kettőség, a két pólus ott van mindenben: a nappalokban és az éjszakákban, az égben és a földben, a tűzben és a vízben, az anyagban és a szellemben, az értelemben és a szeretetben. Kínában a Jin és Jang kettősségéről beszélnek, az egymás kiegészítő és egymással harmóniában levő örök princípiumokról. E szerint a Jang a világosság, a melegség, a magasság, az aktivitás, a férfiasság princípiuma, a Jin pedig az árnyék, a hideg, a mélység, a passzivitás, a befogadás, a nőiség princípiuma. Nagyon fontosnak tartották, hogy ne mossuk össze a kettőt! Aki nőnek születik, annak az a feladata, hogy női mivoltát a maga teljességében megélje, és fordítva, a férfinak is vállalnia kell a rá háruló férfias szerepeket. Mindebből – a kulturális mítosz szerint – az következik, hogy csak akkor működhet harmonikusan egy kapcsolat, ha mindkét fél harmóniában él saját nemiségével.

Nos, a mai modern európai kulturális mitológia szerint ennél elfogadhatatlanabb elképzelés nem létezik. Simoné de Beauvoir szállóigévé vált mondata szerint „[a]z ember nem születik nőnek, hanem azzá válik”.7 Vonatkozik ez a férfiakra is. Az új mitológia – az egyenlőség és a nemi egyenjogúság szellemiségében – értelmetlennek tartja a nemek megkülönböztetését. Korunk felfogása szerint az egyénre kell bízni a döntést, hogy mikor melyik nemhez tartozónak vallja magát, s hogyan viszonyul saját nemiségéhez és a másik nemhez. Akkor és attól számit ma „modernnek” valaki, ha igényt formál rá, hogy szabadon eldöntse, hetero-, homo- vagy transzszexuálisként létesít-e kapcsolatot. De dönthet úgy is, hogy egy „harmadik nemhez” tartozik, magyarán „nemtelen” ember.

A több mint fél évszázados ideológia elszánt harcot vív, hogy bevezesse a „társadalmi nem” fogalmát, háttérbe szorítva a biológiai nemiséget. Ennél fogva a gender – a mai modern európai kulturális mitológia – ellenez mindent, amely különbséget tesz a férfi és a nő hivatása, magatartása, érzelmi és intellektuális beállítódása terén, vagy a férfi-nő kapcsolatban, a házasságban, a családban betöltött szerepek között.

Napnál világosabb, hogy a „nemek osztályharca” mögött politikai és ideológiai célok húzódnak, amelyek voltaképpen egy átfogóbb hadművelethez kapcsolódnak, az egyén és a közösség viszonyával kapcsolatosak. Politikai és ideológiai céloktól függetlenül nem az egyik, vagy másik meglátást akarom értékelni, hanem arra a folyamatra és társadalmi törésvonalra szerettem volna rámutatni, amely a polarizált látásmódból kifolyólag nem kíván az egyén és a társadalom bonyolult kölcsönhatásáról tudomást venni, miközben bennünket, egyéneket úton-útfélen állásfoglalásra kényszerít. Ez viszont nem könnyű, hiszen a készen kapott klisék rendszerint megkérdőjeleződnek. A korábbi kulturális hatások túlértékelése éppúgy szorongást vált ki bennünk, mint a felkínált új klisék vállalása. Akárhogyan is döntsünk, az rendszerint bűntudati elemekkel bővül.

 

Mi lesz veled Európa?

Az újabb társadalmi törésvonalat a nagyarányú migráció jelenti. A Föld népességének ideiglenes vagy tartós helyváltoztatása – tömegességénél fogva – jelenti talán a legdrámaiabb társadalmi változást, amely kulturális következményeit tekintve felér azokkal a tektonikus mozgásokkal, amelyek szemünk előtt rajzolják át a világtérképet. Az sem közömbös tény, hogy ez a nagyarányú vándorlás nem önkéntes elhatározás eredményeképpen, hanem külsők tényezők szorító hatására következett be. A kedvezőtlen természeti adottságok, természeti csapások vagy katasztrófák rákényszeríthetnek bizonyos csoportokat korábbi lakóhelyük ideiglenes vagy végleges elhagyására, de a jelen esetben úgy tűnik, hogy Európa elárasztása haszonszerzés érdekében történőspekuláció eredménye.

Az, hogy kit és hogyan érint a bevándorlás vagy a népességfogyás, attól függ, hogyan értékeli a társadalom kulturálisan átörökített alapstruktúráját. Otthonosan mozog-e kora és kultúrköre adományaiban, avagy ez a kultúra közömbös, idegen számára. Más szóval, szocializációjától és identitásától függően az adott kultúra kudarcát mint saját kudarcát éli-e át, ami veszélyezteti személyiségét, vagy az egy idegen közeg számára, amelynek inkább a változásától, pusztulásától várja létbeli problémáinak megoldását.

Annak következményeit, hogy az elit módszeresen cseréli fel a tősgyökeres európai lakosságot nem európai eredetű népcsoportokkal, még senki sem láthatja tisztán. Ennek a népességcserének az előfeltételei azonban sokat elárulnak annak várható kimeneteléről. Azok, akik erőltetik a népek keveredést már régen megkezdték az emberi alapanyagot egynemű „masszává” gyúrni. Ahogyan Renaud Camus mondja: „a bárgyúság elengedhetetlen” feltétele a nagyarányú betelepítésnek. „Egy nép, amely ismeri a klasszikusait, nem tűrné el zokszó nélkül, hogy a történelem szemétdombjára vessék”. A „magas kultúrát” mint az egyenlőtlen világ „furcsa maradványát” a globalizmus hívei ma már nyíltan kétségbe vonják, már nem a kiművelt embert eszményítik, hanem az önmegvalósítást, amit a fogyasztási javak birtoklásával lehet mérni.8 A tömegek elbutítása – a média segítségével, az iskolákat is beleértve – soha nem látott méreteket öltött. Miközben az iskolában megalkuvásra, behódolásra, önfeladásra, sőt öngyűlöletre nevelik a tősgyökeres európai népeket, a tömeges bevándorlók otthonról felkínált és sugallt alapstratégiája a fehérek gyűlölete.9

 

Globalizáció és digitalizáció

A következő nagy társadalmi törésvonalat a digitalizálódó világ jelenti. Egyes meglátások szerint a fiatalabb generációk már nem képesek a digitális világot megkülönböztetni a „valós” világtól, ami pszichológiai szempontból azt jelenti, hogy számukra az érzékszerveink által reprezentált valóság és a képzeletük teremtette világ külön fogalomként már nem létezik. A virtuális és a valós világ szélsebesen távolodik egymástól, és a kétféle valóság viszonyának alakulása nemcsak az általános szemléletünket írja fölül, hanem gyakorlati szinten is megváltoztatja életünket.

Az idősebb generációk két külön „térként” értelmezik ezeket a világokat. A „valódit”, az érzékszerveink által reprezentált világot érzik természetesnek, otthonosnak és értékesnek, a másik „tér”, azaz a virtuális világ ellenében. Velük szemben a fiatalabb generációk többségének a szemében a két dimenzió szétválasztása képtelenség, számukra egyetlen világ létezik, az, amelyik csupán a képzelet terméke. Ez a folyamat az emberiség (és a magánemberek) számára mind szélesebb távlatokat nyit meg, ugyanakkor ma még beláthatatlan veszély forrását jelenti.

Sokan úgy tartják, hogy digitalizált világ elsősorban a globalizáció térnyerését szolgálja, felgyorsítva annak folyamatát. Mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy a digitalizált világ térnyerésével a korábbi pozitív értékek (humanizálódás, közvetlenség, személyes kapcsolódás, egyszerűség, érzékelhetőség) mindinkább háttérbe szorulnak. Ma még teljes bizonyossággal nem tudjuk, hogy a digitalizálódással kedvünkre alakíthatjuk-e a világot, a javunkat szolgálja, vagy ellenkezőleg, a gazdasági és pénzügyi körök befolyása alatt áll, amelynek útján egynemű masszává próbálják gyúrni a világot.

A digitális világ egyik legnagyobb ellentmondása, hogy miközben felgyorsítja az információszerzést és ügyintézést, kinyitja a teret, és földrészeket kapcsol össze, ugyanakkor lehetőséget teremt a bezárkózásra, elszigetel a való élettől, sietteti a még létező valódi emberi kapcsolatok elvesztését, a védelmünket szolgáló közösségek szétesését.

Az okostelefon és más technikai újdonságok segítségével valós jelenlét nélkül is kapcsolatba kerülhetünk másokkal. Megesik viszont, hogy azokkal, akik a való világban épp jelen vannak, egy szót sem váltunk. Ezek folyományaként a személyközi kapcsolatok is megváltoznak. Fokozódó egyedüllétünk elől fokozott kommunikációba menekülünk. Miközben teljes magány szakad ránk, naponta esetleg ötpercenként telefonálunk, ami még jobban elszigetel a valóságtól. Ennek kapcsán a pszichológia már egy új civilizációs betegségről beszél.

 

A nyelvi hadszíntér

Míg korábban a nyelv a valóság minél hívebb közvetésére tett kísérletet, a globalizmus térhódításával a tömegtájékoztatás annak megkerülését, ha nem egyesen annak ellenkezőjét szolgálja. A legjellemzőbb nyelvi változás korunkban a „politikai korrektség” (political correctness, PC) követelménye, amelynek nyelvi megnyilávnulása a megfélemlített, agymosott emberek egyik legfőbb ismérve. A kifejezés alatt elvileg azt kellene értenünk, hogy senkit sem nevezhetünk nevén, ha ezt az egyén vagy a csoport magára nézve sérelmesnek tartja. A gyakorlatban a PC jelentése ennél bonyolultabb. Abból a feltevésből indul ki, hogy a szavaknak teremtő erejük van, így elég bizonyos szavakat kiiktatni a közbeszédből, és eltűnik a hozzájuk tartozó negatív jelentés is.10 Az Egyesült Államokban ma ugyanaz a felfogás uralkodik, ami az egykori Szovjetunióban: ha bizonyos szavakat nem használunk, akkor igazságosabb lesz a világ.

Bizonyos szavakkal és kifejezésekkel kétségtelenül hatalmi helyzetet teremthetünk, például ha valamely csoport megnevezésében benne van azok lekicsinylése. Vitathatatlanul helyénvaló és méltányolandó, ha kerüljük, hogy ezeket a csoportokat úton-útfélen emlékeztessük társadalmi helyzetükre. Körmönfont sanda utalással azonban mindenki célba vehető, a társadalom bármely csoportja megbélyegezhető. Így adott esetben sérelmes lehet az életkorra, lakóhelyre, állampolgárságra, iskolai végzettségre, nemi irányultságra, foglalkozásra, vagyoni helyzetre, politikai állásfoglalásra, szellemi képességekre stb. való utalás is. Egyszóval – ha a helyzet úgy kívánja – minden besorolás, csoport-hovatartozás megnevezése kerülendővé válhat. A teljes diszkriminációmentesség az lenne, ha az emberről kizárólag saját személyi kvalitásai alapján beszélnénk, lehetőleg kerülve a társadalmi, politikai, kulturális, szociális, nemi, erkölcsi besorolás („nyomás”) bármiféle eszközét. Így fordul végül mindig visszájára a legjobb szándék is. A politikailag korrekt beszéd – a maga szélsőséges formájában, mondhatnánk forradalmiságának kiteljesedésében – azt a célt szolgálja, hogy kerüljük az ember bármiféle csoporthoz való tartozásának említését. Ez ideológiailag azt a célt szolgálja, hogy az ember önmeghatározása látszólag teljesen önkéntes alapon történjék, mindenféle társadalmi és pszichológiai megkülönböztetés nélkül. Valójában azonban ezzel az eljárással a hús-vér embereket saját lényegüktől, társadalmi beágyazottságuktól fosztjuk meg.

A PC beszéd követelménye azonban, függetlenül attól, hogy szószólói milyen csodálatos világot vizionálnak elénk, valójában azt a célt szolgálja, hogy semmi ne emlékeztessen bennünket társadalmi létünk fájó valóságára, a sokféle súlyos diszkriminációra, a bántó társadalmi igazságtalanságokra, az életünket keresztbe-kasul átszövő társadalmi ellentmondásokra – de legfőképpen a hierarchiára és a pénzhatalom uralmára. Az a mítosz tehát, hogy a PC beszédnek köszönve végre minden ember azonos értékűnek tarthatja, érezheti magát, pontosan az ellentétébe csap át: kizárja annak lehetőségét, hogy egyáltalán szóba hozhassuk azt, amitől szenved, amit sérelmesnek tart, és mindazt, amitől átkozottul rosszul érzi magát saját bőrében.

Valami tehát az eredendően jó szándék és szép elgondolás ellenére félrecsúszott. Teljességgel érthető, hogy a fejleményeket látva a Chicago Tribune egykori külföldi tudósítója, az Illionis Egyetem média fakultásának professzora, Ronald Yates így fakadt ki: „Mi itt az Egyesült Államokban saját elnyomatásunk korszakát éljük, amikor valaki elveszítheti az állását, az előléptetését, a kinevezését, vagy egyáltalán a lehetőséget, hogy munkát kapjon, mert valamilyen »hagyományos nézetet« vall, vagy olyasmit, ami nem egyezik meg a PC-verőlegények hivatalos irányvonalával, akik jelenleg a médiában és speciális érdekvédő csoportoknál pozícióban vannak.”11 A politikai korrektség túlhajtásai végül is szembe mennek azokkal az elvekkel, amelyekért a mozgalom létrejött. „Hatalmi pozíciókból beszél, kényszert alkalmaz, és a nézeteik/véleményük alapján diszkriminál embereket.”12

 

A fantomok

Ne feledjük: nem az a baj, hogy ilyennek, vagy olyannak látjuk a világot, hogy a dolgokról, jelenségekről így, vagy úgy vélekedünk, hogy ezt, vagy azt akarjuk. A világ önmagában véve semmilyen, nyugodtan formálhatunk véleményt mindenről helyzetünknek megfelelően. Lelkiállapotunk akarva-akaratlanul kisugárzik környezetünkre. Élnünk lehet és kell az aktivitás lehetőségével, hiszen aktivitásával az ember képes formálni környezetét. Bajainkért nem vádolhatjuk csak a körülményeket, hiszen azok formálásában mi is részt veszünk. Azt kellene jobban szem előtt tartanunk, hogy véleményünktől, beállítódásunktól, döntéseinktől függetlenül az ellentétek minden jelenségben ott vannak, és amit meggyőződéssel állítunk, vagy tagadunk, annak az ellentéte is igaz lehet. Csak idő kérdése, hogy minden a visszájára forduljon. Az ellentétek harca – függetlenül az általunk képviselt „megoldásoktól” – újabb ellentétek létrejöttének a forrása, amely másokat újabb és újabb „megoldásokra” sarkallnak.

Illúzió, hogy az emberi társadalom mozgásait, strukturálódását figyelmen kívül hagyva, mint individuumok ki tudjuk vonni magunkat azoknak a történelmi összeütközéseknek a következményei alól, amelyek éppen soron vannak. Az egyének – akaratuktól függetlenül – a makroszociológiai változásokba besorolódnak, illetve onnan kirekesztődnek, ha a sors úgy hozza. Ezzel kapcsolatban fontos tisztán látnunk, hogy a személyiségről, a típusról, a karakterről – egyáltalán pszichológiai kategóriákról beszélve – sosem mint egyoldalú relációról van szó. Ha a konkrét társadalmi viszonyoktól eltekintünk, a személyiség nem több, csak egy fantom, aminek nincs létalapja.

Tisztában kell lennünk vele, hogy a személyiség, a karakter, a típus, a tehetség – egyáltalán minden pszichológiai kategória – fantommá válik, ha magát a jelenséget leválasztjuk létalapjáról, ha a valóságot megkettőzve az embert mint a pszichológia tárgyát, elválasztjuk a társadalomtól, mint a vizsgált embert meghatározó létalaptól. Az ember nem választható el azoktól a társadalmi és termelési viszonyoktól, amelyeknek ő az alanya és hordozója, ahogyan azt a mai globalista pszeudo-pszichológia tanítja.

 

Post festum

Mindenféle vágy és igény cselekvésre sarkall bennünket. Céljaink megvalósulásához nem elég, hogy ha csak makacsul rájuk gondolunk, cselekvésre kell szánni magunkat. A döntést megelőző tudásunk azonban „post festum” jellegű, csak utólag derül ki, hogy vágyaink egy szép napon valósággá válnak, vagy csak bajt hoztunk magunkra.

A ráció és a fanatizmus, a türelem és a hisztéria, a kreativitás és a pusztító uralomvágy között őrlődünk, végső soron az ember társadalmi létezésének újratermelése került veszélybe. Azt is mondhatnánk, hogy az ember társadalmi és szellemi léte, önmagára vonatkozó tudása, az élethez való viszonya került ellentmondásba egymással. Nyersebben fogalmazva: kérdésessé vált, hogy a gazdasági érdekeknek, a profitnak alárendelt világ megengedhető mértékben és megengedhető irányba sodorja-e a társadalmat. Az uralkodó elit, a pénzügyi körök számára létezik-e a profitszerzésnek határa? Ennek ellentételezéseként keretek közé lehet-e szorítani a celebek, a percemberek, a tömegtársadalmak „autonómmá” váló embereinek parttalanná váló „önmegvalósítási” törekvéseit?

 globalizáció

(Illés Anett felvétele)

 
A szerző pszichológus,
a Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztő Intézet (Ada) igazgatója
 

1. A jelen tanulmány a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencián (Újvidéki Egyetem, 2017. november 24-26.) elhangzott plenáris előadás szerkesztett és bővített változata.

2. Wucker, Michele: A ​szürke rinocérosz. Athenaeum, Bp., 2016.

3. Kézdi Balázs: A tagadás igenlése. Kortárs, 31(1987): 10. sz. 1987. 81-82.

4. Wucker: A szürke rinocérosz i.m. 44. old.

5. Leimeiszter Barnabás: Mentsük Európából azt, ami még menthető! Renaud Camus a Mandinernek. Mandiner.hu, 2018. márc. 4. [http://mandiner.hu/cikk/20180304_renaud_camus_interju_europa_] (2018.03.21.)

6. Hódi Sándor: A tehetség kérdőjelei. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2009.

7. Huszár Ágnes: Bevezetés a gendernyelvészetbe. Könyv, egó, entrópia, 2010. dec. 14. [http://e-konyv.blog.hu/2010/12/14/huszar_agnes_bevezetes_a_gendernyelveszetbe] (2018.05.24.)

8. Leimeiszter: Mentsük Európából i.m.

9. Leimeiszter: Mentsük Európából i.m.

10. Krúdy Tamás: Égj, Zuckerberg! A PC-rendőrség figyel. Elle Magyarország, 15(2015): 7. sz. 106.

11. Krúdy: Égj, Zuckerberg i.m.

12. Krúdy: Égj, Zuckerberg i.m.