Jelenlegi hely

Miért nem teljesültek az álmok, hogyan változtak az európai értékek

 
Hantó Zsuzsa

 

Európa feladta tradicionális értékeit, és bénultan nézi, ahogy ezeréves kultúrája fokozatosan a semmibe vész. Róma bukása is részben annak tulajdonítható, hogy a római katona valamikori harci szelleme lehanyatlott, a légiókban jórészt idegenek szolgáltak, akiket nem a birodalom nagysága és dicsősége, hanem a győztes csaták során megszerezhető zsákmány érdekelt. Minthogy Közép-Kelet Európa még mentes a multikulturalizmus csapdájától, reménykedhetünk abban, hogy a még létező európai civilizációk segítségével a történelmi Európa megmenthető.

 

Miért nem teljesült az európai egység álma?1

Európa egyesítésének gondolata nem tekinthető vadonatújnak, hiszen az már a Római Birodalom bukása után felmerült, és Nagy Károly volt az első, aki a Frank Birodalom képében meg is valósította. Bár a Frank Birodalom 843-ban a verduni szerződéssel felbomlott, az ebből kifejlődött Német-római Birodalom kereken ezer évig, 1806-ig állt fenn.

Az évszázadok során újabb és újabb kezdeményezések születtek, Victor Hugo például egy 1849-ben rendezett párizsi nemzetközi békekonferencián vetette fel az Európai Egyesült Államok gondolatát. „Eljön a nap, amikor az ágyúkat múzeumokban fogják kiállítani, és az emberek azon tűnődnek majd, hogy vajon mi célt szolgálhattak. Eljön a nap, amikor két roppant csoport, az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Egyesült Államok, az egyik a másiknak kezét nyújtja a tengeren át, termékeikkel kereskednek, és megosztják egymással kereskedelmüket, iparukat, művészetüket és ötleteiket”.2 A béke és a demokrácia jegyében létrehozandó magasabb szintű közösség Viktor Hugó-i álom maradt.

A 20. század első felében is több elképzelés fogalmazódott meg az egységes Európa létrehozásával kapcsolatban. Az első lépés a tényleges megvalósuláshoz a francia Jean Monnet ötlete alapján, Robert Schuman francia külügyminiszter nevéhez kötődve, Schuman-tervként vonult be a történelembe. Robert Schuman 1950. május 9-én kelt és Adenauer német kancellárhoz címzett üzenetében így vélekedett: „Európát nem lehet egyszerre vagy egy egységes terv alapján megvalósítani. Tényleges eredményeket kell elérni, amelyek majd valóságos szolidaritást hoznak létre. Európa nemzeteinek összekovácsolása szükségessé teszi a Németország és Franciaország közötti évszázados ellentét felszámolását. Bármit teszünk is, mindenekelőtt erre a két országra kell tekintettel lennünk”.3

Így jött létre az Európai Szén- és Acélközösség, a francia–német megbékélés jegyében, amely egyrészt a Marshall-terv útján megsegített Európa4 gyorsabb fejlődését eredményezte, másrészt az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római szerződés (1957. március 25) alapjává vált.

Az egységes Európa álma és az álommal összefüggő értékek a Római szerződésben kerültek megfogalmazásra az Európa népei közötti szorosabb egység jegyében. Értékek a kiegyensúlyozott kereskedelem és a tisztességes piaci verseny, az országok közötti fizetési mérleg egyensúlya, a szociális piacgazdaság, az integráció, amely a fejlettebb régióktól erőforrásokat csoportosít át a kevésbé fejlett régiókba, amely egyben az integráció feltétele is.

Az alapító hat ország gazdasága az 1973-as kőolajár-robbanásig átlagban évi öt százalékkal növekedett. Az egységes terv alapján a vámhatárok lebontását tíz év alatt hajtották végre és arra is ügyeltek, hogy az egységes piac létrejötte ne eredményezze a külső vagy a belső egyensúly megbomlását. A szerződés 104. §-a kimondja: „minden tagállam olyan gazdaságpolitikát folytat, amely ahhoz szükséges, hogy a foglalkoztatás magas szintjének és a stabil árszínvonalnak a megőrzése mellett biztosítsa fizetési mérlege egészének egyensúlyát, és fenntartsa a valutája iránti bizalmat.”5

Az együttműködés további elmélyítésének, a közös pénz létrehozásának gondolata 1969-ben merült fel. Pierre Wernert, Luxemburg miniszterelnökét bízták meg azzal a feladattal, hogy a közös pénz bevezetésének feltételeit kidolgozza. Az 1970-ben megjelent Werner-jelentés kiemelt fontosságot tulajdonított a Közösség belső egyensúlya biztosításának: „A globális gazdasági egyensúly megvalósulását a szerkezeti különbségek veszélyeztethetik (…) Egy gazdasági és monetáris unióban a strukturális és regionális politikák nem kizárólag a nemzeti költségvetés kérdései”.Így a területi egyenlőtlenségek kiegyenlítése érdekében szükségesnek tartotta jelentős pénzügyi transzferek alkalmazását.6 E pénzügyi transzferek nagyságát a Donald MacDougall skót közgazdász vezetésével létrehozott bizottság vizsgálta. Az 1977-ben publikált MacDougall-jelentés szerint az integráció egy kezdeti szintjén a GDP 2,0-2,5%-át, a gazdasági és monetáris unió megvalósítása esetén a GDP 7,5-10%-át, a teljes integráció esetén pedig 20-25%-át kell központosítani ahhoz, hogy az integráció működőképes legyen.

A monetáris unió megvalósításának az említett jelentésekben felvázolt feltételei a neoliberális korszak beköszöntével feledésbe merültek. A keynesiánus gazdaságpolitikát felváltó neoliberális gazdaságpolitika a kőolajár-robbanás által kiváltott inflációt neoliberális receptekkel kezelte, mely recepteket az 1992-es Maastrichti szerződésben7 is rögzítettek. Míg a Római szerződés kiegyensúlyozott kereskedelmet és tisztességes piaci versenyt deklarált, a Maastrichti szerződés az árak és szolgáltatások szabad áramlását szögezte le. A Római szerződés a szociális piacgazdaságot tűzte ki célul, amit a lakosság mind a mai napig a legfontosabb európai értékek közé sorol. Evvel szemben a Maastrichti szerződés a szabad versenyen alapuló nyitott piacgazdaságról szól, amely mind gazdaság-, mind társadalompolitikai szempontból az előbbi tökéletes ellentéte.

A Római szerződés a szociális kérdések megoldását közösségi feladatként kezelte, míg az ún. maastrichti kritériumok kizárólag a költségvetési egyensúlyra koncentrálnak. A szerződés a költségvetési hiány GDP-hez viszonyított arányának 3% alatt és az államháztartási adósságnak a GDP 60%-a alatt tartását írja elő. Tiltja, hogy az országok gazdaságukat állami beavatkozással segítsék. Miközben a társadalmi problémák megoldása továbbra is nemzetállami feladat maradt, a megoldást segítő eszközök egyre nagyobb része feletti felügyeletet Brüsszel magához vonta. A fizetési mérlegek kiegyenlítése már nem közösségi feladat, holott a Római szerződés korában több cikkelyt szentelt az egyes tagállamok közötti fizetési mérleg egyensúlyának megteremtésének.

A neoliberális gazdaságpolitika lassuló növekedést, magas munkanélküliséget és növekvő jövedelemkülönbségeket eredményezett. A gazdaságilag gyengébb lábakon álló országok eladósodtak, az euró bevezetésével pedig az adósságcsapda veszélye is további növekedett. A többszöri bővítés eredményeként az eltérő gazdasági adottságú országokat tömörítő Unió hitelezők és adósok táborára szakadt, azaz a Maastrichti szerződés aláírása után csatlakozott országok gyarmattá váltak. Ugyanakkor ezen államok piacait az Unió gazdaságilag erős centrum országai (különösen Németország és Franciaország) megszerezték, és az olcsóbb bérek miatt termelésük egy részét ezekbe az országokba helyezték ki.

Arra, hogy a Maastrichti szerződés nem segítette, inkább hátráltatta a közösség fejlődését, jó példa, hogy az Európai Tanács 2000-ben célként fogadta el, hogy az Uniónak 2010-re a világ legversenyképesebb és leggyorsabban növekvő tudásalapú gazdaságává kell válnia. Ennek épp az ellenkezője következett be: 2010-re az Unió válságövezetté vált. Mindez abból fakad, hogy az Unió vezetői az újabb bővítések során annak gazdasági és társadalmi hatásait nem a kellő alapossággal gondolták végig.

 

A Frankfurti Iskola és az európai értékvesztés

A gazdaságpolitikai változások összefüggnek az európai értékekhez fűződő viszonyok változásával. 2004-ben, az alkotmány kidolgozása során vita folyt arról, hogy annak szövege utaljon-e Európa keresztény gyökereire. Olaszország, Lengyelország, Litvánia, Málta, Portugália, Csehország és Szlovákia kiállt amellett, hogy a történelmi igazságnak megfelelően a leendő alkotmány (amiből végül a Lisszaboni szerződés lett) utaljon Európa keresztény gyökereire. Ezt azonban a többség – élükön Franciaországgal és a protestáns északi államokkal, Svédországgal és Dániával – elutasította. A vita azonban nem országok, hanem politikai pártok között folyt: ahol baloldali pártok voltak kormányon, ott elutasították, ahol jobboldaliak, ott többségében támogatták azt. Ezt bizonyítja, hogy Spanyolország eleinte a támogatók csoportjához tartozott, de amikor a szocialisták kerültek kormányra, kihátráltak. Az angol munkáspárti külügyminiszter, Jack Straw a brit muszlimok érzéseire tekintettel utasította el a keresztény gyökerekre való utalást.

A keresztény értékek mellett a szociális érzékenység, a jóléti állam elve is alapvető értéknek számított Európában. Az alkotmány szerepét betöltő Lisszaboni szerződés 3. cikke szerint „az Unió Európa fenntartható fejlődéséért munkálkodik, amely olyan kiegyensúlyozott gazdasági növekedésen, árstabilitáson és magas versenyképességű, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi haladást célul kitűző szociális piacgazdaságon alapul, amely a környezet minőségének magas fokú védelmével és javításával párosul.” A 119. paragrafus már csak a szabad versenyen alapuló nyitott piacgazdaságról szól, s már szó sincs arról, hogy biztosítani kellene a teljes foglalkoztatottságot.8 Az alkotmány megalkotóinak tudniuk kellett volna, hogy a szociális és a nyitott piacgazdaság egymás ellentétei, s eltérő gazdaság- és társadalompolitikát követelnek. Egy alkotmányban9 megengedhetetlen e kettősség. Hol az egyik, hol a másik megfogalmazás kerül előtérbe, de a gyakorlatban, mint az alábbiakban látni fogjuk, a nyitott piacgazdaságra való törekvés érvényesül.

Az a jogalkotás, amely nem veszi figyelembe az egyes nemzetállamok kultúráját, hagyományait, keresztény gyökereit és a szociális gondoskodást, a „multikulturalizmus” propagálóihoz, a nyugati új baloldalhoz, s szellemi kiindulópontjukhoz, valójában a Frankfurti Iskolához köthető.

A frankfurti filozófiai iskola az oroszországi bolsevik puccs után jött létre, amikor kiderült, hogy a proletáriátus (a kommunisták) Európa nyugati felében nem tudja átvenni a hatalmat. Ekkor, 1922 végén a Kommunista Internacionálé Lenin kezdeményezésére a Marx-Engels Intézetben, Moszkvában nemzetközi konferenciát rendezett. A fő téma az volt, hogy mit értett Marx kulturális forradalom alatt és miként lehet a marxi gondolatokat a világ többi országában, különösen Európában és Amerikában alkalmazni.

A tanácskozáson jelen volt Lukács György,10 aki 1923-ban csatlakozott a Frankfurti Egyetemen működő Társadalmi Kutató Intézethez, amelyet a Németországi Kommunista Párt alapított, a Moszkvában működő Marx-Engels Intézet mintájára.11 Lukács György politikai pályafutása, szerepe az első bolsevik diktatúrában rávilágít annak sikertelenségére, hogy egy filozófiai elmélet alapján döntsenek gyakorlati társadalompolitikai kérdésekben. A filozófiai elmélet és a társadalom tényleges működése, reakciói közötti szakadék nem a társadalmi problémák mélyebb tanulmányozása és megértése felé vitte a gondolkodókat, hanem újabb filozófiai korrekciókhoz. Az európai álom az egységről így napjainkra egyre távolabb került.

Lukács György a Frankfurti Iskola első nemzedékének meghatározó alakja volt. Ő az, aki az első világháborút követő értékválságot a társadalminak nevezett, de csak egy szűk elit által irányított cselekvés nézőpontjából kívánta megoldani. Lukács szerint a polgári társadalom és a polgári világ az első világháború idején a „tökéletesedett bűnösség” állapotába került, emiatt nem elég e válságból elméleti kiutat keresni, hanem meg kell találni a gyakorlati kiutat is. Szerinte a filozófiának konkrét közéleti értelme van, le kell vonni az elméleti tételek szükségszerű gyakorlati következményeit. Lukács a Vasárnapi Kör tagjai közül Fogarasi Bélával és Balázs Bélával azt a véleményt képviselte, hogy a „tökéletesedett bűnösség” periódusából a kiút egyetlen gyakorlati lehetősége a kommunista mozgalom. A kor többi fiatal marxista filozófusa ugyanúgy átélte a polgári világ belső értékeinek – általuk vélt – összeomlását, és ugyanazon a megrázkódtatáson ment keresztül, mint Lukács György.

Ez a krízishangulat Hermann István szerint érezhető Lukács A regény elmélete című művén, s ebből a szellemi közegből nőtt ki a Frankfurti Iskola számos jelentős gondolkodója. Max Horkheimer a következőket írta naplójában: „Miért nem tudok csupán emberi lény lenni, anélkül, hogy valamilyen nemzethez tartozzak? Amiért harcolnak, az nem az én dolgom. Az önök rendje a nemzetekkel és a törvényekkel szükséges lehet önök számára, mert mindannyian vadállatok. Mindaddig, ameddig az emberiség többsége fafejűekből áll, egyesülésük, azaz a társadalom nem lehet más, mint egy alacsonyrendű dolog akár autokratikusnak, szocialistának vagy anarchistának hívják.12

Lukács volt e társaságból az egyetlen, aki az általuk megfogalmazott elméleti tétel szükségszerű következményét is levonta, s ő értette meg elsőként e filozófia konkrét közéleti szerepét.13 Lukács az őszirózsás forradalom után nem sokkal belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, és a tanácsköztársaság egyik vezetője, népbiztosa, a proletárdiktatúra kultúrpolitikájának irányítója lett.14 Szerinte a kultúra a cél, a diktatúra pedig az eszköz. Ez a gondolat összefügg a Vasárnapi Körben felmerült kultúrakoncepcióval is. Mannheim Károly megfogalmazásában: „A kultúra végső tragikuma abban van, hogy a kétirányú fejlődés, a léleké és a kultúrobjektumé nem halad párhuzamosan (…) A kultúra mint valami Gólem önálló valóságra ébred s elindul a maga útján. A lélekhez, az alkotáshoz már csak annyi köze van, mint élősdinek az anyanövényhez, szüksége van rá, hogy élhessen, de nem hajtása annak, nem gyümölcse.15

Lukács György

Lukács György 1919-ben

Az élet telítve van az erkölcs és a valóságos tevékenység közötti konfliktusokkal. Lukács levonja azt a következtetést, hogy a cél szentesíti az eszközt, ezért Kant kötelesség-etikája helytelen. A kötelesség: végrehajtani a bűnt,16 és az erkölcsi meggondolások a kötelesség ellenében lépnek fel, anélkül, hogy a társadalmilag kirótt kötelesség teljesítését végső soron megakadályoznánk.17

Lukács az etika területén fejtette ki azt a marxi gondolatot, mely szerint a kapitalizmus legnagyobb érdeme, hogy megteremtette nemcsak saját bírálatának, hanem megsemmisítésének alapját is. „Mert az ember öncélúságának eszméje, az új kultúra alapgondolata a XIX. század klasszikus idealizmusának öröksége. A kapitalizmus korszakának igazi hozzájárulása a jövő felépítéséhez abban áll, hogy maga teremti meg összeomlásának romjain a jövő felépítésének lehetőségeit. Úgy, ahogy a kapitalizmus maga hozza létre megsemmisítésének gazdasági előfeltételeit, ahogy maga teremti meg a proletárszellemben való megsemmisítő bírálatának szellemi fegyverzetét.18

1919-ben Lukács György útnak indította a „kulturális terrorizmus” elnevezésű programot, amely a „politikai korrektség” előfutára volt. Lukács különbséget tett a vörös- és a fehérterror között. Miközben szerinte a fehérterror önmaga sírásója, addig a vörösterror „[a] hatalomra jutott proletárosztály elszánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait (ellenforradalom, szabotázs, korrupció, lánckereskedés stb.) eltakarítsa a maga útjából. A proletárdiktatúra igazi célja az építés. Az erőszak alkalmazása, a terror, csak védelmi eszköz ebben a küzdelemben. Éspedig éppen ezért védekező jellegű a proletárdiktatúra erőszakgyakorlása, mert a proletáriátus most van a kapitalizmus ellen indított végső offenzívájának derekán. A proletárdiktatúra éppen építő és szervező munkájával méri az igazi halálos csapásokat a kapitalizmusra, általa szünteti meg a kapitalizmus társadalmi létalapjait. Az erőszak elkerülhetetlen, de alárendelt eszköz ebben a küzdelemben, melyet tehát a proletáriátus csak abban az arányban alkalmaz, amennyiben a volt uralkodó osztályok aktív vagy passzív ellenállása önfenntartás okából erre kényszeríti.19

1919 őszétől Lukács a bukott tanácsköztársaság pártvezetőivel együtt Bécsbe menekült. 1930-tól Moszkvában dolgozott a Marx-Engels Intézet munkatársaként, majd egy év múlva Berlinbe ment határozott pártfeladattal. A Proletárforradalmi Írók Szövetségének egyik vezetőjeként – a Szovjetunióban kifejlődött tendenciáknak megfelelően – a szövetségben folyó viták irányítása volt a feladata.

 Herbert Marcuse

Herbert Marcuse 1955-ben

 

A Frankfurti Iskola tanítása a forradalomról

A frankfurti egyetemen a marxista elmélet és a freudi pszichoanalízis szintéziséből kritikai elmélet született, mely reflexió tárgyává tette a fogalmak, elméletek, ismeretformák társadalmi feltételezettségét. E kritikai elmélet szerint el kell végezni a nyugati kultúra fő elemeinek – közöttük a kereszténységnek, a kapitalizmusnak, a tekintélynek, a családnak, a patriarchátusnak, a hierarchiának, az erkölcsiségnek, a hagyománynak, a szexuális önmegtartóztatásnak, a lojalitásnak, a hazafiságnak, a nacionalizmusnak, az átöröklésnek, a népi-, vérségi-faji szemléletnek, a társadalmi konvencióknak és a konzervativizmusnak – az elemzését és mindezek felett kritikát kell gyakorolni.

A Frankfurti Iskola tagjai szerint a forradalomnak két fő típusa – politikai és kulturális forradalom – közül ők elsősorban a kulturális forradalommal foglalkoztak. Céljuk az volt, hogy a társadalom lebontását belülről végezzék el. A hangsúlyt a reformokra helyezték, melyeket lassan és észrevétlenül kell végrehajtani, hogy szinte ne is észleljék az emberek. A keresztény erkölcsi értékeknek a szisztematikus elgyöngítése és a szexuális perverzióknak a széles körben való elterjesztése a kulturális marxizmus egyik megjelenési formája lett.

A „kulturális terrorizmusból” táplálkozó és a „politikai korrektség”-nek elnevezett nézet fő ideológusa Herbert Marcuse, a One Dimensional Man szerzője. Marcusénak fontos szerepe volt a gazdasági kérdéseket középpontba állító marxizmus átfordításában a kultúra területére. A fő cél, a nyugati kulturális tradíciók lebontása, amiben a központi szerepet már nem a munkásosztály játssza, hanem különböző kisebbségek, akikkel el lehetett hitetni, hogy a hagyományos nyugati kultúra sérti önbecsülésüket és érdekeiket.20 A modern ipari társadalom a munkásságot nemcsak kizsákmányolja, hanem az életszínvonal emelésével integrálja is a rendszerbe. Ezáltal függő helyzetbe kerül, így elvész az a képessége, hogy a fennálló társadalmi rend megváltoztatásáért tegyen. Marcuse egyik fő kérdése, hogy mely társadalmi csoport alkalmas az egydimenziós létből való kitörésre. A szerző a marginalizált társadalmi csoportok között keresi ezt az, nem utolsó sorban a diákok és fiatalok köreiben, mivel ők még nem integrálódtak a társadalomba. Ez a gondolat tette alkalmassá Marcusét arra, hogy a ’60-as évek vége értelmiségi fiatalságának radikális mozgalmai számára hivatkozási alapul szolgáljon.

Egyetemi éveim alatt a svéd egyetemeket is teljesen eluralta a marxizmus. A tanárok és a diákok zöme baloldali volt. Ekkor tapasztaltam meg életemben először a kettős mérce valóságát. Lelkesedtek a harmadik világ felszabadító mozgalmaiért, azt állították, hogy az ’elnyomottak’ és az emberiség oldalán állnak. Amikor szóvá tettem a kommunista országok helyzetét, mindig az volt a válasz, hogy az más, ott az eszméket a gyakorlatban elferdítették, de az ő szemükben a kommunizmus eszméi eredendően jók és helyesek voltak. Érvelésük az újmarxista szerzőkre, főleg a marxizmusból és a pszichoanalízisből összegyúrt elméletekre támaszkodott. Az 1968-as nemzedék, amely ifjúkorában nem volt képes meghaladni a tagadást, felnőtt fővel megalkotta a politikai korrektség ideológiáját, vagy ahogyan a franciák mondják: a ’kizárólagos gondolkodást’.”21

A kommunizmus lényegében pozitív megítélésének oka, hogy a szovjetek legnagyobb sikerüket a külföldi propaganda területén aratták. Stephen Koch Kettős szerepben című könyvében22 beszámolt arról, hogyan épült ki az 1920-as évektől Wili Münzenberg, a Kommunista Internacionálé alapító szervezője irányításával egy hálózat az értelmiség elcsábítására, a lenini, majd a sztálini politika népszerűsítése és szolgálata érdekében. A bolsevik forradalomnak (mely valójában puccs volt), szüksége volt középosztálybeli véleményformálókra: művészekre, újságírókra, „jó szándékú emberekre”, valamint útitársakra, szóvivőkre, akik megteremtik a humánus arc képzetét. A szoros irányítás alatt álló útitársaknak – Romain Roland, Heinrich Mann – hinni kellett saját függetlenségükben, amit alig gyakoroltak. A baloldal híres és befolyásos személyiségeit masszív sztálinistákká tették. Segítőik voltak „Kreml hölgyei”,23 a szovjet titkosszolgálat irányítása alatt álló ügynökök. Münzenberg semmit nem bízott a véletlenre.24 Például az amerikai társadalomban a feketék elnyomása a társadalom intézményesített bűne, hangoztatták a véleményformálók, ezért a sztálinizmusnak a néger kérdésben erkölcsi piedesztálra kellett helyezkednie. Nem számított, hiszen titokban tartották, hogy Sztálin országában a lakosság jelentős része munkatáborokban sorvadozik. A kommunista valóság: a rabszolgamunka, a rendőri diktatúra, a rendszeres, tömeges tisztogatások, az elképesztően alacsony életszínvonal, az éhínségek, a kollektivizálás rémtettei, az államilag szervezett gyermekmunka titokban maradt. Hiszen akik aggódnak a feketék elnyomása miatt, biztosan tiszteletben tartják saját polgáraikat.

 

A Frankfurti Iskola tanításának hatása az unió vezetésére

A „politikailag korrekt” gondolkodásmód egyik alapvető eszköze a bűntudatérzés keltése mindazokban, akik nem értenek egyet az uralkodó elit felfogásával, például napjainkban a bevándorlás kérdésében. Az uralkodó elit pedig nem egy hatalmon lévő kormány, hanem egy megfoghatatlan, egyik tagállam állampolgárai által sem megválasztott hatalom. Nevezhetjük háttérhatalomnak is. Akik a tömeges bevándorlást elutasítják, azok „idegengyűlölők”, ami ellen az Uniónak a Lisszaboni szerződés 67.3 paragrafusa szerint harcolnia kell. Annak bizonyítása pedig, hogy Európában tömegével vannak idegengyűlölők, az Európai Társadalmi Kutatás (European Social Survey) nevű, az Unió által finanszírozott akadémiaközi szervezet feladata, amely kétévente közreadja riasztó adatait, különösen elmarasztalva az Unió új tagállamait, különös tekintettel a V4-et és ezen belül hazánkat.

Hasonló folyamatról számol be John R. Schindler a TheFederalist.com nevű konzervatív internetes portálon. Tanulmányának címe: Az amerikai új baloldal lenyelte a kommunista régi baloldalt, és most minket is megrág. Schindler szerint széles körű volt a megrökönyödés, hogy a nagy múltú angol Munkáspárt olyan embert választott elnökének, aki nyilvánvalóan megveti azt a társadalmat, ahonnan ő is származott. „Nem nagy meglepetésre Corbyn lelkesen támogatja a multikulturalizmust, és azt mondja, hogy Britanniának ünnepelnie kell az országba özönlő nagyszámú bevándorlót – ami a választók széles körében nem túlságosan népszerű álláspont, akik szerint az afrikai és ázsiai bevándorlók tömegei máris elárasztották az Európai Uniót. A Nyugat ellenségeinek támogatásával és országa népességének lecserélésével Corbyn Britanniát felszámolni, és nem megreformálni akarja” – szögezi le Schindler.25

Corbyn azonban nincs egyedül társadalma tradícióit elutasító nézeteivel. Általa is elfogadott „progresszív” gondolatok általánosak a posztmodern nyugati baloldalon, ötvenéves fejlődés eredményei. A kulturális baloldal – ahogy Schindler nevezi – első nagy seregszemléje az 1968-as párizsi diáklázadás volt, amely a szexuális felszabadítás jegyében kezdődött Daniel Cohn-Bendit, a későbbi európai parlamenti képviselő főszereplésével. A hatvanas évek lázadó diákjai mára az „establishment” részei lettek. José Manuel Barroso volt bizottsági elnök, Javier Solana volt NATO-főtitkár, Joschka Fischer volt német külügyminiszter, akik a kommunisták türelmetlenségével akarták és akarják keresztülvinni nézeteiket, szélsőségesnek, sőt fasisztának minősítve mindenkit, aki nem hajlandó elfogadni álláspontjukat.26

A hagyományos baloldal, a szociáldemokraták nem lerombolni, hanem megreformálni akarták a társadalmat, és gondolkodásuk középpontjában a jövedelemelosztás, a tőke és a munka viszonya állt. A hagyományos családi értékeket még a kommunisták sem akarták teljesen lerombolni. Ezzel szemben a ’60-as évektől kezdve a nyugati új baloldal érdeklődése elsősorban a szexuális szabadság, a gender problémák, a feminizmus, a multikulturalizmus felé irányult. Ennek a baloldalnak a hosszú menetelése a Nyugat intézményeinek elfoglalására teljes sikert aratott, és míg a jobboldal megnyerte a csatát a gazdaság frontján (már senki sem fenyegeti a kapitalistákat az államosítás rémével), addig társadalmi téren az új baloldal nézetei váltak uralkodóvá. Schindler ezt az új baloldalt „kulturális baloldalnak” nevezi, mert nézeteiket a kulturális élet minden területén érvényesíteni tudják. Az új baloldal támogatja a tömeges illegális bevándorlást, mert az fokozatosan szétmállasztja az európai tradicionális kultúrát, és ebben a kérdésben egyetértenek a multinacionális jobboldallal, amely viszont az olcsó munkaerő beáramlásában érdekelt.

A világ nem nyugati része gyakran rámutat a nyugati elvek és a nyugati gyakorlat közötti szakadékra, a képmutatásra, a kettős mérce alkalmazására. Például a demokrácia számunkra is pártolandó, de nem akkor, ha az iszlám fundamentalistákat segíti hatalomra. Irak és Irán fegyverkezése nem elfogadható, de Izraelé igen. Mint ahogy az sem, hogy az emberi jogok csorbát szenvednek Kínában, de Szaúd-Arábiában nem. Vagy az, hogy az olajban gazdag Kuvait elleni agresszió tűrhetetlen, de az olajban szegény Bosznia elleni nem. A nyilvánvaló tény az, hogy a Nyugat integrálni szeretné a nem nyugati társadalmak gazdaságát, s az IMF révén nem a kölcsönösséget, hanem a Nyugat gazdasági érdekeit kívánja szolgálni. Georgij Arbatov Amerika-szakértő szerint az IMF-tisztviselők újbolsevikok, akik szeretik kisajátítani mások pénzét, saját szabályaikat kényszerítik a többiekre, korlátozva gazdasági szabadságukat.27

Az a gondolkodásmód, amelyet ural a „politikai korrektség” és a kettős mérce alkalmazása, egyaránt felelős abban a folyamatban, amely a Nyugat hanyatlásához vezet. Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvében arról ír, hogy „a világ békéjét a civilizációk összecsapása fenyegeti, melyet egyedül a civilizációk segítségével létrehozott nemzetközi rend háríthat el. A világban hosszú ideig meghatározó szerepet játszó Nyugat alkonyának korszakát éljük a sokpólusú és sokcivilizációjú világban”.28

Spengler A Nyugat alkonya című művében „metafizikai haláligenlés”-nek, a generációkat fenntartó életösztön végső kilobbanásának tekinti azt a folyamatot, mikor a Nyugat nagyvárosaiban drasztikusan csökken a születésszám, amit legfeljebb az újonnan bevándorlók nagyobb népszaporulata képes ellensúlyozni.29 A reményt, hogy Nyugat-Európában a csökkenő születésszám és a munkanélküliség orvosolható a bevándorlással, évtizedek óta az Unió vezetőinek szűk köre ápolja. A bevándorlással nem európai problémák oldódnak meg, hanem megindul Európa iszlamizációja, ami egyenlő Európa megszűnésével.

Nem véletlen, hogy az ázsiaiak és a muzulmánok egyre magabiztosabban hirdetik, hogy kultúrájuk magasabb rendű, mint a nyugati. Az ázsiai öntudatosság mögött gazdasági teljesítmény is áll, szemben a szerényebb európai és amerikai gazdasági növekedéssel. Az ázsiaiak hiszik, hogy gazdasági növekedésük az ázsiai kultúra gyümölcse. Hisznek abban, hogy kultúrájuk a társadalmilag és kulturálisan egyaránt hanyatló nyugati kultúra felett áll, mert a közösséget és nem az egyént állítja középpontba. Számukra az iszlám nem csupán vallás, hanem életmód is.

Európának ma még minden gazdasági és katonai ereje meglenne ahhoz, hogy a legújabb kori népvándorlással szemben megvédje magát, önvédelmi reflexe azonban végzetesen meggyengült, a szükséges cselekvést megbénítja a „kulturális baloldal” médiát alapvetően uraló multikulturalizmusa, a jobboldalon pedig a profitérdek és a maastrichti dogmákhoz való ragaszkodás, amelyek semmibe veszik az alapelveket és megakadályozzák a racionális gazdasági lépések megtételét. Európa feladta tradicionális értékeit, és bénultan nézi, ahogy ezeréves kultúrája fokozatosan a semmibe vész. Róma bukása is részben annak tulajdonítható, hogy a római katona valamikori harci szelleme lehanyatlott, a légiókban jórészt idegenek szolgáltak, akiket nem a birodalom nagysága és dicsősége, hanem a győztes csaták során megszerezhető zsákmány érdekelt.30 Minthogy Közép-Kelet Európa még mentes a multikulturalizmus csapdájától, reménykedhetünk abban, hogy a még létező európai civilizációk segítségével a történelmi Európa megmenthető.

Ez az oka annak, hogy a mai napig nem teljesült és a jelenlegi uralkodó multinacionális elit által követett elvek szerint nem is teljesülhet az európai egység létrehozása nemzetállami gyökerekkel. A hagyományos európai értékek ma már nem értékek Európa fontos régióiban. Minthogy Közép-Kelet-Európa még mentes a multikulturalizmus csapdájától, reménykedhetünk abban, hogy a még létező európai civilizációk segítségével a történelmi Európa megmenthető. Az ebben a térségben évtizedekig tartó kommunizmus, melyet filozófiai elvek alapján kizárólag diktatúrával (politikai rendőrséggel és orosz csizmákkal) lehetett fenntartani, a társadalom többsége számára megmutatta ennek az ideológiának és gyakorlatának tarthatatlanságát.
 
A szerző történész, szociológus,
a Koszorús Ferenc Emlékbizottság (Budapest) elnöke
 

1. A tanulmány alapját képező előadás elhangzott „A megvalósulatlan álom? – Az európai értékek” című konferencián, melyet a Pécs-Baranyai Értelmiségi Egyesület és az Ethosz Tudományos Egyesület szervezett Pécsett, 2018. május 17-18-án.

2. Bainbridge, Timothy: EU mindentudó. HVG Kiadó Rt., Budapest, 2004, 179-180.

4. A George C. Marshall amerikai külügyminiszter nevével fémjelzett segélyprogram a háború sújtotta európai országokat segítette. A 14 milliárd dollárnyi segély 25,7%-át Nagy Britannia, 22%-át Franciaország, 11%-át Olaszország, 10,5%-át az NSZK, 7%-át Hollandia, 5,5%-át Görögország, 5%-átAusztria, 3,9%-át Belgium, 2%-át Dánia, Törökország, 1,9%-át Norvégia, 1,6%-át pedig Jugoszlávia kapta. Az Európai Újjáépítési Program (European Recovery Program, ERP) kizárólag Nyugat-Európára korlátozódott, a Szovjetunió érdekszférájába került országok Sztálin döntése miatt nem részesülhettek a segélyből.

6. Werner, Pierre: Report to the Council and the Commission on the realisation by stages of economic and monetary union on the Community. Luxenburg, 8. October 1970. Bulletin of the European Communities, Supplement 11/1970. [http://aei.pitt.edu/1002/] (2018.09.17.)

7. 1992. február 7-én írták alá a Maastrichti szerződést, amely módosítja és kiegészíti a Római szerződést. Az Európai Gazdasági Közösség helyett a csatlakozott országok az Európai Unió nevet viselik.

9. Az Unió alkotmányát 2007. december 13-án írták alá Lisszabonban.

10. A Vasárnapi Kör – melynek Lukács aktív résztvevője volt – tagjai számára traumát okozott Lukács politikai szerepvállalása, hiszen a társaság gondolkodói igen messze álltak mindenféle politikai praxistól, különösen a szélsőségesen baloldali politikai praxistól.

11. A Frankfurti Iskolát Carl Grünberg irányította 1923 és 1929 között. Utódja 1930-ban Max Horkheimer lett. Mindketten meggyőződéses marxisták. Amikor 1933-ban a nemzeti szocialisták jutottak hatalomra Németországban, a Frankfurti Iskola számos tagja az Egyesült Államokba emigrált és sokan közülük amerikai egyetemeken kerültek vezető beosztásba.

12. Horkheimer, Max: Aus der Pubertät. Novellen und Tagebuchblätter. München, 1974. 19.

13. Szisztematikusan hozzálátott Marx életművének, s ezen belül a Tőke című műnek az olvasásához. Lukács nem tudta a marxi életművet a maga teljességében áttekinteni, mert csak a Franz Mehring által kiadott hagyaték állt rendelkezésre. Ekkor még nem ismerte Lenin műveit.

14. Lukács György „III/21-IV/5 a közoktatásügyi népbiztos helyettese, IV/5-VI/24 Közoktatásügy népbiztos”, író, vallása izraelita, utóbb református, Budapesten született, 36 éves, megszökött. Dr. Váry Albert: A vörös uralom áldozatai Magyarországon. Vác, É.n. 164-165.

15. Mannheim Károly: Lélek és kultúra. Bp., 1918. 10.

16. Lukács György, a gondolkodó politikusként a „cél szentesíti az eszközt” álláspontjára helyezkedett. Váry Albert összeállítása szerint 590 egyént gyilkoltak le négy és félhónapos rémuralmuk alatt, nagyobbrészt teljesen ártatlanul. Hivatalos jelentések és bírói ítéletek szerint Lukács György és Sárói Szabó Tibor hadosztályparancsnok agyonlövette Csupor Lajost, Málik Ferencet, Fenyő Nándort, Sück Emilt, Tóth Lajost, Varga Károlyt Poroszlón, a Tisza-parti töltés mellett gyávaság vádjával. Váry: A vörös uralom i.m. 104.

17. Hermann István: Lukács György élete. Corvina, 1985.

18. Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető, Bp., 1971. 46-47. Ld. még A bolsevizmus, mint erkölcsi probléma; A kommunizmus erkölcsi alapja; Az erkölcs szerepe a kommunista termelésben; Régi kultúra és új kultúra és A kommunista párt morális küldetése című, 1919 és 1922 között írt cikkeit ugyanezen kötetben.

19. Lukács: Történelem és osztálytudat i.m. 69-70.

20. Drábik János: A Frankfurti Iskola és a kulturális marxizmus. 2013. [https://drabikjanosblog.wordpress.com/2018/08/04/a-frankfurti-iskola-es-a-kulturalis-marxizmus-kinek-a-kulturalis-diktaturaja/] (2018.09.17.)

21. Perényi János: Nagyszőlőstől Rabatig. Utazás a határok mentén és egy diplomata múltjában. Méry Ratio, 2015. 38.

22. Koch, Stephen: Kettős szerepben. Az értelmiség elcsábítása. XX. Század Intézet, 2000.

23. A Kreml hölgyei európai és amerikai befolyásos emberek szeretőiként, vagy feleségeként a szovjet titkosszolgálatok ügynökeiként működtek. Moura Budberg bárónő egyszerre volt maxim Gorkij és H. G. Wells kedvese. Mária Pavlovna Kudaseva Romain Roland titkárnője, kedvese, felesége majd özvegye lett. Romain Roland önimádó személyiség volt, akit könnyű volt irányítani. Elsa Triolet Aragon szerelme, Ella Winter Lincoln Steffens szeretője volt, akinek halála után Donald Ogden Stewarth felesége lett, aki a nyugati part legmegbízhatóbb pártügynökévé vált. Münzenberg nemcsak az írott sajtót pénzelte, hanem jelen volt a színházban, a grafikai művészetben is. A weimari kultúra előőrsének javát ő pénzelte.

24.  Mestere volt az ártatlanok manipulálásának. Amikor a fehér-tengeri csatorna építésénél 1931-32-ben 100 ezer kényszermunkás halt meg e szurdokban, a kiszivárgott hírek ellensúlyozására Münzenberg cikkeket íratott Gorkijjal a fehér-tengeri és a Moszkva-Volga csatorna építőinek heroikus küzdelméről az elemekkel. „A pacifista becsületesség nyelvezetét arra használták, hogy megszilárdítsanak vele egy hálózatot, ez a hálózat viszont úgy váltogatta a prioritását, ahogy az idő és a rezsim igényei változtak. Ha egy békeharcot támogató szervezetet megfelelően vezetnek, akkor tagjait könnyen át lehet terelni a háború támogatására, vagy bármi másra.” Stephen Koch: Kettős szerepben. Az értelmiség elcsábítása. XX. Század Intézet, 2000. 59-60.

25. Schindler, John: Who Really Won the Cold War? TheFederalist.com, 2015. szept. 16. [http://thefederalist.com/2015/09/16/who-really-won-the-cold-war/] (2018.09.17.)

26. Schindler: Who Really Won i.m.

27. Arbatov, Georgii: Neo-Bolsheviks of the IMF. The New York Times, 1992. máj. 7.

28. Huntington, Samuel P.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Bp., 2001. 8.

29. Csejtei Dezső: A Nyugat alkonya száz év után. Magyar Idők, 2018. ápr. 30. [https://magyaridok.hu/velemeny/a-nyugat-alkonya-szaz-ev-utan-2994043/] (2018.09.17.)

30. Lórant Károly: A kulturális baloldal. Magyar Nemzet, 2015. szept. 28. [https://mno.hu/velemeny/a-kulturalis-baloldal-1306375] (2018.09.17.)