Jelenlegi hely

A művészérzelem pszichiátriája, avagy a vágyaktól a pszichózis felé?

Gerevich József Teremtő vágyak című munkáiról

 

A. Gergely András

 

Az alkotások „puszta” műtörténeti bemutatása nem szándéka a szerzőnek, ám a kiválasztott festmények keletkezési körülményeihez visz vissza, kettős szemszögből elbeszélve azokat. Vagyis az alkotó mindig egy másik személlyel (baráttal, partnerrel, múzsával, alkotótárssal) együtt „szólal meg”, aki a mester élethelyzetére, érzelmi állapotára, szexusára, életfordulataira, sikereire, kibontakozására is hatást gyakorolt.

 

Nem tudományos közlés egy szakmai weboldal hasábjain? Miért itt, s miért épp ezt, miért éppen így? Elfogultság a művészet, érzelem a tudományosság határain? Milyen műfaj ez…? Esszé? Recenzió? Álcázott tanulmány…?

A válasz nem egyszerű, mégis azzá válhat egy szempillantás alatt, merthogy egyszerre mindez. Tudós mű, egy köztiszteletben álló gondolkodó csaknem egy életmű szintjén gazdag teoretikus kísérlete, s annak bűvösen választékos megjelenítése három elvarázsoló kötetben. Nehéz nem elfogultan, szeretetteljes hanggal, elkötelezettséggel és fantáziadús méltatással körülvenni. A nehézség csupán annyi: egyetlen szerző három opuszáról, sorozatként is és önálló kötetként is megálló művekről, mindegyikben tucatnyi rövid írásról és számtalan bámulatos képről van szó – hogyan lehet ezeket másképp bemutatni, mint elfogult bűvölettel? Talán csak körbe táncolni lehet, mint egy szertartáson felmutatott varázskönyvet, bűbájos forrásmunkát…

Gerevich József „vágyművészeti” albumairól van szó. A szerző az 1980-as évek elején társadalmi terápiával foglalkozó munkákkal és magas népszerűségi mutatókkal indult el, pszichiáterként dolgozott, drogfogyasztásról, függőségekről, a vágyfüggő létmódok lélektanáról jelentetett meg számtalan munkát. Gerevich mintegy négyszáz tudományos közleménye alapvetően a drogok, az alkoholkitettség, az agresszió tárgykörében fogant, de több írásában a művészetpszichológia, a pszichiátria és az alkotóművészet határán bolyongók, az „esendők” és „érzők” konstruktív irányultságainak kulcskérdéseit is tárgyalta.

Az újabban megjelent, egyelőre három részből álló sorozat indító kötete a Teremtő vágyak. Művészek és múzsák címet viseli,1 mely a szerző szándéka szerint amolyan „szöveggyűjteményt” kínál a művészetek iránt fogékony, műalkotásokat és művészi sorsokat a maguk teljességében befogadni kívánó közönségnek. E tudós program végigvitelével azonban semmivel sem vállalt kevesebbet, mint hogy bemutatja a művészettörténet legkiemelkedőbb műveinek születését, és témaköreiét, felszínre segítve a rejtett jelentéstartalmakat, s teszi ezt lenyűgöző képrészletekkel és impozáns leírásokkal tarkítva. Ráadásul nem a „magas” műtörténet, hanem inkább a befogadáslélektan és közléspszichológia nézőpontjából közelíti meg a kérdést, egyszerre nyújtva értelmezést, kérdésfeltevést, tételezést, érzületet, diagnózist és egyben terápiát.

A távolságtartóan leíró interpretáció innentől már szükségképpen elvadul… A megannyi, hatalmas befektetéssel és elmélyült tipográfiai tudással megalkotott („nyugati”) múzeumi albumokat is felülmúlóan pompázik ez a kötet (nem különben a másik kettő). A munka annyiban mégiscsak eltér a szisztematikus művészethistóriai közléstől, hogy a művel való találkozásból indul ki, sőt a mű keletkezéstörténetében is magát a találkozást, a teremtő „érintést” tekinti kiindulópontnak. Innen jut el a megértés, a keletkezés, a közlés, a sugallat, a mester és tanítvány közti viszony, a modellkeresés, a múzsák szerepe, az alkotótárs, a kapcsolatfüggőség, a rejtett önkifejezések, az alkotásterápia, a vágyteljesítő fantázia, a vágyak titokzatos útjai, a találkozásélmény és a műalkotás-inspiráció mélyrétegeinek fölszínre hozásához. A „minden élmény végső értelme” szempontjából vizsgált műalkotások mintegy dialógusban elbeszélt állapotrajzai olyan „típuscsoportokba” szerveződnek, amely felosztásnak általában a műtörténeti elemzés messze nem mindenben képes megfelelni. Merthogy a stílus, a formai jegyek, a képi tartalmak osztályozásán túli világot kiegészíti „a festő és a mű közötti szubjektív viszony” lélektudományi elemzésével. Ez egyszerre ikonográfia és megfejthetetlen rácsodálkozások pszichológiája, ezenfelül magához a tárgyakhoz (pl. Van Gogh és Gauguin tragikus barátságát szimbolizáló két üres székhez, a Madonna-festészetben a Szent, a Szűz és az Anya jelképiségének hátterében meghúzódó Nő figurájához, egy firenzei reneszánsz festő Toscanában megformált alakján látható fülbevalóhoz, mely a korabeli zsidó nők viselete volt stb.), vagyis a tárgyakon túli mélyebb jelentéstörténethez vezeti el az olvasót. Az alkotások „puszta” műtörténeti bemutatása tehát nem szándéka a szerzőnek, ám a kiválasztott festmények keletkezési körülményeihez visz vissza, kettős szemszögből elbeszélve azokat. Vagyis az alkotó mindig egy másik személlyel (baráttal, partnerrel, múzsával, alkotótárssal) együtt „szólal meg”, aki a mester élethelyzetére, érzelmi állapotára, szexusára, életfordulataira, sikereire, kibontakozására is hatást gyakorolt, s ezáltal „avatta” a kor(szak) legmeghatározóbb személyiségévé, az utókor bámulatára méltó személlyé. Életművek és életutak összefüggései, inspirációk és vágyak, ki- és beteljesedések, viszontagságok és sérülések vaskos tárháza a műtörténet. A kötet az alkotáslélektan mellett a „függéslélektannak” is helyet ad, ezáltal pedig nem „skatulyázza”, hanem komplexebben láthatóvá és mélységeiben érthetővé teszi mindazokat, akik ámulatára múzeumba járunk.

Lélekművészet mindez – műfajkör, stílusirány, kevert módszertan egyszerre… A Magyar Tudományos Művek Tára ezt a három kötetet a „nem besorolt” kategóriába helyezi, mintegy „tudományon kívül” (ez kérdőjellel ékes kiemelés!), vagy értetlenséggel vegyesen – talán mert nem tisztán addiktológiai, műtörténeti, szociálpszichológiai vagy műismertető munka, nem térkép, nem objektum, nem katalogizáló eljárás stb.?! Lehetséges, hogy a „művészetlélektan” egybegyúrt tárgyfogalma még mostanáig sem jutott el odáig, hogy a tudomány rangjára emelkedjen? Lehet, hogy a medicina, a művészeti torzó-szakirodalom, az „intimitás útvesztői” (ez Gerevich 2016-os kötetének is alcíme) vagy az ópiumfogyasztás mint a bűnök tere a művészi alkotáslélektanban nem kaphat önálló tudásteret? Elképzelhető, hogy a kommunikáció változatainak, a tabukutatásnak, a párkapcsolati intimitásoknak, a testiségben rejlő izgalmas mítoszvilágnak szinte egyetlen „tudásterületi” klasszifikációja sem képes válaszolni a Gerevich által föltett kérdésekre? Nem vagyok hivatott mindezekre a kérdésekre magyarázatot találni. Annyi bizonyos, hogy ha a szerző nem is tett semmi mást, csupán egy vagy több rendkívül izgalmas művészetlélektani kötetet szerkesztett forrásanyaggá, akkor már megtette, amit a közérdeklődés számára kínálható művészetesztétikai és alkotáspoétikai igények gyarapításával megtehetett!

A Teremtő vágyak című kötet vállalása (Picasso nyomán…) „a művészt és múzsáját egymásba fonódó, szimbiotikus viszonyban láttató” dualitás megjelenítése. Az öt nagyobb fejezetre (s azon belül számos kettős portréra) tagolt könyv a szerelmi frusztrációkkal, a csalódások képi tükreivel indít. A második fejezetben összehangolt heteroszexuális kapcsolatok és válságok sérüléstörténetét, addikciós hatásait mutatja be a szerző, a harmadikban a fizikai és a pszichikai erőszak kap teret az autoriter apák, agresszív apa–gyermek kapcsolatok, szexuális abúzusok bemutatása révén, a negyedikben az „Eltaszított múzsák” kegyetlen visszahatásainak példatára olvasható, az ötödikben pedig a tragikus végkifejletek, betegségből fölépülő erő, a „mélybe zuhantak” és „Paradicsomból kiűzöttek” lázadásai, talpra állásai jelennek meg. A záró, hatodik fejezet a boldogsággal, eufóriával, viszontagságokkal szegélyezett utak („Lolita-effektus”, „gutaütés expresszionizmusa”, fürdőszoba-kibontakozások, fekete mágia és a halott anya feltámasztása) végtelen kanyarulatain vezeti végig az olvasót értő kísérőként. A találkozások és kapcsolattörténetek árnyainak és fényeinek ekképpeni mélyréteg-követései biztosan nem kelthetik az „akadémikus” szférában a megismerő alázat benyomását, melynek ugyanakkor nem csupán a művészetlélektan adna alapot, de a művészlélektan és a társadalom kommunikatív szféráinak erőteljesebb találkozásai is példatárul szolgálhatnak.

Gerevich József - Teremtő vágyak 2.

A Teremtő vágyak tematikus válogatása csupán első a sorban, ezt egy évre rá követte a Múzsák és festők. Teremtő vágyak 2. címet viselő kötet,2 amelyben ha lehet, a fennebbi képek és képzetek még tovább is részletezhető szférái felé csábít Gerevich. „Az alkotások keletkezésének lélektani titkait kutattam, és vágyakat találtam – beteljesületlen és beteljesült vágyakat. Azt vettem észre, hogy sokszor két ember találkozása indítja el az alkotás és a vágyak folyamatát. Sokféle találkozásélmény hozhat létre műalkotásokat. Szerelmi csalódás, átmeneti vagy tartós boldogság, a boldogság látszatát keltő érzelmi függőség és súlyos, nehezen feldolgozható trauma egyaránt vezethet remekművek születéséhez. Akárhogyan is jönnek létre az alkotások, a néző gyönyörködik a végeredményben vagy elszörnyed tőle, felkavarja vagy megnyugtatja” – írja a kötet bevezetőjében a szerző. „Kémiai találkozások” – hangzik átfogóan a kiváló esztéta, Földényi F. László kötetnyitó kulcsmondata, mely jelzi azt is, hogy a képkultusz és a képözön közötti vékony mezsgyén a műtörténészek csak mintegy főirányokat jelölnek ki, a műértelmezés igénye azonban akár pedagógiai, akár lélekmérnökségi, akár műkritikai szférákon túli belátásokat is meghaladhat. A képek „projekciós felülete”, a festmény lüktetése, az ábrázolat és a mögötte rejtőzködő élet szimbiotikus kölcsönhatásai, így azok „legfőbb identitásjegyként” a megragadhatatlanságot is magukba foglalják: „a pszichológia és az esztétika, a motívumkeresés és az autonóm vizualitás kényes egyensúlyának példái az egyes elemzések”, s ezen egyensúlyok egyre bonyolultabbak, vonzerejük lezáratlannak és lezárhatatlannak látszik.3

A kötet írásai valóban nem könnyen besorolhatóak. Egyszerre nevelnek látásra, ösztönöznek elmélyedésre és láthatatlanságok észrevétele, különböző „háttértudások” csatolására – feltáró és megértő attitűd nélkül alighanem csupán a képfelület pillanatnyi visszfényét láthatjuk meg. Picasso, Cézanne, Klimt, Matisse, Leonardo, Modigliani, Gulácsy, Pollock, Fouquet, Fra Filippo Lippi, Rembrandt, Márffy, Ernst és megannyi más műtörténeti „ikon” – összesen huszonkét festő-párharc –analízise folyik itt nyolc fejezetben ahol mélységek és zuhanások, boldogságok és önvizsgálatok, szemérmességek és háborítottságok, érzelmi függések és időreszketések, dühök és halálok, érzékiségek és tündöklés-performanszok, szentségtörő merészségek és csendesen megfagyott múzsai állapotok, szemfényvesztés és örök vakság intimitásai váltják egymást. Érdemes tehát a könyvet a végtelen elbeszélések, a lélektudomány őserdeinek és lényeinek rejtekező vallomásaként olvasni!

Azonban, még mielőtt teljesnek érzékelnénk az első vagy második kötetet, érdemes belátni a már induláskor is világló perspektívát. Továbbra is a találkozások és festmények viszonyrendjét keresi–követi Gerevich. A trilógia harmadik, Szerelmek, múzsák, szeretők. Teremtő vágyak 3. címmel nemrég megjelent kötete4 többféle festménytörténeti vonatkozást, az alkotók és közegük világából megannyi magyar művészt és kevésbé ismert, vagy nem ily közelségből ismeretes szereplőt vonultat el. A folytatásos műtörténeti eposz egyes jelenetei az alkotók élettörténetének egy-egy műből fölfejthető sorsvonulatát ábrázolják. A pszichoanalitikus–pszichiáter munkáját immár Hárdi István és Tényi Tamás előszava, valamint Sárosdy Judit értő összegzése is keretbe foglalja. Itt a vágyteljesítés, az egymást keresztező vonzások, a kölcsönös függőségek, a műalkotásba foglalt szakítás, az elbocsátó gesztusoktól a vizualizált halálig ívelő szimbolika, a pártában maradt múzsák, eltaszított intimitások és hideglelős tárgyiasságok, önvizsgáló szorongások és szürrealista rémálmok felváltva szállítják a megértések kegytárgyait, a szerelmi frusztrációk válási tragédiába vagy örök függések reménytelenségébe fulladt sorsképleteit. Max Beckmann és Mathildája, Amrita Sher-Gil mesebelisége, Rippl-Rónai József és Bányai Elza démoni konspirációi, Ország Lili és Bálint Endre fényjelei, Czigány Dezső és Szilasi Borbála „kiterjesztett öngyilkossága”, vagy Berény Róbert és Breuer Etelka hangszerpárbaja egyképpen azt szolgálja, hogy a Múzsa-variációk című zárójelenetben Gerevich tipologizálja – Picasso szavaival – „a kétféle nő: az istennő és a lábtörlő” közötti változatokat: a láthatatlan, az elérhetetlen, a férfi, az elcsúfított és megnyomorított, a kényszermúzsa, a klasszikus és az alkotó múzsa bonyolult lélekpagodáját. Rózsák tövisekkel, a szexuális vágy elfojtásokkal, a szerelem életpusztító kölcsönhatásokkal, a siker tragikummal, bűvölt boldogság reménytelen kitettséggel együtt jelenik meg a képek és sorsok között. Rálátás és megértés, beismerés és kutatás bújik meg minden festmény mögött, minden esszészerű portréban, intimitásban, érzületi okfejtésben, kapcsolati érintésben.

Gerevich József - Teremtő vágyak 3.

Itt a huszonhárom újabb történet a lehetséges képtelenségét, a kép lehetetlenségét, s a perszonalizált problematikák végtelen sokaságát tárja elénk. Kiderül, hogy a szerelmes képrajz, a vágyfestészet, a képzelet lélek-albuma sokkal–sokkal dúsabb és elátkozottabb, mint egy könyvespolcnyi művészettörténeti lapozó. Gerevich nemcsak azzal lep meg bennünket, hogy feltárja, megismeri, feldolgozza, megérti, értelmezi és kontextualizálja a műveket és azok alkotóit, hanem a művészeti vágy-ipar folytonosságában bekövetkező üzemi baleseteket és termelési melléktermékeket is magába foglaló embersorsokat egyaránt bevonja az értelmezés folyamatába. Érkezhet immár a negyedik kötet, a sorozat szárnyalóan folytatható, s még messze a lehetséges betetőzés. Olyasmi talán, mint a szerelemről alkotott (talán kevéssé közkeletű Martin Buber-i) értelmezés, mely a szerelem legfőbb tartalmának a szerelem felé törekvést látja. Valahol talán Gerevich is ezt, no meg a megértés felé törekvő megértésben láthatja végső értelmét trilógiája teljességének…

 
A szerző szociológus, kulturális antropológus,
az MTA TK Politikatudományi Intézet tudományos főmunkatársa
 

1. Gerevich József: Teremtő vágyak. Művészek és múzsák. Noran Libro, Budapest, 2016. S ne mulasszuk el kiemelten jelezni: a tipográfia Horváth Edit megejtően hatásos, tiszta, látványos munkája.

2. Gerevich József: Múzsák és festők. Teremtő vágyak 2. Noran Libro, Budapest, 2017.

3. Földényi F. László: Kémiai találkozások. In: Gerevich: Múzsák és festők i.m. 9.

4. Gerevich József: Szerelmek, múzsák, szeretők. Teremtő vágyak 3. Noran Libro, Budapest, 2018.