Jelenlegi hely

Nem csak kenyérrel él az ember

 
Hódi Sándor

 

Mivel napjainkban a nemzetekfelettiség eszméje dívik, pszichológiai szempontból a népek identitásválsága figyelhető meg. Ez az identitásválság hosszan tartó feszültséggel és nehezen elviselhető bizonytalansággal jár együtt, amit klinikai szempontból talán „gyökértelenségi szindrómának” nevezhetnénk. A „posztmodernség” szólama ennek a gyökértelenségnek a kompenzálását jelenti, ami a dolgok esetlegességének elfogadása érdekében minden korábbi érték lerombolásában és heves pusztító vágyban nyilvánul meg.

 

A nemzet fogalma számos összetevőt, heterogén feltételt foglal magában, amelyeket – egyebek mellett – történelmi, politikai, szociológiai, filozófiai, pszichológiai aspektusból lehet vizsgálni. Hivatásomnál fogva a nemzet mibenlétét (létrejöttét, sajátosságait) én elsősorban pszichológiai szempontból próbálom megragadni.1

Az ember a legfőbb értékeket – Isten, nemzet, haza, család, szabadság, igazságosság, jóság — maga teremti saját maga számára. Ebből kifolyólag szívén viseli őket és sajátjakéntragaszkodik hozzájuk. Ez a ragaszkodás feltétele a közösségi kapcsolatoknak, amelyek csak addig léteznek, amíg vannak emberek, akik hisznek a közösségteremtő értékekben, és részt vesznek ezeknek a képzeteknek, fogalmaknak, érzéseknek a megteremtésében és átörökítésében. Ezek a fogalmak és a hozzájuk tapadó képzetek azért képviselnek nagy értéket az ember számára, mert közösségi alkotás eredményei, amelyek létrehozásában és fenntartásában a közösség tagjai egyaránt részt vesznek. Magától értetődő, hogy az, aki ebben a közös alkotásban nem vesz részt, annak ezek az értékek nem jelentenek semmit, mesebeszédnek tekinti őket.

A nemzet mint közös alkotás értelemszerűen lelki közösséget hoz létre. A nemzethez társuló érzés- és tudatvilág ugyanis nemcsak elvont fogalmakat, szubjektív képzeteket, hiedelmek együttesét jelenti, hanem az emberi viszonyok szabályozó rendszerét is. A dolgok természeténél fogva az emberek kisebb-nagyobb csoportját jellemző közös gondolkodásmód, világfelfogás, értékrendszer, kultúra kialakulását hosszas és élénk vita kíséri. Ez a bonyolult társadalomlélektani folyamat – a nemzeti léttel és az önazonossággal kapcsolatos képzetek, gondolatok, érzések, elvárások ütköztetése, újrafogalmazása – voltaképpen mindaddig tart, amíg az együvé tartozásnak ez a formája egyáltalán szerepet játszik az emberek életében. A nemzetfogalom állandó újrafogalmazása, „rekonstrukciója” eredményeként az adott közösség tagjai idővel többé-kevésbé hasonló tartalmat és jelentőséget tulajdonítanak közösségüknek, amely ugyanakkor az adott embercsoport sajátos létállapotaként is értelmezhető. Ez az a hit és létállapot, amit társadalmi szinten egy nép összetartozás-tudataként, az egyedi emberek felől nézve pedig a személyiség nemzeti én-tudataként szokás körülhatárolni.2

A nemzeti közösséget alkotó hit és összetartozás-tudat, amit nemzeti identitásnak nevezünk, nem az egyénektől elkülönülő társadalomként, külső hatalomként, elvárásként fogalmazódik meg annak tagjaival szemben, hanem az egyének sajátosságként, az individuum abszolút egyediségeként jelenik meg. Ennek az egyediségnek a sajátossága attól függ, hogy az egyén lelkületének, viselkedésének, érzés- és gondolatvilágának szociális készlete milyen társadalmi, gazdasági, történelmi, politikai, kulturális mozzanatokból tevődik össze. A társadalmi feltételrendszer néha kedvez a nemzeti együvé tartozást megjelenítő tudat és érzés kialakulásának, néha viszont nem. Akár kedvez, akár nem, a lelki, szociális és kulturális kötelékek mindenképpen változnak, szorosan kötve a mindennapi élet feltételeihez. Ennek a változásnak a következtében a kötődés erősödhet, gyengülhet, de akár meg is szűnhet. Noha szubjektív viszonyulásról beszélünk, valójában mindenféle változás túlmutat az egyén létén. A nemzeti identitás változásának, illetve a nemzeti közösséget alkotó összetartozás-érzést meghatározó társadalmi, gazdasági, kulturális körülmények alakulásának így messzemenő következményei vannak mind maguknak az egyénéneknek az életére, mind pedig az érintett közösség egészére nézve.

A nemzeti identitás terén fellépő bizonytalanság következményei leglátványosabban talán a kisebbségek soraiban mutatkoznak meg. Az identitás-bizonytalanság jelei többnyire a közösség társadalmi deklasszálódásával, illetve társadalmi-gazdasági érvényesülési lehetőségek beszűkülésével (az intézmények elhalása, a kultúra sorvadása, a szellemi élet leépülése, az iskolázottság csökkenése, a szociális lecsúszás, a politikai marginalizálódás) párhuzamosan jelentkeznek.

A kisebbségi helyzetben élőkre többféle társadalmi nyomás nehezedik, hogy „sikeres” helytállásukért és „felemelkedésükért” cserébenemzeti identitásukat függesszék fel, egymástól határolódjanak el, s oldódjanak fel egy számukra idegen egységben. Ennek a politikának az „eredményessége” az asszimiláció méreteiben mutatkozik meg, ami „normális esetben” évi 1-3 százalékra tehető. Az ennél erőteljesebb, sürgetőbb, durvább nyomás többnyire már ellentétes hatást vált ki. Az erős frusztráció következtében a nemzeti önfeladást nemzeti önszerveződési, önrendelkezési törekvés válthatja fel. Ahogyan fokozódik a nyomás a kisebb-nagyobb létszámú népekre, nemzetekre, nemzetrészekre, úgy erősödhetnek föl azok az érzések, amelyek társadalmi mozgalmak és törekvések formájában a nemzetek jövőjére vonatkozóan fontos megtartó erőt jelentenek.

 

A „nép lelke”

Minden ellenkező elképzeléssel szemben nem a „nép lelke”, nem a nemzeti érzés és tudat az, ami a nemzeti ellentétekhez vezet, hanem a „nép nevében” fellépő hatalmi törekvések azok, amelyek a meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket, a gazdasági és kulturális ellentéteket etnikai szintre terelik. Nem önmagában az etnikai identitás jelent veszélyt, fenyegetést más népekre nézve, hanem az elosztási viszonyokban mutatkozó szociális, politikai, kulturális ellentétek ilyetén megjelenítése, értelmezése.

Az élet természetes velejárója, hogyegyszerre többféle csoporthoz, közösséghez tartozunk, más szóval többféle identitással rendelkezünk. Ezeket a szociális identitás-kategóriákat feszültségek, konfliktusok generálása nélkül nem lehet egymás fölé és alá helyezni. Főként nem lehet a konfliktusokat az identitásukhoz ragaszkodó emberek szubjektív viselkedésével magyarázni olyan meggondolásból, hogy a különböző csoporthoz, közösségekhez való tartozás nyilvánvaló előnyeit és hátrányait perfid módon eltussoljuk az érintettek és a nyilvánosság előtt. Példának okáért vérlázító csúsztatás „politikai megbízhatatlanságra” hivatkozva a határon túli magyar kisebbségeket – immár közel egy évszázada – jogfosztott állapotban tartani.

Közismert, hogy az emberek „poliidentitásúak”, azaz egyszerre több társadalmi csoporthoz, közösséghez tartozhatnak. Hasonlóképpen maga a nemzeti közösség is a legkülönbözőbb kötődésű emberekből tevődik össze, akik sok mindenben hasonlítanak egymásra, sok mindenben pedig különböznek egymástól. A nemzeti közösség nem azt jelenti, hogy annak tagjai minden téren tökéletesen egyetértenek, megfelelnek egymásnak, hanem hogy megértik egymást,ami a tömegtársadalmak emberéről nem mondható el. Ez a legfőbb különbség a nemzetállamok és a multikulturális, globalista tömegtársadalmak között.

A társadalmi identitás (a nemzeti tudat) kialakulásának feltétele, hogy az emberek – különféle közösségekben elfoglalt szerepük mellett – mindinkább szolidárissá váljanak egymással. Ez a szolidaritásvállalás egyúttal azt jelenti, hogy az adott életfeltételekhez, körülményekhez, társadalmi intézményekhez, szokásokhoz, nézetekhez, szereplehetőségekhez többé-kevésbé azonos módon viszonyulnak. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy egy kollektíva tagjai együtt éreznek és gondolkodnak. Ebből adódóan egy kívülállónak egyszerűen nincs fogalma a nemzeti közösség sorsáról, megszenvedett hétköznapjairól. Kívülállóként csak a „kirakatot” látja: a hivatalosságot, az intézményesült viszonyokat, a hatalmi hozzáállást. Az, akit valamelyest meglegyint a nemzeti kultúra szelleme, olykor talán már a lélek (irodalmi, gazdasági) formáit is látja, de mindaddig idegen, s kívülálló marad, amíg nem képes beleélni magát a többiek sorsába és nem vállal velük azonosságot.

Pusztán az, hogy az emberek egy csoportja közös államalakulatban él, nem vezet automatikusan lelki közösség kialakulásához. Erőszakkal, hatalmi szóval, félelemkeltéssel, kiszolgáltatottsággal nem lehet az emberek laza halmazát nemzetté („egy lélekké”) kovácsolni.A dolgok közös értelmének megteremtésére irányuló törekvések csak hosszabb együttlét, elkötelezettség és folyamatos egyeztetés útján lehetségesek, ami nem nélkülözheti az önkéntességet és a személyes részvállalást a közösség megteremtésében. Az állam önmagában véve – pszichológiai értelemben – csak az egyedek halmazát, illetve politikai „kényszerközösséget” jelent. A nemzetté válásban, az összekovácsolódásban viszont kulcsfontosságú szerepet játszik az emberek személyes elkötelezettsége, a másik igazságának a figyelembe vétele. Ez a társadalomlélektani folyamat az, amit pszichológiai értelemben együttgondolkodásnak, szociológiai értelemben társadalmi szolidaritásnak nevezünk. Együttgondolkodás, illetve társadalmi szolidaritás hiányában az egyének és csoportok az igazságtalan jövedelemelosztástól, a rájuk nehezedő terhektől, a jogfosztottságtól, figyelmen kívül hagyott lokális érdekeiktől vezérelve saját belátásuk szerint cselekszenek, ami megbontja a nemzeti egységet, illetve akadályozza annak létrejöttét. Ezzel ellentétben a „modern állam” azt az állapotot tartja természetesnek, amit a „szabad emberek” laza halmaza jelet, és amit azok „önmegvalósításaként” értelmez. Egy liberális világban minden individuum saját lokális érdekeitől, pillanatnyi szükségleteitől, belátásától vezérelve cselekszik. Ez a kaotikus rendetlenség nélkülözi mások igazságának a figyelembevételét, mások helyzetének, lehetőségeinek, szükségleteinek és törekvéseinek megértését, ami értelemszerűen gátolja a nemzeti közösségek létrejöttét, illetve előbb-utóbb annak halálát jelenti.

Természetesen a nemzeti közösséggé való szerveződés nem problémamentes. A dolgok közös értelmének megteremtésére irányuló törekvés – bár a közös történelmi múlt, szellemi örökség, hagyomány talaján megy végbe – az eltérő érdekek, szerepek, szükségletek, személyi sajátosságok következtében szinte sohasem tekinthető befejezettnek, még kevésbé eszményinek. A nemzeti és állami határok meg nem feleléséből adódó konfliktusok gyakorlatilag elkerülhetetlenek, a kettő közötti tökéletes összhangot, amit kívánatosnak tartunk, sokszor a legnagyobb jóakarattal sem tudjuk megvalósítani.

 

A polgári állam

A polgári állam — globalista szemmel nézve – a társadalomszerveződés „magasabb lépcsőfokát” jelenti, mint a nemzetállam, amennyiben nem valamilyen misztikus „lelki közösségre”, egymás „megértésére”, hanem a jogi értelemben vett egyenlőség elvére épít. Mivel senkivel szemben nem „kirekesztő”, elvileg nagyobb mozgásteret biztosít az egyének számára, ugyanakkor a társadalmon belüli kölcsönös egymásrautaltság kényszerközösségeit emberhez méltó együttlétté csak a dolgok közös értelmének megteremtésére és megújítására irányuló párbeszéd alakíthatja. Ennek feltétele viszont, hogy az emberek egymást megértsék, az együttélés alapelveiben egyetértsenek, hogy a partnerek igazsága valamilyen közösségi érték melletti elkötelezettségnek legyenek alárendelve. A tömegtársadalmak viszont közösségellenességükkel lehetetlenné teszik az egymásra hangolódást, a szolidaritásvállalást, a közös értékek, érdekek és életstratégiák kialakulását.

A modern ember hajlamos szem elől téveszteni, hogy az élet nem vele (születésével) kezdődött. Ahhoz, hogy megszülessen, ember váljék belőle, mindenekelőtt szülőkre volt szüksége. A felmenőknek otthont adó közösség előfeltétele az ő egyediségének. A közös hagyományokat továbbadó közösség feltétele az egyén létezésének. Ennek a talaján megy végbe a közösségek újjászerveződése. És, ahogyan Lányi András találóan fogalmaz, ennek érvényességét teszik próbára, ezt alakítják, újítják az egymás nyomdokaiba lépő nemzedékek.A tömegtársadalmak mindaddig nem válnak élhető társadalommá, amíg az intézményesült emberi viszonyok (szerepek, normák, viselkedésmódok) nem válnak közmegegyezés tárgyává.3

Ezt a meglátást Európában az elmúlt évszázadokban többé-kevésbé szem előtt is tartották. Az állam határait nem feltétlenül vonalzóval húzták meg, hanem a nyelvi, kulturális, társadalmi egységek általában közmegegyezés tárgyát képező értékek mentén különültek el egymástól, ami végül az állami keretek kialakulásához vezetett. Ez kétségkívül nem ment erőszak nélkül, de a konfliktusokat többnyire a nemzeti és állami keretek meg nem felelése váltotta ki.

 

Globalizálódó világ

Napjainkban a globalizáció világában mindez rohamos átalakuláson megy keresztül. A nyugati civilizáció az egész világon elterjesztette saját kulturális mintáit, társadalmi intézményeit és technológiáját, ami a kulturális sokféleség eltűnésével járt.4 A globalista rendszer legfőbb mozgatója a haszonelv, amely a profit növelése érdekében magában hordozza a szüntelen növekedés kényszerét. A nemzeteket és nemzetállamokat felváltó új társadalmi egységek, a multinacionális cégek egymással élet-halál harcot vívnak, hogy elhárítsanak minden politikai, jogi, nyelvi, kulturális, morális akadályt a növekedés (a profitszerzés) útjából. Ez a fajta világlátás nincs és nem is lehet tekintettel semmilyen más érdekre és értékre, legkevésbé arra, amit álszent módon fennen hirdet: az ember személyiségére, jólétére.

Lányi András joggal teszi szóvá, hogy a „piaci szereplők és intézmények nem érzékelik azokat a károkat és terheket, amelyeket működésük ró a természetre és a társadalomra, sőt, hasznot húznak belőlük."5 A természeti források kimerítése és a háborús konfliktusok szaporodása mellett, amelyek szinte leplezetlenül a GDP növelését szolgálják, kevesebb szó esik a „társadalmi felépítmény”, az ember életét keretbe foglaló intézményrendszer leépüléséről. A szóban forgó rendszer ugyanis egy olyan gazdasági „racionalitásnak” szolgáltatja ki az a társadalmat és a személyiséget, végső soron az egész emberiséget, amely kizárólag az üzleti haszonszerzés szempontjából mutatkozik ésszerűnek.Természetesen a nemezetek, nyelvek, kultúrák ápolása nem tartozik a legjövedelmezőbb nemzetközi „üzletágak” közé, mint ahogyan a személyi kvalitások, jellemvonások sem kamatoztathatók már az „üzleti életben”, ennél fogva értelmüket vesztik.

A legnagyobb veszélyt abban látom, hogy a médiumok teremtette virtuális világot elárasztó propaganda, az agymosás a tiltakozás hangját mindinkább elnémítja. Ezzel kapcsolatban figyelmet érdemlő Lányi András megjegyzése, mely szerint ebben „a kritikátlan lelkesedésben azok a nemzetek is osztoznak, akiknek a fogyasztói bőség áldásaiért elviselhetetlen árat kell fizetniük."6

Noha egyre nő a szakadék a globális gazdasági versengés haszonélvezői és kárvallottjai között „a tudatipar által terjesztett várakozások és hiedelmek” a végsőkig megnehezítik a realitás tudomásulvételét.7A pénzvilág megpróbálja rátenni a kezét mindenre: nem csak az olajban és ásványkincsekben gazdag területekre, hanem adósságszolgaságra kényszerít más népeket, most éppen a szovjet szolgaságból szabadult nemzeteket. Ezt – tudjuk jól – egy vallástalanított és a nemzettudatától megfosztott európai szuperállam révén kívánja elérni.

 

Változó horizontok

Szociálpszichológiai szempontból izgalmas vállalkozás lenne annak feltérképezése, hogy a globalista és nemzeti törekvések viszonyának mindennapjaiban hogyan érvényesül az a politikai gyakorlat, amely szavakban elhatárolja magát az erőszak mindenféle alkalmazásától, sőt, előítélet-mentességét hangsúlyozva afféle „befogadó” ideológiaként hirdeti magát, ám valójában konzerválja (súlyosbítja) a korábbi szociális állapotokat. A társadalmi igazságtalanságok, jövedelmi viszonyok terén a szakadék mindenütt mélyül, ahová a multinacionális vállalatok beteszik a lábukat.

Meglehetősen drámai erővel támasztja ezt alá a Nyugathoz való felzárkózást követő negyed évszázad Kelet-Közép-Európában. Ebből a szempontból (is) súlyos mulasztás terheli a társadalomtudományokat, mert közömbösnek bizonyultak a nemzeti és kisebbségi problémák, sőt, általában a nemzettudatban és a társadalomban végbemenő változások iránt.

Vajon mivel magyarázható a globalizmus kényszerasszimilációjának sajátosságaival és következményeivel szembeni szakmai érdektelenség? A kérdésfeltevés jogos, hiszen mindaz, ami ma világpolitikai szinten történik, homlokegyenest szemben áll a személyiségre és a társadalomra vonatkozó korábbi ismereteinkkel. Korábbi ismereteinkkel volna baj, amely a közösséget és a személyiséget egységes képződménynek, ugyanazon dolog két különböző oldalának látta? Avagy a közösség és az individuum szembehelyezésével újabb politikai-ideológiai divatok szolgálólányává váltak a társadalomtudományok?

Napjainkban a sokféle pszichológiai irányzat érdekes módon szinte teljesen egyetért abban a vonatkozásban, hogy az ember voltaképpen nem társadalmi, hanem alapvetően individualista lény. E szerint az emberre jellemző sajátosságok nem szocializációjának az eredményei, hanem olyan „természetes adottságok”, amelyek eleve benne vannak minden egyedben, s amelyek az évek során (jó széllel, szerencsével) felszínre kerülnek, az érzékletek szerveződéséből mintegy kifejlődnek.

Mindenképpen szembetűnő, hogy az érintett tudományágak az „egyén – közösség” hamis dilemmáját nem haladták meg. Csupán annyi történt, hogy az ember kétféle megnyilvánulási formájának a megengedhetetlen szembehelyezésével korábban (ideológiai okoknál fogva) a „kollektivizmus” került előtérbe, ma (ugyancsak ideológiai okokból) az „individualizmus” vette át a terepet a tudományban és a közgondolkodásban. Napjainkban az ember szomatikus lénye szélsebesen szorítja háttérbe az embert folyamatosan konstruáló (érzéseket, célokat, terveket alkotó) társadalmi valóság szerepét. Az embernek ez a lefokozása, kiskorúsítása egyébként nem csak a tudományban, hanem úgyszólván minden téren: a politikában, a gazdaságban, a törvényhozásban, a kultúrában stb. is tetten érhető.

Az ember új fogalmi konstrukciójával állunk szemben, amelyben a közösség elvesztette szerepét, fontosságát az egyéni lét tényének és folyamatosságának értelmezésében. Ezzel együtt az identitás fogalma is átértelmeződött. Többé nem a személyes élet társadalmi alapját és keretét, hanem az önmagában vett egyén „szabad akaratának” kivetülését jelöli. Mindennek nyilvánvalóan az a célja és értelme, hogy személyes életvilágunkat leválasszuk társadalmi hátteréről. Ha valakinek nem tetszik a társadalmi helyzete, besorolása, lépjen ki belőle, változtasson identitást, tagadja meg korábbi önmagát. Ezzel a „szabadságnak” nevezett otromba hazugsággal próbálják a szerencsétlen páriákkal elhitetni, hogy lám, mindenki „szabad ember”, saját belátása szerint él, legjobb tudása szerint dönthet így is, úgy is, férfiből nő lehet, nőből férfi, megváltoztathatja családi állapotát, hivatását, munkahelyét, hazáját, nemzetiségét, „megszerkesztheti” saját élettörténetét, s annak központját, saját énjét.

Paradox módon épp a jog túldimenzionálásával sikerül az embereket megfosztani közegüktől, egészen pontosan saját életük szervezésének a lehetőségétől. Azzal párhuzamban, ahogyan a társadalmi szinten létrejön a gyökértelen, társadalmi tudatától megfosztott tömegember, a pszichológia nagy lármával ünnepli azt a fiktív lényt (az „önmegvalósító” embert), akinek a társadalmi valósághoz immár semmi köze.

 

A nemzetek átverése

A rendszerváltás után az új távlatokat ígérő politikai elit a becses jelszavak ellenére a nemes társadalmi célokat önhatalmúlag alárendelte „magasabb rendű” céloknak, értékeknek, amelyek a köztudatban „gazdasági érdekként” fogalmazódtak meg. A gazdasági érdek lett az a megfoghatatlan, kimutathatatlan, megfellebbezhetetlen érték, ami mindent felülírt. Ettől az irányváltástól az élet elüzletisedett, és a piacon visszanyert szabadság a többség számára már nem a biztonságosabb élet és a jólét növekedésével járt, hanem ellenkezőleg, egy újfajta kiszolgáltatottsággal, ami verbálisan látszólag tágította a mindennapi élet szabadságköreit, valójában azonban sok tekintetben szűkítette az egyén társadalmi mozgásterét, csökkentette tényleges választási lehetőségeit.

Különös módon ebben a kritikus időben a nemzeti értelmiség úgyszólván köddé vált – ha volt egyáltalán. A visszanyert nemzeti függetlenség értéke és értelmezése körül nem csak maximális tanácstalanság uralkodott, hanem a konc felett gyilkos marakodás kezdődött. Ebben a helyzetben a politikusokat – azon túl, hogy megszedték magukat – egyetlen cél vezérelte: nem az, hogy minél maradéktalanabbul megfeleljenek a nemzet igényeinek, amelyre folyton hivatkoztak, hanem azoknak a külső elvárásoknak (EU, NATO, IMF, WTO) igyekeztek eleget tenni, amelyek éhes farkasként vetettek szemet a posztkommunista államokra.8

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a nemzeti függetlenségüket visszanyert nemzetállamok versenyeztek egymással, hogy a nemzeti vagyonuk mekkora hányadát tudják mielőbb külföldi „befektetőknek” átjátszani. Másokkal (többek között Lányi Andrással) együtt jómagam is azt gondolom, hogy a rendszerváltással hatalomhoz jutó régi-új garnitúra az országot ért külső agresszióval szemben gyengének és tehetetlennek bizonyult. Kudarcba fulladt minden igyekezetünk (ha volt egyáltalán), amely arra irányult, hogy megakadályozza azt a katasztrófát, amellyel a rendszerváltás járt.

Nekünk, magyaroknak külön fájdalom, hogy közben Magyarországnak a szomszédos államokat nem sikerült rávennie arra, hogy az európai kisebbségi normáknak megfelelően bánjanak az ott (itt) élő magyarokkal. Ennél is nagyobb mulasztás, hogy a határon túli magyarságot, amely a politikai fordulat idején a nemzeti önrendelkezés mellett még kiállt, negyedszázadon át csak szavakkal ámította, anélkül, hogy legalább az önrendelkezés gondolatának képviselőit egyértelműen támogatta, helyzetbe hozta volna.

 

Népek térdre kényszerítésére

A nemzetben való gondolkodás a „pragmatikus” korszellemmel szemben lassan, de biztosan alulmaradt. Nem mintha ez utóbbi rugalmasabban alkalmazkodna az emberek változó igényeihez. Inkább arról van szó, hogy a nemzeti, keresztény értékek korszerűtlen és életidegen módon képviselik (már amennyiben képviselik) a modern ember igényeit. A nemzeti, keresztény értékeket hirdető pártok természetesnek tartják, hogy számon kérjék másokon a közösséggel szembeni elkötelezettségüket, de adósak maradnak a közösség igényeinek kielégítésével. Az emberek magukra maradnak az előttük tornyosuló akadályok leküzdésében. Azok, akik nemzetben gondolkodnak, ennek szellemében élnek, nem számíthatnak az intézmények megértésére és segítségére. Gyakorlatilag épp annyira magukra vannak utalva, mint a tömegtársadalmakban élő sorstársaik. Jelen világunkban az egyik legsúlyosabb gond az, hogy a nemzetállamok és a globalizációnak behódoló országok egyaránt adósak maradnak a társadalmi azonosságvállaláshoz szükséges közösségek támogatásával és az állam egyénekkel szembeni szociális kötelezettségeinek a teljesítésével.

Azokat a népeket, amelyek valahogyan állami létre tettek szert, kívülről és belülről különböző erők próbálják szétfeszíteni. Azokra, akiknek nem sikerült állami létre szert tenniük, még autonómiával sem rendelkeznek, értelemszerűen még nagyobb nyomás nehezedik. Vonatkozik ez ránk, kisebbségi magyarokra is, akiknek a kollektív jogai a törvényhozásban és a gazdaságban eddig sem jutottak kifejezésre, de még a szerény látszateredmények terén is visszarendeződés figyelhető meg.

Mivel napjainkban a nemzetek felettiség eszméje dívik, pszichológiai szempontból a népek identitásválsága figyelhető meg. Ez az identitásválság hosszan tartó feszültséggel és nehezen elviselhető bizonytalansággal jár együtt, amit klinikai szempontból talán „gyökértelenségi szindrómának” nevezhetnénk. A „posztmodernség” szólama ennek a gyökértelenségnek a kompenzálását jelenti, ami a dolgok esetlegességének elfogadása érdekében minden korábbi érték lerombolásában és heves pusztító vágyban nyilvánul meg.

A kiéleződő identitásdilemma sajátos pszichikus leképeződéséről beszélünk, amely egy szélsőségesen kiélezett politikai játszmának, jelesül a javak kritikátlan harácsolásának következménye. Anemzetellenesség fő motívuma abban rejlik, hogy a nemzeti vagyon minél nagyobb hányada, minél előbb kerüljön idegen kézre, privát zsebekbe. A közjavak elherdálása és a rablógazdálkodás terjeszkedése természetesen nem történhet meg a nemzeti függetlenség megőrzésével és a nemzeti méltóság helyreállításával párhuzamosan. Ellenkezőleg: a célba vett országokat és népeket előbb térdre kell kényszeríteni, és ehhez az alantas munkához az embereket pénzzel (annak ígéretével) meg kell nyerni.

Az ördög tudja miért, de nem haltak ki az „etnikai emberek”. Sem a magyarok, sem más népek körében. Bár ritkán hangzanak el szájukból nemzetüket dicsőítő dalok – a kisebbségben élő magyaroknak például száz éve lakat van a szájukon –, mégis, úgyszólván némán, tiltva, verve, de rendületlenül a nemzet részének tartják magukat. De a megcsonkított anyaországban sem alkotják a nemzetféltő gondolatok és érzések a hétköznapok részét. Nem segítik a világban való eligazodást, a tisztánlátást úgy, ahogyan kellene. És mégis… Noha hosszú ideje nem kedvez a klíma a nemzet felvirágzásának, noha ellene munkál minden evilági érték (pénz, hatalom, hírnév, összeköttetés), a magyar nemzet (meg a lengyel, horvát…) mint szellem, kultúra, érzület, tudat ott él az emberek sokaságának a szívében.

Ebből a szempontból nemzeti identitásról beszélni talán nem is pontos, hiszen nem csökönyös identitásvállalásról kell beszélnünk, hanem megbúvó életformáról, életstílusról, életérzésről. Ha meggondoljuk, hogy manapság a nemzetben gondolkodók szinte minden megnyilatkozása heves elutasításra talál, nehéz minderre magyarázatot találni. A modern ember észjárásával nem is lehet, aki nem érti, hogy milyen mély igazság rejlik a bibliai példázatban: „Nem csak kenyérrel él az ember.” (Mt 4,4)

 
A szerző pszichológus,
a Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztő Intézet (Ada) igazgatója
 

1. Hódi Sándor: A nemzeti identitás zavarai.Társadalomtudományi sorozat. Fórum Könyvkiadó, Újvidék, 1992.; Hódi Sándor: Nemzeti önkép. Interetnikus kapcsolatok a Duna – Tisza – Maros – Körös eurorégióban. Logos, Tóthfalu, 2004.; Hódi Sándor: Nyelvstratégia – nemzetstratégia. Széchenyi Stratégiakutató Társaság, Ada, 2014

2. Hódi: A nemzeti identitás zavarai i.m.

3. Vö.: Lányi András: A globalizáció folyamata. L’Harmattan, [2007.] 25-26. [http://bocs.hu/nefe/aglobalizaciofolyamata.pdf] (2018.07.18.)

4. Lányi: A globalizáció folyamata i.m. 25-26.

5. Lányi: A globalizáció folyamata i.m. 26.

6. Lányi: A globalizáció folyamata i.m. 26.

7. Lányi: A globalizáció folyamata i.m. 26.

8. Vö.: Lányi András: Világnézeti pártok tündöklése és bukása. In: Létezik-e? Esszék. Új Mandátum Könyvkiadó, 2004. 199.