A nemzet a 21. században

A nemzetnek, bár tágas modern közösség, megvan ez az óriási előnye a globalizáció tereivel, hálózataival szemben, hogy „természetessé”, vagyis magától adódóvá, közvetlenül felfoghatóvá tudja tenni az együttélést. A 21. század nem a „nemzetek alkonya”. Viszont a nemzeti létmód fennmaradása jelentős változásokon megy majd át, főleg a „közösség elképzelésének” módját, a nemzetiesítés eszközeit tekintve. Olyan átalakulásról van szó, amely lényegében a nemzeti létmód globális civilizációhoz való alkalmazkodását jelenti.

Számos közismertnek tekinthető ok van arra nézve, hogy elgondolkodjunk a nemzeti létmód 21. századi kihívásairól – ezek eredője az, hogy e századot, melyet a globalizáció korának tekintünk, egyben a „nemzetek alkonyának” is nevezzük olykor.¹

Olyan válságjelenségekről van szó, amelyekből sokan azt a következtetést vonják le, hogy a nemzet mint egyszerre politikai és kulturális közösségi létforma megszűnőben van. Az alábbiakban ennek az álláspontnak néhány érvét veszem szemügyre. Ezek az érvek egyaránt származnak teoretikus előfeltevésekből, valamint a folyamatok megfigyeléséből, és a továbbiakban ezekkel szemben hozok fel néhány ellenérvet. Természetesen a történelemben nincsenek örök kategóriák, azaz nincsenek „örökéletűnek” nevezhető történelmi együttélési formák, intézmények. Ekként a nemzetet sem logikus „örökéletű” közösségformának tekinteni, az egyes nemzeteket pedig különösképpen nem. Viszont úgy vélem, jelentős érvek szólnak amellett, hogy a nemzeti létmód a 21. században is meghatározó marad, de természetesen tartalmában és akár formájában is jelentősen eltérhet attól, ami a 19. században kialakult.

Az alábbiakban három ilyen érvet tekintek át.

Első érv: a nemzet helyettesíthetetlensége

Elgondolható-e a modern világban olyan politikai közösségi létmód, amelyben nincsenek nemzetek? Nem igazán.

Az szinte közhely, hogy a demokratikus államok nemzetek nélkül elképzelhetetlenek. De ennél többről van szó.

A történelem menetének egyik meghatározó bizonyossága: az államok létezése. Ezt a tényt csak válságos korszakok gondolati konstrukciói próbálták meg felülírni. A 14. században Dante töprengett a világállam gondolatán,² de ez csak jámbor eszmei válasz volt az északolasz városállamok torzsalkodására. Kant 1795-ös, Örök béke című filozófiai tanulmányában úgy vélekedett, hogy a hadseregek feloszlatása és az államok önkéntes és kölcsönös lemondása szuverenitásuk jelentős részéről a legfontosabb lépés lenne a világkormány felé.³ Ez volt a világkormány modern eszméjének vagy tervének első megfogalmazása.

Nagyon érdekes, hogy innen kezdve ez az eszme igazából csak kiváló fantáziájú írók műveiben élt tovább, illetve bukkant fel időnként: Herbert George Wellsnél, majd Aldous Huxley-nál. Őket megelőzően a mi Jókai Mórunk is értekezett a világállamról a Jövő század regénye című tudományos-fantasztikus regényében (1892-1894), sőt, Jókai az Interparlamentáris Unió (IPU) magyar nemzeti csoportjának elnökeként is sugallta ezt a gondolatot az IPU 1895-ös brüsszeli ülésén.

1989-ben Francis Fukuyama A történelem vége? című híres esszéjéban azt írja, hogy a kommunista világrend bukása után a liberális demokráciák uralják majd a világot, az ideológiák közötti harc véget ér, a történelem tehát egy ideálisabb, háborúktól és nagy konfliktusoktól mentes korszakába ér.⁴ Bár Fukuyama nem beszélt világkormányról, utópiája azonban egész közel került ahhoz. Ezt a szekuláris utópiát azonban hamar megcáfolták a nemzetközi folyamatok, amelyek inkább Fukuyama bírálóját, Samuel Huntingtont igazolták.⁵

Látható tehát, hogy a világállam, a világkormány gondolata az államok valósága mellett mindig is utópikus képzet maradt, amely ugyan egy konfliktusos valóság, de az egyetlennek tűnik, amely a nemzetközi élet kaotikus valóságában időlegesen egyensúlyi állapotokat tud létrehozni. Érdemes itt megidézni Claude Lévi-Strausst is, aki egyik híres tanulmányában (Race and History, 1952) az emberiség biológiai és kulturális túlélését a folyamatos egyensúlytalanság állapotával hozza kapcsolatba.⁶ Nos, a „világtársadalom” szintjén az államok bizonyulnak azoknak a szereplőknek, amelyek a kikerülhetetlen egyensúlytalanság-állapotokban az egyensúly időleges megteremtésére képesek. Mind befelé, saját társadalmuk felé, mind kifelé, a nemzetközi rend felé.

Ha viszont az államok az emberiség életének sutba nem vágható valóságai, akkor ebből máris következik, hogy a nemzetek is azok.

Természetesen állam és nemzet nem azonosak. Azonban szimbiózisuk oly mértékű, hogy egymástól függetlenül sohasem vizsgálhatók.

Mi több, a modern kor épp azzal debütált, hogy ezt az erős szimbiózist megteremtette. A modern viszonyok bonyolultsága ugyanis újfajta kormányzást követelt, amelyben a kormányzók és a kormányzottak közötti konszenzuális viszony egyre fontosabbá vált. Az egyetértés fenntartásához a hatalom időnkénti újraelosztása volt szükséges, sőt, a fő kérdés ennek az újraelosztásnak az intézményesítése lett. Márpedig ez csak az azonos értékekkel és attitűdökkel rendelkezők között lehetett tartósan lehetséges: mindenkinek éreznie kellett – kormányzóknak és kormányzottaknak –, hogy mindez valamilyen „közös jó” érdekében történik.

Nos, ennek a közösnek a belátása és beláttatása a nemzeti létezés megalapozója: van közös teendőnk a jelenben, s ez abból fakad, hogy közös volt a múltunk, és a jövőnek is közösnek kell lennie.

Második érv: a nemzeti képzelet folyamatossága

A nemrégiben elhunyt Benedict Anderson híressé vált, 1983-ban megjelent könyvében, melynek címe Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism – azaz: „Elképzelt közösségek” – azt fejti ki, hogy a modern nemzeteszme lényegében a kapitalizmussal egyszerre alakult ki, de okai csak részben voltak gazdasági (piaci) természetűek.⁷

A meghatározó ok a köznyelv nyilvánosság szintjére emelése volt. Ehhez a nyomtatott sajtóra volt szükség, az írni-olvasni tudás elterjedésére, amely – mondja Anderson – megteremtette a „horizontális-szekuláris, keresztidejű közösségek” megszületésének a lehetőségét. A nemzet – ilyen keresztidejű közösség. Vagyis tagjai, habár konkrétan nem ismerik egymást, mégis, a kommunikatív elképzelhetőség nyomán, egymást eleve egyazon közösség tagjainak tekintik. Ennek az alapja nem csupán az, amit a köznapi beszélgetések szintjén is el szokunk mondani – vagyis a közös nyelv, a közös hagyományok és szokások stb. –, hanem az, hogy ennek az együvé tartozásnak a nemzet tagjai egyidejűleg, ismeretlenül is „egymás láttára” tanúbizonyságát tudják adni (a nyilvános ünnepek, megemlékezések alkalmával), illetve, hogy van lehetőségük közösen töprengeni és vitatkozni erről az összetartozásról a nyilvánosság által megteremtett virtuális közös gondolkodásban. Ez utóbbi ma banálisnak tűnik, de nem minden társadalomban és minden korban volt adott az, ami a polgári társadalomban természetessé vált.

Az, hogy az olvasni tudó polgárok a reggeli kávé vagy tea mellett, mikor belenéztek az aznapi sajtóba, kaptak egy kis szintézist arról, hogy milyen aznapi eseményekkel és gondokkal néz szembe közösségük, nem csupán a közös feladatok egy (nyitott) katalógusát jelentette. A nyilvánosság egyúttal közös elkötelezettséget is teremtett, hiszen nem csupán tájékoztatta a polgárokat, hogy melyek az éppen megoldandó „közös gondok”, hanem biztosította is őket arról, hogy amiről éppen gondolkodnak, és amit éppen fontosnak tartanak, az ugyanabban az időpontban mások számára is fontos és elkötelező feladat, tehát egymásrautaltságot is maga után von. Nos, a gondolkodásnak ezt a láthatatlan szinkronitását, egyidejűségét nevezte Anderson „keresztidejű közösségnek”. Ez egyszerre jelentett kötöttséget és szabadságot. A nemzeti létmód, amint Zombory Máté írja találóan Az emlékezés térképei című, 2011-ben megjelent könyvében,⁸ egyfajta „képzeleti laboratórium”, amelyen belül a nemzet tagjai látszólag szabad ötleteikkel értelmezik újra és teszik otthonossá a maguk számára a nemzeti közösségben való létezés feladatait, gondjait – ez a hovatartozás elpolitizálását jelenti –, de mindeközben fenntartják az identitás „normalizációját”, az összetartozás kanonizálása iránti igényt is.

Anderson könyvének a címe: Imagined Communities. A cím magyar fordítása talán még az eredetinél is jobban visszadja Anderson értelmezését: az imagined angol szó ugyanis egyaránt fordítható képzeltnek és elképzeltnek. Az igekötős forma, az elképzelt azonban jobban kifejezi azt, amit Anderson mondani akart: a nemzeti identitás a közös képzelet működésének a folyamatosságában és a folyamatosság fenntartásában rejlik.

A nemzet tehát nem csupán azt a kulturális képességet jelenti, hogy sok ember egyazon nyelvi-kulturális közösség tagjának tudja képzelni magát, hanem jelenti azon képességek és körülmények sokaságát is, hogy ez az „elképzelés” hosszú távon fenntartható és fennmarad.

A képzelet fenntartásának intézményesítését a politológusok és az antropológusok nemzetiesítésnek nevezik. Ennek kapcsán állandóan felmerül, hogy e képzelet kimunkálása inkább eszmei-ideológiai erőfeszítés és mobilizáció, és nem teljes „indoktrinációja” a társadalomnak, azaz a nemzeti identitás „társadalmi szétterjesztése” sohasem teljes. Újabban történészek és szociológusok is vizsgálják a „nemzeti közömbösséget” mint olyan csoportok sajátját, amelyeket nem ért el a nemzetiesítés, vagy mint amelyek versengő nemzetiesítések kereszttüzébe kerültek (mint például a csángók vagy a sziléziaiak), és amelyek e helyzetre látszólag valamilyen sajátos regionális vagy vallási identitás-építéssel válaszoltak, azonban e csoportok, olykor számosságúk ellenére is, passzív szereplői a nagy tömegpolitikai folyamatoknak. Létezésük nem a nemzetnélküli világot mint alternatív valóságot, egy ilyen valóság felépítésének a lehetőségét igazolja, hanem a nemzetiesítés dinamizmusát, folyamatosságának azt a forrását, hogy mindig van megfogalmazható célja.

Milyen kihívás éri most, a 21. század elején a nemzetet?

Nos, a kihívások – ha úgy tetszik: „a veszélyek” – abból fakadnak, hogy elkezdődött egy másfajta „keresztidejű közösség” létrehozása. Ezt a globalizáció számlájára írhatjuk, és olyan közösségek megteremtését jelenti, amelyek nem családokban, lakóközösségekben, kistájakban és egyéb primordiális életközösségekben gyökereznek, hanem nagy hálózatokban telepszenek meg, amelyek valamilyen univerzalitás-élményt és az egyetemesség-ígéretet közvetítenek a tagjaik felé.

Természetesen nem minden globalizáltnak tűnő közösség egyben elsődlegesen is „hálózatokban élő” közösség. Parag Khanna Konnektográfia című 2016-os művében a világvárosokat a „keveredett globális civilizációk inkubátorainak” nevezte.⁹ Ebben a hatalmas keveredésben eltűnik a klasszikus nemzetiesítésben elsődlegesnek tekintett etnicitás, és fontossá válik a folyamatos és instrumentalizált hálózatépítés, mégis fennmarad és meghatározó marad az elsődleges életközösségi tényező is. Fennmarad a „városi tájak” és legendáriumok identitásképző szerepe, amely viszont a nemzetiesítés funkcionálisan új formája is lehet.

Viszont úgy hiszem, hogy a 21. századi nemzetet az az újfajta közösségképződés, amelyet a hely és életközösség nélküli, csupán célracionális és eszmei közösséget fenntartó hálózatiság működtet, nem tudja felszámolni.

Harmadik érv: a nemzeti létmód természetessége

A nemzetek születésével és létmódjával foglalkozó irodalomban uralkodó álláspont, hogy a nemzet konstruált közösség.

Hogy mi „konstruálja”, abban megoszlanak a vélemények, de a tényezők listája nagyjából a következő: 1) az állam; 2) a piacok, a kapitalizmus (ahogy ezt Ernest Gellner elmélete leírja¹⁰); 3) az elitek, amint azt a legtöbb modernista nacionalizmuselmélet állítja, de még azon elméletek is, amelyek a nemzetek eredetét a középkori előzményekre vezetik vissza (mint Anthony Smith¹¹ vagy Liah Greenfeld¹²); 4) a nyilvánosság (ahogy ezt Benedict Andersonnál láttuk).

Mindez történeti-szociológiai nézőpontból teljesen megalapozott lehet, mégis, e konstruktivista megközelítésnek van egy ideológiai következménye, amelyet szintén a nemzetet ért kihívásként, a nemzeti létmód megkérdőjelezéseként kell látnunk.

A konstruktivista felfogás ugyanis lehetővé tesz egy „leleplező” attitűdöt, amely szerint, amennyiben a nemzet egy konstruált közösség, akkor „dekonstruálható” is.

Vagyis, ha a nemzetet – úgymond – létrehozzák, akkor az mesterkélt közösség, amelyről kijelenthető, hogy ideje lejárt.

A nemzet megszüntethető, következésképpen – ártalmas, illetve korlátozó artefactumként – megszüntetendő is. Ez ma egy jellemző liberális álláspont.

Csakhogy hiába szüntelen társadalmi konstruálódás a nemzet – amelynek értelmet az egyes emberek adnak –, ha a gyakorlatban, a mindennapi életben mégis képes „időtlenként és természetes létezőként működni” (amint azt Zombory Máté írja fennebb már idézett művében).

Úgy vélem, a nemzeti létmódnak ez az óriási előnye is megvan a fennebb említett globalizált „keresztidejű közösségekkel” szemben: a globalizáció fenn tud tartani hálózatokat, ideológiát, együttműködéseket – célokat is ki tud jelölni –, azonban nem tudja biztosítani a „mindennapi természetes létezés” élményét és horizontját úgy, ahogy azt a nemzetben létezés teszi.

A nemzetnek tehát, bár tágas modern közösség, megvan ez az óriási előnye a globalizáció tereivel/hálózataival szemben, hogy „természetessé”, vagyis magától adódóvá, közvetlenül felfoghatóvá tudja tenni az együttélést.

Az előbbiekben három érvet fejtettem ki annak alátámasztására, hogy a 21. század nem a „nemzetek alkonya”. Viszont az érvek számomra azt is előrevetítik, hogy a nemzeti létmód fennmaradása jelentős változásokon megy majd át, főleg a „közösség elképzelésének” módját, a nemzetiesítés eszközeit tekintve. Olyan átalakulásról van szó, amely lényegében a nemzeti létmód globális civilizációhoz való alkalmazkodását jelenti, és ez olykor drámai fordulópontként megélt változásokat is hoz.