Jelenlegi hely

Nemzet-e a magyar nemzet?

 

Jakab Attila

 

A rendszerváltozást követően a magyar társadalom fokozatosan visszatért a második világháborút megelőző nemzetfelfogáshoz. Ma már újra ez vált uralkodóvá. Törvényszerű, hogy a társadalom szétszakad, hiszen ebbe a nemzetfogalomba csupán a lakosság egy meghatározott része fér bele; ezzel a társadalom egésze nem tud azonosulni. A nagy kérdés tehát az: miképpen lehetséges pótolni egy elmaradt nemzetfejlődést egy globalizálódó világban úgy, hogy az adott ország határain belül egy élhető társadalom létezhessen?

 

Popély Gyula Népfogyatkozás című művében a következőket írja: „A nemzeti hovatartozás, a nemzetiség fogalmának reális, kielégítő pontosságú meghatározása valóban legyőzhetetlen nehézségekbe ütközik. A nemzetiség voltaképpen egy összetett, bonyolult, objektív és szubjektív momentumok által determinált állapot. Objektív meghatározása konkrét, külső ismertetőjelek alapján rendkívül nehéz, esetenként szinte lehetetlen. Nemzeti hovatartozást, nemzetiséget meghatározó objektív tényező lehet például a közös leszármazás, egy közös terület birtoklása, azonos vagy hasonló antropometrikus jelleg, azonos nyelv stb. Ezek között kétségkívül a nyelv a nemzetiség legkifejezőbb – bár korántsem kizárólagos – objektív ismertetőjegye. Az említett objektív tényezőkön kívül azonban szubjektív mozzanatok is meghatározó szerepet játszhatnak – és játszanak is – a nemzeti hovatartozás, a nemzetiség meghatározásában. Ilyenek például a közös történelmi múlt és a hagyományok vállalása, az érzelmi kötődés, a kulturális közösség, a vallásfelekezeti szempontok, a társadalmi szolidaritás, az osztályérdek, esetleg bizonyos világnézeti, politikai vagy államjogi törekvésekkel való azonosulás, illetve az azokkal való szembehelyezkedés stb. Az objektív és szubjektív tényezők összessége végül kialakít egy bizonyos – sokszor definiálhatatlan, az ember lelki világának mélységeiből fakadó – összetartozás-tudatot, amely az élet mindennapjaiban egy népi közösséghez való tartozás érzéseként, nemzeti éntudatként jelentkezik.” 1

A kárpát-medencei magyarság vonatkozásában – mindennemű politikai retorika ellenére – ez az együvétartozás-érzés, nemzeti éntudat alapvetően hiányzik. Vajon mi ennek az oka? Megítélésem szerint az, hogy a kárpát-medencei magyarság kimaradt a 19. században elindult nemzetfejlődésből. A magyarul beszélő, ellenben különböző társadalmi rétegekhez és osztályokhoz tartozó lakosság soha nem volt képes egységes nemzetté fejlődni. A máig ható feudális társadalmi berendezkedés, a beidegződött paternalista és nepotista hagyományok, valamint az önfelmentő és bűnbakkereső közgondolkodás ezt sikeresen megakadályozta. Kárpát-medencei magyar viszonylatban nem annyira nemzeti, hanem sokkal inkább nacionalista diskurzusokról beszélhetünk, amelyeknek rendre az volt – és mind a mai napig az – a feladata, hogy a mindenkori politikai vezetés által megoldani nem kívánt társadalmi problémákról elterelje a figyelmet.

 

Történelem másképpen

Miután a keresztény seregek visszafoglalták Budát (1686) és kiűzték a törököket Magyarországról, a Habsburg uralkodóház – igazi bizánci mintára – sajátjaként osztogatta a birtokokat. Jutalmaznia kellett ugyanis a hadi vállalkozásban részt vett nyugatiakat, de ezt csak a felszabadított birtokaikra visszatelepülni vágyó magyar nemesség kárára tehette. Ehhez járult még hozzá az erőszakos katolicizálás (például a magyar jezsuiták bábáskodása mellett megteremtett román görög katolikus egyház Erdélyben), valamint az ország demográfiai és etnokulturális térképét átrajzoló telepítéspolitika, amelyek – némi leegyszerűsítéssel – elvezettek az 1703-as, Rákóczi Ferenc (1676–1735) vezette szabadságharchoz, aminek volt egyfajta polgárháborús dimenziója is. A kuruc-labanc szembenállás mélyen beivódott a köztudatba.

A szabadságharc ugyan elbukott, ellenben a magyar nemesség elérte háborús célját: privilégiumainak megőrzése fejében hajlandó volt integrálódni a Habsburg Birodalomba. Mivel a magyar nemes mondhatni korlátlan úr lehetett a saját portáján belül, ezért még a Habsburg uralkodóházat is hajlandó volt megsegíteni, történetesen az osztrák örökösödési háborúban (1740–1748), Mária Terézia uralkodása alatt (1717/1740–1780).

A történelem fintora, hogy a 18. században, miközben Magyarországon csodálatos kastélyok épültek, addig a nép – a jövendőbeli „nemzet” – nyomorgott, és a jobbágyok terheit enyhíteni kívánó modernizációs törekvéseket az abszolutista Habsburg-ház, történetesen II. József (1780–1790) testesítette meg. Mivel ezek a törekvések centralizációval (a birodalmi közigazgatás erősítésével) és németesítéssel (germanizációval) társultak, óhatatlanul kiváltották a magát a nemzettel azonosító (Natio Hungarica) magyar nemesség ellenállását. Bizonyos fokig dacból, az addig többnyire latinul és németül beszélő nemesség elkezdte a nép nyelvét, a magyart, beszélni. A nyelvnek a felemelése azonban semmilyen formában nem jelentette a nyelvet addig beszélő nép felemelésének a szándékát.

A Habsburg uralkodóházzal szembeni nemesi nyelvi szembehelyezkedésnek az eredményeképpen a területi nemzetfogalom (hungarus az, aki Magyarország területén él és rendi kiváltságokkal rendelkezik) lassan-lassan átváltott nyelvi/kulturális nemzetfogalomba, miközben megőrizte rendi, feudális jellegét. A magyarul beszélő egyszerű nép továbbra sem tartozott bele a „nemzet”-be (natio), ellenben a rendi nemzet tagjaitól a magyar nemesség most már elvárta az asszimilációt, vagyis a magyar nyelvnek az elsajátítását!

S miközben Nyugaton – a napóleoni háborúknak is köszönhetően – elindult a modern polgári nemzetfejlődés és bürokratikus államépítés, amelynek egyik fontos velejárója a rendi kiváltságok leépítése, a feudális viszonyok felszámolása, és a társadalmi mobilitás, a felemelkedés lehetőségének biztosítása volt, addig Magyarországon az egyre jobban elszegényedő kis- és középnemesség (a „pipás” nemesek) kihagyhatatlan egzisztenciális lehetőségként tekintett a kiépülőben levő állami adminisztráció „megszállására”. Ennek következtében mondhatni lehetetlenné vált a társadalmi mobilitás, miközben a közhivatalnokká váló nemesség – amely nem polgári, hanem feudális jellegű adminisztrációt teremtett meg – teljes mértékben átengedte az ipart, a kereskedelmet és a szellemi foglalkozásokat a polgárosodó és társadalmilag mobilis németségnek és zsidóságnak, akiktől természetesen elvárta a nyelvi asszimilációt, a rendi struktúrába való integrációt azonban nem igazán tette lehetővé számukra. Ily módon az ugyan magyarul beszélő, de „magyar”-nak nem igazán tekintett vékony polgári réteg beszorult a nemesség és a nép közé.

Talán nem véletlen, hogy az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc messze nem mozgatta meg úgy a népet, mint ahogy azt a nemzeti mitológia sugallja. A forradalmi hadsereg inkább volt nemzetközi, mint nemzeti; és bizony-bizony nagyon is toborozni kellett a katonaságot. Ugyanis nem tódultak tömegek a zászlók alá.

 

Erdély eltérő nemzeti fejlődése

1848-1849 azonban felvillantotta azt a nemzetiségi kérdést, amelyről addig a magyar nemesi vezetés nem igazán vett tudomást, és amely Erdélyben egyszerre jelentkezett nemzeti és társadalmi kérdésként. A félreértések és meg nem értések hosszú távra megalapozták a magyar-román problémát.

Az erdélyi román görög katolikus egyház létrehozásával ugyanis Erdélyben elindult egy olyan román nemzetfejlődés, amely nem csupán párhuzamos volt a magyarral, hanem bizonyos értelemben meg is előzte azt! Ebben kimagasló szerepet játszott Inocenţie Micu Klein püspök (1729−1744; meghalt 1768-ban Rómában), aki – jóval a magyar előtt – lerakta a román nemzetfogalom (natio Valachica) elméleti alapjait. Első időben ez természetesen nem különösebben érintette meg az erdélyi magyar nemességet, hiszen hatalmas társadalmi szakadék tátongott a nemesség és a jogfosztott román parasztság között, amelynek a számaránya a 18. században megduplázódott. Míg a román parasztság 1710-ben az erdélyi lakosság 30%-át, addig 1760-ban már a 60%-át jelentette. Természetesen a jogfosztott magyar paraszt semmivel sem volt jobb helyzetben, mint a román. Hiába beszélt magyarul, nem volt része a nemzetnek.

Ami Erdélyben újdonságnak számított, hogy a román görögkatolikusok által kidolgozott nemzetfogalom tulajdonképpen a románság egészét, mint rendet akarta integrálni a korabeli erdélyi rendi struktúrába, a magyar, a szász és a székely kiváltságosokkal egy szintre helyezve a jogfosztott és döntően jobbágysorban tengődő románságot, ami az erdélyi rendek számára teljes mértékben elfogadhatatlan volt. Ezen törekvéseket az „Erdélyi Iskola” (Gheorghe Şincai, Samuil Micu-Klein és Petru Maior) testesítette meg, és azok a császárnak 1791. március 11-én benyújtott kérelemben (Supplex Libellus Valachorum) csúcsosodtak ki.

1848-1849-re az erdélyi román nemzetfejlődés már olyan stádiumba jutott, hogy önálló politikai álláspontot volt képes megfogalmazni. Értelemszerűen ellenezte Erdély Magyarországgal való egyesítését, mert az egyértelműen gyengítette volna az erdélyi románság erőpozícióit, és emiatt – az erdélyi szászokkal egyetemben – a Habsburg-ház mellé állt. 1850-től pedig learatta ennek gyümölcseit. Miközben a magyar nemesség a passzivitást választotta, az erdélyi románság iskolázott és polgárosodó rétege számára megnyílt a társadalmi felemelkedés lehetősége, mégpedig a birodalmi közigazgatás révén. 1863-1864-ben a Nagyszebenben ülésező erdélyi diétán a román küldöttek azt is elérték, hogy a diéta megszavazta a román nemzetnek és a román felekezeteknek a többi nemzettel és felekezettel való egyenjogúsítását, valamint a román nyelvnek a közigazgatási és közéleti használatba való bevezetését. A gyakorlatban azonban minderre nem került sor.

 

Az 1867-es kiegyezés: elhibázott nemzetfejlődés

Közben ugyanis az európai geopolitikai helyzetben markáns változások álltak be. Az itáliai katonai kudarcok után (például Lombardia elvesztése 1859-ben) a Habsburgok számára a Poroszországgal vívott háború is csúfos vereséggel zárult. A königgrätzi (vagy sadovai) csatában a poroszok tönkreverték az osztrák haderőt, minek következtében a Habsburgok elestek a német egység megvalósításának lehetőségétől.

A Habsburgok európai kudarcai erőpozíciót teremtettek a magyar nemesség számára, amely érdekeltnek mutatkozott abban a kiegyezésben, melyet Deák Ferenc neve fémjelez. Érdemes lenne legalább vita tárgyává tenni, hogy ez milyen formában vezetett el az első világháborút vesztesként befejező Magyarországhoz és a trianoni békediktátumhoz?! Megfontolandó lenne, amit Kossuth Lajos a Deákhoz intézett Kasszandra-levélben így fogalmazott meg: „minő lényeges állami jog, minő alkotmányos biztosíték marad még fenn, mellyel nemzetünk magát az áldozatokért nem mondom vigasztalhatná, hanem legalább mystificálhatná, hogy még mindig nemzet, még mindig alkotmányos?2

A kiegyezéssel a Habsburgok megmentették önmagukat és a birodalmukat, a magyar nemesség pedig hatalmi pozícióba került a Monarchia magyar területén. Vitathatatlan tény, hogy gazdaságilag statisztikákkal alátámasztható fejlődés indult meg. Na, de társadalmi szempontból? Alexandru Roman (1826–1897) erdélyi román politikus, úgy fogalmazott, hogy a dualizmus az „első lépés a monarchia föderalizálása felé, vagy pedig az utolsó lépés a széthullás előtt”. Mivel a magyar elit következetesen megakadályozta az előbbit, ezért törvényszerűen a második következett be!

Önmagában is sokatmondó tény, hogy a sokat emlegetett 1868. évi híres/hírhedt XLIV. törvénycikkel szemben, amely a nemzetiségi egyenjogúságot az egyének szintjén kimondta ugyan, de semmiféle kollektív érdekérvényesítést nem tett lehetővé, és főképpen semmiféle szankciót nem tartalmazott a törvény megsértésének esetére, a román Anton Mocioni (1816‒1890) és szerb Svetozar Miletić (1826‒1901) képviselők által benyújtott nemzetiségi törvénytervezetet, amely egyenlő jogokat kért a magyar állam valamennyi nemzete számára, még csak vitára se bocsátották. Ez a tervezet már annak bizonyítéka, hogy a magyar (még mindig rendinek mondható) nemzetfelfogás mellett és azzal párhuzamosan a Kárpát-medencében más (sokkal korszerűbb és kornak megfelelőbb) nemzetfelfogások is kialakultak. A javaslattevők azt szorgalmazták, hogy politikai szempontból egyenlő nemzeteknek ismerjék el a magyarokat, a románokat, a németeket, a szerbeket, a szlovákokat és a ruténeket. Azokban az övezetekben, ahol az illető nemzet többséget alkot, ott a magyar államnyelv mellett a többségi lakosság nyelve is legyen hivatalos nyelv. Kérték, hogy a parlamentben a képviselők a saját anyanyelvüket is használhassák. A tervezet ugyanakkor tartalmazta azt a javaslatot is, hogy engedélyeztessék az anyanyelv széles körű használata az oktatásban, valamint hogy minden nemzet rendelkezhessen nyelv és irodalom tanszékekkel az állami egyetemeken. Ebben a tervezetben gyakorlatilag minden megtalálható, amit a trianoni utódállamokban a kisebbségbe került magyarság mind a mai napig követelésként fogalmaz meg!

1867 után az osztrák és a magyar rész eltérő fejlődési pályára állt. A „történelmi” Magyarországon a magyar nemzetnek a – francia mintát követő – nyelvi megalapozású megteremtését az a Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter (1872–1888) szorgalmazta a legjobban, aki az 1848-as forradalmi események közepette családjával együtt Bécsbe, majd Münchenbe menekült. Az oktatás nyelvét érintő, és a magyart kötelezővé tevő törvények egészen az első világháború végéig sorozatban követték egymást (kezdve az 1879. évi XVIII. törvénycikktől). Ez egyben azt is jelentette, hogy a kezdetben nagy mozgásszabadsággal (autonómiával) rendelkező felekezeti iskolákat is jogi eszközökkel kellett kényszeríteni, amit leginkább az erdélyi románság sérelmezett.

A modern magyar nemzetépítés szempontjából a Bibó István által „rafinált és hazug építménynek” minősített 1867-es kiegyezés tulajdonképpen egy elszalasztott lehetőség. Az ekkor uralkodóvá váló magyar nemzetfelfogásba ugyanis valójában nem tartoztak bele a magyarul beszélő alsó (döntően paraszti) néprétegek, és nem tartozhattak bele a már más nemzeti identitással rendelkező – vagy például a románság esetében főként paraszti, jobbágyi származású – népcsoportok sem. A magyar nemzet továbbra is rendi, feudális jellegű maradt. Egyedül a vagyonos – döntően német és zsidó származású polgári réteg – felé vált nyitottá; érdekből. Ez mindösszesen a lakosság kb. 10%-át jelentette: ez volt a tulajdonképpeni értelemben vett magyar nemzet!

1867 után a magyar elitet (hozzávetőlegesen 2000-2500, egymással sokrétűen összefonódott családot), amelytől távol állt mindennemű meritokrácia (tehetségre és teljesítményre alapozott társadalmi felemelkedés és előre haladás), elbűvölte a saját hatalmi pozíciója, és eljutott nem csupán a birodalmiság illúziójáig, hanem egészen a fajok harcának kényszerképzetéig. Mindeközben az alsóbb (nyomorgó és jogfosztott) néprétegekben, már nem annyira a magyarság asszimilált, hanem a magyarságot asszimilálták (például a románság Erdélyben).

Ellenben a zsidóság hiába fogadta el az asszimiláció fejében felkínált gazdasági szabadság és érvényesülés társadalmi szerződését, mert – a döntően katolikus közegben – az 1880-as években megjelent az intézményesülő antiszemitizmus, amely a rendiségen túlmenően a magyar nemzet (románsággal szemben már megfogalmazott) faji dimenzióját is erősítette. Mindezek a folyamatok Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején kristályosodtak ki, aki politikai érdekből a kiegyezés vehemens ellenzőjéből annak elkötelezett védelmezőjévé vált. Az ő korában meghonosodott politikai kultúra (despotizmus, klientelizmus, sovinizmus, feltétlen lojalitás megkövetelése) máig meghatározza a magyar közéletet.

Összességében tehát elmondható, hogy a 19. században a magyar rendi nemzetfogalom sikeresen megakadályozta a kárpát-medencei modern magyar nemzet kialakulását, ellenben hatékonyan hozzájárult más modern nemzetfogalmak kifejlődéséhez. Mindez természetesen ugyanazon a területen játszódott le. A Kárpát-medence és a Balkán alapproblémája, hogy itt mindig több nemzet van, és az egyenként megigényelt terület számszerű összege többszöröse a valósan rendelkezésre álló területnek.

 

Megrekedt nemzetfogalom

A vesztes első világháborút követő trianoni Magyarországon a társadalom egyszerre szembesült a történelmi „nemzeti” tér szétdarabolódásával és a modernizációs törekvések megjelenésével. A közel egy évig tartó politikai és társadalmi szétziláltság után, amikor is összeroppanni látszott a magyarországi társadalmat eléggé markánsan meghatározó konzervatív értékrend, Horthy Miklós a „rend” helyreállításának lehetőségét jelenítette meg. Ez tulajdonképpen a rendiség és a feudalizmus konszolidációját jelentette egy király nélküli királyságban! Annyi különbséggel, hogy a politikai és közéleti hatalmat kézben tartó arisztokrácia (526 család) helyet biztosított a felemelkedő ipari és pénzügyi hatalmasságoknak is. Ezek egy része zsidó vagy zsidó származású (megkeresztelkedett) volt. Ugyanakkor azonban a magyar elit – elkendőzendő a megoldani nem kívánt társadalmi problémákat és enyhítendő a frusztráltságot és nemzeti identitáskrízist – megtalálni vélte a problémák ideális okát és magyarázatát; és egyben felmentette önmagát minden felelősség alól. Minden baj oka és forrása az idegen fajként meghatározott zsidóság lett, amelyet mint a nemzet testét pusztító „fertőző betegséget" határoztak meg.

A korábbi (értelemszerűen kirekesztő) rendi nemzetfogalom továbbra is fennmaradt, ellenben azt kiterjesztették a lakosság egészére. Ennek eredményeképpen a magyarul beszélő, nincstelen paraszti és munkás néprétegek elvileg mintegy bekerültek a „Nemzet”-be, azonban anélkül, hogy a problémáik valójában megoldódtak volna. A kereszténység előtérbe helyezésével pedig meghonosodott egy látszólag mindenkit szerves egységbe fogó keresztény társadalmi világkép, amibe azonban a hazai zsidóság értelemszerűen nem illett bele. A magyar nemzetfogalom kirekesztő jellemvonása tehát megmaradt, csak átrendeződött, újraértelmezésre került.

1919 második és 1920 első felében megszületett az ún. „nemzeti-keresztény kurzus”, amely az egész Horthy-korszakot meghatározó politikai ideológiává vált. Ennek a (látszat-)kereszténységnek azonban nem volt sem tartalma, sem pedig erkölcsi tartása; mindenben a felszínesség uralta. Arra azonban mindenképpen alkalmasnak bizonyult, hogy a vérségi (nemzeti) és a lelki (keresztény) mítoszok ötvözésével gyakorlatilag egy organikus nemzetfelfogást eredményezzen. A magyar nemzetfogalom elnyerte meghatározó dimenzióit: rendiség, fajiság, kereszténység, amelyekből törvényszerűen következik a kirekesztés, a „valakivel” szembeni állandó konfliktusos önmeghatározás igénye.

Az államszocializmus nem sokat változtatott ezeken a beidegződéseken. Hozzáadta az internacionalizmust és az osztálykategóriákat, ellenben a saját kiválóságnak és felsőbbrendűségnek a meggyőződése búvópatakként átvészelte az államszocializmust. Sőt ez még a Kádár-korszakban is felszínre tört (a magyar államszocializmus is különb volt, mint a többi!). A szovjet jelenlét pedig kézenfekvő magyarázat volt mindenre.

 

Merre az arra?

A rendszerváltozást követően a magyar társadalom fokozatosan visszatért a második világháborút megelőző nemzetfelfogáshoz. Ma már újra ez vált uralkodóvá. Törvényszerű, hogy a társadalom szétszakad, hiszen ebbe a nemzetfogalomba csupán a lakosság egy meghatározott része fér bele; ezzel a társadalom egésze nem tud azonosulni. A nagy kérdés tehát az: miképpen lehetséges pótolni egy elmaradt nemzetfejlődést egy globalizálódó világban úgy, hogy az adott ország határain belül egy élhető társadalom létezhessen?

A Kárpát-medencének kétséget kizáróan van jövője, mert a történelem tanúsága szerint minden tér betöltésre kerül. A kérdés az, hogy milyen lesz Magyarország és a magyarul beszélő lakosság jövője ebben a térségben? Erről kellene értelmes, indulatoktól mentes vitát folytatni!

 
A szerző történész,
a Holokauszt Emlékközpont munkatársa
 

1. Popély Gyula: Népfogyatkozás. Budapest, 1991. 11.

2. Magyar Újság, 1867. máj. 26.