Jelenlegi hely

Nemzetfogalom és nemzetiség a 19. század középső harmadának Magyarországán

 

Lajtai L. László

 

A csaknem teljes szuverén hatalom birtokába jutó magyar és magyarosodni akaró politikai elit országos és helyi képviselői a határozott politikai–kulturális nemzetállam-építés útját folytatták, a nemzetiségi törvény gyakorlati alkalmazásának részleges figyelmen kívül hagyásával. A nem magyar és mindinkább nemzetiséginek nevezett politikai–kulturális elit képviselői pedig eleinte jellemzően a nemzetiségi törvényt sem fogadták el, majd a teljes érzelmi elidegenedéstől, az aktív kulturális és politikai párhuzamos sajátnemzet-építés gyakorlatán át a status quó-hoz igazodás és az államnemzethez való lassú asszimilálódás alternatívái közül választottak.

 

A nemzet mibenlétének meghatározása bő kétszáz éve kiterjedt tudományos polémiák és heves politikai konfrontációk tárgya. Itt most nincs lehetőség ennek a bonyolult és szövevényes kérdéskörnek még a felszínes áttekintésére sem, de annyi mindenesetre feltétlenül megemlítendő, hogy az értelmezési és jelentéstulajdonítási küzdelmek tétje jellemzően két alaptényező köré szokott csoportosulni: a politikum (a hatalom feletti kollektív rendelkezés és a gyakorlóit megillető lojalitás), valamint az etnicitás (közös kultúra, különösen a legfőbb hordozójának tekintett népnyelv és a fiktív vagy tényleges rokonságtudatra alapozódó szolidaritásérzet) közötti viszony tisztázása köré. A kérdés ilyen formában természetesen a modern politikai ideológiaként létrejövő nacionalizmus kapcsán a 18. és 19. század fordulóján Európában és döntően az európaiak által benépesített kolóniákban vetődött fel először. A nacionalizmuselméleti kutatások egyik (jelentős, de nem domináns) paradigmáját képviselő etnoszimbolisták (sőt, némelyik iskolateremtő modernista elméletalkotó is) nem győzik eléggé hangsúlyozni, hogy a 19. századi értelemben vett modernitás keretei között létrejövő nemzet mint összetett politikai és szociokulturális jelenség nem ex nihilo lépett színre, gyökerei és előképei igencsak meghatározóak. Sőt – paradox módon – az etnikai rokonságérzeten és összetartozás-tudaton túlmutató, politikummal átitatott nemzeti érzés egyes történelmi szituációkban és régiókban nemcsak évszázadokkal, hanem akár évezredekkel is megelőzte a modern (értsd európai eredetű) nacionalizmus és általa létrehozott (vagy esetenként megújított) nemzet jelenségét (erre klasszikus példa az ókori Egyiptom, Asszíria, a római hódítás előtti zsidó állam vagy akár Kína). Visszatérve Európához, ezzel kapcsolatban már a 19. század közepén megfogalmazódott –természetesen nem függetlenül a német idealista történetfilozófia hatásától – a „történelmi” és „történelem nélküli” (azaz állami szuverenitással rendelkező vagy arra elvileg, az addigi tapasztalatok szerint képtelen) nemzetek, illetve népek közötti fogalmi különbségtétel tézise is.

Szűkebb kérdésfelvetésünkre térve az alábbi három tényezőt érdemes számításba venni: 1) A fogalomhasználat és értelmezés performatív jelentőségét: tehát, hogy mindenekelőtt az a közösség tekinthető nemzetnek, amelyet a domináns hatalmi pozícióban lévők ekként ismernek el, illetve amelyet a szóban forgó népcsoport vagy annak releváns képviselői képesek csoporton kívül és belül egyaránt ekként elismertetni. 2) A nemzet és az etnikum vagy nép közötti határ „cseppfolyósságát”: azaz, kérdésként megfogalmazva, hogy hol húzható, illetve húzható-e egyáltalán éles határ a két jelenség között (lehetséges-e etnikai, azaz például nyelvi meghatározottságtól vagy történelmi tradícióktól lényegileg független nemzetről beszélni, illetve egy egyszer már nemzetként konstituálódó közösség válhat-e pusztán etnikummá olyan értelemben, hogy ne törekedne folyamatosan újra nemzetté válni?). 3) A politikum és nemzeti lét elválaszthatatlanságának kérdését: más szavakkal, hogy létezhet-e egyáltalán olyan, magát nemzetként definiáló közösség, amely ne törekedne úgy intézményesülni, hogy annak kizárólag kulturális vonatkozásaira összpontosítva ne érezné magát más nemzeti közösségekhez képest alárendelt, de legalábbis aszimmetrikus pozícióban és ezért ne törekedne másokhoz hasonló, azokkal összemérhető szuverenitásra. Nos, mindezek a dilemmák elméleti és gyakorlati szinten is alaposan áthatották a 19. század középső harmadának Magyarországát. Olyan, immár a törvényhozás szintjén végbemenő, azaz kodifikációs eredményekben megmutatkozó eredményeket hozva, mint az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés, az 1868. évi 43. tc. (Magyarország és Erdély egyesítésének részletes szabályozásáról), az 1868. évi 30. tc. (a Magyarország, valamint a Horvát-, Szlavón- és Dalmátország közötti közjogi kérdések rendezéséről), továbbá az 1868. évi 44. tc. (a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában, de ide sorolható az utóbbit számos tekintetben kiegészítő 1868. évi 38. tc. is a népiskolai közoktatásról).

Dióhéjban összefoglalva az addigi fejleményeket, egyrészt létrejött egy, a hadügy, külügy, pénzügy és államfő tekintetében közös integrációs kereteken belül a szuverenitás összes többi attribútumának és intézményi feltételeinek birtokába jutó kvázi nemzetállam, amely egyúttal kétosztatúvá (dualistává) tett egy addig felvilágosult vagy jelző nélküli abszolutista, előbb névlegesen alkotmányossá, majd neoabszolutistává, utána pedig korlátozottan alkotmányossá változtatott, de hagyományosan alapvetően centralizált irányítású birodalmat. A Habsburgok uralta területeket egymáshoz kapcsoló közjogi viszonyok ekkori rendezése ráadásul azt is egyértelművé tette, hogy Magyarország immár nem Ausztria – abban az értelemben legalábbis, ahogy a kérdést a Német-római Császárság 1806-os megszűntetése (amelynek a Magyar Királyság sohasem volt a része) és az Osztrák Császárság 1804-es megalapítása évtizedekre nyitva hagyta (viszont ekkortól Ausztria fogalma szűkült Ciszlajtániává, hivatalos nevén: a Reichsratban képviselt országok és tartományokká). Eldőlt tehát, hogy a 18. századi felvilágosult abszolutista civilizatórikus–bürokratikus birodalomépítés, a napóleoni háborúk állampatrióta, de a romantikus nacionalizmus történelmi emlékezetközösségi projektjére építeni kívánó összosztrák nemzettudat megteremtése, és a birodalomban élő valamennyi népcsoport („néptörzs”) egyenjogúsítását (Gleicberechtigung) ígérő, de egyaránt a magasabb szintű birodalmi egységet szorgalmazó kísérletek megbuktak. Helyettük a Habsburg Birodalom ciszlajtán (Magyarországon kívüli) részei a tartományi föderalizmus, a transzlajtán (tehát a magyar korona) területe pedig a klasszikus nemzetállam-építés útjára léptek.

A Habsburg Birodalom etnográfiai térképe, 1855.

Karl Freiherr von Zoernig: A Habsurg Birodalom etnográfiai térképe (Ethnographie der österreichischen Monarchie, Band 1. Kaiserlich-Königlichen Hof- und Staatsdruckerei, Wien, 1855.)

 

Rátérve immár a 19. század közepi magyarországi nemzetkoncepció kérdésére, az alábbiakat célszerű vázlatosan kiemelni. A Magyar Királyság területén egymás mellett létezett egy (vagy, ha a horvátot és még talán a szerbet is beleszámítjuk, kettő vagy maximum három) „történelmi nemzet” és több olyan etnikai csoport, amely részben, vagy jelentős részben (legalábbis releváns képviselői által) már nemzetként tekintett önmagára. A helyzet összetettségének igen komoly politikai konzekvenciákkal járó tanúbizonyságát adták az 1848–49-es történések, amelyek nem pusztán a kulturális és/vagy területi autonómiának hangot adó kollektív politikai követeléseket, hanem helyenként népirtásig fajuló etnikai polgárháborút is eredményeztek. Azonban sem a kollektív nemzeti vagy etnopolitikai követelések horderejét, sem pedig az etnikai polgárháborúként is értelmezhető és értelmezett hadieseményeket nem célszerű abszolutizálni. Egyrészt ekkor (1848-ban) még nem minden hazai potenciális nemzeti közösség fogalmazott meg az általános magyar nemzeti célokkal szembenálló, vagy attól elhatárolódó politikai követeléseket (a legfontosabb kivételt a magyarországi németség, a zsidóság, a ruszinok és a kisebb délszláv népcsoportok jelentették). Másrészt ekkor az azonos etnikumhoz tartozók sem ugyanolyan szintű és relevanciájú követelésekkel álltak elő (az erdélyi románokhoz képest a magyarországiak végig lojálisak maradtak a magyar kormányhoz és a temesköziek kivételével megelégedtek a kulturális autonómiával, az erdélyi szászokkal szemben a szepesi szászok kifejezetten magyarbarátok voltak és maradtak). Harmadrészt voltak olyan jelentős létszámú hazai etnikai közösségek is, amelyek látványosan közömbösek maradtak a saját értelmiségi vezetőik nemzetépítési törekvései iránt, vagy akár szembe is fordultak azokkal (nevezetesen a szlovákság, legalábbis annak abszolút többségét jelentő katolikus néptömegei). Az is nyilvánvaló volt a kortársak számára, hogy a fegyveres összecsapásokat elnéző, vagy egyenesen kiprovokáló császári katonaság alapvető szerepet játszott a forradalmi magyar kormánnyal szembefordulók támogatásában: az ország déli határai mentén kígyózó, évszázadok óta közvetlenül Bécsből irányított Katonai Határőrvidék volt a bázisa a tartós katonai sikereket elérni tudó bácskai és bánáti szerb felkelőknek, miközben az Erdélyben állomásozó császári katonaság magatartása nagyban hozzájárult a román fegyveres felkelés kibontakozásához és sikeres térnyeréséhez. A birodalmi központ katonai támogatásán túl a sikeres, tömeges mobilizáció hátterében a szociális követelések hatóereje, a nemzeti ideológiával egymást erősítő hatása sem elhanyagolandó (gondolva az 1848-as áprilisi törvényeknek a Határőrvidék lakóit és hosszú hónapokig Erdélyt sem érintő hatókörére). Erdély kapcsán a „történelmi nemzetek” kérdésére visszautalva érdemes leszögezni, hogy az évszázadokig külön kormányzott Erdélyi Nagyfejedelemségben (jóllehet ekkor jobbára már inkább csak közjogi kategóriaként értve) három nemzet (natio) is létezett: a magyar, a szász és a székely, miközben erdélyi nemzetről jellemző módon sem ekkor, sem a későbbiekben nem beszéltek még territoriális értelemben sem.

Ezen a ponton érdemes visszautalni a nemzet és a modernitás kapcsolatának problematikájára. A 18. század vége óta mind világosabban körvonalazódott a kortársak számára is, hogy ’az uralkodóval megosztott hatalomgyakorlást monopolizáló társadalmi elit’ értelemben vett tradicionális nemzetkoncepció (natio) önmagában már nem sokáig tartható, előbb vagy utóbb át kell adnia a helyét a népszuverenitás eszményén, illetve elvárásán nyugvó modern nemzetfogalomnak (vagy ahhoz hasonulva kell gyökeresen megújulnia). Szűkebb magyar vonatkozásban ezt a reformkor liberális politikusgenerációja ismerte fel és tette programszinten is magáévá „érdekegyesítés” elnevezéssel. A horvátországi politikai életben ezt a tendenciát a délszláv népek kulturális, majd politikai–közjogi egységesülését proponáló illírizmus mozgalma képviselte. Erdélyben pedig a három rendi nemzet uniójának későközépkori politikai konstrukciója a magyarok és a székelyek részéről az anyaországgal és nemzettel való újraegyesülés kívánalmaként, a szászok részéről a közjogi–kulturális autonómia megőrzése–átmentése és modernizálásának programjában, a románság számára pedig a közjogi és kulturális (vallási, nyelvhasználati és oktatásügyi) emancipáció kiharcolása formájában fogalmazódott meg. Az 1848-ban törvények által legfelsőbb politikai szinten is szentesített polgári átalakulás látszólag a modern nemzetállammá alakulásnak is utat nyitott Magyarországon, majd az azzal 1848 júniusában egyesült Erdélyben, azonban súlyos konfliktusba került a birodalmi egység fenntartásában érdekelt, a demokratizálódást és a magyar kulturális homogenizációt ellenző erőcsoportokkal és azok legkülönfélébb kombinációval (a felelős magyar kormány megkérdezése nélkül kinevezett új horvát bán, Josip Jelačić császári tábornok szerepfelfogása például mindhármat egyszerre képviselte). A modern magyar, tehát a polgári jogegyenlőségen alapuló nemzetállam-építéssel szembe kerülő hazai nem magyar identitású politikai aktorokra ráadásul bátorító hatást gyakorolt az osztrák birodalomfél demokratikus ihletésű, ám végül oktrojált alkotmányossága által a birodalom minden népcsoportjának (Volksstämme) megígért kollektív kulturális önigazgatás, amelyet a forradalmi magyar kormányok – a reformkori nyelvtörvények, azaz a magyar nyelv hazai emancipálásának harcaiban edződve – eleinte nem, majd az 1849-es hadi események és külpolitikai fejlemények szorításában végül törvényi szintű képviselőházi határozatban szintén garantáltak.

Szemere Bertalan

Szemere Bertalan miniszterelnök (Franz Eybl kőrajza. Osztrák Nemzeti Könyvtár, forrás: bildarchivaustria.at)

 

Az „első nemzetiségi törvénynek” is nevezett 1849. július 28-i szegedi képviselőházi határozat és az annak közvetlen előzményét jelentő, július 14-én ugyanott aláírt román–magyar békeegyezmény (projet de pacification) konkrét tartalmán túl a szóhasználatát tekintve is figyelemre méltó. Az 1868-as nemzetiségi törvénnyel ellentétben ugyanis mindkét szöveg következetesen „a magyar birodalom területén lakó népiségekről”, illetve „népfajokról” beszél, amelyeknek a nyelvhasználat, a vallásgyakorlás, az alsóbb szintű közigazgatás és oktatásügy terén széleskörű kollektív kulturális autonómiát biztosított az ilyen értelemben vett nemzeti szabad kifejlődésük érdekében, azonban a területi autonómiára vonatkozó követeléseik elvetésével. Jóllehet a román–magyar békeegyezmény (egyébként hivatalosnak számító) francia fordításában a népiség szó helyén mindenütt a nationalité állt már, a nemzetiség kifejezést lényegileg kizárólag a ’modern(izálódó) magyar nemzet’ értelemben használták annak első, 1792-es felbukkanásától kezdve mindvégig az 1849 előtti magyar politikai nyelvhasználatban. Jellemző példaként idézhető Kossuth 1847 végi alsótáblai felszólalása, amelyben kijelentette, hogy „a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, akik más nyelvet beszélnek, de egy nemzetnél több itten nincsen”.1 Láthattuk, hogy a szegedi határozat immár „a magyar birodalom területén lakó népiségek szabad nemzeti kifejlődését” deklarálta, azonban ezáltal nem tette fogalmilag világosabbá a kérdést, tekintve, hogy a nemzet szó a korban számos, koncepcionálisan jelentősen eltérő jelentéstartalmat sűrített magába. A fogalmi tisztázatlanság problémájára már a reformkorban is többen felfigyeltek, így a Széchenyi közeli elvbarátai közé tartozó Szontagh Gusztáv például 1843-ban az alábbi szabatos definícióját igyekezett adni a nemzetnek: „Nemzet azon népesség összesége, melly közös független állodalom és haza által összeköttetve, önálló polgári társasággá alakúlt ’s történetileg (geschichtlich) mint egy erkölcsi személy, saját politikai életet él. Nép alatt ellenben vagy saját nyelvü és származású népfajt, vagy a nemzet alsó osztályait, a köznépet értjük. […] A’ nemzetiség alapítója[…]azon nép, melly hont szerez s állodalmat alkot. E tette által népből nemzetté válik és saját népiségét nemzetiséggé emeli fel, ráütvén a szerzett honra, alkotott állodalomra s a nyilvános polgári élet folyamára nevét, jellemét s nyelvét. Tehát csak a honszerző népnek van sajátnemzetisége, a többinek egyedül kölcsönzött, ráruházott.”2 A Kossuth szerkesztette Pesti Hírlap olvasói pedig 1842-ben az alábbiakat olvashatták: „a nemzetiség egy historiai factum, mellynek a nyelv nem egyetlen tényezője; mert arra, hogy valamelly népnek nemzetisége legyen, szükséges még az is, hogy közös alkotmány, közös érzelmek, közös érdekek, a haladásnak és kifejlődésnek közös szüksége, egy együtt átélt nagy kor közös emlékezései kapcsoljanak össze bennünket. […] Magyarországon egy a magyar nemzettől idegen, semmi historiai előzményekkel, semmi positivitással nem bíró, a lett dolgok sorából nem létezett nemzetiséget kifejteni annyit tesz, mint tettleg fölforgatni a historiai rendet.”3

Szontagh Gusztáv

Szontagh Gusztáv (Forrás: Nemzeti Portrétár)

 

Mindezek fényében válik érthetővé, hogy az 1868-as nemzetiségi törvény megalkotását megelőző élénk politikai viták során, amelyek az 1861-es országgyűlésen elkezdődnek, majd az 1865–68-as országgyűlésen folytatódnak, mellékszálon pedig az 1863-ban Nagyszebenben összeült erdélyi tartománygyűlés előkészítése során is folytak, miért irányult megkülönböztetett figyelem a nemzet, nemzetiség és jelzős szerkezeteikben testet öltő terminológiai szembenállásra. Az országgyűlési vita során elhangzott érvek és a szavazás végkimenetelének áttekintésével egyúttal érdekes törésvonalra derül fény. A magyar politikai elit által kidolgozott többségi törvényjavaslat mellett tette le ugyanis a voksát számos, magát deklaráltan nem magyarként meghatározó felszólaló. Köztük a szlovák Stefanidesz Henrik, aki kijelentette, hogy „minden, az országban létező nemzetiséget a magyar nemzet kiegészítő részének tekintek”.4 Vagy a bunyevác Czorda Bódog, aki azt nyomatékosította, hogy „egy politikai nemzetnél többet e hazában el nem ismerhetek”.5 De még a máramarosi románokat képviselő Papp Simon is akként nyilatkozott szülőföldje lakói nevében, hogy „inkább megmagyarosodni kívánunk […], mert e földet […] még mindeddig nem orosz, hanem magyar földnek ismerjük.”6 A vitában az időközben létrejött horvát–magyar kiegyezés miatt horvát képviselők már nem vettek részt (Horvátország még 1848 áprilisában de facto levált Magyarországról, a társország különválási jogát valós opcióként pedig nemcsak 1848 augusztusában ismerte el hivatalosan Deák előterjesztésére a magyar kormány, de Kossuth például már 1848 előtt is elfogadhatónak tartotta azt), az ország etnikai–területi föderalizálását viszont a zömmel szerb és a román nemzetiségű képviselők markáns csoportja továbbra is koncepciózus következetességgel képviselte. Ők a többségi, és végül Deák nevezetes átfogalmazásában elfogadott állásponttal szemben – amely határozott különbséget tett a politikai tekintetben egy, oszthatatlan, egységes nemzet és a (közigazgatás alsóbb szintjein, a bíráskodás és az oktatás teljes spektrumában kollektív nyelvhasználati jogokhoz jutó) nemzetiségek között – egy kisebbségi törvényjavaslatot dolgoztak ki. Ez hat, egymással teljesen egyenjogú országos nemzet, és azok nyelvének, szimbólumainak és külön történelmének elismerését deklarálta „az állam területi épségének és politikai egységének korlátai között”.7 A kisebbségi törvényjavaslat mellett érvelők kiemelték, hogy „ott, hol több néptörzs lakik egy országban, nem lehet kizáró joga egy néptörzsnek; hogy az államegység ürügye alatt saját genetikai nemzetiségét másra átruházza, és saját nemzetisége után a közös hazát kiváltságos sajátjának nevezze” (Trifunácz Pál)8 vagy, hogy „nincs másféle nemzet, csak genetikai” (Miletics Szvetozár), és tartottak továbbá attól, hogy a „törvényjavaslat a faji nemzetiségnek jelentőségét és jogosultságát ignorálja […] némely szakaszában oly határozatokat látok, melyek a faji nemzetiségnek fogalmát tökéletesen eltörülni és megsemmisíteni akarnák” (Sztratimirovics György).9 Cáfolatukra viszont a nemzet(iség)hez tartozás objektív kritériumának meghatározását szkepszissel illető Eötvös József ekképp replikázott: „az egyes polgárok nemzetisége mi módon határoztassék el? Nevöknek hangzása után-e, tanúbizonyságok által kimutatható eddigi magokviselete szerint, vagy származásuk után?10

A törvény elfogadása a nemzetkoncepciókban mutatkozó alapvető különbségeket természetesen nem volt képes áthidalni, így a csaknem teljes szuverén hatalom birtokába jutó magyar és magyarosodni akaró politikai elit országos és helyi képviselői a határozott politikai–kulturális nemzetállam-építés útját folytatták, a nemzetiségi törvény gyakorlati alkalmazásának részleges figyelmen kívül hagyásával és kiküzdött rendelkezései egy részének későbbi jogszabályok általi felülírásával. A nem magyar és mindinkább nemzetiséginek nevezett politikai–kulturális elit képviselői pedig eleinte jellemzően a nemzetiségi törvényt sem fogadták el, majd a teljes érzelmi elidegenedéstől, az aktív kulturális és politikai párhuzamos sajátnemzet-építés gyakorlatán át a status quó-hoz igazodás és az államnemzethez való lassú asszimilálódás alternatívái közül választottak. A szélesebb néptömegek nemzeti önazonosságának markáns kialakulása vagy átalakulása persze ennél jóval nehezebben feltárható, de az a 21. századból visszatekintve mindenesetre nyilvánvalónak látszik, hogy a politikai nemzethez való tartozásuk érzete nem feltétlenül járt együtt a nyelvi asszimilálódással. Másrészt ez utóbbi sikere jóval kevésbé múlott a magyar nemzetállam adminisztratív lehetőségein és teljesítményén, mint amennyire a modernizációt kísérő dinamikus gazdasági és infrastrukturális fellendülés járulékos „hozadékának” tekintendő. Egyvalami azonban visszavonhatatlanul megváltozott a 19. század utolsó harmadában a korábbiakhoz képest, ha máshol nem is, a terminológia síkján mindenképp. A nemzetiségi törvény elfogadása után öt évvel immár a szótárirodalom is rögzítette a nemzetiség szóalak új jelentésváltozatát ekképpen: „vmely országban különfajú néptöredék; Magyarországon több nemzetiség van”.11

 
A szerző történész,
a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár Dualizmus-kori Kutatócsoportjának
tudományos munkatársa
 

1. Kossuth Lajos 1848/49-ben, I. Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen 1847/48. S.a.r.: Barta István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1951. (Kossuth Lajos Összes Munkái, XI.) 382.

2. Szontagh Gusztáv: Propylaeumok a társasági philosophiához, tekintettel hazánk viszonyaira. Emich Gusztáv, Buda, 1843.

3. A.B.: Visszapillantás a szláv mozgalmakra. Pesti Hírlap, 1842. jún. 26. [https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/PestiHirlap_1842-1/?pg=450&layout=s] (2019.08.16.)

4. CCCXXV. országos ülés, 1868. november 26-án. In: Az Országgyűlés Képviselőházának naplója, 11. kötet. 1868. nov. 24. – dec. 9. 94. [https://epa.oszk.hu/01600/01605/00013/pdf] (2019.08.16.)

5. CCCXXVI. országos ülés, 1868. november 27-én. In: Az Országgyűlés Képviselőházának naplója i.m. 120.

6. CCCXXVI. országos ülés, 1868. november 27-én. In: Az Országgyűlés Képviselőházának naplója i.m. 128.

7. CCCXXV. országos ülés, 1868. november 26-án. In: Az Országgyűlés Képviselőházának naplója i.m. 79.

8. CCCXXIV. országos ülés, 1868. november 25-én. In: Az Országgyűlés Képviselőházának naplója i.m. 28.

9. CCCXXIV. országos ülés, 1868. november 25-én. In: Az Országgyűlés Képviselőházának naplója i.m. 38.

10. CCCXXIV. országos ülés, 1868. november 25-én. In: Az Országgyűlés Képviselőházának naplója i.m. 31.