Jelenlegi hely

Óperenciás nemzet, nyelvi identitás, diaszpóra

 
A. Gergely András

 

Lehet-e ténylegesen egy új-zélandi vagy kanadai magyar klub esetében kettős kötődésről beszélni, ha az ottani magyarok már kevert nyelven szólnak, ha egész generációknak hiányzik a nyelvtudásuk, ha már nem ismerik a magyar népmeséket, nem hallgatják a magyar pop-kultúra számait, nem látnak egy, Az ember tragédiájából készült újraföldolgozást?

 

Az Óperenciás-tenger hangján, eltérő tónusok, értelmezési nüanszok és felhangok közegében, s amennyire ölelően, olykor épp annyira „viharosan” szólal meg az alábbi írás. Mintegy továbbértelmező hangnemben fűz reflexiókat Bába Szilvia könyvéhez, mely 2015-ben Az Óperenciás tengeren túl. Magyar identitás a diaszpórában címmel jelent meg Dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökének előszavával.1 A szerző munkája egyben kiváló eredménnyel megvédett doktori disszertáció is, melynek utolsó stádiumában épp egy doktori bizottságban volt szerencsém találkozni az értekezés téziseivel és egész anyagával.

Egyszerre halásznak és halnak lenni, avagy nem a tudomány partmagaslatairól nézni, hanem a téma értő közelségbe kerülni már önmagában is képtelenségnek tetszik – ki is kellett várni az idejét, míg az elgondolás „értelmezési formát” kapott. De kellett a másik oldalon is a meggyőződés, amely Kárpát-hazai és nemzetstratégiai közelképpé tette a mű egészét, mintegy önnön testébe emelve a kontrasztot, melyet lényegében ugyanarról, de kissé más aspektusból, hasonló fogalmakkal, de eltérő értelmezésekkel két rokon szakmabeli megformálhat. Nem egyféle aspektusú „vita” tehát ez, sem „integráló” értelmezésmód nem vezeti a ráhangoló szándékot, csupán a kísérletezés kérdései: a doktorandusz státusz kevesebbet enged a tekintély elleni oppozíciónak, a tanítópásztori státusz meg visszafogja a mindenre kicsit másképpen hangolt, de joviális pillantás érvényesítését…, ugyanakkor eléggé ritka, hogy oktatói közelkép mellett az olvasói „máskép” kiemelése kerülhessen egy mű köré, amely a maga módján elegánsan megformált, s kötetformában is tekintélyt parancsolóan nagyszabású. Bába Szilvia doktori értekezése egy alaposan, több éves kutakodás során, továbbá roppant sokféle tapasztalat, külföldi partnerség és áttekintő magabiztosság révén tetszetősen megformált értekezés, mely nem szorul kritikára. Amiért mégis megkockáztatható egy értelmezési kísérlet, az a 2015 óta tartó „nemzetpolitikai” sodrás újabb időszaka, továbbá az a kontextus (szövegkörnyezet, értelmezési közeg), melyben a nemzet műszó átöltöztetése került napirendre. S ha öt vagy tíz éve (netán Antall József nagyívű vállalása idején) föl is piszkálta a közfigyelmet a nemzeties érzület, a nemzeti zászlózás, a nemzeti dohányboltok és a nemzeti akadémia, a nemzeti autonómia, a nemzetbiztonság, majd minden további nemzeti iránt, az a kisebbségkutatás és a határokon túli diaszpórakutatás közös fókuszába került. Ezt pedig a határokon túl élő befogadó és értelmező majd pontosan a helyére fogja tudni tenni a maga optikáján keresztül szemlélve…

Adott tehát egy kiváló kérdéseket fölvető tudományos produktum – nem is kicsiny, hisz kötetformán mellékletei nélkül is 306 oldal a képanyaggal együtt –, s adott ebben egy lehetséges értelmezési horizont. Jól látható az az út, melyet a kutató bejárt, s melyről magam csak valamiféle „karosszék-antropológus” nevében beszélhetek, hisz kettőnk közül résztvevő megfigyelésre csak a szerzőnek volt módja. Talán ebből is világosan látszik már, hogy nem „vitám” van a szerzővel, hanem kérdéseim a lehetséges narratívák terén, s valami másféle javaslatom van a kisebbségi identitások tekintetében, mint amit a kötet széles horizontja átfog.

Bába Szilvia - Az óperenciás tengeren túl

A könyv bevezető része az 1849 és 2014 közötti kivándorlások sorozatát mint „hullámokra” tagolt emigráció-históriát mutatja be (misszionáriusok, katonák, utazók, kalandorok, politikai emigránsok, gazdasági „kitántorgók”, háborús menekültek, hontalanná váltak, ’56-osok, hatvanas disszidensek, majd legvégül korunk migránsai alkotják a szereplők csoportjait).2 E tagolás kézenfekvően a történeti folyamatok, a sorsesemények, a boldogulás vagy menekülés különféle szintjeinek mikrotörténetét is magába foglalja – hisz más az Ausztráliába, az Új-Zélandra, a Kanadába, az Egyesült Államokba távozók köre és reményképe egykor vagy most, más üldözöttként vagy életútkeresőként, más fiatalon és újrakezdésre érdemesülten kivándorolni, s megint más menekülő etnikai kisebbségiként hazánkat hátrahagyni, hiszen ez utóbbi esetben az identitás részbeni vagy teljes föladása és egy másik identitás elfogadása szinte azonnal jelentkező kényszer, hogy azután nemzedékeken át ezek variációi termelődjenek ki a mindennapok vergődéseiből… A szerző mintegy tizenöt éve foglalkozik a magyar migránsokkal, jobbára messze a hazai határoktól, de számos közvetítést segítő szervezeti vagy programos kapcsolat tapasztalataival és gyakorlatával is találkozva. Mindezt lényegében csakis épp ugyanennyi, másképpen hangolt, másra irányuló vagy másféle rész-kérdésekkel operáló kutatási anyaggal lehetne megkérdőjelezni – ami hát (ennek hiányában sem, de amúgy sem) feladatom.

A könyv első egysége arra épül, amit a második blokk részleteiben is megmutat: hogyan is alakultak, belsőleg miképpen tagolódnak a magyar identitások.3 A harmadik egység részletezi ezek változó természetrajzát, majd a negyedik részben az etnikai identitás megnyilvánulásait és alakzatait ismerteti a szerző, melyek különböző színtereken (kolóniák, szervezetek, egyházak, iskolák, sajtótermékek, nyelvi képzés és örökség, társas és ünnepi szertartások) vagy szokások révén manifesztálódnak.4 A záró fejezetben a kutatás tapasztalatainak összegzésére kerül sor: a szerző itt fogalmazza meg alapvető következtetését, mely mintegy több tónusban is elhangzik a kötetben: „létezik a kettős vagy többes etnikai identitás. Továbbá: magyar nyelvtudás nélkül is van magyar etnikai identitás”.5

Ha lehetek (itt és most, a kontraszt kedvéért) egy kissé „elnagyoló” a szakmai érvekkel, de a belátásokkal is: a kötet a politikai tudományoknak azt a szféráját képviseli, mely a történettudomány, a politikai és pártpolitikai hovatartozás, az intézménytörténet vagy a kisebbségkutatások bevált módszertanával vizsgálódik élő társadalmi közegben, avagy másként szólva: terepmunkát végez, adatgyűjtésre építi föl érvkészletét, s forrásközlések útján visszamegy a történeti időben is (amit igen jól képvisel és következetesen kontextualizál), és mindezt úgy teszi, hogy hipotézisét igazolva, abban a lehető legkevesebb ellentmondás mutatkozzék. Nem szereti a magyarázat nélkül maradt téziseket, még ennél is kevésbé szívleli a teljesen ellentmondó impressziókat. Föltárja, és igen sokrétű, több tudományterületre is kiterjedő érdeklődéssel válogatja össze a forrásokat, a szakirodalmi alapokat, a nagy teóriákat és áttekintő „olvasatokat”. De épp ezért, s talán mert a doktoranduszokkal szemben is elvárás az interdiszciplináris, több rokon tudásterületen való tájékozottság, szépen végigmegy ugyan a fontos forrásmunkák során, olvassa, idézi, fölhasználja azokat – de mintha kételye kevesebb lenne, mint szükséges volna, mintha az egymásra rétegződő elméletek közötti átcsúszásokból, mixelt kérdéskörökből, módszertanilag is kócos interpretációkból kevesebbet hasznosítana, mint az lehetséges volna. Hozok egy pár példát, hogy ezt jobban megvilágíthassam:

Jellemző, hogy a kivándorló integrálódik, a második és a további generáció asszimilálódik. Ugyanakkor ez nem zárja ki azt, hogy egyszerre több etnikai identitása is legyen az egyénnek, tehát egyszerre több etnikai csoporttal azonosulhat. Így a kettős kötődés kialakulhat. Az egyén tudatosan vállalhatja kettős vagy adott esetben többes (mozaik, vagy poli-) identitását. Lehet tehát egyszerre egyenjogú tagja egy adott állam politikai közösségének és részese a többségi nyelvtől, vallástól, kultúrától eltérő etnikai csoportnak.

Napjainkban az USA-ban, Kanadában, Latin-Amerikában és Ausztráliában élő magyarok és magyar származásúak szabadon vállalhatják és élhetik meg, nyilváníthatják ki etnikai identitásukat. Sem politikai akarat, sem törvények nem korlátozzák őket, továbbá a társadalomban uralkodó felfogás sem gátolja őket abban, hogy ezt megtegyék. F. Barth megállapítását, miszerint az etnikus identitás tudatos döntés6 igazolva látom, mert ma az állampolgároknak joguk van tudatos döntést hozni, vagyis saját etnikai identitásukat meghatározni, megvallani és megélni; emiatt hátrányos megkülönböztetés sehol sem éri őket. Az állampolgári identitásnak és az etnikai identitásnak nem kell azonosnak lennie…”7

Mármost egy távoli aspektusból, ahonnan a kutató jön, s hoz magával egy szakirodalmi tekintély megfogalmazta „identitás-definíciót”, már az is szép eredmény, hogy kérdéseire egyáltalán emberközeli válaszokat kap, s ezekből olvasatokat összegez és tudományos nyelvre visszafordítva hipotézist készít, majd ellenőriz, és megnyugtató eredményként le is írja ezt. Szembeötlő viszont a kétely hiánya, a „kérdeztem, hát mondták a választ” biztonságos és védett nézőpontjával szembeni óvatosság…! Azt írja: „Napjainkban…” – miközben magabiztos tollal rajzol meg közel két évszázadnyi migráció-történetet – s hát hol kezdődik a napjainkban…? A szerző azt írja: Barth megállapítását „igazolva” látja…, no de Barth 1969-ben vetette fel egy új szemléletmód lehetőségét kollégáinak megcsontosodott álláspontjával szemben, miután Norvégiában, Szudánban, Etiópiában, Mexikóban, Laoszban és Afganisztánban folytatott antropológiai kutatási tapasztalatokból leszűrte a kérdést: hogyan alkotnak határokat a sok etnikumú társadalmi csoportok a maguk belső köreiben, miközben a külső erők egy egészen másfajta struktúrát próbálnak rájuk erőltetni… De épp azon a ponton nem érthető az analógia, hogy „ma az állampolgároknak joguk van tudatos döntést hozni, vagyis saját etnikai identitásukat meghatározni, megvallani és megélni; emiatt hátrányos megkülönböztetés sehol sem éri őket...” – hiszen mindazon „nem-európai” világokban, ahol korábban még az állampolgárság elismerése sem volt evidens jogi kérdés, talán sokkal előbb volt igény az etnikus öndefinícióra, mint hogy ennek bármiféle intézménye, jogi garanciája lett volna. Itt a „hátrányos megkülönböztetés sehol sem éri őket…” olyan kijelentés, ami nemhogy a társadalomkutatót, de a pártpolitikust vagy etnikai pártelnököt is épp annyira gyanakvással tölt el, mint a néprajzost, cigánykutatót, nyelvészeti antropológust, vagy táncdialektus-gyűjtőt.

Nem erősködöm, persze. Csak a „kettős identitás” fogalmát elnagyolt magabiztossággal kezelő kutatóhoz címezem kérdéseimet… Ha már kettős, miért nem többes? S ha fele-fele lenne, az kevesebb volna, mint a „kettős”…? De hát hogyan is érthetnénk meg, hogyan gondolhatjuk leképezhetőnek, „lefényképezhetőnek” e sokrétegűséget, amit a tudósok/kutatók/hangosbeszélők identitásnak neveznek? S lehet-e ténylegesen egy új-zélandi vagy kanadai magyar klub esetében kettős kötődésről beszélni, ha az ottani magyarok már kevert nyelven szólnak, ha egész generációknak hiányzik a nyelvtudásuk, ha már nem ismerik a magyar népmeséket, nem hallgatják a magyar pop-kultúra számait, nem látnak egy, Az ember tragédiájából készült újraföldolgozást? S hová tegyük akkor a „hordozható identitás” vagy „szállítható örökség” fogalmait, melyeket Kovács Nóra oly szépen kifejtett a dél-amerikai magyarokról szóló könyvében,8 vagy a hely és a tér megkülönböztetését az identitásokban (hely-identitás, tér-identitás, lokalitás, szomszédsági kötődés, térbelakás, szociális kohézió), vagy hol találjuk a Kárpát-medencében élő kisebbségi magyar identitások kínjait, a szórvány problémáit, a nyelvi szocializáció már nem térségi, hanem világméretű jelenségét, stb…?

Némiképpen összegző elnagyoltsággal megfogalmazva: Bába Szilvia nem szándékoltan, de a korszellem és a korkérdések éppen aktuális kezelési metódusának akaratlanul is megfelelve pontosan azt a nemzetfogalmi, kisebbségpolitikai, nemzetstratégiai szempontrendszert szolgálja (eredendően is más irányú) könyvével, melyben a magyarságkép és a magyarságfogalom a nemzetfenntartás, a migráns-veszély és a „migráns-simogatás” közötti szférában megerősítően hat azok számára, akik e fogalmak környezetében éppen a másságokat nem kedvelik, s a nemzetre ható erőket fellazításnak és támadásnak értelmezik, akik a jogos kérdéseket szőnyeg alá söprik, a bajos részleteket fölöttébb határozottan elvetik, és elég merészek ahhoz, hogy a megértő historizmus még államiasított és egyháziasított oktatásban, preambulumokban és törvényrendeletekben, szoborállításban és himnusz-dalolásban megjelenő ezernyi változatát egyenirányított nemzetpolitikai tónusban átfogalmazzák, sőt mindenkitől ilyesmit várnak el, minden közösséget így vezényelnek és csakis ekként hallanak meg.

Kérdéseim tehát csak részben szakmaiak, módszertaniak, s legalább annyira értelmezési teret faggatóak, nyelvi-elbeszélési miliőt meghallgatóak, kisebbségi részkérdéseket a nagy áttekintés ellenébe állítóak, s a tudományos következtetéseket a le nem zárt idegenfelfogás, idegentapasztalat, adaptációs rutinok, mentális betagolódás, távolsági nacionalizmus, fiktív nemzetépítés, mikroközösségi válaszadások felé vezető felhanggal interpretálóak.

A kötet – ha nem mondtam–írtam volna még elégszer – fontos és jó. Jó, mert sok térségben járva is sok forrásra támaszkodik, sokféle térből és időből, mikróból és makróból, globálisból és univerzálisból hoz fölmutatható mintákat. S talán csak az olvasatunk más, a részletekről vagy az egészről. Vagy talán csak a kérdéseink nem találnak egymásra… De, mint minden érdemi tudományos mű, nemcsak a belé ültetett, kérdésként és válaszként megfogalmazott szempontok szerkesztett egészéből álló bármely más munka is, hanem épp arra alkalom, hogy elkezdjünk és újrakezdjünk kérdezést, válaszadást, talánykodást, cizellálást, megszemélyesítést, kölcsönhatások elemzését ezeken át is… Az önreflexió azt is megkívánja, hogy belássam, a kulturális antropológia, etnológia mérték- és értékrendjét kérem számon a politológia és kisebbségtudomány határán álló műtől, ami nem igazán korrekt a részemről… Ez az „önkritikán” vagy az érvénytelennek minősíthető érvelésen túl arról is árulkodik: több-sok-számos szempontból közelinek látom Bába Szilvia munkáját ahhoz, amit a kultúrakutatók csinálnak, s távolabb attól, amit a nemzetpolitikusok vagy nemzetstratégák – ami korántsem hátrány, hanem a lehetőségek és belátások jövendő útja, a kultúra- és identitás-kutatások megannyi módszerével elvégzett feltárás további értékelésének perspektívája is egyúttal…

 
A szerző szociológus, kulturális antropológus,
az MTA TK Politikatudományi Intézet tudományos főmunkatársa
 

1. Bába Szilvia: Az óperenciás tengeren túl. Magyar identitás a diaszpórában. Nemzetstratégiai Kutatóintézet – Méry Ratio Kiadó, Budapest, 2015. (Kárpát-haza könyvek)

2. Bába: Az óperenciás tengeren túl i.m. 21-54.

3. Bába: Az óperenciás tengeren túl i.m. 55-97.

4. Bába: Az óperenciás tengeren túl i.m. 99-240.

5. Bába: Az óperenciás tengeren túl i.m. 241.

6. Sárkány Mihály: Az identitás kutatása az angol és az amerikai szociál- és kulturális antropológiában. In: Az identitás – kettős tükörben. Szerk.: Váriné Szilágyi Ibolya – Niedermüller Péter. TIT, Budapest, 1989. 39-59.

7. Bába: Az óperenciás tengeren túl i.m. 241-242.

8. Kovács Nóra: Szállítható örökség. Magyar identitásteremtés Argentínában (1999-2001). Gondolat – Infonia, 2009. (Magyar világok)