Orbán bárkája

Elsősorban nem a kormány nacionalista jellegével van baj, hanem azzal, hogy valójában olyan ál-nacionalistákkal van dolgunk, akik nem a megoldást keresik a szemmel látható globális problémákra, hanem hasznot igyekeznek húzni azokból. A globális válság kezelése lehetetlen öncélú nemzetállami érdekek mentén, csakis összehangolt cselekvéssel érhetünk el globális eredményeket.

A Progress Könyvek című sorozat új kiadványát Antal Attila jogász, politikai szakértő, a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelyének koordinátora írta. Könyvének már a címe is provokatív. A tartalomjegyzéket vizsgálva az olvasó már előre láthatja, hogy a szerző rendkívül sokrétűen vizsgálja a témát a mintegy 120 oldalas tanulmányban. A könyv mindenki számára érdekes lehet, aki szeretné jobban megérteni napjaink eseményeit, legyen szó a hazai vagy a külföldi politikai tendenciákról.

A kötet elsősorban annak a válság-időszaknak a diagnózisa, amelyben élünk. A globális kapitalizmus elitje és az új-nacionalista nemzeti kormányok ugyanúgy saját maguk megmentését tervezik; hagyják pusztulni a világot, hiszen nekik és szűk körüknek elkészül a bárka, amelynek segítségével túlélhetik a fenyegető kataklizmát. Ezzel a felfogással az a probléma, hogy a bárkára nem fog mindenki felférni, sőt elég kevesen lesznek, akik felférnek majd. Ebből következik, hogy nem érdemes hinni sem a globális piac sikeres szereplőinek, sem a nemzeti populista erőknek, hiszen egyetlen céljuk van: felsétálni a bárkára a többiek – köztük nagy valószínűség szerint, az olvasó – hátán.

A könyv túlmutat a jelenkor diagnózisán, ugyanis olyan gondolatébresztő lehetőségeket mutat be, amelyek a bárkaépítés alternatíváit jelenthetik egy olyan világban, amelyben a globalizáció neoliberális elitje szövetségre lép a nacionalista–populista erőkkel. A könyv megírásával a szerző a válságba jutott baloldal számára kínál lehetőséget saját identitásának újraértelmezéséhez.

A bárka

A szerző meglátása, hogy a világszerte egyre népszerűbb jobboldali populista–nacionalista retorika által hangsúlyozott kapitalizmus-ellenesség hazugság, hiszen mindössze másfajta kizsákmányolást alkalmaz, saját nemzeti tőkés osztályának kialakítása árán használja ki a leginkább rászoruló társadalmi osztályokat. Erre jó példa a mai Magyarország, Orbán bárkája, amire csak a kedvezményezettek férnek fel, mindenki más lemarad róla.

Rávilágít arra az ellenmondásra, hogy a leszakadó társadalmi rétegek miért szavaznak éppen ezekre a populista kormányokra, ha a problémáik jelentős részét ők okozzák. A leszakadóban lévő középosztálybeliek és a szegényebb társadalmi osztályhoz tartozók, a gyűlöletpolitika és a státuszféltés miatt szavaznak az őket kizsákmányoló elit tagjaira, akik magukról azt állítják, ők az egyetlenek, akik megakadályozhatják a kapitalista kizsákmányolást. Sőt a NER a készülődők USA-ból indult mozgalmához is hasonlítható: ők azok, akik valamilyen katasztrófára készülnek, készleteket halmoznak fel, bunkereket építenek a túlélés érdekében. Orbán Viktor azonban csak saját magának és legszűkebb, leglojálisabb körének ad esélyt, ha bekövetkezne bármilyen társadalmi, politika, gazdasági vagy környezeti katasztrófa, hiszen akinek „semmije nincs, az annyit is ér”.¹ A demokrácia leépítésével egyszerre érte el az Orbán-rezsim, hogy a versenyben maradt piaci szereplők együttműködjenek az állami akarattal: „Orbán bárkájának tervei részben itthon készültek, magát a hajót is hazai alvállalkozók építik fel, viszont külföldi alapanyagból, és az üzemanyag is elsősorban külföldről érkezik”.² A politikai alternatíva hiánya teszi teljessé a hazai összképet.

A könyvben többször szóba kerül a globális világ elitje (1%) és a világ többi része (99%) közötti konfliktus; akár a neoliberális globalizációról, akár az autoriter nemzetállamokról van szó, a kevesek fennmaradásának kulcsa a nép kizsákmányolása. Messze vezet az a gondolatmenet, amelyben a szerző a globalizációt az amerikai álom (hamis) ígérete elterjesztésének tekinti, hiszen az a hiú remény kapott szárnyra, mintha bárkiből bármi lehetne; az igazság ezzel szemben az, hogy valójában a globalizáció csak annak jelent korlátlan lehetőségeket, aki megteheti (utazás, oktatás, munkavállalás), a többiek pedig leszakadnak és elszigetelődnek.

A globális politikai elit és a nemzetállami politikai elit egymásra találása érhető tetten a mai Magyarországon is. Kitapintható a kapitalizmus imperialista szemléletének gondolati hasonlósága azzal, amit Orbán Viktor is állít, miszerint „a haza nem lehet ellenzékben”. Ugyan a neoliberális kapitalizmus a gyenge nemzetállami kormányok térnyerésében érdekelt, azonban kész a kiegyezésre az autoriter nemzeti erőkkel is, amelyeknél jóval erősebb. Az IMF és a Világbank olyan hatalomra tett szert, amely túlmutat a legerősebb szuverén államok gazdasági erején is, így képesek befolyásolni azokat.

A könyv egyik nagy erénye, hogy a kisebb hazai folyamatokat globális nézőpontba helyezve szemléli. A szerző ennek a perspektívának köszönhetően jut arra a következtetésre, hogy a kapitalizmus globális veszélyeivel szemben az emberiség gyakorlatilag védtelenné vált. Erre a legkézenfekvőbb példa, a környezetszennyezés következtében egyre inkább elkerülhetetlenné vagy akár csak lassíthatatlanná váló klímaváltozás; ez szorosan összefügg napjaink menekültellenes politikájának térnyerésével, hiszen a közeljövőben olyan mértékű migráció várható, amelynek eddig csak előszelét érzékeltük. A demográfiai mutatók alakulása nemcsak hazánkban, de a fejlettebb országokban is hasonló képet mutat, az elöregedő társadalom hamarosan fenntarthatatlanná teheti a jelenlegi nyugdíjrendszereket. A globális egyensúly teljes hiányára utal az is, hogy a fejlődő országokban soha nem látott mértékű a népességszám-növekedés, ami élelmezési, egészségügyi, és nem utolsó sorban migrációs kockázatokat hoz magával. A szerző véleménye az, hogy a hasonló problémákra sem az antidemokratikus neoliberális kapitalizmus, sem az ezzel kiegyező zsarnoki nemzetállamok nem tudnak megoldást nyújtani. A kapitalizmus autoriter–neoliberális fordulata helyezte végleg a profitérdeket az élőlények és a környezet megóvása, tiszteletben tartása, vagy akár csak minimális figyelembevétele elé.

Antal Attila leszögezi, nem érdemes magunkat abba a hitbe ringatni, hogy a helyi autoriter vezetők nem tudják, hogy a klímakatasztrófa valós veszély. Azonban, ha megpróbálnák megfékezni a katasztrófát, akkor sérülne a lokális és globális elit fogyasztási javakhoz való mértéktelen hozzáférése, nem is beszélve a Föld teljes népességének életmód-változtatása nyomán kialakuló válságról, ami a kapitalizmus végéhez vezetne. A szerző két különböző stratégiát különböztet meg, amelyet a helyi autoriter, struccpolitikát követő vezetők alkalmaznak.

Az első stratégiára jó példa Donald Trump klímaváltozást tagadó politikája, amelyben politikai ellenfeleire süti azt a bélyeget, hogy a klímavédelemmel csak visszafogják az USA gazdaságát. A másik stratégia a könyv címének is alapjául szolgáló „bárkaépítés” stratégiája: az elit tagjai saját maguk és szűk körük számára gazdasági és egyéb készleteket halmoznak fel, és elhitetik a néppel, hogy megvédik őket a közelgő válságtól. Ehhez tökéletes eszköz a kerítés, ami távol tartja a még rosszabb helyzetben lévőket, nehogy elvegyék azt a keveset, ami adott, másrészt hatalomban tartja az elitet, amely azt a „nép védelme érdekében” emelte. Ebből következik a mű egyik kiemelkedő gondolata: napjaink újfeudális világában a globális és lokális elittől való távolság lesz az, ami a túlélést meghatározó legfőbb tényezővé válik.³

Thomas Piketty kutatásaiból tudjuk – utal a szerző a francia sztárközgazdászra –, hogy a globális összvagyon milyen mértékben centralizálódott az elit kezében, a szabadjára engedett magántulajdon-alapú piacgazdaság eredményeként. Ennek következménye napjainkban az újnacionalizmus erősödése, ami egyfajta, a kizsákmányoló globális elit elleni lázadásként értelmezhető. Az újnacionalizmus azonban nem tudja (és nem is akarja) megoldani ezt a helyzetet, egyrészt mert képtelen lenne rá, másrészt, mert a neoliberális kapitalizmussal kiegyezve, a nemzeti vagyon felhasználásával saját (vagyis a globális elit helyi tagjai) helyzetének biztosítására törekszik, miközben az alatta elhelyezkedő társadalmi osztályokat státuszféltéssel, idegenellenességgel, gyűlöletkeltéssel, állami rasszizmussal, egymás és mások elleni uszítással tartja irányítása alatt. A fejlett országokban egyre inkább terjedő populista, újnacionalista politika előretörése válságtünetként értelmezhető. Meglepő módon a globális–kapitalista elit együttműködik a nemzeti–populista erőkkel: a két erő egymással ellentétesnek tűnik, de ha belegondolunk, hogy a neoliberális kapitalizmus már a világháborúk között is együtt tudott működni az autoriter államokkal, akkor már nem is olyan váratlan a kettő újbóli közeledése.

A könyv a magyar példán keresztül részletesen bemutatja, hogy az autoriter jobboldali kormányok óriási kedvezményeket biztosítanak a multinacionális vállalatok számára, amelyek ezért cserébe szemet hunynak az állami rasszizmus, az emberi jogok és a demokrácia leépítése felett. Antal Attila felsorolja, hogyan kedvez Orbán a kapitalizmus csúcsszereplőinek, hogyan alakítja ki „hátországát”, vagyis a közpénzen hizlalt nemzeti oligarcháit. Az Orbán-rezsim önös érdekből kiszolgáltatja az ország lakosságát a multinacionális vállalatoknak, amelyek olcsó erőforrásként tekintenek a magyar lakosságra, miközben a kormány gyűlöletkampánya eltereli a lakosság figyelmét arról, amit a „nemzeti kormány” saját népe ellen tesz.

Orbán jó viszonyt ápol a nyugat-ellenes keleti zsarnokokkal (Putyin, Erdogan), miközben magát Európa védelmezőjének nevezi. Orbán 2010-től az IMF hitel felszámolására törekedett, látszólag azért, hogy a gazdasági „szabadságharc” jegyében megszabadítsa az országot a pénzügyi nyomástól, a valós indok azonban a nagyobb pénzügyi mozgástér biztosítása volt, melynek révén kialakíthatta a máig virágzó viszonyt a kiválasztott multinacionális vállalatokkal és a hazai oligarchákkal. A szerző ezek után kifejti, hogyan kedveztek a legtehetősebbek számára az adópolitikával, majd sorra veszi azokat jogszabályi változtatásokat, amelyeknek hatására a magyar munkavállalók még kiszolgáltatottabbá váltak – a „versenyképesség” nevében. Sok példa mellett a könyv a 2017–2018-as „rabszolgatörvény” elfogadását is kiemeli - ez olyan tüntetéshullámot eredményezett, ami megmutatta, hogy a magyarok – tekintélyes részének – elege van a kapitalista érdekeket kiszolgáló, autoriter, ál-nemzeti politikából.

A magyar és az európai közpénzek magánvagyonná formálásával Orbán Viktor kialakította azt az oligarcha-klientúrát, amely biztosíthatja a hatalomban maradását. A középpontban ő maga és közeli családtagjai, legközelebbi szövetségesei – Tiborcz István, Mészáros Lőrinc, Habony Árpád, Matolcsy György és Ádám, Garancsi István, Szíjj László és Hernádi Zsolt – állnak, körülöttük azok a reménybeli új belépők csoportosulnak, akik bármit megtennének, hogy említésre méltó tagjai lehessenek ennek a körnek. Érdekes gondolat a szerző részéről, hogy az állam foglyul ejtésének (state capture) ellentéteként tekint erre a berendezkedésre, hiszen itt a politikai akarat állami eszközökkel érvényesül, úgy, hogy az oligarchák versenyeznek a kegyekért és a közpénzekért. A verseny célja egyszerű: önmaguk bebiztosítása úgy, hogy közben a hatalmi struktúra is fennmaradjon, míg a közérdek teljesen háttérbe szorul. Azáltal, hogy az oligarchák alvállalkozókat bíznak meg, megvalósul a kapcsolat a piac mélyebben elhelyezkedő tagjaival is.

A költséges xenofób politika célja a lehető legnagyobb politikai tőke kovácsolása. Az állami rasszizmussal kapcsolatban a szerző feleleveníti, hogy 2015-ben a Keleti pályaudvaron négy napon át feltartották a Németországba tartó, menekültekkel teli vonatokat – a sajtóban megjelent hírek és képek igazolták az emberekbe táplált félelmet, miszerint a migránsok elárasztanak majd bennünket. A szerző sorra veszi azokat a menekült-ellenes politikai lépéseket, amelyeket az Orbán-kormány tett annak érdekében, hogy saját hatalmát bebetonozza. Ez 2018-ra a Soros György és Brüsszel elleni plakátkampányban csúcsosodott: kialakult egy kompakt összeesküvés-elméletet, mely szerint Orbán Viktor az egyetlen, aki „végvári kapitányként” megvédheti Magyarországot, sőt Európát az iszlámmal és a belső ellenségekkel (Soros György, civilek, Brüsszel) szemben.⁴

A nacionalizmuson túl

A szerző egyenesen fogalmaz, amikor kifejti, hogy elsősorban nem is a kormány nacionalista jellegével van baj, hanem azzal, hogy valójában olyan ál-nacionalistákkal van dolgunk, akik nem a megoldást keresik a szemmel látható globális problémákra, hanem hasznot igyekeznek húzni azokból. Leszögezi, hogy a globális válság kezelése lehetetlen öncélú nemzetállami érdekek mentén, csakis összehangolt cselekvéssel érhetünk el globális eredményeket. Mindezek felett túl kell tudni lépni mind az ál-nacionalisták módszerein, mind pedig a globális kapitalizmusból hasznot húzók érdekein. Ugyanígy a globális kapitalista intézkedések sem jelentenek megoldást, hiszen ezek a nemzetállamok szuverenitását sértik meg.

A szerző nem – a gyakran tárgyalt – hibrid rendszerként értelmezi az Orbán-rendszert és a hasonló rezsimeket, hanem egy elhúzódó kivételes állapotként jellemzi azok működési elvét. Az adott kormányzat felfüggeszti a normális jogrendet, melynek helyére a politikai döntések kerülnek; ez Magyarországon az Alaptörvény elfogadásával formálisan is megtörtént. A migránsválság állandó napirenden tartásával megvalósult az a kivételes állapot, amelyben a politika bármit megtehet, hiszen mindent magyarázhat a biztonság fenntartásával.

Érthetetlennek tűnik, hogy az emberek miért szavaznak egy olyan kormányra, amelyik kihasználja és becsapja őket - ha azonban egyfajta politikai Stockholm-szindrómaként tekintünk a kérdésre, az rögtön más megvilágításba kerül. A felső középosztálynak kedvező lépésekkel (az alsóbb társadalmi réteghez tartozók kárára) érdekeltté teszik a tehetősebbeket, hogy ne akarjanak elérni valódi strukturális változást a társadalomban, vagyis érdekeltté válnak a jelenlegi politikai irány fenntartásában, amely saját kiváltságos helyzetüknek is kulcsa. Ezeket a társadalmi–gazdasági összefüggéseket a baloldalnak is meg kell értenie ahhoz, hogy reális alternatívát nyújthasson mind a középosztály, mind az alsó osztályok számára, vagyis új kiegyezésre van szükség a két réteg között.

A baloldalnak meg kell találnia saját kapitalizmuskritikáját ahhoz, hogy az Orbán-rendszert – és a más államokban is hasonló populista, nacionalista retorikát folytató rezsimeket – leválthassa, hiszen a NER a neoliberális kapitalizmussal összhangban működik. A globális válságokért elsősorban az autoriter kapitalizmus tehető felelőssé, miközben kiélezi mind a globális, mind a lokális igazságtalanságokat. A kapitalizmus bukása egy lassú politikai, gazdasági, társadalmi válság lesz, utána pedig egy eddig ismeretlen rendszer következik. Ezért az ismeretlen rendszerért azonban nehezen tudjuk feladni azt a kapitalizmust, amely biztos katasztrófa felé vezeti a világot; olyan ördögi kör ez, amelyet ismét a Stockholm-szindrómához lehet hasonlítani: a kapitalizmus kárvallottjai a kapitalista rendszer fennmaradásáért küzdenek.

Ahogyan az autoriter kapitalizmuson túl kell jutni, úgy a neoliberális globalizációt is más útra kell terelni. A globalizációra akaszkodott autoriter kapitalizmus rendszerének ismeretében joggal tartjuk hazugságnak azt az állítást, hogy a globalizáció demokráciát, jólétet, emberi jogokat, gazdasági fejlettséget exportált a világ többi részébe; valójában egy globális gyarmatbirodalmat alakított ki. A folyamat nyertese, a kapitalizmus elitje elérte, hogy a középosztály is haszonélvezője lett a rendszernek. Eközben a periféria és fél-periféria elitje is bekapcsolódott a globális imperializmus által lehetővé tett kizsákmányolásba – ennek egyik „csúcsteljesítménye” a NER is. A globalizáció elsősorban a kapitalista imperializmust globalizálta, amely gyakorlatilag rátapadt a globalizációs folyamatokra. Annak ellenére tehát, hogy a globalizáció eredendően a demokrácia kiterjesztését tűzte ki célul, a ráakaszkodó kapitalizmus miatt, legkésőbb a 21. századra antidemokratikussá vált.

A zsarnoki rezsimek hatékonyabban tudják érvényesíteni a globális elit tőke iránti igényét, úgy, hogy az autoriter állam, erős végrehajtó hatalma által kordában tartja a kizsákmányolt tömeget, miközben a piaci szereplők megkapják a gazdasági előnyöket. A neoliberális globalizáció tehát tönkretette a nemzetállami szuverenitást, amelyet a magukat nacionalistának beállító nemzetállami politikai elitek saját hatalmuk biztosítása érdekében még inkább kizsákmányolhatóvá tettek. Egy olyan, új transznacionális demokrácia kiépítésére van tehát szükség, ahol a nemzetállamok a globalizáció fontos résztvevői, nem pedig ellenségei. Nemzeti szinten a zsarnoki államot, globális szinten pedig az autoriter neoliberalizmust kell legyőzni.

Szükséges lenne, hogy az emberek többsége ne csak a nemzetállami kizsákmányolás áldozataival, de az autoriter neoliberalizmus imperializmusa miatt menekülni kényszerülőkkel is szolidaritásra legyen képes. A Fidesz és a hozzá hasonló ál-nemzeti kormányok gazdasági és kulturális állagvédelmet és biztonságot ígérnek, közben olyan szolidaritás-hiányos állapotot idéznek elő a társadalomban, amelyben lehetetlen megértetni az emberekkel a paradigmaváltás szükségességét.

Orbán bárkájának építése közben válságba jutott az egészségügy, az oktatás, a nyugdíjrendszer, a civil- és tudományos intézmények, miközben a politikai elit a társadalmi feszültségeket hívta segítségül hatalmon maradása érdekében. Az összeomlás közelébe került intézmények privatizációjával piaci alapra helyezik az ellátórendszereket, holott a 2008-as szociális népszavazáson éppen ez ellen kampányoltak. Ennek következményeként a középrétegek további leszakadására számíthatunk, amelynek tagjai nem tudják majd megfizetni a megfelelő ellátást vagy oktatást. A társadalmi csoportok egymás ellen uszítása lassan ténylegesen kettészakítja a magyar társadalmat. Akik még nem törtek meg, azok az állami erőszakkal, ellehetetlenítéssel, feljelentésekkel találhatják szembe magukat.

A szerző jelen kötetet gondolatébresztőnek szánja az elitnek kedvező politikával szemben, közben elmagyarázza, hogy egyszerre kell lebontani az összefonódott piaci és állami autokráciát.