Jelenlegi hely

Passuth László: Fekete bársonyban

Athaeneum, Budapest, 1946.

 

Hankiss Elemér

 

Hankiss Elemér 1947-ben nyert felvételt az Eötvös Collegiumba, ahol rendkívül intenzív szellemi élet részese lett, komoly filológiai felkészültséget szerzett.1 Ebben a közegben készült, és alighanem az itteni kiváló kapcsolatok révén jelent meg2 első publikációja a Magyarok hasábjain.

A Magyarok című folyóirat, amelyet 1945 áprilisában indított meg a debreceni Ady Társaság a világháború után újjászerveződő irodalmi egyik jelentős fóruma lett. A lap a tekintélyes szerzők mellett megjelenési lehetőséget biztosított pályakezdő írók és kritikusok számára is – így kerülhetett a szerzőgárdába a húszéves Hankiss Elemér. A szerkesztőség tudatosan vállalta a különböző politikai és művészeti irányzatok közötti kiegyenlítő szerepet,3 de mivel láthatóan a polgári értékekhez állt közel,4 a fordulat éve után nem lehetett nagy jövője.

Ugyanekkor – az irodalmi élet számos szereplőjéhez hasonlóan – nehéz éveket élt meg Passuth László. Bár második regénye, az 1939-ben megjelent Esőisten siratja Mexikót, majd a spanyol trilógia második darabjaként 1946-ban kiadott Fekete bársonyban nagy sikert aratott, Passuthot 1948-ban kizárták az Írószövetségből, és ekkortól a PEN Club főtitkári tisztségét is csak formálisan töltötte be. Az elismerő kritikák5 után a hallgatás és a visszhangtalanság évei következtek; az utolsó komoly recenzió 1948-ban jelent meg művéről, Hankiss Elemér tollából.

Bírálatában Hankiss elsősorban a jellemábrázolásokkal foglalkozik, magabiztos hangot üt meg, lényeglátás és következetes humanizmus jellemzi. A történelmi háttér kidolgozottságát, a szerző filológiai és művelődéstörténeti felkészültségét (amelyről más kritikusok elismerően nyilatkoztak6) nem említi – igaz, a szöveg mintha befejezetlen lenne, vagy a lezárás valami miatt nem került volna sajtó alá.

* * *

A történelem egyik legizgalmasabb, „legsötétebb”, a romantikusoknak annyira kedvelt korszaka elevenedik meg előttünk Passuth László új regényében. Mégsem valami új romantikának hajtása a „Fekete bársonyban”. Azt, hogy a történelmi regény lehet más is mint romantikus, Flaubert és utána sok értékes és kevésbbé értékes író bebizonyította. Passuth László könyve azonban inkább „vie romancée”, mint történelmi regény, és éppen ez az a műfaj, melyben a romantikus hagyományok mind a mai napig elevenen élnek. Már maga a szó is mindenki számára romantikus hangulatú. Írónk ügyesen szabadítja ki magát a romantikus tradíciók hatása alól azzal, hogy nem „egyszerű” regényes életrajzot ír, hanem inkább: egybefonódó életek regényes rajzát. Így a regényben megelevenedett szereplők a történelem és a mondák színes fátylán át nézve sem kapnak romantikus megvilágítást, mert egymáshoz való viszonyulásuk megőrzi realitásukat.

Történeti hőseit nem akarja kiszínezni képzeletével, hanem ellenkezőleg, igazabbá, emberibbé, történelmibbé szeretné őket tenni. Minden „vie romancée”-nek az a célja, hogy igazabbá tegye hősét, lehántsa róla a monda varázsburkát, és eközben – akarva, nem akarva – új mondába öltöztesse. Ez a regény azonban inkább hatalmas történelmi freskóvá válik az író keze alatt, mint modern mondává. Nincs fiktív hőse, még jelentéktelen, vagy látszólag jelentéktelen szereplői is történelmi alakok, kiknek életét híven tükrözi; csak éppen bele kellett őket komponálni a nagy históriai freskó tág terébe, alkalmas helyen, hogy ne „zavarják” a főhősöket, de azért megadják a kép reális történetiségét és azt, amit hangulatban, színben várhatunk tőlük.

A regény szerkezetében öt részből áll, mint egy tragédia. A „Brüsszeli ősz” V. Károly lemondásának felvonása, előjáték II. Fülöp uralkodásához; az „Isabel la Paz” ifjú francia feleséggel színezi az új király fiatalságát; „Istentől küldött Johannes”: annak a résznek címe, melyben a már érett, munkaereje teljében lévő Fülöpöt találjuk szemben az annyiszor emlegetett Don Juan d’Austriával, a király törvénytelen öccsével, Lepanto hősével. Eközben azonban egészen Fülöp mellé nőtt a polgár-fattyú, Antonio Perez, aki a regény végére már szinte egyenrangú hősként szorítja háttérbe a királyt. Az ő munkájának az eredménye az, hogy Don Juan nem érhet el eredményt Németalföldön, és nem valósíthatja meg az angliai partraszállás áhított kalandját. (IV. rész: „Őrölnek a flandriai malmok.”) „A nagy ellenfél” sokat sejtető, érdekes cím: érdekes eseményeket is takar. Perez a király tudtával öleti meg Escovedót, Don Juan követét, de a király mégsem védi meg a törvényszék előtt: menekülnie kell. A francia és angol udvarban írhatja keserű memoárjait.

Az irodalomolvasó közönség új, eddig ismeretlen Fülöpöt talál Passuth regényében. Az idealista-liberális Schiller „Don Carlos”-a, a ponyvák és nemesponyvák véreskezű, sötétlelkű uralkodója után a felelősség súlya alatt görnyedező és tapogatózó, bizonytalankodó ember jelenik meg előttünk. Neki nem kell féltékenynek lennie fiára, és Póza márkija sincsen: igazi réme nem környezete, vagy családja, hanem az a rögeszme, hogy a legkisebb dolgokért is ő felelős. Így vész el a részletekben a legnagyobb földi egység birtokosa. Így lesz Perez is, Don Juan is érdekesebb, színesebb a központi hősnél, a szívós és konok bürokratánál. A többi szereplők emberibbek sokszor mint Fülöp, pedig ő reálisabban van megrajzolva. Csakhogy a reális nem mindig emberi.

Passuth László „közönséges embert” akart formálni az érdekes, romantikus hősből. Az új beállítás csábítása a végletbe ragadta. Fülöp az „ember” túlságosan meg van magyarázva, ezért nem látjuk az „uralkodó” tévedéseinek, korlátoltságának szörnyű következményeit, melyek túlnőnek saját sorsán. Szeretnénk érezni, hogy az inkvizíció, azon túl, hogy megértjük, mégiscsak borzalmas, sötét hatalom; szeretnénk fölmelegedni valakiért vagy valamiért: Fülöpért nem lehet, ezt az író sem teszi lehetővé; szeretnénk látni az Orániaiban a félelmetes ellenség helyett a jövő szabadságának előfutárját; szeretnénk érezni, hogy milliók és milliók élete függ az udvar mesterkedéseitől; szeretnénk találkozni a néppel. Ilyen nagyterjedelmű műben neki is juthatott volna hely, hiszen Fülöp és ellenfelei érzik, hogy nem csak egymással, hanem vele is számolniuk kell… A történelem nem uralkodók története, bár igaz, hogy az igazán nagy emberben „egy egész népnek szíve-vágya, fájdalma és szenvedése, sóhajtozása, bosszúja és haragja testet ölt.” (C. F. Meyer)

De ne azt keressük a könyvben, ami hiányzik belőle. A mű gondos, komoly kísérlet egy új Fülöp-portré megfestésére. A stílus túlontúl pallérozott símasága, mely ritkán fejez ki erőt erővel, az élet pezsgő, kavargó áradatát szelíden áramló folyóvá csendesíti. Finoman formált kerek mondatai, ha nem is unalmassá, de néha kissé egyhangúvá válnak.
 
Megjelent:
Magyarok, 4(1948): 3.sz. 187-188.
 

Passuth: Fekete bársonyban

Passuth László regényének első kiadása (Forrás: antikvarium.hu)

1. Hankiss Elemér: Idegen világban? Helikon Kiadó, 2002. 124-131.

2. Hankiss: Idegen világban i.m. 129.

3. Juhász Géza: Ady nevével. In: Program és hivatás. Magyar folyóiratok programcikkeinek válogatott gyűjteménye. Vál., jegyz.: Kókay György – Oltványi Ambrus – Vargha Kálmán. Gondolat, Bp., 1985. 670-675.; Kovács Kálmán: A Magyarok című folyóirat történetéből. Alföld, 16(1960): 4. sz. 77.

4. Kovács: A Magyarok i.m. 82.

5. Kósa János (ism.): Passuth László: Felhő és oázis. Budapest, 2(1946): 8. sz. 304.

6. Sőtér István (ism.): Passuth László: Esőisten siratja Mexikót. Napkelet, 18(1940): 7. sz. 366.