Jelenlegi hely

Populizmus és újkonzervativizmus. A szövetkezeti mozgalom kezdetei Magyarországon

 

Paár Ádám

 

Károlyi Sándor a szövetkezeti mozgalmat nem csupán gazdasági és szociális érdekvédő szerepe miatt tekintette jelentősnek, hanem a politikai kultúra miatt is: a szövetkezetek szervezése, irányítása bevonja a falvak lakosságának legkitűnőbb elméit a politikába, ezzel hozzájárulva a politikai részvétel ösztönzéséhez is. Károlyi szerint a szövetkezeti mozgalom megteremtheti azt a középosztályt, amelynek hiányát 1867 után (és azóta is) számosan fölpanaszolták.

 

Kevés hagyomány olyan elfeledett Magyarországon, mint a szövetkezeti mozgalom. Holott a 19. század végén többek között francia, angol, ír, skandináv és német példák mellett Magyarországon is alakultak fogyasztási és hitelszövetkezetek. Miért vált elfeledetté ez a hagyomány? Talán azért, mert a szovjet típusú modell termelőszövetkezeteinek hatására a „szövetkezet” szó jelentése politikailag túlterheltté vált. Szerepet játszhat a feledésben az a tény is, hogy a 19. század végi Magyarországon – ahogyan az Osztrák–Magyar Monarchia társországában, Ausztriában, valamint Németországban és Franciaországban is – a szövetkezeti mozgalom az újkonzervativizmus eszmeáramlatának égisze alatt bontakozott ki. A szövetkezést ugyanis éppen azért támogatta a kor újkonzervatív szellemi és politikai elitjének jelentős része, hogy ellensúlyozzák a szabad verseny szerintük romboló, a társadalmi kohéziót veszélyeztető hatását.

A 19. század végi újkonzervativizmust könnyű volt megbélyegezni, mint olyat, amely eredendően antiliberális és antikapitalista volt. A francia Pierre Guillaume Le Play, La Tour du Pin, Robert de Mun, a német Wilhelm Ketteler mainzi érsek és Hermann Schulze-Delitzsch, őket követve Károlyi Sándor gróf, akit a „falvak apostolának” neveztek, valamennyien a szabad verseny kinövései ellen küzdöttek, és hozzájárultak a szociális gondolat terjedéséhez, népszerűsítéséhez. Elismerték apáik liberális nemzedékének vívmányait, amennyiben azon az egyéni szabadságjogok kivívását értették, ám bírálták a liberalizmust gazdasági és szociális tekintetben. Kritikájukkal felhívták a figyelmet arra, hogy a 19. századi liberális állam nem nyújt védőhálót az egyén és bizonyos, az érdekérvényesítésben hátrányos helyzetből induló társadalmi csoportok (ipari és mezőgazdasági munkásság, kisbirtokos parasztság) számára.1

Az újkonzervatívok (akiket e névvel különböztetünk meg a konzervatívok korábbi nemzedékétől, akik védelmezték a fönnálló társadalmi rendet) hatással voltak a baloldali antikapitalista kritikákra is – már csupán ezért sem becsülhető alá az eszmetörténetben játszott szerepük.2 A korabeli baloldali állásponttal (mindenekelőtt az utópisztikusokkal, Saint-Simonnal, Robert Owennel) való érintkezésüknek köszönhető, hogy ez a szociálisan érzékeny, szociálkonzervatív irányzat lassan tudott utat törni a magyar közéletben, amelyet 1867 után a közjogi ellentét (a dualizmus közjogi berendezéséhez és a Bécshez való viszony), populárisan fogalmazva a „’67-esek” és a „’48-asok”, a „labancok” és a „függetlenségiek” konfliktusa határozott meg.3

A szociális kérdés mellőzése érzékelteti a fáziseltolódást a kontinensen, hiszen a korban legfejlettebb kapitalista országban, Nagy-Britanniában már mind konzervatív, mind liberális oldalon megjelentek a szociális kérdéseket felvető gondolkodók: elég megemlíteni a konzervatív Thomas Carlyle-t, Benjamin Disraelit és a liberális John Stuart Millt.4

Tanulmányomban a Károlyi Sándor gróf nevéhez fűződő szövetkezeti mozgalom bemutatására teszek kísérletet. Tézisem szerint a magyar agrárius mozgalom nem vizsgálható önállóan, mert teljes mértékben illeszkedik a kor nemzetközi politikai és eszmetörténeti folyamataihoz. Meg kívánom vizsgálni, mennyiben helyezhető el a szövetkezeti mozgalom a korabeli populizmus fogalomrendszerében, utalva az ekkoriban megalakult amerikai Néppárt (Populista Párt) eszmerendszerére, amely ugyancsak a mezőgazdasági népesség érdekeinek védelmét hirdetve alakult meg.5

 

Károlyi Sándor gróf és az agrárius mozgalom eszméi

Schandl Károly 1908-ban így emlékezett a két évvel korábban elhunyt nagykárolyi Károlyi Sándor grófra, a magyar szövetkezeti mozgalom atyjára: „a szövetkezeti mozgalom, melynek sikerét ma már több mint háromezer szövetkezet hirdeti, még ma is nehezen beszéltet magáról s az uzsora, melynek leküzdésére kiadta először a jelszót, ma is szabadon pusztít falvainkban.6

Schandl nem túlozta el Károlyi Sándor érdemeit. A szövetkezeti mozgalmat szinte egymaga hívta életre Magyarországon. Franciaországban tanulmányozta a Pierre Guillaume Le Play által alapított szövetkezeteket.7 A szövetkezés elve csak lassan tört utat a dualizmus korabeli társadalomban, holott a 19. század második felében Skandináviától Németországon keresztül az Egyesült Államokig számos országban a kis- és középbirtokos parasztok, valamint az értelmiség különböző tagjai (tanítók, lelkészek), és a melléjük állt nagybirtokosok fölismerték az együttműködés fontosságát.

A szövetkezeti mozgalom úttörői

A szövetkezeti mozgalom úttörői: György Endre, Hajós József, Gróf Károlyi Sándor, Bernát István

(A "Hangya" Magyar Gazdaszövetség Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezete évkönyve az 1908. évre. Stephaneum, Budapest, 1908. 13.)

Magyarország jelentősen elmaradt ezen a téren, ami a szövetkezés presztízsét illeti. Mi okozta ezt a viszonylagos megkésettséget? Egyrészt magának a kapitalizmusnak a megkésettsége. De szerepet játszott az is, hogy a hazai közéletben a közjogi kérdés (és a nemzetiségi kérdés) kötötte le a politizáló elit erőit. A nemzetiségi kérdés annyiban is szerepet játszott, hogy az együttműködés szellemében a gazdasági és szociális érdekvédelem támogatása nem állt a magyar elit érdekében az ország nemzetiségek lakta vidékein. Végül meg kell említeni azt, hogy a magyar elit nem érezte indokoltnak a beavatkozást a szabad versenybe. A reformkori konzervatív és liberális elit, ha fölismerte is a „szociális kérdést” (amelyet a kor Londonjában, Párizsában, Berlinjében már fölismertek), azt nem tartotta időszerűnek, és a szociális célú megmozdulásokban inkább a fölforgatást, az anarchiát látta. Érdemes két 1840-es évekbeli jellemző véleményt idézni. Somssich Pál, a konzervatívok vezető személyisége úgy vélekedett: „munka és rendőrség a proletariátus egyedüli gyógyszere.”8 A márciusi ifjak egyike, Vasvári Pál szintén amiatt aggódott, „nehogy a proletariátusok elözönöljenek.”9

A „szociális kérdés” 1867 után részben magán-filantrópiára alapozott szociálpolitikaként jelent meg, amellyel az államnak nincs dolga, részben pedig a munkásszervezetek ügyeként. Ez utóbbiak léte, így 1868-ban az Általános Munkásegylet megalakulása (az egyetlen reformkori magyar szocialista, Táncsics Mihály részvételével), valamint a lakosság többségét kitevő parasztság szervezetlensége vezetett el ahhoz, hogy – preventív jelleggel – a dualizmus liberális gazdaságfilozófiájával elégedetlen újkonzervatívok fölfigyeltek a nyugat-európai szociálpolitikára. Míg Károlyi Sándor a francia, Apponyi Albert a német szociálpolitikai intézkedések és szervezetek (pl. a német Verein für Sozialpolitik) iránt érdeklődött.10

A művelt arisztokraták fölismerték, hogy nem elegendő csupán a lesüllyedő köznemesi réteg védelme, amely az új társadalmi viszonyok között már nem volt képes ellátni azt a funkciót, amelyet korábban birtokaira, jogászi műveltségére és főleg megyei politikai szerepére hivatkozva betöltött: egy kiegyenlítő, mérséklő szerepet a mágnások és a „nép” között. Károlyi Sándor, Apponyi Albert, Darányi Ignác és társaik az antiliberális kritikát szélesebb társadalmi alapokra helyezték, és nyitottak a kisbirtokos parasztság irányába.11

Annak ellenére, hogy az agrárius újkonzervatívok soha nem alakítottak önálló pártot, jelenős hatást váltottak ki az 1890-es években. A helyi gazdakörökre alapozva egy széles mozgalom bontakozott ki. Az agrárius mozgalom számos pillérre támaszkodhatott a századfordulón: folyóirat (Köztelek, Haza), a Magyar Gazdaszövetség (1896), a „Hangya” Országos Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet (1898), az Országos Központi Hitelszövetkezet (1899), végül az Országos Széchenyi Szövetség (1905) jelezte az újkonzervatívok agrár- és szociálpolitikai szervezettségét.12

Károlyi 1904. szeptember 6-án tartott beszédet a szövetkezetek nemzetközi kongresszusán. A neves újkonzervatív politikus szembesítette a közönség magyar résztvevőit azzal, hogy Nyugat-Európában a szövetkezés, az együttműködés szelleme fénykorát éli. Felhívta a figyelmet a fáziskülönbségre, amely Nyugat-Európa, illetve a kapitalizmus kiépítésébe megkésve bekapcsolódó Közép- és Kelet-Európa között állt fönn: előbbi régióban a demokrácia szelleme korábban megjelent, utóbbi térségben viszont a „demokrácia újabb keletű”, s bizonyos országokban „csak üggyel-bajjal fejlődik”.13 Károlyi azonban reményét fejezte ki, hogy Közép- és Kelet-Európában „a szövetkezésnek még fontosabb következményei lesznek, mert hathatósabb tényezője lesz a haladásnak.”14

Károlyi a szövetkezeti mozgalmat nem csupán gazdasági és szociális érdekvédő szerepe miatt tekintette jelentősnek, hanem a politikai kultúra miatt is: a szövetkezetek szervezése, irányítása bevonja a falvak lakosságának legkitűnőbb elméit a politikába, ezzel hozzájárulva a politikai részvétel ösztönzéséhez is. Károlyi szerint a szövetkezeti mozgalom megteremtheti azt a középosztályt, amelynek hiányát 1867 után (és azóta is) számosan fölpanaszolták, mert a szövetkezet irányításában való helytállás próbája elvégzi a „mesterséges kiválasztás munkáját”.15 Károlyi józanul látta, hogy a demokrácia irányába való előrelépés – ami a korszellem volt – nem valósítható meg erős középosztály nélkül. Ő már leszámolt azzal a gondolattal, hogy önmagában a középbirtokos réteg és a dzsentri alkalmas arra a szervezőmunkára, amelyet a modern gazdaság megkíván. A középosztályt a falvak leginkább képzett, a szövetkezetek vezetésében, irányításában, szervezésében tapasztalatot és érdemeket szerzett kisbirtokosaira kívánta alapozni. Károlyi tehát a szövetkezeti mozgalomban a demokráciához vezető és szükséges politikai nevelés iskoláját látta.

Néhány szó a magyar munkáskérdésről

 

Populizmus-e az újkonzervativizmus?

Miközben Magyarországon az agrárius, újkonzervatív agrármozgalom zászlót bontott, hasonló mozgalom alakult ki az óceán túloldalán is. 1891-ben a farmermozgalmak és a Munka Lovagjainak Nemes Rendje nevű munkásszervezet összefogásával megalakult az amerikai Néppárt (People’s Party), amelynek második neve, a Populista Párt terjedt el széles körben. A Populista Párt programja fölkarolta a farmerek és a munkások gazdasági érdekvédelmét (vasúti szállítási díjak csökkentése, távíró- és telefontársaságok állami felügyelete), az ezüstpénz-verés engedélyezését (amelytől a farmerek termékértesítésének megkönnyítését remélték), a jövedelemadó bevezetését, a földmonopólium fölszámolását, a nyolcórás munkanapot, a szenátorok közvetlen választását, valamint – svájci hatásra – a népszavazás bevezetését. A farmerek ezenkívül a mezőgazdasági szövetkezést is követelték. A program emellett kiállt a bevándorlás korlátozása mellett. (A program ezen része váltja ki az utókor kritikáját, bár azt nem az idegengyűlölet, hanem szociális okok vezérelték: hogy a nagytőkések ne nyomhassák le az amerikai munkás bérszínvonalát.16 De szerepet játszott az is, hogy a „populisták” osztoztak az amerikai társadalom többségével abban a meggyőződésben, hogy a frissen érkezett bevándorlók nem „eléggé amerikaiak”, még nem itatódtak át az amerikai demokrácia értékeivel.)

People's Party

A People's Party nebraskai gyűlése 1890-ben (Forrás: Wikimedia Commons)

Vajon a Károlyi Sándor vezette agrárius mozgalom és a populizmus között találhatunk-e hasonlóságot? Ez a felvetés első látásra furcsa, hiszen az Egyesült Államok és az Osztrák–Magyar Monarchia társadalma, kormányzati rendszere, politikai kultúrája jelentősen eltért egymástól. A keretfeltételekben tehát nincs hasonlóság, viszont közös a két ország agrármozgalmában a mezőgazdasági népesség kiszolgáltatott helyzetének fölismerése. A két ország sok tekintetben teljesen más kihívásokkal küszködött. Magyarországon agrártelítettség és ezért az 1890-es években – a nagy földmunkák, vasútépítések, folyószabályozások megszűnésével – agrár-munkanélküliség jellemezte az Alföldet, míg az Egyesült Államok nyugati államaiban éppen ellenkezőleg: föld bőven állt rendelkezésre, és várta a telepeseket. Csakhogy a földművesek széles tömegei mindkét országban az uzsora és a nagybirtok szorításában vergődtek. Az amerikai szövetségi törvények törekedtek a farmerélet szabályozására, némileg példát mutatva a 20. századi szövetségi intervenciók számára, de a szövetségi kormányzat legmerevebben elzárkózott a legfontosabb kérdéstől: attól, hogy válság idején támogatást nyújtson a bajba jutott földművesek számára.17

Az amerikai farmert éppúgy sújtotta az 1873-as és az 1887-es válság, mint a közép- és kelet-európai parasztot. A szövetkezés mint megoldás természetes módon jelentkezett az óceán mindkét oldalán. A skandináv és német telepesek elvitték magukkal az általuk leginkább benépesített államokba – Minnesota, Iowa, Illinois, Washington, Oregon, Wisconsin, Kalifornia és Texas – a szövetkezeti mozgalmat, amely hazájukban már magas fejlettségnek örvendett. Nem véletlen, hogy ezek az államok alkották a 19. század végi amerikai agrárpopulizmus hátországát.18 Károlyi Sándor és a magyar újkonzervatívok is a szövetkezéstől várták a mezőgazdasági kisbirtokos népesség hatékony védelmét az uzsorával szemben, bár Károlyi és Apponyi grófokra nem annyira a skandináv, mint inkább a francia és a német minták hatottak.

További közös vonás, hogy az amerikai és a magyar agrármozgalomban is kimutatható egy konzervatív szál. Bár az amerikai agrármozgalom sokkal közelebb állt a kor baloldalához, az amerikai populisták világlátását társadalmi és szociokulturális tekintetben alapvetően a hagyományok, a család, a vallásosság védelme határozta meg. Sajátos kettősség jellemezte az amerikai populista mozgalmat: szociális és gazdasági téren a gyengék védelme, az együttműködés a közös sors alapján (a bőrszínre való tekintet nélkül), ám szociokulturális tekintetben fontos volt a hagyományhűség.

A magyar agrárius mozgalom esetében a kép egyszerűbb, hiszen teljes egészében újkonzervatív vezetés alatt állt. Itt az újkonzervatív mozgalom inkubátorként szolgált bizonyos baloldali törekvések számára: az Országos Széchenyi Szövetség vetette föl először a falvak tudományos alapú tanulmányozását, pályaművek révén támogatta a szociográfiai irodalmat, amely néhány évtized múlva a népi írók mozgalmában jelentkezett újra.19 Az amerikai agrármozgalom nyitott volt a munkásság felé (követelték például a nyolcórás munkaidőt). Feltételezhető, hogy ha elég idő maradt volna számára, Károlyi is megtette volna ezt a lépést. Már csupán azért is, hogy az ugyancsak az együttműködés, szolidaritás elvén alapuló szocialista és szociáldemokrata munkásmozgalom terjedését megakadályozza.

Az amerikai agrárpopulisták és magyar újkonzervatívok bizalmatlanul kezelték a városi középrétegeket, a polgárságot, amelyet „idegennek” tekintettek, és velük szemben a középosztály utánpótlását a falvak népében találták meg. Részben ezzel a város iránti bizalmatlan attitűddel, részben a gazdasági érvekkel függött össze a bevándorlás korlátozásának követelése: az Egyesült Államokban ez főleg a katolikusokat sújtotta.20 Magyarországon a szövetkezetek nem is oly leplezetlenül a parasztoknak kölcsönző, főleg zsidó helyi kiskereskedőkre mértek csapást. Az agrárius mozgalom maga nem volt direkt antiszemita, de a mozgalom hátországáról, valamint a szövetkezetek irányításában részt vállaló falusi értelmiségiek egy részének attitűdjéről ez már nem jelenthető ki teljes bizonyossággal. Sajnos az amerikai agrárpopulizmus és újkonzervativizmus leszűkítő nemzetképe és kapitalizmuskritikája nemcsak a baloldal, hanem a későbbiek során a szélsőjobboldal számára is muníciót biztosított, még ha nem is ebben áll történelmi jelentőségük.

 

Konklúzió

Mind a 19. század végi Magyarországon, mind a korabeli Egyesült Államokban sokan féltették a társadalom alapjának tekintett mezőgazdasági népességet a hirtelen változásoktól. A korban a szövetkezeti mozgalom tűnt alkalmasnak arra, hogy széles agrártömegek elszegényedését megakadályozza. A századvégi magyar újkonzervativizmus eszméit francia és német mintákból merítette, de sok rokon vonás mutatható ki az amerikai agrárpopulizmussal is. A magyar eszmetörténet jövőbeli feladata, hogy föltárja az újkonzervativizmus és a többi korabeli eszmeáramlat nemzetközi kontextusát.

 
A szerző történész, politológus,
a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője
 

1. Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867-1918). Budapest, 2003. 126.

2. Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, 2007. 134.

3. Kevéssé ismert, hogy a szociológia tudománya éppúgy, mint a szövetkezeti eszme, amelyet később konzervatívok is fölkaroltak, sokat köszönhet az utópisztikus gondolkodóknak. A franciaországi szövetkezetek atyja, Pierre Guillaume Le Play maga is annak a Saint-Simonnak volt a tanítványa, akit Marx az „utópisztikus szocialisták” közé sorolt. Az arisztokrata származású Saint-Simon törvényszerűségeket keresett a társadalom működésében, kizárva a metafizikai magyarázatokat, ezért joggal tekinthető a szociológia (és egyúttal Marx) inspirálójának. Bízott egy olyan társadalom létrejöttében, amelynek alapja a harmónia, és amelyben a versengést fölváltja az együttműködés. A szociológia egyik korai előfutára, August Comte éppúgy tanítványa volt, mint Le Play. Előbbi magába szívta Saint-Simon idealizmusát  a tudomány társadalomjobbító szerepéről, míg Le Play gyakorlati téren, a szövetkezés révén hasznosította mestere tanítását a társadalmi szereplők harmonikus együttműködéséről. Bayer József: A politikai gondolkodás története. Budapest, 2003. 226.; Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Budapest, 2003. 48-50.

4. Bayer: A politikai gondolkodás története. i.m. 194.; Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Budapest, 2007. 81.

5. Hofstadter, Richard: The Age of Reform. From Bryan to F. D. R. London, 1962. 8.; Bozóki András: Vázlat három populizmusról: Egyesült Államok, Argentína és Magyarország. Politikatudományi Szemle, 3(1994) 3. sz. 35-68.; Gyurácz Ferenc: Igazi populisták. A XIX. század végi amerikai farmermozgalom. In: Populizmus. Tanulmányok 1991-2017. Szombathely, 2017. 53-74.; Kováts Gábor: Mi is hát a populizmus? Liget, 2009. szept. [https://ligetmuhely.com/liget/kovacs-gabor-mi-is-hat-a-populizmus/] (2018.02.22.]; Paár Ádám: Az igazi populizmus. Az amerikai Néppárt megalakulása és eszmei gyökerei. Kommentár, 11(2017): 2. sz. 51-64.

6. Schandl Károly: Károlyi Sándor gróf és a magyar föld. Budapest, 1908. 1-2.

7. Schandl: Károlyi Sándor gróf i.m. 18.

8. Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban. Budapest, 1945. 132.

9. Szabó: Társadalmi és pártharcok i.m. 133-134.

10. Szabó: Az újkonzervativizmus i.m. 126.

11. Szabó: Az újkonzervativizmus i.m. 125-126.

12. Szabó: Az újkonzervativizmus i.m. 131, 261-262.; A Széchenyi Szövetségről lásd Bartha Ákos: Falukutatás és társadalmi önismeret. A Sárospataki Református Kollégium faluszemináriumának (1931-1951) történeti kontextusai. Sárospatak, 2013. 35-36.

13. Károlyi Sándor gróf elnöki megnyitója a szövetkezetek nemzetközi kongresszusán. 1904. szeptember 6. Budapest, 1908. 4.

14. Károlyi: Megnyitó beszéd i.m. 4.

15. Károlyi: Megnyitó beszéd i.m. 9.

16. Sellers, Charles – May, Henry – McMillen, Neil R.: Az Egyesült Államok története. Budapest, 1999. 240.

17. Sellers – May – McMillen: Az Egyesült Államok története i.m. 215.

18. Saloutos, Theodore – Hicks John D.: Twentieth-century Populism. Agricultural Discontent in the Middle West 1900-1939. Lincoln, 1951. 153.; Turner, Frederick J.: Understanding the Populists. The Journal of American History, 67(1980): 2. sz. 354-373.

19. Bartha: Falukutatás i.m. 38-40.

20. Szabó: Az újkonzervativizmus i.m. 98., Theodore Saloutos amerikai agrártörténész írja, hogy „a fehér kisfarmer társadalmi és gazdasági attitűdjei négerellenesek, külföldi-ellenesek, antiszemiták, antimonopolisták voltak, szemben álltak mindennel, ami fenyegette biztonságukat.” Saluotos, Theodore: Farmer Movements in the South 1865-1933. Berkeley – Los Angeles, 1960. 3.