Jelenlegi hely

Progress könyvek

 

Erdős Zoltán

 

Közép-Európa számára tehát adva van a reintegráció lehetősége, hiszen ugyanaz a civilizációs égbolt borul föléje, mint a Nyugat fölé” – írja egy esszéjében Grendel Lajos, majd így folytatja:„A közép-európai polgár küldetésének tartalma az, hogy a térség reintegrációját sikeresen menedzselje. Sarkítva: a közép-európai polgár küldetése az, hogy felszámolja Közép-Európát, az átmenetiségnek, az etnikai konfliktusoknak, a tekintélyuralmi beidegződöttségeknek a régióját.”1

Ebben az értelemben a Noran Libro Kiadó a polgári értelmiség legjobb hagyományait képviseli. Programjában ugyan hangsúlyos a szépirodalmi és klasszikus filozófiai kínálat, de a közéleti kérdésektől sem fordul el. Ennek legújabb bizonyítéka a Progress Alapítvánnyal közösen indított Progress könyvek sorozat, amelynek mintáját a Gondolat Kiadó egykori legendás Gyorsuló idő sorozata jelentette. Valamennyi kötete mélyén az az alapgondolat húzódik meg, hogy – minden visszássága dacára – a nyugati társadalomfejlődés útja jelenti a kívánatos modellt Közép-Európa számára, a térség országai a nyugati világban vannak otthon. Ebből következik a konkrét cél, egy lehetséges alternatíva kidolgozása a szemünk előtt kiépülő, európainak nemigen tekinthető autokrata rendszerrel szemben. Hangsúlyos egyúttal az értékválasztás: bár a szerzők nem egyazon politikai közösségből verbuválódtak, a sorozat kötetei bevallottan hozzá kívánnak járulni a szociáldemokrácia újrafogalmazásához: „Nyomatékos szándékuk, hogy a sorozat segítse a baloldal nívós tájékozódását, gazdagítsa szellemi vértezettségét.”2

A sorozat ötletgazdája és szerkesztője, Ágh Attila, kiváló műhelyt alakított ki. „A tapasztalt és fiatal szerzők és szerkesztők együtt egy szellemi műhely részesei, és a hétköznapok nyelvén is képesek megszólítani az olvasót. Ez nem jellemző a magyar közírásra, pedig fontos lenne.”3 Annál is inkább, mivel – Ágh Attila megfogalmazásával – a magyar társadalom nem tud „politikaiul”, hazánkban nincs igazi hagyománya a demokratikus viták praxisának, és nem alakult ki a közéletiség szókincse.

A sorozatban 2017 és 2018 folyamán eddig hét kötet látott napvilágot.4 Bár a gondolatmenetek és megállapítások számos ponton érintkeznek, kiegészítik és támogatják egymást, az elemzés kiindulópontja, horizontja és ebből eredően perspektívája is minden könyv esetében más. Az időbeli kereteket az egyes kötetek esetében az utóbbi másfél évszázad, az utóbbi három évtized és az utóbbi két kormányzati ciklus adja. Nem teljesen egyöntetű a rendszerváltoztatás, és ehhez képest a 2010-es választások, valamint az Orbán-rendszeren belüli 2014-15-ös korszakhatár megítélése.

Progress könyvek

A legáltalánosabb kereteket Ágh Attila vázolja fel, megerősítve és továbbvezetve mindazt, amit Bibó István és Szűcs Jenő ír a szabadság kis köreire épülő nyugati társadalomfejlődésről. Ágh szerint a 19. század vége óta tartó fejlődés mélystruktúráját az emberi jogok kiterjedése (az alapjogoktól a szolidaritási jogokon át a kollektív kisebbségi jogokig),5 és evvel összefüggésben a politikában részt vevők körének szélesedése és mobilizációja alkotja.6 A demokráciák másfél évszázados fejlődése nyomán egy hármas tagozódású szerkezet alakult ki. „Az alapszinten a civil társadalom van, amelyre ráépül a középszint, a ’társadalmi közép’, mint a társadalmi mozgalmak, a közvetítő szervezetek (intermediary organizations), és az érdekszervezetek világa, amit gyakran középszintű kormányzásnak is neveznek. Végül a harmadik szinten van az intézményesült nagy formális szervezetek szférája, a ’nagypolitika’ a pártokkal és a parlamenttel, s az egész államszervezettel.”7 A 21. században egy ország versenyképességének legfőbb tényezője immár nem az állam vagy a gazdaság, hanem a társadalmi kapacitás:8 ez biztosítja a szolidaritás és a kohézió erősítését, a megoldandó problémák és javaslatok becsatornázását a kormányzati szintre.

A rendszerváltoztatás utáni Magyarországon más fejlődés játszódott le, nem alakult ki ez a szerves struktúra. A „nagypolitika” világában ugyan 1990 után végbement egyfajta európaizálás, de nem fejlődött ki a „politikai közép”, és erőtlen maradt a civil társadalom. Ehhez járul, hogy a közgondolkodásban is megmaradt a politika és a társadalom merev kettéválasztásának mítosza. A társadalmi bázis hiánya miatt így nem alakult ki a tényleges részvételi demokrácia, a mozgalmi társadalom. Mindez 2010 után átfogó civilizációs válsággá mélyült. A „kaotikus demokrácia” szinte törvényszerűen omlott össze, és 2010 után a nyugati típusú fejlődési útról is letért az ország. Az Orbán-rendszer kulcsszavai egyfelől a demobilizálás és depolitizálás, másfelől a hatalmi koncentráció. Ezt célozta a Simicska-terv, melynek „lényege a gazdaság, a politika és a média együttes rendszerként való működtetése”.9 A kormányzat immár „pártállami törvénygyárral, másrészt kormányhatározatok által eltérített piacgazdasággal, mesterségesen kialakított óriásvállalatokkal (…) és informális hálózatként kiépített klientúrával, mint új típusú politikai osztállyal, végül, de nem utolsó sorban kormányzatilag kontrollált médiával rendelkezik.”10 A parazita állam természetszerűleg a társadalomközpontú kormányzás ellenében működik, megbénítva a társadalmi közép és a civil szervezetek szféráját. Ez végeredményben a társadalmi kapacitás hanyatlásához, az ország versenyképességének csökkenéséhez vezet.

A sorozat további kötetei egy-egy szakpolitika területét veszik górcső alá. Balázs Péter az Európai Unióról szóló munkájában áttekintést ad az Unió felépítéséről, döntéshozatali folyamatairól, majd felvillantja azokat a kihívásokat, amelyeket az euroatlanti szövetségi rendszer számára Trump elnöksége, Európán belül pedig a Brexit és a közép-európai autokratikus kormányzatok kiépülése jelez. Ez utóbbi jelenség magyarázatát a szerző abban látja, hogy a térség országai a nyugatitól eltérő mentalitást és politikai kultúrát, a demokrácia szervetlenebb hagyományait hoztak magukkal. „Az EU-ban azelőtt nem ismerték a közös normákkal és vállalt értékekkel való szembeszegülésnek ezt a nyílt és durva módját”,11 éppen ezért ennek ellenszerét is most kell kidolgozni. „Kérdés, van-e az európai államok közötti szoros és részletesen szabályozott együttműködésnek jövője, vagy a különféle friss repedések egy olyan folyamat előhírnökei, amely átrendezi a kontinens erővonalait és szövetségi struktúráit? Van-e utánpótlása az összefogásnak, vagy a konfliktusok kiterjedésére kell felkészülni?12 Az Európai Bizottság 2017-ben közreadott Fehér Könyve felvázolja az Unió fejlődésének öt lehetséges modelljét, az integráció lazításától a kétsebességes Európa elgondolásán át az Európai Egyesült Államok víziójáig.13 A szerző szerint a felelős választás egyértelműen az integráció mélyítésének – Magyarország szempontjából a felzárkózásnak – rögösebb útja volna, amelyhez azonban egészen új stratégiák kidolgozására lesz szükség.14

Magyarország nem csak a kormányzati kultúra tekintetében, hanem a szociálpolitika terén is eltávolodott az európai főáramtól. Andor László könyvének kiindulópontja, hogy a jóléti állam válságát, illetve „átváltozását” az Unió – eleve igen korlátozott – szociális szerepvállalásával szembeni bizalomvesztés is tetézi. Ebben a bizalomvesztésben négy megatrend (a globalizáció, a valutaunió, a digitális-automatizációs forradalom és a keleti bővítés) játszott fő szerepet. Erősödtek azonban az ellentétes tendenciák is, „nemcsak a jóléti politika eszközrendszere bővült, hanem célrendszere is.” Ennek kulcsfogalma a jól-lét, amelyben a „jólét korábban már megszokott mutatói (jövedelmi szint, foglalkoztatás, szegénység) mellett olyan indikátorok is szerepet kaptak, mint a mentális egészség vagy a környezeti minőség.”15

Hazánk viszont 2010-ben „éppen akkor fordult el a jóléti állam kiépítésétől, amikor az Európai Unió a szociális dimenzió megerősítését hirdette meg.”16 Bár a szegénységi mutatók a növekvő egyenlőtlenségek dacára is javulnak, aggasztó, hogy az uniós tagállamok közül Magyarországon a legalacsonyabb a társadalmi mobilitás, és itt a legmagasabb azon háztartások aránya, amelyek semmiféle tartalékkal nem rendelkeznek.17 Mindez azért elgondolkodtató, mert az északi országok példája azt mutatja, hogy a szociális kohézió erősítése, az egyenlőtlenségek leküzdése a társadalmi és a gazdasági versenyképességnek is lényegi feltétele.18 Magyarország vonatkozásában az Unió részéről továbblépési lehetőséget jelenthetne a források hatékony és jogszerű felhasználásának ellenőrzése, valamint a tisztességes bérek biztosítása egy közös európai minimálbér-módszertan kidolgozása révén. E két eszközzel csökkenthetőek volnának az egyenlőtlenségek, és megmenthető lenne a kohéziós politika.19

Az európai horizontot megtartja, mégis sokkal inkább Magyarországra koncentrál Mellár Tamás közgazdasági elemzése. Három történeti adatsort vonultat fel, amelyek az utóbbi másfél évszázad gazdasági fejlődésének sajátosságait reprezentálják. Ezek az adatok azt igazolják, hogy a történelmi örökség csak behatárolja a jelen lehetőségeit, de nem jelent abszolút „útfüggőséget”, vagyis Magyarország számára – különösen a rendszerváltoztatás után – adott volt a lehetőség a felzárkózásra. Külön fejezet szól az 1990 utáni két évtizedről, a „félresiklott rendszerváltásról”, az elemzés fókuszában viszont a második és harmadik Orbán-kormány gazdaságpolitikája áll. A szerző meggyőzően bizonyítja, hogy a főként Matolcsy György neve által fémjelzett gazdaságpolitika négy alappillére önellentmondásokra és féligazságokra épül. Fontos célként jelent meg például a külföldi tőke megregulázása, amelynek biztosítékát a kormány a nemzeti burzsoázia kialakításában látta; ennek pozíciói azonban ismét csak külföldről érkező többletforrások révén tarthatóak fenn.20 A munkaalapú társadalom programjából pedig épp az a lényegi mozzanat hiányzik, hogy a mai gazdaság nem kizárólag a munkára, hanem az értékteremtésre épül: a hozzáadott érték nem kevésbé lényeges, mint a foglalkoztatottak száma.21

A terminológiai szörnyszülöttként unortodoxnak nevezett gazdaságpolitika összességében egy inkoherens rendszert jelent, amelyben „egyaránt megtalálhatók neoliberális, újklasszikus és keynesiánus elemek” (így az egykulcsos személyi jövedelemadó, a jóléti kiadások visszafogása, a munkaerőpiac rugalmassá tétele).22Az igazi unortodox gazdaságpolitika nyilván az lehetett volna, ha a kormány kiemelt célnak tekintette volna a humántőke fejlesztését, és arra építve próbálta volna egy felzárkózási pályára állítani az országot.”23 A szerző megállapítása szerint azonban ennek éppen az ellenkezője történt, mivel a kedvező világgazdasági helyzetet és az uniós támogatásokat a kormányzat saját hatalmának megerősítésére használta fel. Kibontakozó társadalompolitikai célja egy szűk körű indoktrinált elit kialakítása, a középszinten viszont „öntudatos és öngondoskodásra képes polgárok helyett alattvalókat akar nagy számban létrehozni, akik ezer szállal függnek a hatalomtól”,24 mindemellett pedig eleve lemond a társadalom egyharmadát kitevő alsó réteg felemeléséről.25 Mindez azért jelent súlyos gondot, mert az ország versenyképességét nem az elit határozza meg, hanem a társadalmi közép.

Még inkább a 2010 utáni két kormányzati ciklusra fókuszál Kiss Ambrus, és ebben a nagyításban másként látja a második és harmadik Orbán-kormány egymáshoz való viszonyát is. Véleménye szerint 2010 után még több területen körvonalazódtak szakpolitikai elképzelések, azonban „a menekültkérdés olyan áfium volt politikai értelemben a Fidesznek, amelynek hatására úgy érezték, minden más szakpolitikai kérdést félre lehet tenni”;26 innen datálható az „elalibizett négy év”.27 Az egészségügy területén hiányzott az ötlet és a bátorság a szerkezeti átalakításokhoz, és hasonlóan csak válságmenedzselés zajlott az oktatásban is: forráskivonás és a munkaerőpiac rövid távú érdekeinek szem előtt tartása jellemezte ezt a szférát. A szociálpolitika terén hosszú távon szintén újabb problémákat idézett elő a kormányzat, megkurtítva a társadalombiztosítási és jóléti kiadásokat, liberalizálva a jóléti rendszert. A közmunkaprogramot elvileg a politikai középosztály számára tetszetős célok (a foglalkoztatás növelése, a segélyezés szűkítése) érdekében duzzasztották fel, lényegében csak a gazdasági mutatók gyors javítását, és az egyoldalú függőségi viszonyok megerősítését szolgálta. A rossz kormányzás következtében érezhetően növekednek az egyenlőtlenségek: a lemondás a társadalom legszegényebb harmadáról28 és a középrétegek felszívódása hosszú távon a társadalomfejlődés súlyos torzulásaihoz vezet.

A könyvsorozat szakpolitikai kérdéseket tárgyaló kötetei között bizonyos szempontból kivételt jelent Radó Péter munkája: nem az Orbán-kormány, vagy az 1990 utáni oktatási kormányzatok bírálata, hanem kurrens nemzetközi kutatásokra alapozva vázolja fel az iskola egy lehetséges jövőképét. Kiindulópontja, hogy az oktatásban napjainkban paradigmaváltás zajlik. Változásban van a tanulásról alkotott felfogásunk, a tudáshoz való viszonyunk, és az iskola társadalmi funkcióiról vallott nézeteink. Ha mindevvel nem számolunk, az lemaradáshoz, a társadalmi problémák újratermelődéséhez, sokasodásához vezet.29 Az átalakulásban lévő közegből következik, hogy „az iskolának a mi tanulási szükségleteinkből, s nem saját tudáskánonjából kellene kiindulnia.”30 Annál is inkább, hiszen ez a kánon az értelmiségi középosztály műveltségi kódjára alapulnak, és kirekesztőek mindenkivel szemben, aki nem ebből a rétegből származik. Talán ennél is nagyobb gond, hogy „az ismeretkánonok nem nyitottak azokra a kulturális elemekre, melyek ma identitásképzőkként működnek, ezért skanzenkultúraként viselkednek.”31 Az oktatást zárt és rugalmatlan működésmód jellemzi, amelyről az egyéni kezdeményezések lepattannak. Bár ez egész Európában megfigyelhető, Magyarországon a gondot tetézi, hogy a 2010-es évek óta minden jövőorientált gondolkodás eltűnt az oktatási kormányzatban. Általános jelenség, hogy világszerte növekszik az oktatási rendszerek komplexitása, Közép-Európában ugyanakkor ennek visszaszorítása zajlik: hazánkban „az oktatás mindenre kiterjedő átszervezése lelökte a magyar közoktatást a változások nemzetközi fősodra által kijelölt pályáról.”32

Távlati, stratégiai gondolkodás révén az iskola „újragombolására”, funkcióinak és működési logikájának megújítására van szükség. Az oktatásnak egyre inkább a tanulás személyre szabott jellegén, a formális, nem formális és informális tanulás integrálásán, online és offline eszközök párhuzamos alkalmazásán, külső tanulástámogató szereplők bevonásán, tanulási hálózatok kiépítésén kellene alapulnia.33 Természetesen mindez csak több évtizedes, szerves fejlesztések eredménye lehet, amelynek feltétele volna az oktatási kormányzat decentrálása, az iskolaépületek fejlesztése, az iskolai személyzet bővítése, belső arányainak átalakítása.

A bírálat és a jövőkép felvázolása mellett a szerzők egy egészen konkrét agenda pontjait is összeállítják a működő autokratikus rendszer megdöntéséhez. Mellár Tamás szerint mindenekelőtt az értelmiségiek összefogására, egy vonzó és életképes alternatíva kialakítására és a társadalom széles rétegeinek meggyőzésére van szükség. A legnehezebb feladatot minden bizonnyal a politikai intézményrendszer átalakítása jelenti majd, azaz a pártok és mozgalmak függetlenítése a gazdasági érdekcsoportok befolyásától.34 Kiss Ambrus máshova helyezi a súlypontokat. Szerinte mindenekelőtt az ellenzéknek kell visszanyernie hitelességét: többé nem fogadhatja el a kormány által teremtett diskurzust, a kommunikáció elsőbbségét, és vissza kell térnie a kormányzás szakpolitikai kritikájához. Így lehet képes nemcsak egy érdemi jövőkép kialakítására, hanem értékrendjének karakteres megjelenítésére is.35 Talán a pártok világánál is jelentősebb a társadalmi mozgalmak hálózattá szerveződése: „ha az egészségügyesek csak a saját területükért, a tanárok pedig az iskolákért, fenntartói problémák miatt tüntetnek, az politikailag kezelhető. Viszont ha az elégedetlen társadalmi csoportok térben és időben egymásra találnak, akkor a multiplikátor hatás beindul. Már nem arról lesz szó, hogy milyen szakpolitikai igények fogalmazhatók meg, hanem kormányellenessé válnak a tüntetések.”36 A rendszerszintű válsággal szemben csak rendszerré szerveződő mozgalmak vehetik fel a küzdelmet.

Az út ennél bizonyosan jóval hosszabb lesz. A politikai rendszerváltást, azaz a jogállam helyreállítását ugyanis követnie kell a társadalmi rendszerváltásnak, de a tényleges korszakváltást csak a generációváltás hozza majd el.37 Aligha kétséges, hogy a Progress könyvek és a Progress Alapítvány műhelye kitüntetett szerepet játszik majd ebben a folyamatban, Közép-Európa reintegrációjában.

 
A szerző történész,
az ELTE BTK Történelemtudományi Iskolájának PhD-hallgatója
 

1. Grendel Lajos: Közép-európai polgár. In: Hazám, Abszurdisztán. Kalligram, Pozsony, 1998. 67, 69.

2. Balogh Ernő: Vita- és vádiratokká kell válniuk. Népszava.hu, 2017. nov. 28. [http://nepszava.hu/1146653_vita-es-vadiratokka-kell-valniuk]

3. Kőrössi P. József: Minden csupa érzelem… Litera.hu, 2018. jan. 30. [http://www.litera.hu/hirek/korossi-p-jozsef-minden-csupa-erzelem]

4. A leírtakat a világhálón elérhető beszélgetések egészítik ki. [https://www.youtube.com/watch?v=xeViM3rJOD8&list=PL_gcwwXb8N0Q2PO0SRkUlxoBau6OrE-md]

5. Ágh Attila: Politika alulnézetben. A politika világa a nyugat-európai demokráciában. Noran Libro, Bp., 2017. 15-21, 58-63.

6. Ágh: Politika i.m. 73.

7. Ágh: Politika i.m. 11.

8. Ágh: Politika i.m. 28, 97.

9. Ágh Attila: Civilizációs válság Magyarországon. Noran Libro, Bp., 2018. 87.

10. Ágh: Civilizációs válság i.m. 80-81.

11. Balázs: Hogyan tovább, Európa? Noran Libro, Bp., 2017. 103.

12. Balázs: Hogyan tovább i.m. 122.

13. Balázs: Hogyan tovább i.m. 19-27.

14. Balázs: Hogyan tovább i.m. 93.

15. Andor László: Jóléti modellek, európai válságok. Noran Libro, Bp., 2017. 24.

16. Andor: Jóléti modellek i.m. 86.

17. Andor: Jóléti modellek i.m. 89-91.

18. Vö.: Ágh: Politika i.m. 100, 122.

19. Andor: Jóléti modellek i.m. 108-117.

20. Mellár Tamás: Elvesztegetett évek. Gazdasági helyzetkép és kilátások a Fidesz nyolcéves kormányzása után. Noran Libro, Bp., 2018. 54.

21. Mellár: Elvesztegetett évek i.m. 56-57.

22. Mellár: Elvesztegetett évek i.m. 64.

23. Mellár: Elvesztegetett évek i.m. 67.

24. Mellár: Elvesztegetett évek i.m. 92.

25. Mellár: Elvesztegetett évek i.m. 57, 89.

26. Kiss Ambrus: Rossz kormányzás Fidesz-módra. Noran Libro, Bp., 2018. 48.

27. Majláth Roland: Az elalibizett négy év. Magyar Hang, 2018. aug. 17-23.

28. Kiss: Rossz kormányzás i.m. 68-70.

29. Nahalka István: Van jövője az iskolának. Új Pedagógiai Szemle, 68(2018): 1-2. sz. 118-119.

30. Radó Péter: Az iskola jövője. Noran Libro, Bp., 2017. 29.

31. Radó: Az iskola jövője i.m. 52.

32. Radó: Az iskola jövője i.m. 159.

33. Radó: Az iskola jövője i.m. 119.

34. Mellár: Elvesztegetett évek i.m. 96-99.

35. Kiss: Rossz kormányzás i.m. 9-10.; Nem véletlen, hogy Kiss éppen a baloldali politika számára különösen fontos területeket (amelynek egyike sem bírt önálló minisztériummal a második és a harmadik Orbán-kormányban), az egészségügy, az oktatás ésa szociálpolitika területét tekinti át. Bíró-Nagy András: Rekviem és kiáltvány a magyar közpolitikáért. ÚjEgyenlőség.hu, 2018. szept. 9. [http://ujegyenloseg.hu/rekviem-es-kialtvany-a-magyar-kozpolitikaert/] (2018.09.17.)

36. Kiss: Rossz kormányzás i.m. 55.

37. Ágh: Civilizációs válság i.m. 127.