Jelenlegi hely

Pusztító egyenlőtlenségek, befogadó társadalmak, értelmező modellek

Ahogy a kirekesztés és a szétesés működő rendszerré válik

 

A. Gergely András

 

A struktúrában végbement változás még nem változtat a kultúrában! Sőt, a társas vagy társadalmi kiszolgáltatottság sem okvetlenül módosít az integrációs modelleken, hanem rejtett lehetőségként ott marad magában a rendszerben a közösségi szintű szabadságfeltételek lehetséges igénye, valahol ott bújik meg a hiábavaló stratégiai és bürokratikus sikerképesség morális deficitje, az igazságosság mindenkori érzületének rejtekező minimuma, valamint a kialakult érdekkonfliktusok tompítására alkalmas ellenoldali mechanizmusok számos célrendszere, értékképzete.

 

Kísérlet ez az írás. Nem hírlapírói, nem irodalmi, de nem is „tudományos”, inkább megértési, vagy értelmezési kísérlet. Olyan helyzetleíró, megismerés-kutató bölcselkedés, mely talán az „inkább növeli a bajt, aki elfedi” Ilyés Gyula-i intésből fakad, semmint a kulturális nyilvánosság elé dobható tudományos dilemmák szellőztetéséből.

Két könyvről lesz szó alább, terjedelmük együtt több mint nyolcszáz oldal, témájuk a társadalmi rétegződés, az integráció és nehézségei – mondhatnánk, tökéletesen elvont szakmai ügyek, hisz kit is érdekelne a tudomány maga…?!

A két opusz öt év különbséggel tűnt fel a kiadói láthatáron, szerkesztője ugyanaz, meghatározó „atyamestere” egyazon szakember, s a különbség a kollégák még szélesebb vagy intimebb körében rejlik. Mégis más, újabb szempontok, együttesen másféle értelmezés, optimistább válságjelek körüli körtánc jellemzi a későbbit. Valami változott közben, s nemcsak a tudástérben, hanem a társadalmiban is. „Mindent” persze csak reménytelen összevisszaságban idézhetnék és ismertethetnék a két kötetből, ezért az újabbat emelem ki hangsúlyosabban, körvonalazom részletesebben.

Az újságírói, de még a szűkebben vett szakmai megközelítés is kies örömmel veszi, ha az ismertető jólélek mintegy „előolvassa”, értékeli és elhelyezi, megmondja a biztos tudás bizonyos kondícióit, s röviden a lényeget. A szakmai szereplő azonban ezt csupán „sajtómunkának”, népszerű ismeretterjesztésnek, olykor csupán kiadói reklámnak veszi/veheti, nem többnek. Neki szüksége van visszajelzésre, érdemi értékelésre, méltányos kritikára, elismerésre, összehasonlításra is, amire viszont az átlagolvasónak nincs szüksége. Marad eztán a merev leosztás: szakmai ismertetés egy szakfolyóiratban, rövid zanza egy napilapban. Elkülönült terek, elváló értelmezések, kizárólagos kommunikáció – avagy a megismerés jól indokolhatónak látszó teljes hiánya, mindkét oldalon, s eltérő okból. Saját kísérletem ezért most kettős: adat is, meg értelmezés is, közlés is, meg késztetés is, olvasat is, de sugallat ugyanakkor, fogyasztói aspektus, egyben tudáspiaci kezdemény is.

A hívószó mindkét kötet esetében a társadalmi struktúra és az integráció. Vagyis ahogyan egy emberekből álló világ felépül, összeáll, rétegekre osztható, önmagát is tagoló, s önnön részeinek egysége vagy egésze egyben több is, mint számszerű teljesség, hisz mögötte-alatta ott lapul a társadalom összetartó erőhatása is. Ez olykor hatalomként jelenik meg, mint egy ház építésének akarása, kivitelezési terve és működtetési modellje, másfelől meg a szerkezet elemeinek, tartóoszlopainak, falainak és töltőanyagának rétegeit, kompozícióit összetartó erőhatásokként is felfogható. Lássuk a „térelemek” viszonyát: a „gépészeti” tartalmakat, a függelem vagy beékeltség mikéntjét, a rétegek tartós állapotát, tömörségét, időtállóságát.

Persze, amikor így tekintünk egy parkolóházra, templomra, gyárépületre, hidegen távoli maradhat tőlünk. De ha a létesítmény maga a Társadalom, akkor elemei mi magunk vagyunk, egymással állunk kompozíciós egységben, valaki konstruált, összerakott, lebontott vagy újraformált ­– de persze jobbára kívülről, s nem mi magunk vagyunk, akik megépítjük a társadalom egészét. Még azt a kicsiny helyet, teret, szerepet is mások alkotják meg, amennyit egyáltalán betölthetünk. S ki mások, s miért s mit alkotnak, meddig és kinek a hasznára…?

Társadalmi integráció

A kötet, amelyről alább szólok, Kovách Imre szerkesztésében jelent meg, a Társadalmi integráció – Az egyenlőtlenségek, az együttműködés, az újraelosztás és a hatalom szerkezete a magyar társadalomban címet viseli.1 A társadalmi struktúráról szól tehát, vagyis szerkezeti egészről, szervezeti teljességről, rétegeiről, összetételéről. Másik cím-komponens az integráció, vagyis a befogadó-felfogó, keretet adó és összetartó mozzanat, a részek szerves összességének működési főelvét képviselő fogalom. A szerkesztő társadalomkutató, szociológus, egyetemi oktató, akadémiai doktor, évtizedek óta elismert szaktekintély.

Ha van modellje vagy kiadói-szerkesztőségi alapmintája az olyan írásoknak, melyek tanulmányként vagy kiadványok ismertetőjeként szerepelnek, megpróbálok annak megfelelni – de ez egy tizenhárom tanulmányt tartalmazó, vaskosabb kötet esetében sosem lehet sematikus, amiképpen a szóbanforgó kötetek sem sematikusak soha. Olykor azonban kétségtelen alapélmény lesz: mintha ezt már ismerném, erről már olvastam volna, itt vagy ott már tárgyalt témakört látnék benne, s vagy a szerző-szerkesztő ugyanaz, tehát mintegy kész a „tapasztalat” a megismerésről, vagy a témakör ismétlődik… Sokszor így érzem magam, mikor az utóbbi évtizedek főbb társadalomtudományi műveit tekinteném át: vissza-visszaköszönnek címek, szerzői körök, tematikai univerzumok – holott épp így, éppen ezeket az írásokat még biztosan nem ismerhetem…!

Ekképpen jártam a Kovách Imre szerkesztette másik, korábbi kötettel is: mintha egyszer már írtam volna róla, mintha már visszaköszönnének a táblázatok, fejezetek témakörei, a kulcsszavak, s a szerzői kör… Ám ha közelebbről nézem, korántsem „megvolt ismeret” ez, s épp e közeli pillantás „áttekintő” sémává válása téveszt meg. Ugyanis számos kutatói és érdeklődési kör kíván integrációs mechanizmusokkal foglalkozni, s bizonnyal ezek között sem utolsó Kovách Imre kutatástörténete, mely évtizedek óta három-öt évenként vissza-visszatér a társadalmi integráció alapkérdéseinek kutatása, s az eredmények összegzése felé. A szóban forgó, munkatársaival közösen szerkesztett kötete is a Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon címet viseli; talán innen a hasonlóság képzete!2

Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon

A kötetcím „ismétlése” vagy tematikus azonossága annyiban indokolt, hogy Kovách szinte egész szakmai életútja a rétegződés kérdései, az integráció mechanizmusai, e mechanizmusok és a társadalmi tagoltság alapkérdései körül keringett, ami talán korábban mechanikus strukturális modell névvel illethető lett volna, ma már egyre többször „integrációs” problematikaként jelezhető. Mindemellett újabb írásaiban jellegadó szerepet nyert a kulturális tőke, az elbizonytalanodás, a normák és értékrendek társadalmakat átható tónusa – mondhatnám úgy is: valamely emberközelibb, életképszerű megjelenítés. S éppen e szempontból izgalmas a „jelenkori” tónusú 2012-es kötet tartalmának összehasonlítása a 2017-es integrációs/dezintegrációs témaválasztással. A korábbi – ezt fölöttébb hangsúlyozni kell! – rendkívül impozáns szerzőgárda bevonásával készült, tizenöt-húsz oldalas tanulmányokból összeállított kötet önálló fejezetekre tagolja üzenetét az értékek és bizalom, a települések és régiók, a gazdaság és munka, a befogadás és kizárás, valamint az egyének-csoportok-közösségek tematikai univerzumára építve. Evvel kontrasztban a 2017-es tanulmánykötet tematikáját az integrációs mechanizmusok, a rétegződés és integráció, a normák és értékek, valamint a kapcsolatok összefoglaló fejezetcímek tekintik át. De kínálkozik a párhuzam (már a 2012-es kötet bevezetőjében, Kovách Imre és Dupcsik Csaba szövegében) is arról: az utóbbi „ötven év társadalomtudományi irodalmában (és ennek hatására a közbeszédben) a társadalomszerkezet és az egyenlőtlenségek rendszere volt a domináns fogalmi keret, amelyben a magyar társadalomról szóló elemzések megszülettek. Ez a paradigmává vált tudományos beszédmód – annak ellenére, hogy ma is képes érvényes (rész)eredményeket termelni – az ezredfordulón ’elfáradt’, és így kevésbé alkalmas a jelenkori, minden korábbinál összetettebb, gyorsabb társadalmi változások követésére”.3 Az új elméleti „keretfeltételek” megalkotására vállalkozó kutatói kör a módszertani, forrásfeltárási, kritikai, interpretációs, összehasonlítási, másodelemzési, empirikus és szemléleti különbségek, eltérések „feloldására” a társadalom átmeneti fázisában éppen az integráció kulcsfogalmába vetíthető multi- vagy interdiszciplináris megközelítéseket tekinthette megoldásnak. Vagyis azt, hogy a „posztmodern” társadalomkutatás újabb fogalmait, helyenként lokálisabb, máskor univerzálisabb spektrumát egy közbülső, még a vitás szerkezeti kérdések megoldása előtti problematika övezetébe tereljék. Ekképpen a fogyasztás, az egyenlőtlenségek új rendszerei, a piaci szektorok viszonya, a szociális függésrendek új dimenziói is oly módon kerülhettek immár a kötet (és az azt megelőző hosszabb kutatási periódus, vagyis több intézményes partnerség kitermelte tudásanyag révén) összeállt tapasztalati anyagba, hogy azok újdonatúj rendszerré illeszthetők lehetnének. Ez a rendszerszemléleti igény van jelen immáron kézenfekvő módon, és kiemelt névvel az integráció fogalomkörében.

Kutatóként ugyan közvetlenül is érdekelne, hogy az integráció bűvkörében mennyi az önkéntes, a belátásos, a kényszerű alkalmazkodás, mennyi a közvetlenül vagy közvetetten „késztetett” és kényszerített behódol(tat)ás. Vagyis esélyes az is, hogy integrációnak nevezzük a feltörekvés vágyát, a vele szembenálló alkalmazkodás politikáját, a beillesztés programját és a szándékolt kívülmaradás vágyát, de ugyanúgy „vitatható”, eltérően értelmezhető annak lehetősége is, hogy akar-e integrálódni valaki, s mibe, miért, hogyan, mikor, mennyi idő alatt, milyen következményekkel… De ez maradjon talán egy következő kötet kihívó problematikája. Amit itt nem tematizálnak, azt kár számonkérni – csupán azért, mert esetleg más fogalmaim vannak, más szótáram alakult ki az integrálás témakörében.

Az újabb kötethez visszatérve, úgy látom, talán éppen ebben a lényegi összefüggésben látszik meghatározónak, ténylegesen ilyen perspektívából mutatkozik érvényesnek az áttekintő 2012-es kötet horizontjához képest újjáformált, négyéves kutatási projekten alapuló, kérdésfeltáró 2017-es könyv, mely – mint a beharangozó is jelzi – önképe szerint „új szempontból tekint a társadalmi egyenlőtlenségekre. A kutatás eredményeként létrejött egy új egyenlőtlenség modell, amely sokkal több szempontot figyelembe vesz a korábbi, munkajellegre alapozott rétegződés modellekkel szemben, például a kapcsolatokat, a szubjektív kirekesztettséget, a civil részvételt, a munkaintenzitást, az intézményi bizalmat vagy a normaszegés elfogadását. Az új modell alkalmas az egyenlőtlenségek árnyaltabb kifejezésére, a dezintegráltság pontosabb mérésére, a középrétegek jellegzetességeinek a pontosabb leírására”.4 Kovách Imre mint projektvezető és a kötet szerkesztője egyúttal az „Integrációs és dezintegrációs folyamatok a mai magyar társadalomban” kutatási program irányítója is, tehát egy fajsúlyos akadémiai projekt meghatározó irányváltását készíthette elő, amikor a vizsgálat egészén belül helyet biztosított az új utak keresésének, melyek főirányába a jelenkori magyar társadalom tagolódása és az egyenlőtlenségeket alakító folyamatok megismerési lehetősége kerülhetett közelebb az integrációs mechanizmusok, az újraelosztás és a területiség problematikáihoz. Itt két momentumra is érdemes hangsúlyt helyezni.

Egyfelől arra, hogy bár Kovách eredendő kutatási aspektusa a hajdani rétegződés-modellek megalkotásának időszakához (az 1980-as években Kolosi Tamás, Andorka Rudolf, Angelusz Róbert, Tardos Róbert és több más „struktúra-kutató” alaptevékenységéhez) képest markánsan gyarapodott a vidék- és településszociológia sokféle tematikájával. Erről idővel már maga is megállapítja, hogy a kulcsproblémák a kortárs empirikus vizsgálatok tükrében a modellek egzakt ismertetésén túl a társadalom politikai integrációjának elemzése felé tértek el, „ami eddig teljesen elhanyagolt terület volt, s ezt gazdagítja immár„a jóléti és projektalapú redisztribúció” részletes,„úttörőnek számító” bemutatása, továbbá „a társadalmi tőke, a területiség és integráció összefüggéseinek leírása, a rétegződés, a normák, a fogyasztás és integráció összefüggéseinek az elemzése, illetve a kapcsolatok integratív szerepének az elemzése”.5 A sokrétű és átfogó igényű megközelítés ezúttal az értéknormák, kapcsolatok és a lakóhelyiség dimenzióival is gazdagodik! Ez pedig fontos lépés, éppenséggel nem az integrációs problematikák ellenében, hanem azok irányában!

Másfelől a kutatás, szerkesztés, megértetés szempontjai között érdemi hangsúlyt kap a rétegződés és változás, a társadalmi beilleszkedés és a viselkedésmodellek szerinti át- vagy újratagolódás szempontja is. A kérdésről a kötet kifelé tükrözött képe szerint a „magyar lakosság politikai viselkedését, cselekvéseit és értékorientációit valójában nem igazán lehet megérteni az egyének réteghelyzetéből vagy strukturális pozíciójából kiindulva. Nem a társadalom szerkezete és állapota határozza meg a politikát, hanem sokkal inkább a politika integrálja a társadalmat” – szól a kardinális meglátás.6 Ez pedig részint megerősíti az előző bekezdésben már megjelenő aspektust, részint pontosítja azt, tónust ad neki, aláhúzza a jelentőségét.

Kovách Imre több rendszerváltás utáni kötetéről nemcsak ismertetőket írtam, s nem csupán kutatóintézeti kollégája voltam több évig, de épp az általa kialakított fiatal kutatói csoport egyre izgalmasabb és egyre mélyebb szakmai érdeklődésének kialakulásában látom Kovách eredményességét, semmint a további derivátumok és táblázatok tartományaiban. Úgy vélem tehát (az itt idézett, Kovách által bevallott perspektíva-torzulás mellett, sőt ennek ellenében is), hogy ami a struktúra-specifikus leíró modellalkotásban éppen az utóbbi másfél-két évtizedben nóvumként jeleníthető meg, az valójában a fókuszváltás, a horizont-tágulás mögöttes oka is lehetett. Ugyanis aminek egykor a társadalmi „struktúra-orientált” szervezeti adatok látószögében mindenkor prioritást kellett kapnia, szükségképpen egészült ki a nemcsak szervezet-specifikus, hanem éppen az érték-orientált, gyakorlat-orientált (és idővel persze a haszon-orientált, piac-orientált, gyakorlat-orientált, kommunikatív szférákat átható) másféle mikromodellek társadalmi tényeivel és normatív rendszereivel, s nem utolsósorban az „adaptációs stratégiák” Habermas által kidolgozott, Papp Zsolt által közvetített másik kulcsfogalmával, a kultúra-orientált aspektussal. Úgy látom, ezért úgy fogalmazom tehát, hogy a Max Weber-i értékmentesség követelményével az 1980-as években még „objektiválható” tudást legitimáló hazai struktúravizsgálatok (talán éppen a rendszerváltás során kibontakozni kezdő) kapitalizmus és polgári demokratikus tervszabályozási átalakítás következtében mintha igényt formálna immár arra, hogy a virtuálisan kialakult új társadalmi struktúra és integrációs modell ellenoldalán végre elkezdje észrevenni a térbeli tagoltság szabta másságokat. E másságok között meg olyanokat, mint a polgári világ formális–ideológiai–értékrendi egyenlőségteremtő szabályozottságának hátterében meghúzódó esélyegyenlőtlenségi versenyhelyzetek, a gazdasági kihívásokból fakadó leszakadást és anómiát, munkamigrációt és újraelosztási érdekversenyt, a politikai integráció mögötteseként a politikai érdekcsoportok értékcsoportokká válását előidéző hatásokat. De hasonlóképpen a rétegződésben a szegmentációt és a végletes-tömeges korosztályi és területi leszakadások gyarapodó tömegét, a normák és értékek integrációs problematikái között a közhasznúság és esélykülönbségek elleni autonóm kezdeményezések létét és hálózatait, a kapcsolatkutatásokban a társadalmi szerepek, mentális örökségek, térségi függésrendek gazdag adatanyagát is, melyek a „társadalmi integráció” részeként képesek megfogalmazni a rászorultság, a közhasznúság, a leszakadás, a szolidaritás, avagy másképp megnevezve a korábbi struktúrát felülíró stratégiák meglétét, ezek sokasodását és adaptációs modellekké erősödését, vagyis a tágabb értelemben vett kultúra-orientált modellek egyre figyelemfelhívóbb rendszerének megnyilvánulásait.

Az itt egy lendülettel felsorolt új aspektusok tehát alapjaikban is tükrözik a Kovách-életműhöz és annak tematikáihoz való viszonyulásom változását, az oeuvre bizonyos tónusainak változását („innovációjának” érzékelését) is. A két kötet megjelenésének időbeli eltérése ellenére a kutatási horizontok kereszteződését vagy párhuzamossá válását is jelzik, s erre akár ráfűzhető is lenne a tartalomjegyzékből kivilágló „funkcióváltozási” vagy funkció-orientált modell megannyi árulkodó eleme is. A 2017-es kötet Kovách Imre által írt bevezetője, valamint a Kovách Imre, Hajdu Gábor, Gerő Márton, Kristóf Luca és Szabó Andrea értelmezésében bemutatott integrációs modell7 mintegy ráhangol az újraelosztás (Czibere Ibolya, Gerő Márton, Kovách Imre), a politikai integráció és az érdekcsoportok (Gerő Márton, Szabó Andrea), a társadalmi tőke integráló hatásainak kérdései (Hajdu Gábor, Megyesi Boldizsár), továbbá mindezek területiséggel összefüggő dimenziói (Csurgó Bernadett, Csizmady Adrienne, Kovách Imre) közötti „mechanizmusok” megnevezhetőségére.8 Mindezt Kovách Imre, Kristóf Luca és Szabó Andrea, valamint Huszár Ákos és Sik Endre által jegyzett résztémák követik a rétegződés-mérés további perspektíváival.9 Ezután a fogyasztással, normákkal, értékekkel és segítési hajlandósággal foglalkozó fejezetben Kristóf Luca és Szabó Andrea, valamint Koltai Júlia, Kristóf Luca és Simonovits Bori a Bourdieu-féle tőketípusok és a Kolosi-féle státuscsoportok ellenpontjaként az életstílus, életmodell, magaskultúra-fogyasztás, munkaerőpiaci integráltság empirikus anyagával igazolja egy újszerű kérdésfelvetés-komplexum kérdőíves megismerési lehetőségeit.10 A záró blokk a kapcsolatoké, a hálózati tipológiáé, naplók és kötődések „egocentrikus” viszonyrendszerének kutatásáé, meg a lakóhelyé, ahol a társas kapcsolatok ugyancsak kitettek a régiók (így például a társ-hiányt érzékletesen leírhatóvá tévő dunántúli, közép- és kelet-magyarországi szegénységi környezetek) dezintegrációs, gyenge kötésekkel jellemezhető sodrásainak; ezeket a kérdéseket Albert Fruzsina, Dávid Beáta, Gerő Márton és Hajdu Gábor, továbbá Dávid Beáta, Lukács Ágnes, Huszti Éva, Barna Ildikó, illetve Koltai Júlia és Nemes Dóra szerzőcsapatai ismertetik meg részletesen az olvasóval.11 Utóbbiak révén mintegy térben is láthatóvá válik, miként rejlik az integráció/dezintegráció függő mutatója is a községi, szegénységi, térségi beilleszkedettség eltérő modelljeiben, függő relációkban, innovációs kapcsolati potenciálokban vagy ezek hiányában, valamiféle bekebelezésben és kiszorításban egyaránt, „pluszok és mínuszok” egyenlegeinek kapcsolati naplóiban elkönyvelhető módon.

A teljes tartalomjegyzék, avagy az egyes írások kivonata reménytelen lenne, sőt épp az érdeklődés fent jelzett „trendváltozása” miatt a legkevésbé sem lenne érdemes, tehát a részleteket még ennél is kevésbé volna ildomos valamiféle „olvasati szentenciába” fordítani, mint a tanulságos áttekintések módszerbeli (és interpretációk alapján is eltérő) tételeit. Ám talán bizonyosságot lelhetünk ama kihívásban, amit Kovách Imre és munkatársai (mondjuk egy klasszikusabb paradigma alapján) a habermasi „rendszer” és „életvilág” ontológiai különbségei közötti összhang kutatásával, a strukturális kérdések funkcionális lenyomatainak állapotrajzával mégiscsak megneveztek. Ami ezekből is harsányan kikiált, az a demokratikus átmenet révén megerősödött modell-értékek málladozásának tapasztalata egyfelől, a cselekvéselméleti ésszerűség és az instrumentális/kommunikatív racionalitás klasszikus perspektívái a másik oldalról, melyek egy deskriptív metódus részeiként már talán széleskörűen ismertek. Látható (és a szerzők láttatják is), hogy az integrációs esélyek (elvileg magasabb, „makro-szintű”) modellezhetősége csak részben múlik a politikai, pártszerű, társadalmi rétegszerkezetre emlékeztető mikro-univerzumokon, mert egyre inkább szemmel látható, hogy mindezeket is működtetni képesek és hajlamosak a nem-formális érintkezési utak, magánéleti pályák, nyilvánossági relációk meghatározó komponensei. Ennyiben a társadalmi integráció magában rejt valamely szocializációs és kulturális értékrendet is, sőt, ezek fontosságát is kiemelik, közöttük mintegy „klasszikusan” is valamely erkölcsi-politikai célok (demokratikus feltételek melletti) képzetét, ezek kialkudásának igényét vagy esélyét is lehetségessé tevő hatásokat. Ugyanakkor – mert a társadalom bázisait, materiális újratermelését elvégző makro-rendszer szervesen is kapcsolódhat/kapcsolódik az életvilág belső racionalitásához –, ez megjelenik akár a térségi, akár a civil szerveződési, autonóm, nem-intézményes rendszer-követelmények jogi és morális-mentális szféráiban is. Bár itt a rétegződési komponensekhez tapadó technikai-technológiai modernizációk látványos területi különbségekkel tündökölnek, valahol messze mégis megokolt elvárásként, innovatív esélyként, a közösségi életvilágok szintjein pedig már az emberi csoportok horizontján is lehetséges perspektívákként megjelenhetnek. Ennek hol része, hol következménye vagy késői járuléka a közösségi anómiák jelenléte, az életvilág gyarmatosítása, a kiszolgáltatottság minőségének árnyaltabb, de intenzívebb működtetése – amire persze az integráló rendszer tartós működésének feltételezésével már számítani is lehet. Vagyis: a struktúrában végbement változás még nem változtat a kultúrában! Sőt, a társas vagy társadalmi kiszolgáltatottság sem okvetlenül módosít az integrációs modelleken, hanem rejtett lehetőségként ott marad magában a rendszerben a közösségi szintű szabadságfeltételek lehetséges igénye, továbbá a rendszer intézményei (nemzetgazdaság, párt–államhatalom, totalizált közigazgatás, civil jogérzékenység, mozgalom-szintű társas elégedetlenség) szféráiban valahol ott búvik meg a hiábavaló stratégiai és bürokratikus sikerképesség morális deficitje, az igazságosság mindenkori érzületének rejtekező minimuma, valamint a kialakult érdekkonfliktusok tompítására alkalmas ellenoldali mechanizmusok számos célrendszere, értékképzete. Ezek ugyan a struktúraformáló folyamatok terén talán kevéssé számszerűsíthetők, nem is mindig „egyneműen” megnevezhetők, ám a szolidaritás, az egyeztethető érdekek vagy megjeleníthető értékek terén mégis társas interakciókban kereshetnek önmegjelenítési utat, s keresnek, sőt találnak is. S ez út, vagy ilyen utak, ezzel pedig az integráció további esélyeinek efféle mechanizmusai azok, amelyeknek változó alaptónusa, a széttagolódás és dezintegrálódás kíméletlenné válása volt a 2012-es kötetnek is alaphangja. Kétségtelen, hogy az öt esztendővel későbbi tanulmányok az integrációs folyamatok kevesebb, viszont mélyebb zavaraira, ezzel pedig a kulturális folyamatok zavaró leépülésére, kínos válságtüneti jellé válására mutatnak.

S lehet persze, hogy a morális, transzcendentális vagy kevésbé struktúraalkotó kölcsönhatások nem mérhetők ugyanúgy, mint a rétegképző vagy integráltsági mutatókkal ékesíthető társadalmi tények – ám ezek jelenlétét talán már az efféle újabb integrációs kutatások is méltóképpen tükrözhetik. Érdemes utalni a kötetben az érdekek integrációs mutatóira a Gerő Márton által felvetett aspektusok között, a szegmentáció és prekariátus jellegadó jegyeire Sik Endre megfigyeléseiben, az újraelosztásnak a tudástőke vagy az értékmodellek vonzásköre szempontjából fontos momentumaira Czibere Ibolya adatai szerint, a fogyasztás értékrendi normáira a Kristóf Luca és Simonovics Bori által feldolgozott témakörök között, vagy a „kapcsolati naplózás” jelzéstára szempontjából fontos komponensekre Albert Fruzsina, Dávid Beáta, Barna Ildikó és munkatársaik írásaiban.

Valamiképp a 2017-es kötet egésze érzékenyebben bánik a ráhangoltság, a közhasznúság, a kiszolgáltatottság, az elfogadottság vagy beilleszkedettség apró rezzenéseinek megfogalmazhatóságával is. S ez jó iránynak mondható, az előzmények tükrében fölöttébb. Ezzel együtt is érdemes utalni az emberi viszonyok jellemző racionalitásai, az életvilág komponensei közötti érték-orientációk eltéréseinek különböző interpretációi, és a rendszerszintű strukturális függésrendek egyenlőtlenségi modelleket kínáló magyarázatai közötti értelmezési különbségekre, valamint a mediatizált függésrendek és újraelosztásra kerülő tőketulajdonok (pénz, tudás, térbeli tagoltság, mobilitások, hozott készségek, befogadási érzékenységek stb.) változásai közepette megmutatkozó tünetekre. Ezek ugyanis legtöbbször (vagy jó eséllyel) a hatalom kizáró, elkülönítő médiumától elszenvedett kiszolgáltatottság (kizárás, háttérbe szorítottság, elesettség) bürokratikus mechanizmusait is visszaható módon erősítik, tehát sokszor még a megoldás–segítés–kompenzálás jószándékú kísérletei is úgy hatnak vissza, hogy abból nem a biztató változás, hanem a mélyebbé váló válságjelek, a begyűrődések és elmaszatolódások, esélytelenség-növekmények egyre kiterjedtebb összhatása következik. De pont ezért, s egyre inkább érdemes figyelembe venni a társadalmi eligazodás, célok és értékrendek akut változásai sorában, az integrációs jel-együttes, tünetek és következményeik terén mindazt, ami részben erősödő válságjel, részben gyengülő reakcióképesség, részben lemondó tűréshelyzet, jövőnélküli világkép alapélménye. Ha tehát a „hasznossági” és érvényességi mutatóit vesszük, Kovách Imre és munkatársainak újabb kötete éppen ehhez, és a szakmai kutatási horizonton az új modellek lehetőségeihez, a társadalom integráltsági állapotának leképezési irányaihoz járul hozzá. Nem először, s reméljük, nem is utolsó kísérletként. A struktúra-orientált társadalomkép fokozódó kiegészülése a kultúra-orientált életképekkel nem csupán kutatási stratégiai problematika vagy folyamat, hanem a még valamely szinten létező társadalmi helyzetérzékenység egyik állapotjelzője is.

 
A szerző szociológus, kulturális antropológus,
az MTA TK Politikatudományi Intézet tudományos főmunkatársa
 

1. Társadalmi integráció. Az egyenlőtlenségek, az együttműködés, az újraelosztás és a hatalom szerkezete a magyar társadalomban. Szerk.: Kovách Imre. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézet – Belvedere Meridionale Kiadó, Szeged, 2017. [https://mek.oszk.hu/18800/18811/18811.pdf] (2019.09.11.)

2. Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon. Szerk.: Kovách Imre – Dupcsik Csaba – P. Tóth Tamás – Takács Judit. Argumentum Kiadó – MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézet, Budapest, 2012. [https://mek.oszk.hu/12700/12706/12706.pdf] (2019.09.11.)

3. Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon i.m. 2012. 7.

5. Uo.

6. Társadalmi integráció i.m. 2017. 13.

7. Társadalmi integráció i.m. 2017. 7-19, 21-48.

8. Társadalmi integráció i.m. 2017. 51-213.

9. Társadalmi integráció i.m. 2017. 217-264.

10. Társadalmi integráció i.m. 2017. 267-304.

11. Társadalmi integráció i.m. 2017. 307-375.