Jelenlegi hely

A rejtélyes tiszaeszlári per

 

Kiss Zoltán

 

Vérvád – gonosz szó. Kinek a tetteit hatotta át, irányította a benne való hit, illetve a tőle való félelem? Melyik gyerek volt az igazi szemtanú? S vajon mit láthatott? Igazol-e bármiféle antiszemitizmust, ami Eszterrel történt? S persze, mi történt Eszterrel?

 

A tiszaeszlári perről tengernyi irodalom, de csak négy fontos könyv született az elmúlt 137 évben. A védelem álláspontját Eötvös Károly,1 a vádét Bary József2 rögzítette. Társadalomtörténeti szempontból Kövér György3 írt róla, és végre kezünkbe vehettük Blutman László szegedi jogtudós monográfiáját.4 Eötvös foggal-körömmel védte a perbefogottakat, Bary a vádlottak bűnösségét igyekezett mindenáron bizonyítani, Kövér pedig egy nagy ívű falumonográfiával állt elő. Eötvös elől egy hatalmas antiszemita szövetkezés, Bary elől egy óriási zsidó összeesküvés, Kövér György elől pedig a felhalmozott társadalomtörténeti anyag takarta el Solymosi Eszter sorsát. Eötvöst addig érdekelte az igazság, amíg az a vádlottak fölmentését szolgálta, Bary nyomozása sikertelenül végződött, Kövér erejét a levéltári források felkutatása fölemésztette; ezért a konkrét bűnüggyel kapcsolatban mindhárman csak sejtésekig, sejtetésekig jutottak, Solymosi Eszter sorsát egyikük sem tudta megfejteni.

Bary József és Eötvös Károly

Bary József vizsgálóbíró és Eötvös Károly ügyvéd (Mikszáth Kálmán: Cikkek és karcolatok, 1883. ápr. - aug. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. V-VI. tábla)

Blutman László a jogász szemüvegén keresztül vizsgálja a tiszaeszlári ügyet, a peren kívüli adatok zárójelbe tételével, kizárólag a peradatokra koncentrálva. A három előd közül a legnagyobb vesztes Eötvös Károly lett, akinek érveit halomra dönti; Kövér igazságai megmaradnak a társadalomtörténet keretei között; Bary részigazságait ugyan igazolja Blutman, de mindhármuktól eltér a végkövetkeztetések tekintetében.

Blutman László megállapításait a valószínűségek különböző fokozatai jellemzik. A bizonyossághoz legközelebb állónak két állítása tűnik. Az egyik állítás szerint Scharf Móricnak a nyomozásban fordulatot hozó tanúvallomása nem koherens, bizonyos pontokon hamis; ezzel Blutman valószínűtlenné teszi az előre megfontolt, vallási okokból elkövetett gyilkosság lehetőségét. Meggyőzően érvel amellett, hogy Móric vallomása nem volt kikényszerített; egyik érve azt a tényt aknázza ki, hogy Móric minden helyzetben, és mindvégig ugyanazzal a történettel állt elő.

Móric személyisége Mikszáth Kálmántól kezdve mindenki számára rejtélyes maradt, és ezt a titokzatosságot megtoldanám még egy észrevétellel és egy kérdéssel. Tudott dolog, hogy a gyanú a vádlottak ellen Scharf József templomszolga elszólásából keletkezett („Történt már ilyen eset Hajdúnánáson is (…) már a zsidókra kezdték ráfogni” – mondta Eszter édesanyjának, amikor az még csak pár órája kereste eltűnt lányát), amit aztán fia, a négyéves Samu „fecsegése” („atyus” behívta a „magyar lányt”, megkötözte, megmosta, majd a „metsző bácsi” egy hosszú késsel megvágta a lány nyakát, közben Móric tartotta a fejét…) erősített és terjesztett el a faluban.5 Móric tehát valamiképpen magamagát tanította be egy verzióra, apját mentve vele, és ehhez mégis ragaszkodni tudott több mint egy éven keresztül. Kérdés, hogy ő volt-e a szemtanú, vagy öccse, a kis Samu látott valamit, amiről mesélni kezdett a falubelieknek, és amit aztán Móric a maga képére formált?

Blutman második állítása rendkívüli jelentőségű: Eszter – Eötvös Károly véleményével szemben – nem lett öngyilkos, a Tiszadada közelében előkerült holttest pedig nem Eszteré. Blutmann ezzel a kijelentéssel a vádlottak (egy részének?) valamilyen fokú bűnösségét valószínűsíti.

Solymosi Eszter 1882. április 1-jén tűnt el, és a holttest június 18-án került elő a Tiszából – 79 nap után, Eszlár alatt, a kezére kötött festékkel (eredetileg ugyanis festéket vásárolni küldte Esztert a gazdaasszonya, Huri Andrásné). A lapok május 24-én tudósítottak Ónody Géza képviselőházi beszédéről, legkorábban ekkor kezdődhetett a hullacsempész-akció. Valaki ezt megtervezte: 25 nap alatt sikerült egy Eszterre valamelyest hasonlító hullát szereznie, Eszter holttestét kiásnia, levetkőztetnie, visszatemetnie, végül eljuttatnia a tutajosokhoz, akik majd „megtalálják”, de előbb az új hullára ráadják Eszter ruháit, gondosan rákötik a kezére a festéket tartalmazó kendőt… A „hullaúsztatás” tehát az ügy egyik kulcsmozzanata. A perről tudósító Mikszáth azt írja Eötvös Károlyról: „Az egész ügyben ő csak a hullaúsztatásra fektetett súlyt, s csupán ezt tanulmányozta, azon szempontból indulván ki: ’ha ez nem igaz, semmi sem igaz; ha pedig ez igaz, minden igaz’.”6

A rejtélyes tiszaeszlári per

Vérvád – gonosz szó. Kinek a tetteit hatotta át, irányította a benne való hit, illetve a tőle való félelem? Melyik gyerek volt az igazi szemtanú? S vajon mit láthatott? Igazol-e bármiféle antiszemitizmust, ami Eszterrel történt? S persze, mi történt Eszterrel? Kérdések ugranak elénk, amiket esélyem sincs egy recenzióban részletesen tárgyalni.

Az első kérdésre van egy bombasztikus válaszom: a vérvád valóságában mindenki hitt, kivéve Bary Józsefet (és az üggyel kapcsolatba kerülő bírói fórumokat). Az antiszemita országgyűlési képviselő, Ónody Géza biztosan elhitte, hogy a tiszaeszlári eset az európai vérvádtörténetek közé tartozik: könyvet is írt róla. A hullaúsztatásban résztvevők tetteit az eszlári vádlottak kiszabadításán túl a magyarországi zsidóság egésze megmentésének a gondolata irányíthatta: így próbálták volna megelőzni a vérvád kipattanását, egy esetleges hisztéria kibontakozását. Eötvös Károly védelmi stratégiája is a vérvád ellen épült. Az antiszemita zavargások okául sem csak a vádlottak fölmentése szolgált, sokak fejében motoszkálhatott a vérvád képzete.

A szemtanú személyére vonatkozó kérdést nyitva hagyom. Scharf Samu és Móric beszámolóit mérlegre teszi Blutman László, saját, legvalószínűbbnek tartott hipotézisét az előbbire építi: Eszter véletlen baleset vagy halált okozó testi sértés áldozata lett, akin a lábán végzett érvágással igyekeztek segíteni a tiszaeszlári bűnper vádlottjai. Móric vallomását a szerző – sikeresen – darabokra szedi.

Solymosi Eszter története nem igazolhat semmiféle antiszemita fellépést zsidó honfitársainkkal szemben, mint ahogy semmiféle magyarellenes narratívához sem szolgálhat kiindulópontul. (Ezzel a mondattal sikerült zárójelbe tennem a teljes Eszlár-irodalmat.)

A végére marad, hogy mi történt Solymosi Eszterrel. Az eddig fekete dobozként kezelt kérdés megválaszolásához Blutman László monográfiája jutott a legközelebb.

 
A szerző könyvtáros, bibliográfus,
a Csorba Győző Könyvtár munkatársa (Pécs)
 

1. Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége, I-III. kötet. Budapest, Révai, 1904.

2. Bary József: A tiszaeszlári bűnper. Bary József vizsgálóbíró emlékiratai. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1933.

3. Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek. Budapest, Osiris, 2011.

4. Blutman László: A rejtélyes tiszaeszlári per. Budapest, Osiris, 2017.

5. Vö.: Blutman: A rejtélyes tiszaeszlári per i.m. 327.

6. Mikszáth Kálmán: A nyíregyházi tárgyalásról. In: Tárcák, cikkek, táviratok a nyíregyházi tárgyalásról. S.a.r.: Rejtő István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. (Mikszáth összes műve, 66.) 242-243.