Súlyos társadalmi gondot jelent napjainkban, hogy számos magyar a nyugati világban keresi boldogulását és találja meg számításait. Különösen fájó, hogy a kivándorlás nagyrészt a fiatal, jól képzett rétegeket érinti. Mik az előzményei ennek az exodusnak? Hogyan értelmezhető és értékelhető ez a folyamat közép-európai összehasonlításban, és hogyan lehetséges megfékezni a további elvándorlást?
Európa valamennyi társadalmát érinti és egész kontinensek viszonyát határozza meg a migráció kérdése, de ugyanilyen súlyos következményekkel jár a klímaváltozás, és a gazdasági egyenlőtlenségek világméretű rendszere is. Mindezek számtalan elvi és gyakorlati kérdést vetnek fel a jóléti állammal, a fogyasztói társadalommal és a politikai világrenddel kapcsolatban. Milyen szerepet játszhat Közép-Európa és Magyarország az átalakuló világban? Hogyan őrizhetjük meg életmódunkat, hagyományainkat úgy, hogy eközben hűek maradhassunk a szolidaritás és humanitás európai értékeihez is? Milyen környezeti változásokkal kell szembenéznünk, és mit tehetünk a káros hatások megelőzése, kivédése érdekében?
Hankiss Elemér világszínvonalon alkotó és világszerte számon tartott magyar értelmiségi volt, aki sosem fordított hátat Magyarországnak, és mindig őszintén törekedett a társadalmi konszenzus elősegítsére, az új kiegyezés megteremtésére. Az ő alakja előtt tisztelgünk az életútját és hitvallását bemutató riportfilmmel, valamint szakmai és publicisztikai munkáinak – a teljesség igényével készült – jegyzékével.
A közép-európai nemzeteket és államokat nemcsak a történelmi múltjuk köti össze, sok tekintetben a jelenben is egymásra utaltak, és csak a stratégiai célok összehangolásával lehet esélyük arra, hogy a nemzetközi küzdőtéren megállják a helyüket. Napjainkban biztató a Visegrádi Négyek egyre szorosabb együttműködése, ám a kooperáció kiterjesztése és hosszú távú fenntarthatósága, valamint a határon túli magyar közösségek helyzete kapcsán is vannak még kérdések. Vajon ki lehet-e alakítani egy valamennyiünk számára elfogadható, korszerű nemzetfogalmat, amely segítségünkre lehet a további konfliktusok elkerülésében, a konszenzuskeresésben, regionális elgondolások kidolgozásában? Milyen kérdésekben tanulhatunk egymástól, akár egymás hibáiból?
Egy gyanútlan szemlélőnek úgy tűnhet, hogy Magyarországon a civil társadalom, a részvételi demokrácia fejlődése a rendszerváltoztatás idejének biztató kezdetei után megrekedt, illetőleg felemás és egyensúlytalan módon indult fejlődésnek. Az önszerveződő közösségek vagy különböző politikai erők járszalagjára fűződtek, vagy a túlélésükért küzdenek. De vajon helytálló-e ez a kép? Beindulhat-e, beindítható-e a civil társadalom egészségesebb és szélesebb alapokon nyugvó szerveződése? Mik a civil kurázsi, a citoyen értékrend, és a valódi polgári nyilvánosság esélyei?
Az elmúlt szűk három évtized során a magyar kormányzatok rendszeresen kísérleteztek egy-egy társadalmi rendszer többé vagy kevésbé mélyreható átalakításával, új alapokra helyezésével, ám ezek a törekvések rendre megrekedtek. Számos területen így napjainkig korszerűtlenül és akadozóan működő intézmények állnak fenn. Miben érhetőek tetten a működési zavarok? Hogyan tehetnénk hatékonyabbá, korszerűbbé és demokratikusabbá a köz- és felsőoktatás, az egészségügy, a közigazgatás, a szociális ellátás és a többi rendszer működését? Miként állítható helyre az intézményeink iránti, megingott bizalom, és hogyan akadályozható meg – Miszlivetz Ferenc találó kifejezésével – a közrossz terjedése?
A magyar társadalmat a kiegyezés, sőt alighanem a mohácsi csata óta ellentmondásos fejlődés, egymást keresztező politikai, szociális és kulturális hasadások, egymásra rakódó konfliktusok és elégedetlenségek jellemzik. A rovatban közölt írások azt vizsgálják, milyen konkrét lépésekre volna szükség ahhoz, hogy felülemelkedjünk a régi beidegződéseken, a kölcsönös meg nem értéseken, hogyan tudnánk megerősíteni a társadalmat összetartó szálakat, egy egészségesebb és konstruktívabb közösségi életet teremtve.
Közép-Európa legnagyobb baja – írja Hunčík Péter –, hogy itt egy néppel mindig több van, mint amennyi haza létezik, és ebben a tülekedésben minduntalan egymás lábára lépünk. Társadalmaink számtalan sérelmet, történelmi tehertételt cipelnek magukkal, amelyek évtizedek, évszázadok óta nehezítik az előrejutást, lassítják a fejlődést, mérgezik a mindennapi élet légkörét. Az utóbbi évszázad traumáit együtt éltük át, mégsem sorstársként, sok esetben inkább ellenségként tekintünk egymásra. A rovat célja, hogy megvilágítsa a konfliktusok elmélyülésének történeti gyökereit, és bemutassa az együttélésnek, a szolidaritásnak azokat a múltbeli formáit, amelyek napjainkban is továbbgondolhatók lehetnének.
