Közös dolgaink

Az etnikus és vallási rivalizálás, a határkonstrukció elsősorban a helyi és nem helyi román és magyar politikai és tudáselit által formált nyilvános ünnepi rítusok és diskurzusok szintjén érhető tetten. A román és magyar pünkösdi ünnepek nyilvános üzenetei és az ünneplő románok és magyarok egyéni ünneplési gyakorlatai, élményei között ellentmondásokat, nehezen összefésülhető szálakat fedeztem fel, vagyis az ünnepek hivatalos üzenetei, rítusai nem minden esetben érik el a „kívánt hatás”-t.

A transzkulturális baráti együttlétek és beszélgetések során számos alkalommal megkérdőjeleződnek az etnikus és vallási csoportok, identitások közötti határok, elmosódnak a különbségek, és alkalmanként újféle azonosságok is létrejöhetnek. A különbség és a hasonlóság véleményem szerint nem valami adott dolog, hanem folyamatos interakciók hozzák létre hol az egyiket, s hol a másikat.

A közhelyek, a nyelvi panelek majdnem mindig csupán egyetlen nyelvi közösségen belül keltik a bennfentesség, az összetartozás, a hasonlóképpen gondolkodás hatását. Amint kilépnénk a nyelvi közösség kereteiből, a lefordíthatatlanság kérdésével kerülünk szembe.

Ami Kárpátalját illeti, amíg a nyelvhasználat kérdése nem került előtérbe, helyi szinten nem volt igazán lényeges, hogy melyik politikai közösséghez fog tartozni Ukrajna, mert ennél a béke fenntartása mindig is fontosabb volt.

Kelet-Közép-Európa virtuális szellemi tér, amely fogalmilag ritkán kap határozott kontúrokat, szellemileg, a művekben, a kultúrában és a kulturális közösségekben, összeszövődöttségben azonban létező, munkáló tényező, amely hirtelen-váratlan rendkívüli – szellemi, irodalmi – sikerekkel azt a ráismerést érzékelteti, amikor a sajátban megbúvó idegen és az idegenben megbúvó saját tudomásul veszi a maga összetettségét.

A Monarchia irodalmi viszonyait nem összekuszálta, hanem a pluralitás érvei közé emelte egyfelől az identitásváltások sűrűsége, a távolabbi régiókból érkezők nyelv- és tudatváltása, a kétnyelvű szerzők kapcsolódása a bécsi kulturális élethez.

Mivel napjainkban a nemzetekfelettiség eszméje dívik, pszichológiai szempontból a népek identitásválsága figyelhető meg. Ez az identitásválság hosszan tartó feszültséggel és nehezen elviselhető bizonytalansággal jár együtt, amit klinikai szempontból talán „gyökértelenségi szindrómának” nevezhetnénk. A „posztmodernség” szólama ennek a gyökértelenségnek a kompenzálását jelenti, ami a dolgok esetlegességének elfogadása érdekében minden korábbi érték lerombolásában és heves pusztító vágyban nyilvánul meg.

Ma ugyanott tartunk, ahol 25 évvel ezelőtt. Erősen megfogyatkozva, felhígulva, vértelenné válva, önmagában elbizonytalanodva a magyar kisebbségi értelmiségnek jószerével ahhoz sincs már ereje (bátorsága), hogy a rendszerváltás elején megfogalmazott célkitűzések mellett kiálljon. Sőt ebben a strukturálatlan önmeghatározási-önminősítési helyzetben a kisebbségi magyar közösségek rosszabb állapotban vannak, mint negyed évszázaddal ezelőtt.

A nemzetnek, bár tágas modern közösség, megvan ez az óriási előnye a globalizáció tereivel, hálózataival szemben, hogy „természetessé”, vagyis magától adódóvá, közvetlenül felfoghatóvá tudja tenni az együttélést. A 21. század nem a „nemzetek alkonya”. Viszont a nemzeti létmód fennmaradása jelentős változásokon megy majd át, főleg a „közösség elképzelésének” módját, a nemzetiesítés eszközeit tekintve. Olyan átalakulásról van szó, amely lényegében a nemzeti létmód globális civilizációhoz való alkalmazkodását jelenti.

A magyarságot váratlanul és felkészületlenül találta az európai integráció. 1990 után 2004-től, illetve 2007-től – ismét tőlünk függetlenül – kerültünk új történelmi helyzetbe. Nyolc és fél évtized után a magyarság jelentős része került ugyan újra egyazon nagy politikai-gazdasági egység, az Európai Unió keretein belülre, s Magyarország határai nagyrészt virtuálissá váltak, illetve válnak, de szinte állva maradtunk. A kisebbségpolitika belpolitikai játszmák részévé vált.