Szándékos vakság környezeti ügyekben – és ahogyan visszanyerhetjük látásunkat

Bár a rövidlátást kétségtelenül a politikusok fejlesztették tökélyre, a jövő leértékelése az emberi gondolkodásra általánosságban is jellemző. Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, tartja a közmondás. Hogy mi lesz néhány év vagy évtized múlva, azzal hajlamosak vagyunk kevéssé törődni. Környezeti válsággal kapcsolatos tétlenségünknek azonban van még legalább egy oka. Egy olyan ok, amiről nem szeretünk beszélni, amit még önmagunk előtt is letagadunk, ha tehetjük: tetteink következményeinek láthatatlansága.

Ma már szinte unalomig ismételt közhelynek számít, hogy az emberiség túlnyomó többségének életmódja fenntarthatatlan. Az általunk létrehozott nyugati civilizáció, amely ma már a bolygó nagy részét uralja, kizárólag a jövő nemzedékek, a szegény népek, a természet és a nem-emberi élőlények kizsákmányolása révén tud létezni – még ideig-óráig. Hatásunk ma már globális léptékben is olyan nagy, hogy számos kutató (köztük a Nobel-díjas légkörkutató, Paul J. Crutzen) új földtörténeti korról, az antropocénről beszél.¹

De ha mindez napjaink tájékozott polgárai számára közismert, akkor mi akadályozza meg a váltást? Miért rohanunk teljes gőzzel a szakadék felé? És miért nincs komoly foganatja a környezetvédők, természetvédők és állatvédők újra és újra felhangzó, már-már unalomig ismételt figyelmeztetéseinek?

Persze a pozitív folyamatok tagadhatatlanok. Az a tény, hogy sok szó esik a zöld ügyekről, már önmagában is eredménynek tekinthető. A környezetkímélő technológiák szédületes gyorsasággal fejlődnek. Egyre nagyobb az igény az olyan termékekre, amelyek sem egészségünket, sem környezetünket nem károsítják. Néhány szomorú kivételtől eltekintve világszerte jellemző a környezet-, természet- és állatvédelmi jogszabályok szigorodása. Összességében mégis túl lassúnak tűnik a változás, és a helyes irányba tett lépések legfeljebb a szakadék felé való száguldás gyorsulási ütemét fogják vissza némileg.

Politikai síkon a változás hiánya könnyen magyarázható. A politikusok többsége nyilvánvalóan rövid távon gondolkodik, legfeljebb egy-két ciklusra tekint előre. A sikert a közvélemény-kutatási adatokkal és legfőképpen a szavazatok számával mérik, nem pedig a valós eredményekkel. A problémák megoldása ebből a szempontból nem kifizetődő. A választók félretájékoztatása sokkal egyszerűbb és hatékonyabb módja a szavazatszerzésnek, mint bármilyen valós teljesítmény elérése. A helyzetet tovább rontja a politikában szinte általános kontraszelekció, amely miatt a fontos pozíciók többségét képzetlen és érdektelen emberek töltik be. Különösen jellemző ez a környezeti ügyekre, ahol olyanok kerülhetnek döntési helyzetbe, akik a zöld ügyekhez közömbösen, vagy akár kifejezetten ellenségesen viszonyulnak. Ennek hatása érezhető a teljes állami zöld szférában, hiszen a szakemberek közül, aki csak teheti, hanyatt-homlok menekül ebből a közegből.

A politikai dimenziónál talán izgalmasabb téma, hogy a döntéshozói pozícióktól távol, az emberek mindennapi élete során miért nem történik komolyabb változás zöld ügyekben. Miért van az, hogy még a képzett, jól informált polgárok többsége is marginális, sokadrangú kérdésként tekint a környezeti ügyekre?

Az okok sokfélék, ahogyan mi, emberek is sokfélék vagyunk. Vegyünk sorra néhányat a lehetséges magyarázatok közül, aztán időzzünk el az egyik legfontosabbnál!

Bár a rövidlátást kétségtelenül a politikusok fejlesztették tökélyre, a jövő leértékelése az emberi gondolkodásra általánosságban is jellemző. Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, tartja a közmondás. Hogy mi lesz néhány év vagy évtized múlva, azzal hajlamosak vagyunk kevéssé törődni. A többséget hidegen hagyják az olyan kérdések, mint hogy elfogy-e a magyar nép a következő kétszáz év során, vagy mi lesz a Kárpát-medence természeti értékeivel fél évszázad múlva. Az pedig szinte senkit sem érdekel, hogy százezer év múlva kire és milyen veszélyt jelent majd a most eltemetett nukleáris hulladék.

Meghatározó tényező a szegénység is. Aki nem tudja, lesz-e mit ennie holnap, vagy miből fizeti be a számlákat jövő héten, az aligha tud a környezeti válság megoldásának rá eső részével foglalkozni.

A környezet pusztításához nagyban hozzájárul az emberi felsőbbrendűség téveszméje. Kultúránkban nagyon mélyen gyökerezik az a hit, hogy az ember különleges élőlény, értékesebb, mint a többi faj, és az egész természet csupán arra való, hogy minket szolgáljon. E nézet szerint nincsen erkölcsi vonatkozása annak, hogyan használjuk ki a többi (nem-emberi) élőlényt és a természeti forrásokat. Bár Darwin óta pontosan tudjuk, hogy az ember nem áll a természet fölött,² és semmivel sem különlegesebb, mint bármely más élőlény a baktériumoktól a tölgyfán át a bálnákig, a teremtés koronájáról szóló régi elképzelés makacsul tartja magát a közgondolkodásban.

Többen felhívták a figyelmet a megszokás negatív szerepére. Bármilyen pusztító hatású is némely hétköznapi tettünk, nem sokat törődünk a következményekkel, ha ezt tarjuk normálisnak. Nyilvánvalóan úgy véljük, nem lehet komoly gond az olyan gyakorlattal, ami a dolgok megszokott menetéhez tartozik hosszú ideje (évtizedek, vagy akár évszázadok óta). A megszokás ráadásul elveheti a kedvünket életmódunk módosításától. Sőt, az a legegyszerűbb, ha elhitetjük magunkkal, hogy valamely rossz dolog feltétlenül szükséges, azon nem lehet változtatni. Ekkor ugyanis nem kell tennünk semmit. Ha elfogadjuk, hogy energiaszükségletünk nem fedezhető megújuló forrásokból, ha bebeszéljük magunknak, hogy élelmiszereinket csak ipari módon, tömeges állatkínzással és bőséges vegyszerhasználattal lehet előállítani, akkor minden mehet tovább úgy, ahogyan eddig.

A fentiekhez szorosan kapcsolódik a felelősség megoszlása. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a ránk eső erkölcsi felelősség annál csekélyebb, minél többen veszünk részt valamilyen rossz dologban. Ha rosszalkodás közben óvódásként rajta kaptak valamin, mindig jobban éreztük magunkat, ha volt még legalább egyvalaki, aki velünk együtt rosszalkodott. Mintha a tettestárs jelenléte felére csökkentené bűnünk súlyát.

Környezeti válsággal kapcsolatos tétlenségünknek azonban a fentieken kívül van még legalább egy oka. Egy olyan ok, amiről nem szeretünk beszélni, amit még önmagunk előtt is letagadunk, ha tehetjük: tetteink szörnyű következményeinek láthatatlansága. Cikkemben nemcsak azért szeretnék erre koncentrálni, mert méltatlanul kevés figyelmet kap, hanem azért is, mert ennek legyőzése önmagában is sokat javíthatna a helyzeten és jobb hellyé változtathatná bolygónkat.

Gyakran a leghétköznapibb tetteinknek is szörnyű következményei vannak. Amíg azonban ezek láthatatlanok, addig nem érezzük szükségét annak, hogy változtassunk cselekedeteinken. Láthatatlanság alatt nem az ismeretlenséget értem. Éppen ellenkezőleg: a legnagyobb gond azokkal a tetteinkkel van, amelyek következményei viszonylag jól ismertek, csak éppen nem akarunk tudomást venni róluk. Láthatatlanná teszik, és mi is szeretnénk láthatatlannak gondolni őket, mert így sokkal kényelmesebb. Ha becsukjuk a szemünk, elfordítjuk a fejünk, és bezárjuk a szívünk, akkor minden mehet tovább a régiben, és nem kell tetteinken elgondolkodnunk, semmi szükség megváltoztatni őket. A problémákat láthatatlanná tettük, a világban látszólag tehát minden rendben van, így nincs ok az aggodalomra, sem pedig jól bevált szokásaink erkölcsi újragondolására.

Bemegyünk egy üzletbe, leveszünk a polcról egy terméket, hazavisszük, majd a csomagolás (plusz esetleg a termék maradéka) a kukába kerül. A hulladékot elszállítják, a termék pedig legközelebb ismét elérhető lesz a boltban. Látszólag minden rendben van, senkinek sem okoztunk kárt, vásárlásunknak semmilyen erkölcsi következménye nincsen. A következőkben felsorakoztatott és az ezekhez hasonló kínos kérdésekről igyekszünk megfeledkezni.

Hogyan állították elő a terméket? A leghétköznapibb termékek és használati tárgyak előállítása is komoly károkat és mérhetetlen szenvedést okozhat. Számos élelmiszer tartalmaz pálmaolajat, ami nagyrészt Délkelet-Ázsia esőerdeinek helyén létrehozott ültetvényekről származik. Az erdőirtás közvetlenül hozzájárul az éghajlatváltozáshoz, erdei élőlények tömegének tünteti el az élőhelyét, közben pedig néhány milliárdos üzletember és korrupt politikus bankszámlájának gyarapodásához vezet. Az erdőben élő népcsoportok egykor gazdag kultúrája örökre elvész, az őslakosok hajléktalanná válnak, ahogyan a hozzájuk hasonlóan kihalással fenyegetett orángutánok is. A pálmaolaj hevítése során ráadásul rákkeltő anyagok jöhetnek létre. De amikor levesszük a polcról a pálmaolajat tartalmazó terméket, nem szeretünk erre gondolni.

Pálmaolaj termelése érdekében kiirtott őserdő Jáván (Hugo Matilla felvétele. Forrás: unsplash.com)

A kozmetikai cikkek jelentős részét még ma is állatokon tesztelik. Nyulak, kutyák, macskák ezreinek kínszenvedése és halála révén készül el a legújabb sampon, a már meglévő bőséges választék mellé. Nincs olyan horrorfilm, ami érzékeltetni tudná a borzalmakat, amiket a kísérleti állatoknak ki kell állniuk rövidke életük során. De miközben kiválasztjuk a legújabb kozmetikai cikket, szeretjük elhessegetni a gondolatot, hogy vásárlásunkkal olyan cégeket támogatunk, amelyek állatok brutális kínzásából szerzik profitjukat. Túl sok időbe telne megkeresni az alternatívákat, azokat a termékeket, amelyekhez nem tapad vér.

Mennyi és milyen csomagolása van a választott árucikknek? Ma már teljesen általános, hogy néhány terméknek a csomagolása több erőforrást pazarol, mint maga a termék. A két darab almához hungarocell tálca és celofán fólia is jár. Külön zacskóba kerül a reggeli kifli és a lekváros bukta. Az üdítőt eldobható pohárból isszuk, aminek teteje is van, de esetleg szívószálat is kaphatunk mellé. Az ajándékokat is illik becsomagolni, bár semmi értelme sincs. A csomagolóanyagok jelentős részét csak néhány percig, sokszor csak néhány másodpercig használjuk – de évszázadokig is eltart, amíg lebomlanak.

Hogyan és honnan került a boltba az áru? A szőlő Olaszországból, az alma Spanyolországból, a barack Görögországból érkezett, de ha szerencsénk van, talán valami magyar gyümölcsöt is találhatunk. Minél messzebb szállítják a gyümölcsöt, annál több szén-dioxid jut a levegőbe, és annál fontosabb a romlást megelőző vegyszerek használata – amit aztán a gyümölccsel együtt megeszünk.

Hogyan kerültem én a boltba? Autóba ülni sokak szerint elegánsabb, mint tömegközlekedéssel, gyalog vagy biciklivel közlekedni. Ez utóbbiak már-már póriasnak számítanak. Inkább a városi terepjáróval pöfögünk a csúcsforgalomban, de azzal ugrunk el boltba a szomszéd utcába is. Az üvegházhatású gázok kibocsátására, a globális klímaváltozásra, a tenger által elöntött szigetekre és a vízbe fulladó jegesmedvékre nem szívesen gondolunk. Vagy ha mégis, akkor megnyugtatjuk magunkat: mi ez a kis szennyezés a világ összes autójához képest? Pedig még a csekély szennyezés hatása is nagy lehet, ha sokáig marad a környezetben. John Nolt mutatott rá arra, hogy a kis szennyezés is nagy bajt okoz.³ Bármely légszennyezés hatása felfogható néhány tényező szorzataként. Egy rövidke autóút szén-dioxid kibocsátása elenyésző, viszont a szén-dioxid molekulák attól fogva, hogy kijöttek a kipufogón, még évezredekig fogják a légkört melegíteni. A végeredmény, vagyis az összhatás borzasztó nagy, és akár emberéletekben is mérhető.

Nagyvárosi csúcsforgalom (Forrás: shutterstock.com)

A fentiekhez hasonló kínos kérdéseket még felvetni sem szeretjük, nemhogy megválaszolni. Vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy nem akarjuk meglátni tetteink következményeit? Mickey Gjerris dán filozófus a fent ismertetett jelenséget szándékos vakságnak (willed blindness) nevezi,⁴ és a húsfogyasztás példáján keresztül mutatja be. Gjerris érvelése szerint szeretjük magunkat – hibáink ellenére – alapvetően jó embernek látni. Úgy véljük, ha nem is mindig sikerül, de az esetek többségében igyekszünk helyesen cselekedni. Ez az önkép azonban hibás, másként hogyan fordulhatna elő, hogy húst eszünk, ami rengeteg negatív következménnyel jár. Nyilvánvalóan nem mentegetőzhetünk az információ hiányával. Az ipari állattartás borzalmaira sokan felhívták a figyelmet, a klasszikusok közül többek közt Ruth Harrison, Peter Singer és John Lawrence Hill.⁵ A művelt és tájékozott emberek – bár a részletekkel nem feltétlenül vannak tisztában – bizonyára tudnak az ipari állattartásnak az állatokra, a környezetre és egészségünkre gyakorolt káros hatásairól. Közismert, hogy az állatok rendkívül szűk és sivár helyen, rettentő túlzsúfoltságban vagy örök magányra kárhoztatva élik egyhangú és rövidke életüket. Természetes viselkedésük eltorzul, gyakran többféle betegségtől is szenvednek, az újszülötteket rendszerint rövid időn belül elkülönítik anyjuktól, a „fölöslegesnek” ítélteket pedig születésük után azonnal „megsemmisítik”. Az ipari állattartás emellett jelentős környezetterheléssel is jár, többek között üvegházhatású gázok kibocsátásával, a vízkészletek pazarlásával és a talaj szennyezésével. A hústermékek előállításával járó szennyezés sokszorosan felülmúlja a növénytermesztéssel járó károkat, aminek hátterében ökológiai törvényszerűségek állnak. Minél magasabban helyezkedik el egy élőlény a táplálékpiramisban, annál nagyobb terület és annál több erőforrás szükséges számára. Ez az oka annak, hogy egy adott területen rengeteg növény él, a növényevők száma is viszonylag nagy, ragadozókból ugyanakkor sokkal kevesebb van, a csúcsragadozók száma pedig egészen elenyésző. Némileg leegyszerűsítve tehát bármely állat számára két lehetőség adott: vagy növényeket eszik, és viszonylag nagy létszámot érhet el, vagy húsevő lesz, de akkor az egyedszámának alacsonynak kell maradnia. A húsevés és a nagy létszám együttesen általában nem lehetséges, globális léptékben pedig egészen biztosan nem működik. Márpedig az emberiség éppen ezzel próbálkozik. Végül, de nem utolsó sorban ma már azt is tudjuk, hogy a nyugati világban jellemző egy főre eső húsfogyasztás egészségtelen, különösen az ipari állattartásból származó termékeké. Ezek számos betegség, köztük a daganatos betegségek kockázatát jelentősen megnövelik, amint azt tanulmányok százai igazolták.

Az ipari állattartás egész termelési folyamata technológiai jellegű, mezőgazdaságról itt már nem beszélhetünk. Sem az állatokra, sem a termékeket fogyasztó emberekre nem biológiai lényként tekintenek. Az egyik csupán nyersanyag, a másik pedig vásárló, és mindkettő csak a profitot szolgálja. A tenyésztett állatok és az átvert emberek a futószalag két végén foglalnak helyet, de közös bennük, hogy életük, egészségük, jóllétük nem szerepel a modern agrobiznisz egyenletében.

Az ipari állattartáson keresztül bemutatott szándékos vakság a környezeti ügyek terén általánosan elterjedt. A szándékos vakság révén olyan dolgok részesévé válunk, amelyeket amúgy nem tartanánk elfogadhatónak. Legtöbbünk soha semmilyen körülmények között nem volna hajlandó önszántából állatot kínozni, embereket megmérgezni, vagy hátrányos helyzetűeket meglopni. Mégis részt veszünk benne, és pénzünkkel támogatjuk. Minden nap, a legegyszerűbb tetteinkkel is.

Itt fontos megjegyezni, hogy a szándékos vakság csak az olyan tettekre vonatkozik, amelyeken viszonylag könnyen változtathatnánk. Ha egy szerettünket sürgősen orvoshoz kell vinnünk, aligha követünk el hibát, ha nem várjuk meg a legközelebbi buszt, hanem autóba ülünk. Az ilyen és ehhez hasonló esetekben a szándékos vakság esete szóba sem kerül. Nyilvánvaló azonban, hogy sokszor könnyedén változtathatnánk életmódunkon, mégsem tesszük. Gjerris szerint ennek egyik legfőbb oka, hogy félreértelmezzük a jólét fogalmát. A húsfogyasztást például a jólét egyik megnyilvánulásának tartjuk. A középosztályhoz tartozóktól szinte elvárt, hogy minden nap egyenek húst, a vasárnapi ebéd pedig teljesen elképzelhetetlen hús nélkül. A húsmentes ételeket szegényesnek, egyhangúnak és íztelennek gondoljuk. Következésképpen a húsról való lemondás sokak számára vállalhatatlannak tűnik. Akkor már inkább szenvedjenek az állatok, legfeljebb majd nem gondolunk rájuk. A jólét jele az autó is. Családonként kettő, de akár három autó fenntartása is egyre általánosabb. A gyaloglást és a kerékpározás sokan túl fárasztónak, no meg lassúnak, a tömegközlekedést kényelmetlennek, vagy kifejezetten „cikinek”, már-már alantasnak gondolják. Ebből a nézőpontból szemlélve az autózás csökkentése kellemetlen áldozatnak tűnik. Inkább melegedjen tovább a bolygó, majd megoldják valahogy az utódaink.

Pedig a jólét összeegyeztethető a húsfogyasztás csökkentésével és az autóval megtett kilométerek számának visszaszorításával. A húsmentes ételek kétségtelenül eltérnek a húst tartalmazóktól, ám semmivel sem rosszabbak azoknál. Aki nem eszik húst, az előtt a növényi élelmiszerek és az addig ismeretlen fűszerek gazdag tárháza nyílik meg. Az autózás helyetti séta friss levegőt, némi testmozgást, örömteli nézelődést, ismerősökkel való találkozást is jelenthet. Az is egyértelmű, hogy a valódi boldogság nem szenved csorbát, ha nem veszünk negyedévente új okostelefont. A hulladék szelektálásával vagy a környezetkímélő termékek kiválasztásával eltöltött időt bőségesen ellensúlyozza a helyes cselekedetből fakadó öröm.

Ideje tehát belátnunk, hogy a környezet-, természet- és állatvédelem mindennapi megvalósítása nem áldozatot, lemondást vagy aszkézist jelent. Aki jó irányba változtat életén, az nem boldogtalanabb lesz, hanem boldogabb. Élete nemcsak igazabbá, de teljesebbé is válik.

Mindez összhangban van Arne Naess nézeteivel. Naess mélyökológiai nézőpontjának kontextusában önmagunk kiteljesítése csak úgy képzelhető el, hogy közben mások (gazdagok és szegények, idősek és fiatalok, emberek és állatok) kiteljesedését is segítjük.⁶ Mindez pedig nem jár önmagunk korlátozásával, hanem éppen ellenkezőleg: így lehetünk igazán boldogok.

Itt már csak egyetlen gondolat akadályozhatja meg életmódunk megváltoztatását. A világ mai helyzetét szemlélve előfordulhat, hogy tehetetlennek érezzük magunkat. Úgy tűnhet, minden rosszul működik, és ebből a rendszerből nem tudunk kiszállni. De még ha ki is szállnánk, a nagy egészen egymagunk úgysem tudunk változtatni. Akkor talán nem is érdemes jobbá válni? A kérdésre Mahatma Gandhi szavaival felelhetünk: „Te magad légy a változás, amit a világban látni szeretnél!”