Személy vagy nyersanyag?

A nagyüzemi állattartás nem „csak” az állatok miatt problémás. A környezetre gyakorolt hatása is jelentős, hiszen komoly mértékben felelős a globális klímaváltozásért, valamint számottevő mértékben pazarolja és szennyezi az egyre értékesebbé váló vízkészletünket. Erkölcsi értelemben mégis talán az állatvédelmi vonatkozás a legkiemelkedőbb, és ez állítja elénk a leginkább sürgető feladatot.

Sokáig úgy tűnhetett, hogy Hermien csak egy a sok hollandiai tehén közül, akiket levágásra szántak. De bátorsága, no meg persze némi szerencse révén ő megmenekült a mészárlástól. Amikor ugyanis társaival együtt 2017 decemberének egyik napján föl akarták terelni arra a teherautóra, amely a vágóhídra szállította volna, Hermien megszökött és bevette magát egy erdőbe. Miközben az elfogására indított akciók sorra kudarcot vallottak, egyre több ember érezte úgy, hogy ezt a rendkívüli tehenet nem szabadna megölni. Két hónap után végül sikerült elfogni Hermient, aki a megmentéséért indított kampánynak köszönhetően nem a vágóhídra, hanem egy állatmenhelyre került. Hermien így egyike lett azon kevés tehénnek, akiknek megadatik a hosszú élet, a békés nyugdíjas évek, és a természetes halál.

Hasonló eset főszereplője volt Emily, akit 1995 novemberében szállítottak vágóhídra a Massachusetts-i Hopkinton városában. Megrettenve a vér szagától és társainak eltűnésétől, Emily kitört a sorból, átugrott a karámon és bemenekült a közeli erdőbe, ahol üldözői nyomát vesztették. Emily negyven napot töltött szabadon. A hideg idő ellenére sikerült túlélnie, miközben a helyiek igyekeztek segíteni neki: egyesek szénabálákat hagytak kint, amiből ehetett, mások szándékosan félrevezették a tehenet lelőni akaró rendőröket. Egy közeli család tagjai, akik egy jótékonysági és emberi jogi szervezetet működtettek, úgy döntöttek, menedéket adnak a bátor jószágnak. A vágóhíd tulajdonosa hajlandó volt jelképes egy dolláros összegért eladni Emilyt, akit csodálatos módon éppen december 24-én sikerült elfogni és új otthonába, egy tágas farmra szállítani. Emily itt élte le hátralevő életét.

De mi a helyzet a kevésbé szerencsés többséggel? Mi történik a többi tehénnel? Sajnos az ő sorsuk olyan rossz, hogy a legtöbben még tudni sem akarnak róla. A tejelő teheneket fiatal koruktól kezdve mesterséges úton szinte folytonosan vemhesen tartják, hogy a lehető legnagyobb mennyiségű tejet termeljék. A világra jövő borjakat gyakran a születés után azonnal vagy legfeljebb néhány nappal később elválasztják anyjuktól, ami a teheneknek és a borjaknak is hatalmas megrázkódtatást jelent. Bár a tehenek normál körülmények között akár 25 évig is élhetnének, tejtermelésük négy-öt éves korukban lecsökken, így tartásuk már nem gazdaságos. Ekkor levágják őket, amit a szaknyelvben selejtezésnek neveznek. Az ínyencségnek számító borjúhúsról érdemes tudni, hogy az állatokat ehhez alig néhány hónapos korukban kell levágni, hogy kielégítsék a fogyasztók különleges igényeit, akik rendkívül kényesek a hús színére, állagára, ízére, és egyáltalán nem finnyásak, ha mindezért kisbocikat kell lemészárolni.

Nincsenek jobb helyzetben a disznók sem. A kismalacokat korán elválasztják anyjuktól. A sertések rendkívül szűk helyen, sivár környezetben tengetik életüket, ahol a disznókra jellemző normális viselkedésre nincs lehetőség.

Talán még ennél is elkeserítőbb az, ami a baromfikkal történik. A tojástermelésben például csak a női ivarú egyedekre van szükség, hiszen a kakasok nem tudnak tojást tojni. A húsuk miatt sem éri meg felnevelni őket, mivel a tojástermelésre kitenyésztett változat ehhez túl gyönge minőségű. Ezért aztán a tojásból kikelő kiskakasokat elgázosítják. Ez csak hazánkat tekintve is több millió fiatal állat megsemmisítését jelenti minden évben. Hogy a tojótyúkok jobban járnak-e, az egyáltalán nem biztos. A legelterjedtebb ketreces tartásban az egy tyúkra jutó férőhely 750 cm², ami alig valamivel több, mint egy A4-es papírlap mérete. Egész életükben egyetlen egyszer sem tudják kényelmesen kinyújtóztatni a szárnyaikat. A sokkal humánusabb bio- és szabadtartás sajnos egyelőre kevéssé elterjedt Magyarországon. Amikor a tojótyúkok tojástermelő képessége nagyjából másfél éves korukban lecsökken, tartásuk gazdaságtalanná válik, ezért levágják őket. Természetes élettartamukat ekkor még meg sem közelítették. Persze még így is jóval tovább éltek, mint húsukért tenyészetett társaik, akiket alig néhány hetes korukban, még gyerekként vágnak le.

A nagyüzemi állattartás többnyire rendkívül kegyetlen. Nem azért, mert kegyetlen akar lenni, hanem azért, mert a lehető legnagyobb profitra törekszik. Márpedig a legnagyobb profitot akkor lehet elérni, ha figyelmen kívül hagyják az állatok jóllétét, boldogságát, mentális és érzelmi igényeit. Nem azért szakítják el a borjat születése után azonnal az anyaállattól, mert kegyetlenek akarnak lenni, hanem azért, hogy a tehén tejét ne a borjú fogyassza el, hanem emberi fogyasztásra eladható legyen. A maximális profit minimális állatjóllétet jelent.

A nagyüzemi állattartás az emberi civilizáció egyik legnagyobb szégyene: messze több állatnak okoz borzalmas szenvedést és gyakran fájdalmas halált, mint bármilyen más emberi tevékenység, ideértve a vadászatot és az állatkísérleteket is.¹ Az ipari állattartás áldozatainak számát nehéz megbecsülni, de az biztos, hogy évente százmilliárdos nagyságrendről van szó. Ennyi állaton kegyetlenkedünk minden egyes évben, és ennyi állatot tekintünk puszta nyersanyagnak, hús- és zsírtömegnek.

Mit mutat az emberek széles tömegeinek Hermien és Emily iránt érzett szimpátiája? Miért érzik úgy sokan, hogy ezek az állatok megérdemlik, hogy békében éljenek? Véleményem szerint az állatok iránt érzett empátia természetes. Ekkor viszont az a kérdés merül föl, hogy azok az emberek, akik meg akarják menteni Hermient és Emilyt, többségükben miért közönyösek a milliárdnyi, Hermienhez és Emilyhez hasonló állat iránt, akiket borzalmas körülmények között tartanak és mészárolnak le? Hogyan tudjuk elnyomni természetes empátiánkat? Hogyan vagyunk képesek elhallgattatni lelkiismeretünket?

A szociálpszichológus Melanie Joy szerint az ellentmondás egyik magyarázata, hogy az állatok kínzása és leölése a többség számára láthatatlanul történik.² A fogyasztók sosem járnak a nagyipari állattartás borzalmainak helyszínén. Így aztán megtehetjük, hogy a húsfogyasztással járó kellemetlen gondolatokat elhessegetjük magunktól. Bár tudjuk, vagy legalábbis sejtjük, hogy az állatok tartása kegyetlen, mégsem veszünk tudomást róla. „Ha a vágóhidak falai üvegből lennének, mindannyian vegetáriánusok lennénk!” – vallja Sir Paul McCartney.³

Melanie Joy úgy véli, további magyarázatként szolgálhat az általa kognitív triónak nevezett hármas: a tárgyiasítás, a személytelenítés és a szétválasztás.⁴ Ezek a pszichológiai folyamatok teszik lehetővé, hogy olyan emberek, akik elítélik az állatkínzást, mégis hozzájáruljanak a fent körvonalazott kegyetlenkedésekhez a hús, a tejtermékek és a tojás fogyasztása révén.

A tárgyiasítás során az elfogyasztott vagy elfogyasztandó állatra nem élőlényként, hanem dologként gondolunk. A disznó így nem lesz több, mint szalonna, a szarvasmarha pedig csupán marhahús, valaki helyett mindössze valami. A tárgyiasítást segíti elő a jogrendszerünk is, ami az állatokat tulajdonnak tekinti, nem pedig személyeknek.

A személytelenítés révén az állatokat csak sok egyforma egyed összességének tartjuk, nem pedig egyedi, önálló személyiséggel bíró lényeknek. Ahogyan arra Jane Goodall is felhívta a figyelmet, amint egy állatot elnevezünk, személyként kezdünk rá tekinteni, és ettől kezdve az adott állat megkínzása, megölése és elfogyasztása a legtöbb ember számára elfogadhatatlan lesz.⁵ Szökésük után Hermienre és Emilyre mindenki egyénekként tekintett, ezért vált fontossá életük és boldogságuk széles tömegek számára – még azok számára is, akik fogyasztanak húst.

A szétválasztás során az állatokat két csoportba soroljuk: ehetők és nem ehetők. Ráadásul az ehető kategóriába sorolt állatokhoz gyakran negatív tulajdonságokat kapcsolunk, például butának vagy kellemetlen külsejűnek tartjuk őket. A szétválasztás elhiteti velünk, hogy bizonyos állatokat rosszul tartani, majd megölni és megenni elfogadható dolog. Ezért van az, hogy sokan nem veszik észre az ellentmondást abban, hogy egyes állatokat szinte családtagnak tekintenek (nem ehető kategória), míg más állatokat elfogyasztanak.

A tárgyiasítás, a személytelenítés és a szétválasztás a nagyipari állattenyésztés számára hasznos, mert elhallgattatja a fogyasztók lelkiismeretét. De ha ismerjük ezeket a folyamatokat, akkor föl is tudjuk venni velük a küzdelmet. Ha elfogadjuk azt, hogy az állatok nem dolgok, és nem feldolgozásra váró nyersanyagok, hanem önálló személyiséggel rendelkező, érző és boldogságra törekvő lények, akkor talán lesz erőnk szembenézni tévedéseinkkel. Ha így lesz, egyszer talán majd az ipari állattartás borzalmai is csak a múlt szégyenfoltjai lesznek, mint a rabszolgatartás és a holokauszt.

Persze a nagyüzemi állattartás nem „csak” az állatok miatt problémás. A környezetre gyakorolt hatása is jelentős, hiszen komoly mértékben felelős a globális klímaváltozásért, valamint számottevő mértékben pazarolja és szennyezi az egyre értékesebbé váló vízkészletünket. Erkölcsi értelemben mégis talán az állatvédelmi vonatkozás a legkiemelkedőbb, és ez állítja elénk a leginkább sürgető feladatot.

Ne zárjuk be a szívünk, és ne fordítsuk el a fejünk, mert attól a probléma nem fog megoldódni. Vegyük fel a harcot a tárgyiasítással, a személytelenítéssel, és a szétválasztással! Sose felejtsük el, hogy a nagyüzemi állatgyárakban sínylődő, vegetáló állatok mindegyike valaki (nem pedig valami). Tartsuk észben, hogy az összes állat saját személyiséggel rendelkező személy még akkor is, ha esetleg nincs neve.

Aki magát csak egy kicsit is állatbarátnak vallja, az nem támogathatja az ipari állattartást. A legkevesebb, amit meg kell tennünk, hogy vásárlásunkkal, pénzünkkel soha nem járulunk hozzá ahhoz, hogy érző lények tömegeit tartsák állati koncentrációs táborokban, megfosztva őket mindentől, ami az életet értelmessé vagy széppé teheti.⁶