A szétszakított nemzet

Munkám legfőbb célja a magyarországi nemzetpolitikák átfogó értelmezése és elemzése néhány határon túli magyar közösség vizsgálata alapján. Ehhez egy olyan interdiszciplináris antropológiai módszer alkalmazására van szükség, amely kiterjed a kutatás tárgyának történetiségére éppúgy, mint a benne rejlő globális és lokális összefüggésekre.

Bevezetés

A magyarországi nemzetpolitikák, melyek a magyarságot mint nemzeti közösséget célozzák, az 1989-es rendszerváltást követően kettős érvrendszer szerint alakultak. Egyrészt a politikai elitek a gazdasági és társadalmi fejlődés érdekében szükségesnek vélték az ország mihamarabbi csatlakozását és felzárkóztatását a nemzetközi szervezetekhez – elsősorban a NATO-hoz és az EU-hoz –, valamint azok normáihoz. Másrészt az europanizáció eszméje mellett igyekeztek megoldást találni az abból fakadó problémákra, hogy az állam és a nemzet határai nem esnek egybe.²

Az államhatárokkal szétszakított, mégis egységes magyar nemzet elképzelése az első világháború és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után alakult ki.³ A „Nagy Magyarország” helyreállításának illúziója, illetve a területi revízióra való törekvés jelentősen befolyásolta az ország politikai fejlődését, nemzetközi kapcsolatainak alakulását. A magyar vezetők részben azért sürgették a német szövetségi rendszerhez való csatlakozást, mert így látták esélyesnek az elcsatolt területek visszaszerzését. A több mint negyven évig tartó egypártrendszerű kormányzáson alapuló államszocializmus véget vetett ugyan a revizionista törekvéseknek, de a magyar nemzeti kérdést nem oldotta meg.

A határon túli magyar kisebbségek kérdése a rendszerváltás folyamataiban jutott ismét központi szerephez a politikai életben. A Magyar Köztársaság e közösségek sorsa iránt érzett felelősségét az 1989-es Alkotmány is kodifikálta.⁴ Az anyaországi felelősségvállalás gyakorlatba ültetéséről, tehát a határon túli magyar kisebbségekre vonatkozó nemzetpolitikák pontos céljairól és eszköztáráról azonban nem alakult ki konszenzus. Az erre vonatkozó különféle megoldások (mint a jószomszédság-politika, illetve a külhoni magyarok státusának és könnyített honosításának intézményesítése) heves vitákat és indulatokat váltott ki belföldön és külföldön egyaránt.⁵ Fontos kihangsúlyozni, hogy az új nemzetpolitikai célok és az euroatlanti integráció együttes megjelenése nem egyedülálló jelenség: a kétpólusú világrendszer megszűnését követően a legtöbb kelet-közép-európai, volt szocialista államra jellemző. Az ezt követően kialakult nemzetpolitikai gyakorlatok újdonságnak számítottak a nemzetközi jogban. A külhoni nemzeti közösségek anyaországi támogatáspolitikájának nemzetközi szabályozása még mindig várat magára. Mindemellett a kelet-közép-európai kormányok nemzetpolitikai intézkedései egyre nagyobb aggodalmat váltottak ki Nyugat-Európában, amint azt a következő cikkrészletek illusztrálják.

„Magyarország, Románia és Bulgária megnyitja Európa kapuit, fittyet hányva az EU keleti határainak védelmére, amivel Brüsszel megbízta őket. Mintegy ötmillió moldovainak, macedónnak, szerbnek, ukránnak és töröknek van, vagy lesz lehetősége arra, hogy európai útlevelet szerezzen annak rendje és módja szerint. A gyorsított eljárást a történelem és annak igazságtalanságai teszik lehetővé számukra. Egy olyan nem várt ajándékról van szó, amitől a magyar, román és bolgár vezetők titokban politikai hatalmuk megszilárdítását várják. Ezen intézkedéseknek súlyos következményei lehetnek az Öreg Európa fővárosaiban.” – Franciaország; Le Figaro, 2010. augusztus 11.⁶

„Két, jellegét tekintve nacionalista törvény elfogadása a [magyar] parlamentben veszélyt jelent az ország szomszédos kapcsolataira. Az egyik lehetőséget ad az állampolgárság felvételére azoknak a magyar etnikumú személyeknek, akik külföldön élnek, még akkor is, ha huzamosabb ideig sosem tartózkodtak Magyarországon. […] A másik vitatott törvény […] nemzeti ünnepnek, a Nemzeti Összetartozás Napjának nyilvánítja június 4-ét, ezzel emlékezve az 1920-ban aláírt Trianoni Szerződésre, ami az első világháborút követően újrarajzolta a magyar határokat.” – Spanyolország, El País, 2010. június 13.⁷

„Magyarország azon lépése, hogy útlevelet ajánl a vele szomszédos országokban élő, majd’ hárommillió magyar etnikumú személy számára, felébresztette Közép-Európában a nacionalizmus okozta feszültségeket, felidézve ezzel az első világháború után bekövetkezett Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásának körülményeit” – Egyesült Királyság; The Times, 2010. május 29.⁸

Munkám legfőbb célja a magyarországi nemzetpolitikák átfogó értelmezése és elemzése néhány határon túli magyar közösség vizsgálata alapján. Ehhez egy olyan interdiszciplináris antropológiai módszer alkalmazására van szükség, amely kiterjed a kutatás tárgyának történetiségére éppúgy, mint a benne rejlő globális és lokális összefüggésekre. Mindezt figyelembe véve, kutatásom három fő témára terjed ki: 1. a magyarországi nacionalizmusok és a magyar nemzeti tudat kialakulásának története; 2. az 1989-es rendszerváltás utáni Magyarország nemzetpolitikai gyakorlatainak alakulása; 3. a magyarországi nemzetpolitikák határon túli magyar kisebbségi közösségekre gyakorolt hatásai.

Elméleti alapfeltevések

A globalizáció folyamatai átlépik a nemzetek és az államok határait. Az egyre kiterjedtebb nemzetközi szervezetek, az államok közötti gazdasági kapcsolatok, a tőkeáramlás, az informatika és a tömegkommunikáció felgyorsult technológiai fejlődése, a migrációs folyamatok olyan gazdasági, politikai és társadalmi változásokat idéztek elő, melyek hatással vannak az egész emberiségre.⁹ Kérdéses azonban, hogy e folyamatok összessége egy homogén, transznacionális világot hoz-e majd létre, melyben az államhatalom és a kormányok nemzeti törekvései jelentéktelenné válnak. A nemzeti identitás mind a mai napig az önmeghatározás és a világrend konstrukciójának alapját képezi, és a jóslat, miszerint a nacionalizmus korának vége lenne, korántsem tűnik közelinek.¹⁰ Ez persze nem azt jelenti, hogy a nemzeti törekvések ugyanolyan formában vannak jelen, mint a modern nemzetállamok kialakulásának kezdeti időszakában. A nacionalizmus is – mint ideológia, mint populáris kultúra és mint politikai hitvallás – átalakult az új gazdasági és társadalompolitikai feltételekhez igazodva, de alapjait a már több évszázados tervszerű nemzetépítés stratégiái képezik.¹¹

A nemzet és a nacionalizmus fogalmai

A nacionalizmus a nemzeti egység, a nemzeti önrendelkezés és a nemzeti identitás politikai szférában való megjelenése, illetve az ezeket a nemzeteszméket igazoló, legitimáló ideológia.¹² A nacionalizmus nem általánosítható, történetileg változó formákban alakult és eltérő érzelmekkel telítődött. A nemzet fogalmának – ami ennek a sokrétű és változó politikai eszmerendszernek a központi fogalma – pontos meghatározását több paradoxon is megnehezíti.¹³ Egyrészt a nemzetek objektív modernsége (a történészek szemszögéből) szemben a szubjektív régiségükkel (ahogyan azt a nacionalisták látják). Másrészt a nemzetiség formális egyetemes jellege (mindenki rendelkezik nemzetiséggel) szemben megjelenésének partikularitásával (azt mindenki másképp éli meg). Harmadrészt a nacionalizmus politikai hatalma szemben filozófiai–elméleti szegénységével. Más izmusokkal – mint a liberalizmus, konzervativizmus vagy a szocializmus – ellentétben a nacionalizmus kialakulása nem köthető olyan nagy gondolkodókhoz, mint John Stuart Mill, Edmund Burke vagy Karl Marx. Tudományos meghatározásával jóval kialakulása után, csak a 20. században kezdtek el foglalkozni. Részben ezekből a paradoxonokból fakad, hogy a nemzet definíciójához szükséges kritériumok az egyes szerzők szerint igen eltérőek: vannak, akik jelentését objektív csoportképző ismérvek alapján próbálják meghatározni (közös nyelv, történelmi múlt stb.), míg mások a szubjektivitásra helyezik a hangsúlyt. Ez utóbbi egyik legelismertebb példája Benedict Anderson meghatározása, miszerint a nemzet egy „elképzelt politikai közösség, melynek határait és szuverenitását egyaránt veleszületettnek képzelik el”.¹⁴ Mindezt összevetve, a nemzet (mint társadalmi nagycsoport) és a nacionalizmus (mint nemzetelvű ideológia) olyan sokdimenziós fogalmak, melyeket nem lehet egyetlen általános kritérium alapján definiálni.

A fogalmi meghatározás mellett szintén sok vita tárgyát képezte a nemzetek és a nacionalizmus kialakulásának folyamata. A ma leginkább elfogadott konstruktivista elmélet szerint a nemzetek a modern kor szüleményei. Ennek az elméletnek a képviselői a modern nemzetépítés előzményeként a 18–19. században tapasztalt társadalmi, politikai és technikai változásokat szokták kiemelni, különös tekintettel a közoktatás intézményesülésére és a nyomtatott sajtó megjelenésére.¹⁵ Ez az elmélet ugyan magyarázattal szolgál a nemzetek modern alkotóelemeiről, azok premodern gyökereit azonban hajlamos figyelmen kívül hagyni. A konstruktivista elmélet kiegészítéseként Anthony D. Smith – a nacionalizmusok fejlődését etnoszimbolista perspektívából megközelítve – rámutatott olyan, korábban is létező kötelékekre (közös történeti emlékek, kultúra, viselkedésminták, szimbólumok, mítoszok stb.), melyek a modern nemzetépítés alapját képezik.¹⁶

A magyar nacionalizmus kialakulása

Szűcs Jenő modellje szerint a magyar nacionalizmus kialakulásában nagy szerepet játszott a középkori állam és az annak hagyományait őrző rendiség. Ez a rendiség átmeneti győzelmekkel és átmeneti vereségekkel átvészelte a 16–18. századot, majd a 18. század végétől a magyar nacionalizmus kettős ága bontakozott ki belőle: egy államnemzeti és egy kultúrnemzeti jellegű nemzeti tudat. Ez a kettősség a magyar nemesség kettős arculatát és az ország sajátos geopolitikai helyzetét tükrözte. A nemesség egyszerre volt a rendi szellem örököse és a nyugat-európai kultúra hazai tolmácsa. Ugyanakkor a nemzet kereteinek meghatározásához a Habsburgokkal szemben a magyar nyelv és kultúra, a nemzetiségekkel szemben pedig a történeti magyar államkeret látszott perdöntő argumentumnak. A modern nemzetépítés folyamataiban Magyarországon a 19. században a polgárság nem alakított ki önálló szólamot.¹⁷ Az államnemzet fikciója és a nemzetek fölötti tudat centripetális ereje vezetett az 1848-as forradalmon keresztül az 1867-es osztrák–magyar kiegyezésig. Az így létrejött duális államformában a Magyar Királyság egysége és függetlensége csak látszólagos volt. Egyrészt azért, mert az így kialakult magyar államkeretet a nem magyar nemzetiségű csoportok (akik az összlakosság majdnem felét alkották) nem fogadták el. Másrészt pedig azért, mert Magyarország nem rendelkezett a külügy és a hadügy önálló irányításával, így az országot érintő sorsdöntő kérdésekről továbbra is Bécsben döntöttek. Ahogyan arra Bibó István rámutatott: a kiegyezés után létrejött új helyzet politikai és közjogi zsákutcába terelte az országot és a társadalmi fejlődés megrekedését okozta.¹⁸

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követően a magyar nacionalizmus vákuumba került. Eredeti formájában nem volt tartható sem az államnemzet, sem pedig a kultúrnemzet koncepciója. Ez ahhoz vezetett, hogy a magyar történeti nacionalizmus mindkét formája még az előzőkhöz képest is illuzionisztikusabb formákat öltött. Az államnemzeti nacionalizmus a „Szent-István-i nemzeteszmében”, a „Nagy Magyarország” illúziójában fogalmazódott újra, míg a kultúrnemzeti nacionalizmus a „mélymagyarság” teóriájában torzult el, mely alig elválasztható a faji felsőbbrendűség gondolatától.¹⁹

A nemzeti kisebbségek és a nacionalizmus

A II. világháború után létrejött nemzetközi megállapodások új keretek közé helyezték az európai nemzetépítő stratégiákat. A történeti nemzetállam ideája (melynek alapja a nemzet és az állam határainak egybeesése) egyre elavultabbá vált, de a nacionalizmus eszméje nem tűnt el, csak átalakult. Mai formái szoros összefüggésben vannak a vallási, etnikai és nemzeti alapon szerveződő kisebbségekkel.²⁰ Thomas Hylland Eriksen meghatározása szerint a kisebbség csak a többség viszonylatában létezik, ami fordítva is igaz, kapcsolatuk pedig az adott társadalom rendszerhatárától függ. Napjainkban ezek a rendszerhatárok egybeesnek az államhatárokkal, következésképpen a határváltoztatással a kisebbség–többség viszonya is átalakul.²¹ Ez az ún. őshonos kisebbségek esetében kiváltképp nagy jelentőséggel bír.

Európában kétféle őshonos nemzeti kisebbséget különböztethetünk meg. Egyrészt vannak azok, melyek kimaradtak a modern államalapítás folyamataiból, így nemzeti kereteiket egy, már létező nemzetállam keretein belül alakították ki (mint a skótok és a walesiek az Egyesült Királyságban, a flamandok Belgiumban, a katalánok és a baszkok Spanyolországban). Másrészt vannak olyanok, amelyek ugyan a történelem során egy adott állam többségi társadalmának részét képezték, a határváltoztatások következtében azonban egy másik állam nemzeti kisebbségévé váltak (mint azok a magyar, orosz vagy szerb közösségek, amelyek az Osztrák–Magyar Monarchia, a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlását követően Magyarország, Oroszország, illetve Szerbia határain kívül rekedtek). Az újkori nacionalizmusok, míg Nyugat-Európában inkább az előbbi típusú nemzeti kisebbségekkel vannak összefüggésben, addig Kelet-Közép-Európában inkább az utóbbiakkal.²²

Kutatási kérdések és a kutatómunka céljai

A kutatás tárgyát – tehát a határon túli magyar közösségekre vonatkozó nemzetpolitikákat – induktív módon közelítem meg. Ez azt jelenti, hogy vizsgálódásom nem valamiféle elméleti feltételezés tesztelésére irányul, hanem az első és másodkézből összegyűjtött adatokból, közvetlen és közvetett forrásokból kiindulva halad az általános meghatározások felé.²³ Éppen ezért hipotézisek helyett a következő kérdéseket fogalmaztam meg: 1. A történelmi magyar nemzeti törekvéseknek milyen aspektusai vannak jelen Magyarország mai nemzetpolitikáiban? 2. Hogyan determinálódik törvényesen az anyaország szerepe Magyarországon, és ez hogyan hat a belpolitikai versenyre és az ország külkapcsolataira? 3. Hogyan bírálják a határon túli magyar kisebbségek az őket érintő, feléjük irányuló magyarországi nemzetpolitikákat?

Míg az első kérdés a kutatás tárgyának történetiségére utal, addig a második és a harmadik kérdés a benne rejlő globális és lokális összefüggésekkel foglalkozik. Az utóbbi két kérdés orientációját tekintve – John Galtung békekutató (peace researcher) a konfliktusok tanulmányozására alkalmazott négyszintes modellje²⁴ alapján – a következő szintekre bontható: a megaszinten a civilizációk közötti konfliktusokat találjuk (westernizációs modernizáció versus nemzetcentrikus modernizáció), a makroszinten az államok közötti konfliktusok helyezkednek el (Magyarország nemzetközi kapcsolatai), a mezoszinten az adott társadalmon belüli konfliktusokat vizsgálhatjuk (belpolitikai verseny, társadalompolitikai megosztottság), a mikroszinten a személyes és emberek közötti konfliktusok állnak (dilemmák és disputák).

Ezek a dimenziók (jelen–múlt, globális–lokális), illetve szintek (mega–makro–mezo–mikro) nem feltételeznek valamiféle belső hierarchiát, mindegyikük ugyanannyira fontos a kutatás tárgyának megértéséhez, és a valós életben egyszerre, egymással kölcsönös összefüggésben vannak jelen. Azért bontottam szét őket elméleti szinten, hogy illusztráljam a téma és az általam követett interdiszciplináris antropológiai megközelítés összetettségét.

Mindezek alapján munkám pontos céljait a következőképp határoztam meg: 1. Rávilágítani a magyar nemzeti törekvések azon történelmi aspektusaira, amelyek tovább élnek Magyarország mai nemzetpolitikáiban. 2. Elemezni és értékelni azokat a tényezőket, melyek meghatározhatják a magyarországi nemzetpolitikák sikerét vagy kudarcát, a határon túli magyar kisebbségekre vonatkozó céljaik tükrében. 3. Felderíteni a magyar nemzetpolitikák következményeit és hatásait néhány határon túli magyar kisebbség körében.

Metodológia

A nemzet és a nacionalizmus nemcsak politikai, hanem kulturális jelenségek is. Éppen ezért a velük kapcsolatos témák kutatása során célszerű lebontani a kultúra és a politika közötti határokat, amelyeket a különböző tudományágak képviselői oly sokáig fenntartottak, és amelyek megnehezítették ezeknek az összetett társadalmi jelenségeknek – mint amilyen a nemzetpolitika – az értelmezését. A következőkben azt vizsgálom meg, hogy a nemzetpolitikai gyakorlatok tanulmányozásában mi a szerepe a kulturális antropológiának, majd azt járom körbe, hogy az antropológiai szemléletet hogyan egészülhet ki más társadalomtudományok szemléletével annak érdekében, hogy holisztikus képet kapjuk a kutatás tárgyáról.

A kulturális antropológia szerepe a nemzetpolitikák tanulmányozásában

„Max Weberrel együtt úgy vélem, hogy az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat. A kultúrát tekintem ennek a hálónak, elemzését pedig éppen emiatt nem törvénykereső kísérleti tudománynak, hanem a jelentés nyomába szegődő értelmező tudománynak tartom.”²⁵

„Az antropológia az, amit az antropológusok csinálnak” – állították olyan neves antropológusok, mint Meyer Fortes²⁶ és James L. Peacock.²⁷ Ez az első ránézésre semmitmondó kijelentés valójában rámutat e tudományág lényegére: az antropológiai szemléletre, az antropológiai kutatás és értelmezés módszerére. Ennek tudományosságát a pozitivista gondolkozásmód elterjedésének és egyetemessé válásának következtében sokáig kétségbe vonták. Az alapjában véve Galileitől örökölt, majd később August Comte és posztmodern követői által kidolgozott irányzat hívei azt hangsúlyozták, hogy a tudományosság értékével csak az olyan megállapítások bírnak, melyek objektíve igazolhatók, mindenkor érvényesek, és melyekhez egy zárt, merev és számszerű kísérleti módszer alkalmazásával lehet eljutni. Ennek az általánosításnak súlyos következményei voltak a társadalomtudományok, köztük az antropológia fejlődésére nézve. A kulturális jelenségek ugyanis szubjektív formákban jelennek meg és folyamatosan változnak, ezért a kvantitatív módszerek nem elégségesek azok vizsgálatára. Újfajta kvalitatív kutatási technikák kifejlesztésére volt szükség. Ezek jelentőségére utal Fortes és Peacock fentebb idézett állítása, és erre hívja fel a figyelmet Clifford Geertz is, amikor azt írja, hogy „ha meg akarunk érteni egy tudományt, először nem elméleteit vagy eredményeit kell megtekintenünk, és egészen biztosan nem azt, amit hívei mondanak róla – azt kell megnéznünk, hogy mit csinálnak azok, akik a gyakorlatban művelik”.²⁸ Az antropológusok etnográfiát művelnek: összetett, szabálytalan és rejtett fogalmi struktúrák sokaságával kerülnek szembe, hogy aztán megértsék, rendszerezzék és bemutathassák azokat. Az etnográfus célja: nem a saját kérdéseinek megválaszolása, hanem mások válaszainak megismerése; nem a világ megtapasztalása, hanem a világ emberen átszűrt kifejezésének megértése és értelmezése. Az etnográfus arra hivatott, hogy felderítse azokat a társadalmi jelentéseket, melyeket az emberek alakítanak ki környezetükről és saját magukról, és melyek egyben meghatározzák viselkedésüket, gondolataikat és hitüket. Az antropológia metodológiája tehát nem olyan egyetemes kísérleti módszerek összessége, melyek a kutatót objektív és állandó ismeretek feltárásához vezethetik. Ennek a diszciplínának a képviselői ugyanis nem természeti jelenségek egzakt reprezentációjára, hanem társadalmi jelenségek emberek által szőtt jelentéshálójának értelmezésére törekednek.²⁹

Azok, akik az antropológiát a gyakorlatban művelik, más világok hivatásos megszállottjai: megszállottan törekszenek arra, hogy megértsék és megértessék a kultúrák közötti tér milyenségét, a kulturális sokféleséget (cultural diversity). Ehhez szükségük van arra, hogy mások szemszögéből lássák a világot, vagy ahogyan Geertz fogalmazta, hogy képzeletben belépjenek egy idegen gondolkozásmódba.³⁰ A kulturális antropológia fejlődése eredeti célkitűzéseit tekintve megrekedt, de elsősorban nem a gyarmati rendszerek megszűnésének következtében, hanem azért, mert az említett „más világok” és „idegen gondolkozásmódok” már nem távoli, „egzotikus” helyeken keresendők – mint a Trobriand-szigetek, ahol Malinowski talált rájuk –, hanem a közvetlen környezetünkben: egy, a globalizáció folyamatai által alakított, összekapcsolt világban. Geertz szavaival élve „elmúltak azok a régi szép idők, amikor kannibalizmus volt és az özvegyeket elégették”.³¹

Nekünk, antropológusoknak ezekhez a megváltozott körülményekhez kell igazítanunk küldetéstudatunkat. Újra kell gondolnunk a „sokféleség édes hasznának” retorikáját és a kvalitatív etnográfiai kutatás technikáinak alkalmazását és hasznosságát. Mivel az antropológiai kutatás tárgya összetettebbé vált, az antropológiai szemléletnek is komplexebbé kell válnia. Mindezt nem az antropológia öncélú fennmaradása érdekében kell megtenni, hanem a konkrét társadalmi jelenségekben rejlő globális–lokális, múlt–jelen, politikai–kulturális összefüggések átfogó értelmezésének érdekében. Ezeknek az összefüggéseknek a szerepe kiváltképp fontos a nemzeti kérdések elemzésében, mert a nemzet és a nacionalizmus fogalmaival kapcsolatos témák – mint fentebb is említettem – egyszerre történeti és aktuális, politikai és kulturális, egyetemes és partikuláris jellegűek. Ezek kutatásában az antropológiai szemlélet szükséges, de nem elégséges.

Az interdiszciplináris antropológiai megközelítés

„…az antropológia, hogy még egy utolsót pendítsek lantomon, ideális helyzetben van. Vagy legalábbis abban van, ha most képes emlékezni arra, amit oly könnyű volt elfeledni egy csendes-óceáni szigeten: arra, hogy nincs egyedül a világon”.³²

Az interdiszciplináris antropológiai megközelítés lényege a kulturális antropológia más társadalomtudományokkal való, oda-vissza ható, rekurzív kapcsolata, „hibridizációja”. Az ebből a kapcsolatból derivált metodológia nem egyetemes és nem is általánosítható. Ellenben egy, a kognitív pluralizmussal párosult olyan metodológiai pluralizmusra utal, amely az összetett társadalmi jelenségek megközelítési módszerének diverzifikálásán alapszik. Ez jelen esetben – a kutatás tárgyának jellegéből kifolyólag – a történelmi, a politológiai és az etnográfiai megközelítések együttes alkalmazását jelenti.

1. A történeti megközelítés

„A felejtés, mi több, a történelmi tévedés alapvető tényező egy nemzet kialakulásában, ezért, hogy a történettudomány fejlődése gyakorta veszedelmes a nemzetiségre nézve. A történeti vizsgálat ugyanis fényt derít azokra az erőszakos cselekedetekre, amelyek minden politikai formáció eredetének kísérőjelenségei, azokéi is, melyeknek következményei felettébb gyümölcsözők. Az egység mindig brutálisan jön létre…”³³

A történelem és a nacionalizmus különös kapcsolatára már utaltam a nemzet meghatározását megnehezítő paradoxonok kapcsán (a nemzetek objektív modernsége szemben a szubjektív régiségükkel). Erre Benedict Andersonon kívül mások is felhívták a figyelmet. Smith egy külön terminust, az ethnohistória fogalmát is bevezette, hogy világosan elkülönítse a történelmi múlt akadémikus tanulmányozását a nemzet szubjektív antikvitásának konstrukciójától.³⁴ Ez utóbbi a történelmi események és személyek folyamatos újraértelmezését jelenti, amin keresztül a nacionalizmus alapideái (a nemzeti egység, a nemzeti önrendelkezés és a nemzeti identitás) jelentést nyernek. Egy közösség, vagy egy állam vezetői ezeken a „történelmi tévedéseken” keresztül, a kor igényeinek megfelelően igazolják a nemzet autentikus, állandó és dicső mivoltát, és esetenként más nemzetekkel szembeni felsőbbrendűségét. Ezzel magyarázható, hogy míg egyes történelmi személyiségeket egyazon társadalmon belül bizonyos korokban közellenségként tartanak számon, máskor a nemzet hőseként ünnepelnek. A társadalmi valóság alapjában véve történeti jellegű, folyamatosan változó. A történelmi aspektus jelentősége különösen nagy, ha nemzeti kérdésekről van szó. A nemzettel és a nacionalizmussal kapcsolatos jelenségek – mint a magyarországi nemzetpolitikák – értelmezése ugyanis részben abból áll, hogy rávilágítunk ezekre a történelmi tévedésekre, illetve felejtésekre.

Éppen ezért a jelen kutatásnak elengedhetetlen része a magyar nacionalizmusok kialakulásának tanulmányozása. Azonban a nemzeti törekvések történetiségének megvilágításához nem kell történésszé válni. Nekem nem az a célom, hogy Magyarország és a magyar nép fejlődéstörténetéről új általánosításokat produkáljak, hanem hogy a mai Magyarország határain túl élő magyar kisebbségekre vonatkozó nemzetpolitikákat elemezzem azok történetiségének figyelembevételével. Ehhez szükségem van olyan múltbéli tényezők ismeretére, melyek e politikai ágazat alakulására hatással voltak. Ezeket a tényezőket olyan – fentebb már említett – történészek munkáiban keresem, mint Szűcs Jenő,³⁵ Jászi Oszkár,³⁶ Bibó István,³⁷ Hóman Bálint, Szekfű Gyula,³⁸ Romsics Ignác³⁹ és Bryan Cartledge.⁴⁰ Mint Marc Bloch is megállapította: a jelen meg nem értése a múlt nem ismeréséből származik.⁴¹ Ez az állítás azonban fordítva is igaz: a múlt megértésére fordított erőfeszítés hiábavaló, ha a jelenről semmit sem tudunk. Következésképen a történeti perspektívát ki kell egészíteni más, a jelenre koncentráló perspektívákkal.

2. A politológiai megközelítés

A kelet-közép-európai nacionalizmusok és nemzeti kisebbségek kérdését sokan modellezték már. Ezek közül az egyik legáltalánosabban elfogadott modellt Rogers Brubaker állította fel, a térségre jellemző nemzeti konfliktusokat egy háromelemes kapcsolatrendszer (triadic nexus) keretein belül elemezve, melynek alkotóelemei a következők: a nemzeti kisebbségek (national minority), a lakóhely szerinti államok vagy nemzetiesítő államok (nationalizing State) és az anyaországok (external national homelands). Brubaker modelljének három eleme nem valamiféle statikus, állandó határokkal rendelkező, szubsztanciális entitásokat jelöl, hanem folyamatosan változó politikai alapállásokat (dynamic political stance), amelyekben különféle szervezetek, pártok, mozgalmak és egyéni politikai vállalkozók cselekszenek. E három tényező egymásra hatásának konfigurációja nem feltétlenül vezet konfliktusokhoz (például a kelet-közép-európai államokban élő német kisebbségek esetében ez a hármas kapcsolatrendszer nem okozott nagy és hosszan tartó konfliktusokat). Abban az esetben azonban, ha a kapcsolatban álló anyaország, nemzeti kisebbségek és lakóhely szerinti államok nemzeti törekvései ellentétbe kerülnek egymással, a konfliktusok fizikai erőszakba is torkollhatnak, mint azt a délszláv háborúk során megtapasztaltuk. Ezek az egymással szemben álló nemzeti törekvések a gyakorlatban a következő formában jelennek meg.

A nemzetiesítő állam politikai vezetői az etnikailag homogén nemzetállam eszméjét követve előnyben részesítik az adott államban domináns nemzeti közösséget, támogatva annak nyelvét, kultúráját, demográfiai helyzetét, gazdasági fejlődését, esetenként a politikai hegemóniáját is, a más nemzetiségű és etnikumú kisebbségek rovására. A nemzeti kisebbségek vezetői ezzel a diszkriminatív politikával szemben fellépnek, különféle jogokat, illetve autonómiát követelve közösségeik számára. Az anyaország – melynek hatalmon lévő politikai elitje a más államokban élő „etnonacionális rokonokat” úgy határozza meg, mint egy és ugyanazon nemzet tagjait, és ebből kifolyólag kötelességének érzi, hogy érdekükben fellépjen – nemzetpolitikai gyakorlataival megsérti más államok szuverenitását.

Fontos megjegyezni, hogy ezek a politikai alapállások nemcsak egymással viaskodnak. A nemzeti törekvések milyenségéről kialakult, egymástól eltérő vélemények egyazon nemzetiesítő államon, nemzeti kisebbségen és anyaországon belül is okozhatnak konfliktusokat, fokozva ezzel a többségi, illetve kisebbségi társadalmak belső politikai megosztottságát.⁴² E hármas kapcsolatrendszeren keresztül Brubaker részletes betekintést nyújt a kelet-közép-európai régió újkori nacionalizmusainak alakulásába, de figyelmen kívül hagyja a nemzetközi szervezetek szerepét. Mint említettem, a keleti blokk felbomlását követően a legtöbb volt szocialista államban a felszínre törő nacionalizmus mellett megjelent az europanizáció eszméje is. A nemzetközi szervezetek reguláló szerepe, a kisebbségi jogok betartására és az államok szuverenitására vonatkozó normái meghatározó tényezőként hatnak a kormányok és a kisebbségi érdekképviseletek nemzeti törekvéseire.⁴³ Éppen ezért a Brubaker által kidolgozott háromelemes értelmezési modell kibővítendő egy negyedik elemmel, melyet az említett nemzetközi szervezetek alkotnak.

A fenti modell alkotóelemeinek retroaktív kapcsolatát jól tükrözik a szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. törvény (közismertebb nevén státustörvény)⁴⁴ elfogadásának előzményei és következményei, melyek a következő négy pontban foglalhatóak össze. 1. A határon túli magyar kisebbségek politikai vezetői a magyar kormány képviselőivel a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) 1999. évben tartott ülésén megvitatták az érintett kisebbségek státusának lehetséges törvénybefoglalását. 2. Magyarország nemzetpolitikai döntéshozói ez alapján kidolgozták a státustörvényt, melyet az Országgyűlés „a szomszédos államokban élő magyaroknak az egységes magyar nemzethez való tartozása, szülőföldjükön való boldogulása, valamint nemzeti azonosságtudata biztosítása végett”⁴⁵ 2001. június 19-én elfogadott. 3. A román kormányfő úgy vélte, a státustörvény diszkriminatív és extraterritoriális hatályú, ezért sérti Románia szuverenitását. 4. A magyar és a román vezetőség is az Európai Tanács Velencei Bizottságához (European Commission for Democracy Through Law) fordult, kérvényezve a nemzetközi szervezetet, hogy a törvényt más hasonló jogszabályokkal összevetve vizsgálja meg.⁴⁶ Természetesen a státustörvény története itt nem ér véget – sőt, csak itt kezdődik⁴⁷ –, azonban már ezek a mozzanatok is elegendőek a fenti ábrán megjelenített négy politikai alapállás egymásra gyakorolt hatásának és kölcsönös függésének érzékeltetésére.

3. Az etnográfiai megközelítés

Eric Hobsbawm megállapítása szerint a nemzet és a nacionalizmus kettős jelenség: felülről építik őket, de működésüket csak alulról elemezve, a hétköznapi emberek feltételezésein, szükségein, vágyain, reményein és érdekein keresztül érthetjük meg.⁴⁸ A magyarországi nemzetpolitikák esetében ez az alulról kiinduló megértés nem más, mint a nemzetpolitikai gyakorlatok határon túli magyar kisebbségekre gyakorolt hatásainak és következményeinek megértése. Ennek kutatására azonban nem a történelem- és politikatudomány, hanem a kulturális antropológia módszerei a legalkalmasabbak. Arjun Appadurai felhívta a figyelmet arra, hogy a nemzet fogalmával kapcsolatos témák iránt már megjelentek az antropológiai elkötelezettség jelei, azonban a globális, a nemzeti és a lokális formációk kapcsolatának értelmezési kerete még várat magára.⁴⁹ Az itt felvetett interdiszciplináris antropológiai megközelítés éppen ezt a célt szolgálja: lehetőséget ad a határon túli magyar kisebbségekre vonatkozó nemzetpolitikák összetett értelmezésére a bennük rejlő globális, nemzeti és lokális formációk kapcsolatainak és történelmi alakulásainak figyelembevételével.

A magyarországi nemzetpolitikák mikroszinten (azaz alulról) való vizsgálatához három régióban folytatok etnográfiai terepmunkát: Kárpátalján (Ukrajna), a Muravidéken (Szlovénia) és Erdélyben (Románia). Az empirikus kutatáshoz azért választottam az ezekben a régiókban élő magyar közösségeket, mert történelmi múltjukat, demográfiai, gazdasági és politikai helyzetüket tekintve jelentősen eltérnek egymástól.⁵⁰ Következésképpen az ebben a három régióban folytatott kutatás lehetőséget nyújt a határon túli magyar közösségek sokszínűségének kimutatására, valamint az őket érintő magyarországi nemzetpolitikák eltérő perspektívákból történő értelmezésére.

Az ezekről a kisebbségi közösségekről megjelent szakirodalom három nagy típusba sorolható: 1. lokális identitást kutató monográfiák; 2. térségi–regionális identitást bemutató kutatások; és 3. kisebbségi magyarság egészéhez kapcsolódó identitásértelmezések.⁵¹ Saját kutatásom ugyan nem illeszkedik egyik típushoz sem, valamilyen formában mégis mindegyikkel kapcsolatban áll. Egyrészt a fentebb említett három közösség kiválasztásához szükség van a határon túli magyarság általános ismeretére. Másrészt a nemzetpolitikák hatásainak és következményeinek felderítéséhez ismerni kell a regionális és lokális sajátosságokat is: az adott kisebbség interetnikus viszonyait és integrációs folyamatait. A szakirodalom szerint a nemzeti integráció legfőbb mozgatórugói a politikai szervezetek, a média és a közoktatás.⁵² Következésképpen az etnográfiai kutatásom során felkeresem és megszólítom a kiválasztott közösségek politikai és érdekvédelmi szervezeteinek képviselőit; a magyar nyelvű újságok, rádió és televíziós műsorok készítőit; valamint a magyar – illetve Muravidék esetében a két tannyelvű – általános- és középiskolák tanárait. A terepmunkára való felkészüléshez olyan szakemberekkel konzultálok, akik több éve hivatásosan kutatják a kiválasztott közösségeket, így rendelkeznek helyismerettel és személyes tapasztalatokkal, kapcsolatokkal is. Ezzel a céllal a következő intézmények munkatársait kerestem fel: Institute for Ethnic Studies (Ljubljana), Babes-Bolyai Tudományegyetem (Kolozsvár), II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (Beregszász), MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete (Budapest), Nemzetpolitikai Kutatóintézet (Budapest), ELTE Társadalomtudományi Karának Kulturális Antropológia Tanszéke (Budapest).