A szövetkezés propagandája. Az agrárius mozgalom ismeretterjesztő tevékenysége

Az agrárius mozgalom tevékenységét nem egyszerűsíthetjük le sem egy, az agrárérdekeket képviselő lobbycsoportra, sem egyfajta konzervatív színezetű agrárdemokrácia megalapozására. A gazdaság és a politika mellett nem elhanyagolható az agrárius eszmében a kulturális összetevő. Véleményük szerint a magyar népet föl kell vértezni gazdasági és művelődési képességekkel, valamint gazdasági és szociális intézményrendszerrel, amelyek révén a magyarországi társadalom elsajátíthatja a demokráciához szükséges politikai és gazdasági kultúrát, az önkormányzás képességét.

A magyar politikai eszmetörténet egy kevéssé tárgyalt irányzata a 19. század végi agrárius, újkonzervatív mozgalom. Az agrárius konzervatív eszme a baloldalon a konzervatív eszmerendszerhez kötődése, a liberálisok körében az irányzat gazdasági tekintetben antiliberális jellege, a konzervatív-liberálisok számára pedig a leszűkítő agrárjelleg, valamint a gazdasági folyamatokba beavatkozó, intervenciós állami szociálpolitika követelése miatt vált elutasítottá. A 19. században lassan kialakult kereszténydemokrácia elvben vállalhatta volna az agrárius irányzatot, hiszen – a kereszténydemokráciához hasonlóan – arra a kihívásra reflektált, amelyet a kapitalizmus és a liberalizmus jelentett, és az organikus társadalom elképzelése is közös volt a két irányzat között. Csakhogy a kereszténydemokráciától elválasztotta az agrárius eszmét az, hogy az utóbbi irányzat elsősorban az agrárrétegek érdekeit kívánta képviselni, így az agráriusoknak kevés mondanivalójuk volt az ipari munkásság és a városi kispolgárság helyzetéről – bár az agrárius mozgalom egyik alapítója, Károlyi Sándor gróf könyvet írt a munkáskérdésről.¹

A 19. század végén számos, egymással is vitázó irányzat alakult ki, amelyek a liberális individualizmussal és különösen a szabad versennyel szemben a kollektív társadalom eszméjét hirdették: ilyennek tekinthető a kereszténydemokrácia, a szocialista és anarchista irányzatok, de a cionizmus is, amelynek egyes képviselői (pl. Moses Hess, Ber Borochov, Aharon David Gordon) a termelőszövetkezetek és más kollektív formák alapján a termelés szocialisztikus megszervezését javasolták.² Az összes irányzatban közös az egyén önfelszabadítása a kizsákmányolás minden formája alól, és az, hogy a versennyel szemben az együttműködés filozófiáját tekintették a társadalom alapvető, és ezért restaurálandó állapotának. Fontos hangsúlyozni, hogy számukra a felszabadítás nemcsak a gazdasági, anyagi függőségek megszüntetését jelenti, hanem egyfajta kulturális közösségszervezést és integrációt is, amely újraformázza a szerintük a szabad verseny által széttört társadalmat.³

A „mi a teendő” és a „hogyan” kérdését illetően viszont már jelentős ellentétek feszültek az egyes irányzatok között. Az agrárius újkonzervativizmus, illetve ennek magyar változata – a többi említett mozgalomhoz hasonlóan – bírálta a szabad versenyt. Az agrárius mozgalom, amely Károlyi Sándor gróf személye körül alakult ki, a középbirtokos, egykori nemesi réteg védelmétől eljutott a széles földműves népesség gazdasági érdekeinek felkarolásáig.

A szakismeretek terjesztése

A reformkorig és még azután is a földművesek apáiktól, nagyapáiktól eltanult módon végezték a termelést. A 18. században vetődött föl a fiziokrata közgazdászok részéről, hogy a sok esetleges tényezőnek kiszolgáltatott, az időjárás viszontagságai és a paraszti szokáskultúra által befolyásolt mezőgazdasági termelést valamilyen egységes keretbe kellene foglalni, a szakképzés és mezőgazdasági ismeretterjesztés révén. A reformkorban néhány tanintézet (Tessedik Sámuel szarvasi iskolája, a Festetics György gróf által alapított keszthelyi Georgikon, a Habsburg-Tescheni Albert Kázmér főherceg által alapított Magyaróvári Felsőbb Gazdasági Tanintézet) vállalkozott a mezőgazdasági képzésre. A Georgikon és a magyaróvári tanintézet képzett gazdászokat bocsátott ki falai közül, akik a nagybirtokokon helyezkedtek el.⁴ Csakhogy az 1848-as jobbágyfelszabadítás után az egykori jobbágyok jelentős része birtokos paraszt lett. Akármekkora birtokkal rendelkeztek, a megélhetéshez szükségesek voltak a megfelelő szakismeretek. A 19. század során ezért egyre többen javasolták a nagy- és középbirtokos gazdák szakoktatásának kérdését. A mezőgazdaság mindinkább profitorientált ágazattá vált, ugyanakkor a mezőgazdasági gépek, műtrágya, vetőmag stb. megvásárlása nagy anyagi befektetést igényelt a gazdáktól.

A magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémia épülete (Forrás: OSZK Digitális Képarchívum)

A 19. század végi magyar agrárius mozgalom sokoldalúan képzett földműveseket akart nevelni. Nem maradt meg tehát gazdasági lobbycsoportnak, amely az iparvállalkozói érdekekkel szemben az agrárszféra érdekeit képviseli. A mezőgazdászati, közgazdasági ismeretterjesztés célját szolgálta a Köztelek című folyóirat, amely 1891-től jelent meg,⁵ és rendszeresen adott ki ismeretterjesztő füzeteket. Ennek egyik példája Dr. Seyfried Károly főerdőmester A gazda mint üzletember című 1911-es ismeretterjesztő könyve, amely közérthető formában, különböző területekre (adásvétel, gépek és egyéb eszközök beszerzése, közgazdaság, jog) és mezőgazdasági ágazatokra lebontva összefoglalta az alapvető ismereteket, amelyeket a szerző szerint minden gazdának tudnia kell.

Seyfried a szövetkezetek megalapításának szükségességéről győzködte a parasztokat. Fő érve az volt, hogy fogyasztási szövetkezetek útján könnyebben lehet beszerezni a termeléshez szükséges gépeket és eszközöket. Seyfried részletesen leírta a szövetkezetek alapításának menetét: hogyan kell kérvényt benyújtani a megfelelő hatósághoz, hogyan kell összehívni a közgyűlést, és mi a cégjegyzés módja. A jogszabályok útvesztőjében nehezen eligazodó gazdák számára ez hasznos segítséget jelentett.⁶ Megmagyarázott olyan pénzügyi és jogi fogalmakat, amelyek talán a mai állampolgárnak sem mindig alapvetőek: mi az adásvételi szerződés, a foglaló, a bánatpénz stb.⁷ Az egyszerű, közérthető magyarázattal szolgáló ismeretterjesztés ma sem lenne haszontalan, hiszen az állampolgárok által elintézendő bürokratikus ügyek száma a demokrácia és a tömegtársadalmak kialakulásával, a kapitalizmus szakszerűsödésével csak növekedett.

A Köztelek kiadványai törekedtek arra, hogy megváltoztassák a paraszti mentalitást egyes tevékenységekkel kapcsolatban, és kialakítsanak egy józan, haszonelvű szemléletet. Seyfried például helytelenítette, hogy „népünk sok esetben tojással fizet a kocsmában és boltban”, ehelyett tojásértékesítő szövetkezetet javasolt, amely közös bevételt jelent a tagoknak.⁸ Ez a példa is mutatja, hogy az agráriusok becsülték a parasztot, de nem a paraszti magatartást: azt a hatékonyság, a józan számítás és a közérdek felismerése alapján meg akarták változtatni. Ennek szellemében bátorította a termelőket a szövetkezésre és különböző beszerzési és értékesítési formák (gabonaraktár, tejkamra) létesítésére.⁹

Az agrárius mozgalom és a kultúra

Az agrárius mozgalom tevékenységét nem egyszerűsíthetjük le sem egy, az agrárérdekeket képviselő lobbycsoportra, sem egyfajta konzervatív színezetű agrárdemokrácia megalapozására. A gazdaság és a politika mellett nem elhanyagolható az agrárius eszmében a kulturális összetevő. A mozgalom vezérkara, Károlyi Sándor, Apponyi Albert, Darányi Ignác, Bernát István, Buday Barna és társai belátták, hogy egy új politikai kultúra kialakítására van szükség. Ez természetesen esetükben összekapcsolódott a manchesteri – klasszikus vagy elitista – liberalizmus ostorozásával, és annak hangsúlyozásával, hogy a demokráciára (amelyet az agrárius újkonzervatívok is elismertek korszellemként) előbb meg kell érni. Véleményük szerint a magyar népet föl kell vértezni gazdasági és művelődési képességekkel, valamint gazdasági és szociális intézményrendszerrel, amelyek révén a magyarországi társadalom (a magyarok és a nemzetiségek egyaránt) elsajátíthatja a demokráciához szükséges politikai és gazdasági kultúrát, az önkormányzás képességét.

Darányi Ignác (Forrás: Wikimedia Commons)

A demokráciához vezető úton tehát sorrendet állítottak föl a tennivalókat illetően: előbb a gazdasági, azon belül a magyarországi sajátosságokhoz illeszkedően kiemelten a mezőgazdasági képességeket kell fejleszteni, biztosítva a gazdasági és szociális érdekvédelmet; a szövetkezetek megalapítása magával hozta volna a vezetői képességek fejlesztését. A szövetkezés pedig mintegy laboratóriumként kitermelte volna a vezetni képes új középosztály magját, legalábbis Károlyi reménye szerint.¹⁰

A kultúrához hozzátartozott a megfelelő nyelvezet is. Az agrárius mozgalom törekedett arra, hogy a magyar birtokos parasztok saját nyelvükön, magyar(os) szakszavakkal ismerkedjenek meg a modern mezőgazdászati, közgazdasági és jogi ismeretekkel. Buday Barna agrárpolitikus, a Köztelek szerkesztője 1911-ben szótárat állított össze, mert „kivált azoknak kell ügyelniök a nyelv tisztaságára, akik a magyar gazdák és földművelők számára írnak”.¹¹ Buday figyelmeztette olvasóit, hogy a földművesekkel való érintkezés, az ismeretek terjesztése során lehetőleg mellőzzék az idegen, illetve idegenül hangzó szakkifejezéseket, és használják a rendelkezésre álló magyar(os) szavakat. Buday féltette a magyar nyelv kifejező erejét az idegen szavak halmozásától, túlzott használatától, emellett pedig arra figyelmeztetett, hogy „nem is lehet az ismereteket sikeresen terjeszteni, ha a megértés eszköze nem tiszta és világos.”¹² A Köztelek közleményeiből és az Országos Magyar Gazdasági Egyesület kiadványaiból összegyűjtötte az idegen szavakat, és ezek helyett magyar kifejezéseket ajánlott. Mintegy 700 idegen szót és ugyanennyi szakkifejezést gyűjtött ki a folyóiratból és az OMGE kiadványaiból, ami jól jelzi, hogy még a földművesek felvilágosításának, szakoktatásának feladatát vállaló, elhivatott agrárpolitikusok és agrárértelmiségiek is olyan nyelvezetben fogalmaztak, amely a földművesek számára érthetetlen volt.

Buday igyekezett meggyőzni olvasóit arról, hogy használják a ’fasor’ szót az allée ’, a törlesztés’ kifejezést az amortizáció, az ’értekezlet’, ’szaktanács’ kifejezést pedig az ankét helyett. A szerkesztőt követve a gazdászoknak nem kulturális, hanem ’közművelődési’ ügyekről kellett beszélniük, és ha a fertőzésekről szóltak vagy írtak, az ’aprólény’ kifejezést javasolta a baktérium helyett, mert az jobban ’illik’ (és nem konveniál) a parasztok nyelvezetéhez – ennek révén is elkerülhető az idegen szavak ’halmozása’ (nem kumulálása). Ha a lótenyésztésről írtak, nem volt tanácsos a paripa jelzőjeként az ’arabust’ lerövidítő arabs használata – no, nem politikai korrektsége, hanem régiessége miatt –, ellentétben az ’arab’ szóval, és tudniuk kellett, hogy a Lovakrul című könyv szerzője, Széchenyi István nem mágnás volt, hanem ’főnemes’.¹³

Kétségtelen, hogy ha a folyóirat szerzői megfogadták a tanácsot, a magyar nemzetiségű parasztok jobban értették őket. Abban már kétségeink lehetnek, hogy a néhol erőltetett magyarosítás megkönnyítette-e a nemzetiségi – szlovák, román, sváb, cipszer stb. – parasztok helyzetét. Talán nem oktalan a feltételezés, hogy a szakkifejezések magyarosításától a nemzetiségi földművesek gyorsabb magyarosítását remélték.

A Köztelek első évfolyamának címlapja (Forrás: adtplus.arcanum.hu)

Konklúzió

Az agrárius mozgalom nemcsak az agrárszféra érdekeit védte az ipari tőkével szemben, ahogyan gyakran leegyszerűsítik. Úgyszintén nem tartható a másik vélemény, mely szerint az agráriusok kizárólag a nagybirtok elvtelen védelmezői voltak. A nagybirtok elleni támadásban demagógiát láttak ugyan, de fölismerték a földműves népesség nevelésének fontosságát. Az ismeretterjesztésben és szakoktatásban, a nép felvilágosításában látták a megoldást a magyar vidék akkori – és nagyrészt máig húzódó – problémáira (tőke-, eszköz- és szakemberhiány). A közérthető közgazdasági, jogi, pénzügyi ismeretek oktatása elsődleges fontosságú lenne napjainkban is, e téren tanulhatnánk az agrárius mozgalomtól, amely számos kiadványban törekedett a korszerű ismeretterjesztésre.