Jelenlegi hely

Torony az éjszakában

Egy fényhozó (luminary) portréjához és az Internet természetéhez

 

Z. Karvalics László

 

2008. október 14-én, kedden Hankiss Elemér telt ház előtt tartott előadást az Internet Hungary konferencián, Tihanyban. Szórakoztató, provokatív és érdekes volt, mint mindig. A szörnyű betűszavakhoz és előadásnak álcázott marketingnyomuláshoz szokott informatikus-közönség hálásan hallgatta a számára szokatlan bölcsész-dikciót, pedig az ehhez hasonló események szervezői mindig gondoskodni szoktak róla, hogy egy-egy kósza társadalomkutató meglepő gondolatai is megjelenjenek a jobbára technológiai és politikai–szabályozási kérdésekkel foglalkozó programokban. Az eseményről szóló lakonikus híradás másnap akadt a kezembe, és eléggé szíven ütött. Miket nem mond az én Hankiss Elemérem az Internetről?

Mi épp ez idő tájt újítottuk meg az Infinit Hírlevélből kinőtt Infinit oldalt, amely blog-szerűen igyekezett cikkekkel követni az információs társadalom fontos elméleti és kevésbé fontos napi gyakorlati fejleményeit. Alig egy hete indítottunk el Gnatyenko árnyéka címmel egy rovatot, amely a nevét Alekszandr Gnatyenko jaltai helyettes rendőrparancsnoktól kapta. Gnatyenko avval írta be magát a digitális kultúra históriájába, hogy egy hírt kommentált a sajtónak: egy 13 és egy 15 éves fiú lövöldözős játékot játszott a számítógépen, majd összeszólalkoztak és a veszekedést az utcán is folytatták. A kisebbik fiú egy mellette elhaladó turista hátizsákjából kirántott baltával széthasította társa karját. Az ügy kapcsán a rendőr kifejtette, hogy a lövöldözős, erőszakos számítógépek (sic) nem vezetnek jóra, szerinte a kirívó eset is ezt bizonyítja. Elhatároztuk, hogy pellengérre tűzzük mindazokat, akik egy-egy aggályos jelenség kapcsán leegyszerűsítő módon a számítógépre vagy az Internetre mutogatnak, morális pániktól sem mentesen, ahelyett, hogy a társadalmi–kulturális–szocializációs–civilizációs mezőhöz fordulnának komplex válaszokért.

De hogyan kerülhet be ezek közé, Gnatyenko árnyékába Hankiss Elemér, akitől a nemzedékünk társadalomismeretet tanult? És megint: az én Hankiss Elemérem. Nemcsak a Társadalmi csapdák és a Diagnózisok, hanem az Anglia az újkor küszöbén Hankiss Elemére, akitől történészként sokat tanultam. Az irodalmi mű mint komplex modell Hankiss Elemére, aki a sorvezetőm volt egykori irodalomtudományi TDK-dolgozatom írása közben. (Mint a választott Ady-vers címe: Torony az éjszakában.)

A tekintélytisztelet Szküllája és a küldetéstudat Kharübdisze között hajózva addig imbolygott a sajkám, amíg végtére el nem készült egy hosszú vitacikk, Tihanyi anzix címmel, amelyben módszeres alapossággal igyekeztem rámutatni néhány állítás és egy tipikus megközelítésmód tarthatatlanságára.

Váratlan sugallattól vezéreltetve megszereztem az e-mail címét, és elküldtem az egész szöveget Hankiss Elemérnek. Hátha csak félreértették, félremagyarázták a tudósítások. Hátha nem is úgy gondolta. Jobb volna tisztázni, mielőtt a mégoly korlátozott nyilvánosságban is, de elkezdeném csépelni a gondolatait, és rajtuk keresztül őt magát.

Néhány napon belül megjött a válasz. Nem tudom, mire is számítottam, de a levél váratlanul ért. Egyrészt írója végtelenül nyitott, elegáns, kedves és nagyvonalú volt, semmilyen kifogást nem támasztott a közléssel szemben, miközben határozottan megvédte és újraformulázta néhány állítását. Álláspontom helyességéről meggyőződve egy viszontválaszban igyekeztem reflektálni vitapartnerem új érveire – hogy mire a végére érjek, feladjam eredeti szándékom, és elálljak a közléstől. A Tihanyi anzix soha nem jelent meg.

Hogy mi tartott vissza? Ma már nem tudom, nem emlékszem. Talán arra jöttem rá, hogy óvatosabban kéne ezekhez a kérdésekhez hozzányúlni? Hogy ez a fajta vitapozíció talán nem is vezet sehová? Hogy még ha igazam is volna, és kimutatható a Nagy Ember aránytévesztése vagy elhamarkodott ítélete, mégis lenne egy olyan rossz hangulata a dolognak, mintha az ő fényéből egy kicsit ellopva akarnék magasabbra kapaszkodni? Vagy hogy nem is annyira fontos, hogy azonnal igyekezzünk rendet vágni a vélemények bozótosában, mielőtt egy narratíva rendezett ültetvénye válna belőle?

Mai szemmel jó döntésnek tartom, örülök, hogy az írás akkor nem jelent meg. Gnatyenkónak mégis egy levélváltást köszönhetek egy nagyszerű emberrel. Egy olyan tudóssal, aki a fiatal, ismeretlen pályatárs tárgyilagosan hebrencs vitaszövegét is jóindulatúan és támogatóan tudta fogadni.

A nagy amerikai egyetemeken egy ideje tervszerűen archiválják a legkiválóbb professzorok, legnagyobb hatásúnak tartott kutatók, az „égitestként világító nagy szellemek” (luminaries) minden egyes személyes szövegét, beleértve az elektronikus levelezésüket is, hogy az utókor számára megmaradjon az esély ezek felhasználására, valamilyen, a jelenben még nem ismert kontextusban. Ez a visszaemlékezés alkalom arra, hogy egy, ez idáig ismeretlen Hankiss-szöveg közreadásával gazdagítsam azt a gyűjteményt, ami talán előáll, létrejön majd egykor.1

Aki elolvassa ezt az egykori levélváltást, az megértheti, engem akkor mivel gazdagított az, hogy tisztelhettem Hankiss Elemért. A sors nagy ajándéka, hogy miután személyes ismerősök lettünk, közös kőszegi életünknek köszönhetően, meg is szerethettem. A tihanyi előadás emléke rég a múlté, de élesen él bennem minden pillanat, amit bősz beszélgetéssel töltünk az autóban a hosszú Budapest–Kőszeg utakon, a neolitikumtól a Mars-kolóniáig kalandozva, álomba ringatva Mikit és Anikót a hátsó ülésen.

 

Aki nem tud keresni, az nem is talál

MTI Sajtóadatbank, 2008. október 15. 08:51

 

Az internet felhasználói közül sokan azért nem találják meg, amit keresnek, mert nem tudják, mi a fontos a rájuk zúduló információk közül – mondta Hankiss Elemér szociológus az Internet Hungary konferencián kedden Tihanyban.

Az egyik – meg nem nevezett – keresőprogram által az igazság és a szabadság szavakra kiadott találatok közül szemezgetve demonstrálta: ezek a rendszerek korántsem fontossági sorrendben adják ki az eredményeket, márpedig „aki belevész az internetbe, az bizony nem tud tájékozódni”.

El lehet-e viselni annyi információt, amennyi ránk zúdul mindennap az internetből” – tette fel a kérdést, arról beszélve, hogy a felhasználóknak meg kell találniuk a megfelelő gyűjtőhelyeket, ha viszont rábukkannak, hol kapják meg az őket érdeklő információkat, „hozzászoknak” 3–4–5 csatornához, ennél többet viszont már nem keresnek – árnyalta a képet a szakember.

Szólt arról is: a világháló „kicsit zajos” a benne terjedő rengeteg információtól, így könnyen megeshet, hogy az embernek ideje sincs alaposan végiggondolni az ott látottakat–hallottakat; márpedig – mondta – „nincs emberélet csend nélkül”.

 

Tihanyi anzix

 

Ha valaki azt gondolná, hogy Kamarás István egyedül áll az Internet kaotikus természetével kapcsolatos véleményével,2 téved.

Az internet felhasználói közül sokan azért nem találják meg, amit keresnek, mert nem tudják, mi a fontos a rájuk zúduló információk közülmondta Hankiss Elemér szociológus az Internet Hungary konferencián 2008 őszén Tihanyban. Az egyik keresőprogram által az igazság és a szabadság szavakra kiadott találatok közül szemezgetve demonstrálta: ezek a rendszerek korántsem fontossági sorrendben adják ki az eredményeket, márpedig „aki belevész az internetbe, az bizony nem tud tájékozódni”.3

A tudósítások szerint a neves társadalomkutató előadását sokan hallgatták meg és nagy sikert aratott. Pedig a vészcsengőknek ugyanúgy meg kellett volna szólalniuk… S bár lehet, hogy úgy tűnik, ágyúval lövünk verébre akkor, amikor e néhány mondat részletes elemzésébe és kritikájába fogunk, mégis úgy érezzük, az apró modalitásoknak is nagy szerepe lehet abban, hogy egy elterjedt jelenséget minél formagazdagabban tehessünk nagyító alá.

 

1. „Sok Internet-felhasználó (…) nem tudja, mi a fontos (...) az információk közül

Íme, egy tipikus vélekedés – de vajon honnan tudjuk, hogy mit és miért tudnak, illetve csinálnak az Internet-felhasználók? A nagymintás vizsgálatokból, jellemzően 2.500 és 30.000 közötti megkérdezettel. Ezek a kutatási eredmények rendre arról tanúskodnak, hogy a felhasználók a kezdeti bizonytalanságok után viszonylag gyorsan rátalálnak azokra a szolgáltatásokra, Web-oldalakra, amelyeket nagy hatékonysággal vonhatnak be a tevékenység-háztartásukba. És ez nem is elsősorban az ún. „power userekre”, az elkötelezett és sok mindenre kapható „digitális bennszülöttekre” (digital natives) jellemző elsősorban, hanem különösképp azokra a „kisfelhasználókra”, akiknek éppen avval sikerül a használati küszöböt átlépniük, hogy látják az értelmét: gyorsan és könnyen megtalálják a keresett információt, a moziműsortól a tévéműsoron át a vasúti menetrenden keresztül a nyaralás- és útvonaltervezésig, az ügyintézéshez szükséges tudnivalókig. Pontosan ezt használják ki azok az IT-mentorok, akiknek az a feladata, hogy „rávezessék” a bizonytalankodó kezdőket arra, hogy miért is jó számukra az információs írástudás.

Ha egyesével végigkérdeznénk az összes felhasználót, kiderülne, hogy alig akadna valaki, aki úgy gondolja magáról, hogy ő nem tudja, mi a fontos, ellenben túlnyomórészt hajlanának arra, hogy osszák Hankiss Elemér vélekedését: a „többiek” nem tudják. Ekkorára tud nőni a távolság az „énkép” és a „másokról alkotott kép” között. Szerencsére az Internet-kutatás sok kérdés kapcsán tárta fel meggyőzően ennek az optikai csalódásnak a természetrajzát is: ránk természetesen nem áll az, ami a „másik” Internet-felhasználóra igaz – csak éppen ez a „másik” Internet-felhasználó egy fantomkép, amelyet nem személyes tapasztalataink nyomán formálunk meg vagy kutatási eredményekből importálunk, hanem hozzáigazítunk vélekedéseinkhez, előítéleteinkhez, a közbeszéd vagy a média által sugallt képhez.

De vegyük még komolyabban az állítást, és kiderül, hogy azonosítható mögötte az a rejtett előfeltételezés is, amely magához deformálja a valóságot. Ami igaz az Internet-felhasználóra, az magas penetrációs mutatók mellett gyakorlatilag a társadalom egészére igaz, vagyis a módosított verzió így hangzik: „az emberek, úgy általában, nem tudják, mi a fontos információ számukra– természetesen Internet-használóként sem tudják. Ez tipikusan egy inkompetens, kiskorú társadalom percepciója – az a torzkép, ami sok politikus és médiamunkás fejében él az „emberekről”, akiket könnyen befolyásolható, súlytalan és éretlen tömegnek látnak. Alacsonyabb penetrációs mutatók mellett pedig még akkor sem lenne tartható az axiomatikus állítás, ha volna valóságtartalma: azt ugyanis több mint egy évtizede Jon Katz 1997. decemberi „legendás” és úttörő nagymintás kutatása óta tudjuk, hogy az Internet-használók, a Netizenek a társadalom átlagánál sokkal tudatosabban és motiváltabban alakítják az információs környezetüket. Ha bárki másra igaz is volna tehát ez a tétel, akkor is az Internet-használók volnának az a társadalmi csoport vagy szubkultúra, akikre a legkevésbé.

De tudjuk, hogy az állítás tarthatatlan, és aki egy kicsit is elszakad a „hétköznapi bölcsesség” csapdájától, az kis idő múlva pontosan az ellenkezőjét fogja képviselni. A felhasználóknál jobban ugyanis senki nem tudja, mi a fontos információ a számukra. Minden olyan tartalomszolgáltatási kísérlet, amely a felhasználó helyett igyekezett kitalálni, mi is volna a fontos neki, drágán megfizette a tanulópénzt. Ezért is különös, hogy az Internet-gazdaság szereplői egy olyan tézisnek tapsolnak, ami homlokegyenest ellenkezik mindennapi tapasztalataikkal. Miközben vért izzadnak, hogy minél tökéletesebben kiszolgálják a minél jobban feltárt és megismert felhasználói igényeket, harcolva a legfontosabb erőforrásért, reménybeli online ügyfeleik figyelméért, hogyan képesek még csak átmenetileg is belehelyezkedni abba a pozícióba, hogy az Internet-felhasználók nem is tudják, mi a fontos nekik?

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy bizonyos korosztályokban bizonyos keresési környezetek ne jelentenének nehézségeket sokaknak – az információkereső viselkedés (information seeking behaviour) elemzésével, zavaraival seregnyi kutató foglalkozik, így erről egyre többet tudunk.

 

2. „Az Internet-felhasználók azért nem találják meg, amit keresnek, mert nem tudják, mi a fontos...”

Azt már tudjuk, hogy ennek az állításnak a második fele nem tartható, önmagában már ez is értelmetlenné tenné az egész mondatot. De van itt más is. A keresési folyamat megindítása maga is erős tudatosságot, szándékot és jelentőséget, vagyis fontosságtudatot feltételez, tehát ha lenne is ok-okozati összefüggés a keresés sikeressége és a fontosságtudat között, akkor is önellentmondásra épülne a levezetés („azért nem találják, ami nekik fontos, mert nem tudják, mi a fontos”).  A nagyobbik baj az, hogy a mondat első fele is téves vélekedésen alapul (az Internet-felhasználók nem találják meg, amit keresnek). Bizonyára sok Internet-felhasználóra igaz az az állítás, hogy volt már olyan, hogy nem talált meg valamit, amit keres. Ám a keresők elképesztő leterheltsége, a naponta végrehajtott milliárdnyi keresőutasítás nem éppen arra utal, hogy ez határozná meg a Web-keresési univerzumot. Éppen ellenkezőleg. A tipikus „kimenet” a sikeres keresés, ez tartja mozgásban a keresők piacát. A keresőprogramok és a tematikus portálok óriási népszerűsége mögött a felismert és tudatosított hasznosság áll, nem a Net-idióták digitális divathóbortja. A piac nyomása azonnal véget vet annak a megoldásnak, amelyik nem elég hatékony. Ki emlékszik még rá, milyen könyörtelenül elsöpörte például az Altavistát, a keresők korai generációjának legjobbját a Google? Nagyon sokfajta kontextusban nagyon sokfajta tartalom megtalálásáért nagyon sokfajta keresési útvonalat lehet bejárni. Ezeket a műveleteket egyre tökéletesebb eszközök egyre jobb hatásfokkal egyre több tartalomtípussal teszik lehetővé (gondoljunk csak a képkeresőkre, a zenei keresőkre vagy a Google Earth-re). A vállalható állítás tehát az, hogy az Internet-felhasználók egyre több releváns tartalmat egyre professzionálisabb támogatással egyre sikeresebben találnak meg.

 

3. „…a (kereső)rendszerek korántsem fontossági sorrendben adják ki az eredményeket…

Soha senki nem állította, hogy minden megtalálható, minden elérhető a keresők segítségével (mai napig becserkészhetetlen például az ún. „mély Web” (Deep Web) nagy része (a kutatók csak azon vitatkoznak, hogy hány százaléka). A keresőknek ráadásul egyáltalán nem az a feladatuk, hogy kérdésekre válaszoljanak, pláne, hogy a válaszokat minősítsék (fontosságuk szerint), hanem az, hogy nyilvánosan elérhető szókombináció-előfordulásokhoz elvezessenek minket. Sajnos az Index újságírói is Hankiss Elemért követik ebbe a zsákutcába, 2008 októberében megjelent, tréfásnak szánt cikkükben: „Ha a Google mindent tud, akkor képes válaszolni a legfogósabb, legszorongatóbb kérdésekre”.4 És fel is teszik ezeket, sorra, az élet értelmétől a Van Isten?-ig, becsapva cikkük gyanútlan olvasóit, mert a kérdések beírása voltaképpen csak azokhoz a szövegekhez vezet el, amelyek ugyanezt a kérdést tartalmazzák (vagy válasszal, vagy anélkül), de természetesen a keresőprogramnak nem feladata, hogy „saját” válasza legyen. Hasonlóképpen, a hankissi demonstráció a szabadság és az igazság szavak keresőbe írásával nem szól másról, mint hogy lehetmásra és rosszul használni a keresőprogramot, mint amire szolgál. Minél elemibb szintű, egyszerűbb adatszekvenciát kell megtalálnia a keresőmotornak (pl. egy egyedi nevet, címet stb.) annál jobban egybeesik a találat a fontossággal (annál is inkább, mert a legsikeresebb algoritmusok eleve arra építenek, hogy hány relevánsnak minősíthető, korábban kiépített kapcsolat, „út” (link) vezet az adott előforduláshoz). Minél komplexebb, minél absztraktabb a keresett jelentés, annál kisebb jelentősége lesz maguknak az egyedi szókombinációknak, hiszen annál kisebb jelentőségük marad az egyes szövegoldalaknak – a válaszok ugyanis nagyon sok szövegben vannak kódolva, és megtalálásuk nem egy robot, hanem az emberi elme feladata. (Ezen az alaphelyzeten egyébként a szemantikus Web jegyében fogant majdani sikeres alkalmazások sem fognak változtatni, legfeljebb a találatok elrendezésében, szűrésében elért előrelépésekkel, illetve a megtalált szó-előfordulások jelentésterekbe való helyezésével kiterjesztik azoknak a kereséseknek a körét, amelyet már érdemes a programoktól remélni).

A keresőprogramtól különösen akkor képtelenség és értelmetlenség fontossági sorrendet várni, amikor egy adott szónak sok releváns kontextusa lehet. A „szabadság” értelmezhető munkajogi, sajtótörténeti, híd-történeti, filozófiai, várostörténeti és ezer más jelentéstérben, de honnan tudná szegény kereső, hogy épp melyik a fontos, ha ebben a keresést végző személy nem segít? Megbízhatóan elvégzi a dolgát, ömlesztve listázza a keresett szavak előfordulásait, mert bármelyik fontos lehet. A keresőre hárítani a problémát, miközben az a keresőutasítást kiadó személy készülékében van, legalábbis furcsa. A keresőben ráadásul benne rejlik a lehetőség, hogy a fontos találatokhoz segítse a felhasználót, de csak akkor, ha az partner ebben. Például úgy, hogy a kontextust felépítő szavakat is hozzáad a kereséshez: ha a Szabadság-híd érdekli, akkor a hidat, ha a munkából való távollét, akkor egy jogi terminust, ha a koalíciós korszak szociáldemokrata folyóiratai, akkor évszámot vagy valamilyen sajtóélethez kötődő kifejezést, és így tovább. Kis ügyesség, és azonnal eredményes lesz a keresés. Érteni kell a keresőprogramok nyelvét, és máris megszólalnak. Ha félreértjük a keresőprogramok funkcióját, nehezen tartható következtetésekbe szaladunk bele.   

 

4. „El lehet-e viselni annyi információt, amennyi ránk zúdul mindennap az internetből”? – „A felhasználók nem tudják, mi a fontos a rájuk zúduló információk közül…

Az információs óceánba való belefulladás rémképe, az információs túltelítődés félezer éves diskurzus, amelynek a városi legenda, illetve mítosz-természete már jó ideje közismert. Kiterjedt „vizes” metafora-világa van, amely hol hasznos (ilyen pl. az információáramlás, az information flow termékeny fogalma), hol félrevezető. A „zúdulás” és kevésbé ismert metafora-társai, az információs áradás (information flood), az információs szökőár (information tidal wave) vagy az információs cunami (information tsunami) a legrosszabbak közé tartoznak, mert azt az érzetet erősítik, hogy a felhasználó szándékától függetlenül éri őt el valamilyen tartalom – mint a zivatar, amellyel szemben tehetetlenek vagyunk. Valójában a (részben) záporeső természetű rádióval vagy a televízióval ellentétben az Internet inkább olyan, mint a vízcsap. Csak akkor folyik, zúdul, amikor kinyitjuk. Nem „push” média, hanem „pull” – „magunkhoz húzzuk”, akkor és úgy, amikor szükségünk van rá. Újra egy divatos, de hamis közhellyel állunk szemben, amelyhez vissza-visszatér Hankiss Elemér is, hogy aztán maga mondjon egy másik mondatban mindennek ellent: „Ha viszont rábukkannak [a felhasználók], hol kapják meg az őket érdeklő információkat, ’hozzászoknak’ 3–4–5 csatornához, ennél többet viszont már nem keresnek” (vagyis szépen kialakítják az információáram jól szabályozott csatornáit, elejét véve bármilyen szeszélyes „áradásnak”). „Aki belevész az internetbe, az bizony nem tud tájékozódnihangzik a kiegészítő tétel, de feltehetően pontosan fordítva áll a dolog. Az Internet senkit nem „veszejt el”, nem a hálózattal, legfeljebb a felhasználóval lehet baj. Aki nem tud tájékozódni, de mégis az Internettel próbálkozik, megfelelő ismeretek vagy instrukciók híján, az persze elveszettnek érzi magát. Ám jól teszi, ha az Internet kritikája helyett inkább megpróbál megfelelő képességekre szert tenni. A ránk zúduló információ a „digitális bevándorlók” (digital immigrants) tipikus narratívája, a morális pánik tankönyvi példája. A szakirodalom már régóta túl is lépett rajta. A „digitális bennszülöttek” szótárában, akik a technológiával együtt nőttek fel, ez a probléma nincs is benne. Ők leginkább azzal szembesülnek, hogy mit szeretnének még az Interneten látni, mihez kellene még gyorsabban vagy korlátozásmentesen hozzáférniük.

 

5. A világháló „kicsit zajos” a benne terjedő rengeteg információtól, így könnyen megeshet, hogy az embernek ideje sincs alaposan végiggondolni az ott látottakat-hallottakat; márpedig „nincs emberélet csend nélkül

Fordítsuk le a korábbi megközelítések egyfajta továbbépítésének tekinthető állítást. Az ismeretek hajszolásának, új tudások keresésének, szakadatlan megismerőtevékenységünknek időnként át kell adnia a helyét az elmélyedésnek, a meditációnak, a magányos feldolgozásnak, hogy az új információdarabkák a helyükre kerüljenek, megtalálják az összefüggés-rendszerüket, és átmenjenek olyan, kis lyukú szűrőkön, mint az önreflexió, az erkölcs vagy a világkép. Hogy friss információink megemésztetlen tudástáplálék helyett a gondolkodást és a cselekvést mozgásban tartó valódi energiává váljanak.

Evvel a bölcsességgel nincs ok vitatkozni, bizony így van ez, értelmünk serdülésétől kezdve. A gond akkor támad, amikor az Internet zajosságában véljük felfedezni a csendet fenyegető veszélyt. Előáll tehát ismét egy fantomkép. A világháló „rengeteg információja” már-már „túl jó” dolognak látszik hirtelen, hiszen „elrabolja” az egyébként végiggondolásra és csendre rendeltetett időt. Újra felsejlik a kiskorú felhasználó és a kiskorú társadalom rémképe: nemcsak azt nem tudja a Netizen, hogy mi a fontos neki, de nem tudja helyesen beosztani az idejét sem. Elsodorja az információfolyam dübörgése, az Internet kikapcsolja a kritikai reflexeit és mohó információhabzsolásba kényszeríti bele.

Visszanyúlva egy korábbi összefüggéshez: mindez természetesen a „másik” felhasználóra igaz – mi (én) uraljuk a saját információs környezetünket, a mi (én) csendünket nem fenyegeti veszély. Újra az ismert optikai csalódás, újra az ismert szerkezet. A probléma valódi forrásáról, az egyénről és az ő működésmódjáról az alaktalan, testetlen Internetre helyeződik át az ok, a felelősség és a figyelem. Ez annál is fájdalmasabb, mert a tézis az Internetre vetítve amúgy sem állja meg a helyét, egyetlen ponton sem.

Először. Az időmérleg szempontjából az internetes tájékozódás a legtöbb tartalom-kategóriában feltűnően pozitív. Értelmét és a keresőrendszerekre nehezedő fejlesztési nyomást éppen az adja, hogy az igényelt információs helyekhez könnyebben és rövidebb idő alatt lehet eljutni, mint bármilyen más módon. Az internetes keresés időt szabadít fel, amikor a szükséges információkat villámsebesen megtaláljuk. Az Internet jótékonyan hat az időháztartásra, mert egységnyi információ megtalálásához kevesebb időre van szükség, egységnyi idő alatt viszont több információhoz segít eljutni, mint a tájékozódás hagyományos forrásai. Az Internet nem idővámpír, hanem pontosan az a szorgalmas és szerény időnyerő eszköz, amelynek a világhálót elsőként vizionáló alapító atyák, Paul Otlet, Vannevar Bush és E.C. R. Licklider megálmodták: az információvadászat időrabló, nehézkes, hagyományos formáit meghaladó, nagy tudású infrastruktúra. Az Internet használatával nyert idő fordítható a csend hosszabb pillanataira, vagy biztosíthat változatlan terjedelmű csendben alaposabb és mélyebb információbázisra építő gondolkodást. A választás – és ezen keresztül a felelősség – a felhasználóé.

Másodszor. A rengeteg információ önmagában semmiféle zajt nem okoz. Éppen ellenkezőleg: A sok elérhető információ megnöveli a statisztikai esélyét, hogy fajlagosan könnyebb legyen a szükséges forrásokhoz való eljutás. Minél több a releváns információ, annál nagyobb az esélye annak is, hogy a tisztánlátást nehezítő vagy téves információk könnyebben előkerülnek, egyfajta kontrollfunkciót is biztosít tehát. Rengeteg információ jelenléte megnöveli annak a valószínűségét is, hogy újszerű jelentéskapcsolatok, összefüggések álljanak elő, így közvetlenül hozzájárul a kreatív potenciál növeléséhez. A lehetséges probléma forrása soha nem a „rengeteg információ”, hanem a tájékozódáshoz vagy a döntéshez „nem kellő mennyiségben rendelkezésre álló információ”. A lehetséges zaj forrása sem a „rengeteg információ”, hanem a „téves információ”. A zaj származhat az információ fizikai torzulásából (betűelütés, írásmód-tévesztés, hibás forrásadat), de sokkal inkább tartalmi okokra vezethető vissza: a felesleges, zavaró, oda nem illő, pontatlan, kiérleletlen, bizonyítatlan, ellenőrizetlen, félrevezető, elfogult véleményekre, a hazugságokra, a féligazságokra, József Attilával szólva: „a meg nem gondolt gondolatra”.

Harmadszor. Mint láttuk, a végiggondolás csendjét sem az időhiány, sem a „rengeteg információ” nem zavarja. Az elmélyülés meghitt pillanatainak legnagyobb ellensége a releváns információ hiánya, vagy a nagy lármából a csöndbe importált információk pontatlansága, amelyek önálló életre kelve a hibás információtól a gondolat torzításán át könnyűszerrel juttathatják inadekvát döntésekig, illetve cselekedetekig az embereket.

Ezért óriási a felelőssége a tudósnak is, amikor megszólalásaival nézőpontokat közvetít és azokon keresztül normákat jelenít meg. Hankiss Elemért rendkívül nagyra tartom, tisztelem, korábbi munkáiból sokat tanultam. Újabban remek és autentikus programokba fogott, amelyekhez hatékonyan használja a hálózatot mint erőforrást. Nagyon bízom benne, hogy megérti: érte is haragszom. Nem ellene, hanem egy jelenséggel, Gnatyenko árnyékával szemben szükséges szót emelni, hogy közös célunkhoz, a minket körülvevő Digitália szép új világának megértéséhez közelebb kerüljünk.

 

Levélváltás Hankiss Elemérrel, 2008. október5

 

Tisztelt Professzor Úr,

nem tudom, szokatlan-e vagy megszokott, de mielőtt megjelentetném, úgy érzem, célszerű előtte elküldeni azt az írást, amelyben bizony szenvedélyesen vitatom néhány tihanyi állítását.

Azt sem tudom, sikerült-e megoldani, hogy a jelenségről (vagy az érvek szerkezetéről) szóljon inkább, és ne a személyről. Bízom benne, hogy sikerült távolságot tartani, folyamatosan tusakodtam avval, hogy vajon a tisztelet miatt kell-e egy-egy jelzőn enyhíteni.

Azt hiszem, azért volt ez a híradás az utolsó csepp, ami miatt tollat ragadtam, mert ma már nem úgy néz ki a szakmai színkép, hogy vannak a programozók, akik „csinálják” az Internetet, és vannak a társadalomkutatók, akiknek időnként „outsiderként” fel kell hívni a figyelmet a nem műszaki szempontokra, és kulturális kontextusba helyezni a dolgokat, erős lelkiismereti funkciót közvetítve. A társadalomkutató ma már nem outsider: az elmúlt tíz évben irtózatos méretűvé nőtt a multidiszciplináris Internet-kutatás, sok ezer specialistával, tucatnyi szakfolyóirattal, óriáskonferenciákkal, tanulmányrengeteggel, szakkönyvekkel, és eredményeik mindinkább zárójelbe teszik az általam „hétköznapi bölcsességnek” nevezett megközelítéseket.

Erre a bekezdésre reflektálni pedig már nem is vállalkoztam, mert olyan mély regisztereket kellene végigjárni, végiggondolni, hogy arra nem alkalmas az esszéműfaj.

„Az internet információtömegében ma még hiányoznak azok a tájékozódási pontok, locusok, amelyek rendezik, összegyűjtik a tudást. Régen voltak kulturális–spirituális szűrők – mint az iskolák, kolostorok, könyvtárak, vagy éppen a család –, melyek segítettek az embernek eligazodni az információk tömegében, útmutatást adtak számára, választ a kérdéseire. Az interneten is vannak ilyenek, de ezek ma még javarészt használhatatlanok”.

Szerintem a szűrőket csak részben kell és lehet internetesíteni, tehát elvárni sem lehet a hálózattól, hogy pótoljon, felváltson hagyományos szűrőket. Sokkal inkább hibridizálódnak a régiek az újakkal. Nagyon érdekes követni, hol erősítik fel egymást és hol gyengítik.  A korábbi félelmekkel szemben például a legfrissebb kutatási eredmények nagyon meggyőzőek avval kapcsolatban, hogy a család és az Internet milyen jól megfér egymás mellett, mennyire erősíti a családi kohéziót a közös és diszkurzív Internet-használat. Másfelől a felsorolt szűrőknek is van életciklusa, és látszik, hogy mennyi diszfunkció és „ipari korszakos” elem terheli az iskolát, a könyvtárt vagy a médiát, és hogy milyen óriási a szerepe az Internetnek ezek megújításában. Nem úgy, hogy maga válik szűrővé, hanem úgy, hogy új dimenziókat, felületeket, platformokat, lehetőségeket nyit a „hagyományos” szűrőknek.

Elnézést kérek azért, hogy az idejét raboltam, sajnálom, hogy nem alakult úgy, hogy személyesen diskurálhassunk mindezekről. Ha úgy érzi, bárhol mellélövök, tévedek, félreolvasok, félreértek valamit, kérem jelezze.

 
A legjobbakat kívánva:
Z. Karvalics László

 

Igen tisztelt Karvalics László,

köszönöm szíves figyelmét. Érdeklődéssel olvastam fejtegetését. Sok fontos szempontot vet föl. Engedjen meg azonban néhány megjegyzést.

Az Internetet én is forradalmian újnak és fontosnak tartom. Előadásomban mindössze arra próbáltam rámutatni mint előttem már sokan –, hogy az ebben a remek technikai újdonságban rejlő óriási lehetőségeket még távolról sem sikerült kihasználni. Mert a tartalmi dimenzió, az információk kezelése, rendezése, értelmezése egyelőre még messze elmarad a technikai fejlődés mögött.

Azt hiszem, a szemantikai–szemiotikai–kognitív keresők s rendezők sokkal nagyobb szerepet játszanak majd a jövőben, mint ahogy azt Ön a tanulmányában feltételezi.

Meggyőződésem, hogy az információkat szűrő, rendező, értelmező programoknak s eszközöknek a fejlesztése a következő évek, évtizedek központi feladata lesz, s az a rokonszenves elégedettség a jelen állapotokkal, amely az Ön írásából sugárzik, talán nem eléggé ösztönzi majd ezt a munkát.

A „fontos információval” kapcsolatos megjegyzéseimet, azt hiszem félreértette, vagy én fogalmaztam meg őket pontatlanul.

Azt hiszem, félreértette a „zaj”-ról mondottakat is. Azt hiszem, a kommunikációelmélet és a szemiotika zaj-fogalmát hasznosan lehetne alkalmazni az Internettel kapcsolatos kutatásokban is.

Nagyra becsülöm a technikai fejlődésbe, és ezen belül az IT fejlődésébe vetett töretlen hitét.  De sok kiváló elme figyelmeztetett s figyelmeztet arra (Adorno, Horkheimer, Benjamin, Foucault, Löwith, Lyotard, Rorty és mások), hogy a fejlődés nem olyan törtetlen, egyenes vonalú, egyértelmű s ártatlan, mint azt gyakran hinni szeretnénk. 

Mindezek szellemében, s mindezek ellenére, köszönöm értékes kritikai megjegyzéseit. Természetesen semmi kifogásom sincs az ellen, hogy a cikk megjelenjen.

 
Baráti üdvözlettel,
Hankiss Elemér

 

Tisztelt Professzor Úr,

köszönöm, hogy megtisztelt a véleményével és az idejével. Közben én is sokat törtem a fejem azon, mi a helyes, mi a fontos, miért fontos, és végül is úgy döntöttem, hogy az írást ebben a formában nem fogom megjelentetni. Azt a célt ugyanis, amelyet el kívántam volna érni vele, igazából nem szolgálja, és ha már célpontot kell választani, akkor leginkább másfelé kellene tekintgetni – de most már a célpontkeresést (a helytelennek, pontatlannak, félrevezetőnek tartott diskurzusok kritikáját) magát sem tartom fontosnak, vesződtem vele eleget korábban, elkerülhetetlenül rosszkedvet szül, teremtsünk inkább új narratívákat.

Ennek megfelelően sokkal inspirálóbb felvenni a kesztyűt, és tovább ölteni a szót a megjegyzésekkel kapcsolatban, engedelmével reagálnék néhány fordulatra.

Az Internetet én is forradalmian újnak és fontosnak tartom. Előadásomban mindössze arra próbáltam rámutatni mint előttem már sokan , hogy az ebben a remek technikai újdonságban rejlő óriási lehetőségeket még távolról sem sikerült kihasználni. Mert a tartalmi dimenzió, az információk kezelése, rendezése, értelmezése egyelőre még messze elmarad a technikai fejlődés mögött.

Véleményem szerint a „ki nem használt óriási lehetőségek” fordulat óhatatlanul optikai csalódáshoz vezet. Azt sejteti, mintha valamiféle „késés”, „elmaradás”, „deficit” lenne a fel(ki)használásban, amelyre rá kell mutatni. Egy folyamatosan, sok szereplő által fejlesztett technológiai és humán térben a „lehetőségek” nem időtlenül adottak, hanem azokat éppen a fejlődés maga teremti meg és újra, lépésről lépésre. Paul Otlet 1938-ban, Vannevar Bush 1945-ben vagy Licklider 1962-ben pontosan a jól ismert a lehetőségeket formulázta, amelyek meghatározott igényekre reflektáltak „elvileg”, de akkor nem volt min számon kérni ennek a megvalósulását, mert nem létezett Internet. Kellett-e rámutatni arra, mondjuk a huszadik század harmincas éveiben, hogy az autógyártásban még távolról sem sikerült kihasználni az óriási lehetőségeket, amikor az egész iparág az innovációs versenyfutásról szólt, a nagyobb profit reményében? És vajon a hibrid meghajtással vagy a fedélzeti elektronikával kapcsolatos „lehetőségek” ismerete híján mihez kellett és lehetett mérni a mindenkor adott csúcstechnológiát – mihez képest maradt el?

Nem tudom, hogy az Internet esetében helyes megközelítés-e az, hogy mondjuk miért nincs már digitalizálva a teljes kulturális örökség. (A legfrissebb EU-s elektronikus könyvtári terv 2 %-ról 4%-ra szeretné emelni, óriási befektetéssel, a digitalizált európai könyves állomány arányát.) A 100%-hoz képest ez a 4% kétségkívül kevés, és nem használja ki a lehetőséget. De ez valójában nem ki nem használt lehetőség, mert csak akkor lenne az, ha rendelkezésre állna a szükséges forrás és infrastruktúra. Így ez csak elvi lehetőség, de nem gyakorlati. És ennek analógiájára az elvi lehetőségek száma végtelen, miközben a gyakorlati lehetőségek jól modellezhetőek, ezeket nem nehéz felismerni és azonosítani. Észvesztő harc van azért, hogy ezeket ki, milyen gyorsan és milyen sikeresen ragadja meg. Ami aktuálisan adott lehetőség, az mind, messzemenően ki van használva. És szakadatlanul zajlik a fejlesztés, hogy újabb lehetőségek nyíljanak meg. Olyanok, amelyek korábban nem léteztek. Véleményem szerint nincs mit számon kérni.

A tartalmi dimenzió, az információk kezelése, rendezése, értelmezése egyelőre még messze elmarad a technikai fejlődés mögött.

Gyakran hallani ezt az állítást, de szerintem hangoztatói nem gondolják következetesen végig, vajon értelmezhető-e egyáltalán. Az információtechnológiai rendszereknél az információkezelő funkció és a technikai fejlődés ugyanannak a dolognak a két oldala, egymástól elválaszthatatlan. Csak olyan technológia van, amely valamilyen információs művelet elvégzésére rendeltetett, a technológia értelmét az adja, hogy az adott információs funkciót miképpen oldja meg. Látszatra pontosan ugyanolyan joggal lenne mondható, hogy a technológia maradt el az információk kezelésétől (miért nincs még jó 3D-s screen-technológia, hiszen vetíteni már tudnánk a térbe az információt?), de annak se lenne értelme. A két oldal szétválaszthatatlan. Az állítás értelmezhetetlen. A technikai fejlődés azonos az információkezelés, rendezés stb. fejlődésével. (Az értelmezés más tészta, de az értelmezés nem is technológiai feladat, hanem – szerencsére – humán.)

Ha van valami, ami elmarad a fenti értelemben szétválaszthatatlan információtechnológiai fejlődéstől, az az emberi és a kulturális tényező. A tanulás, az asszimiláció, a morális pánik leküzdése, a kultúraváltás, a viselkedésváltozás mind-mind lassabban kullog a megvalósult lehetőségek mögött – de ennek okai is jól megérthetőek és leírhatóak, es sem valamiféle deficit, hanem nagyon is szükségszerű jelenség.

Azt hiszem, a szemantikaiszemiotikaikognitív keresők s rendezők sokkal nagyobb szerepet játszanak majd a jövőben, mint ahogy azt Ön a tanulmányában feltételezi. Meggyőződésem, hogy az információkat szűrő, rendező, értelmező programoknak s eszközöknek a fejlesztése a következő évek, évtizedek központi feladata lesz, s az a rokonszenves elégedettség a jelen állapotokkal, amely az Ön írásából sugárzik, talán nem eléggé ösztönzi majd ezt a munkát.

Épp tegnap kaptam a hírt, hogy az a konzorcium, amelynek a tanszékünk is a része, sok pénzt nyert egy új elvű, az ún. sziget-ontológián alapuló keresőrendszer fejlesztésére. Magam is aktív részese vagyok tehát annak az elementáris innovációs nyomásnak, ami a még fejlettebb, még jobban használható rendszerek megteremtése érdekében hat. Dehogyis kérdőjeleztem meg én ennek a fejlesztési iránynak a szerepét és súlyát. Mindössze arra hívtam fel a figyelmet, hogy a legfejlettebb szemantikai kereső sem pótolja az emberi intellektust, mert nem az a feladata. Alacsony absztrakciós szinten tudhat úgy viselkedni egy kereső, mintha mondjuk kérdésre válaszolna (mert egy egyszerű kérdés struktúrája lefordítható a keresők nyelvére, és a releváns találat válasznak tekinthető), de ez magas absztrakciós szinten, bonyolult kérdésnél már nem működik. A szemantikus keresők és a szemantikus Web koncepciója nem az emberi intellektus helyettesítéséről szól, hanem arról, hogy keresési rész-műveletek tovább okosíthatóak.

Az én mondataim, szerintem, a legcsekélyebb mértékben sem sugároztak elégedettséget. Az érvelésem arra irányult, hogy a keresőrendszerek jelenleg produkált teljesítményének lefokozásával vagy lefitymálásával szemben bemutassam azok valódi mérlegét.

Talán pontosan azért, mert a túlzott vagy alaptalan kritika legalább annyira gátja a fejlesztés ösztönzésének, mint az esetleges elégedettség (a másé, nem az enyém J). Ha abban a mezőben beszélnénk a keresőkről, hogy a jelenlegi platformokon is milyen kiegészítő megoldásokkal lehetne sokkal nagyobb felhasználói elégedettséget elérni, rögtön nem tűnnék elégedettnek. De hát ezért is fejlesztek.

Azt hiszem, félreértette a „zaj”-ról mondottakat is. Azt hiszem, a kommunikációelmélet és a szemiotika zaj-fogalmát hasznosan lehetne alkalmazni az Internettel kapcsolatos kutatásokban is.

Professzor Úr még csak nem is metaforisztikusan, hanem a „csend” ellentéteként, a szokásos értelmében használta a zajt. Nehéz másként értelmezni, mint ahogy le van írva, a „zúdulás” kontextusában.

Ha kommunikációelméleti értelemben használjuk a zajt, akkor az a három értelmezés-szintből „csatornazajként” nem lesz fontos (hiszen az csak a jelátvitelre vonatkozik), a „környezeti zaj” kategóriájába már beleesnek jelenségek, hiszen az internetes üzenetek dekódolását néhány dolog akadályozhatja (felpattanó ablak elvonja a figyelmet, agresszív zene szólal meg egy információs Web-oldalon stb.), de ezek nem igazán lényegesek vagy komolyak. És van harmadikként a szemantikai zaj, amely (többek között) az üzenetek megformálásának pontatlanságával okoz problémákat, ezzel foglalkozik is valamennyire a kortárs nyelvművelés és médiaszociológia. A maguk nemében ezek kétségkívül alkalmazhatóak internetes kutatásokban, de szerintem irrelevánsak az „információ-áradat” kontextusában.

Nagyra becsülöm a technikai fejlődésbe, és ezen belül az IT fejlődésébe vetett töretlen hitét. De sok kiváló elme figyelmeztetett s figyelmeztet arra (Adorno, Horkheimer, Benjamin, Foucault, Löwith, Lyotard, Rorty és mások), hogy a fejlődés nem olyan töretlen, egyenes vonalú, egyértelmű s ártatlan, mint azt gyakran hinni szeretnénk.

Az említett urak technológiapercepciója részben korlátozott (nagyon sok technológia-formával nem foglalkoznak, nem is ismerik őket, általában kiválasztott technológiaszegmensek egzisztenciális kvantoraiból komponálják meg univerzális technikafilozófiai téziseiket), részben absztrakt (magas szinten, társadalmi alrendszerként, más alrendszerek – főleg a politika/ideológia, gazdaság és kultúra – társaságában és rendszerszintjén tárgyalják a technológiával kapcsolatos fenntartásaikat és figyelmeztetéseiket, így azok egy meghatározott, konkrét technológia elemzésekor csak nagyon feltételesen lesznek alkalmazhatóak. Ráadásul ágyúval lőnek verébre: az a fajta technooptimizmus, aminek a kiigazítását fontosnak tartják, valódi, mély, részleteiben megkonstruált narratívaként egyáltalán nem is létezik! Vajon milyen rangos szerző írt le valaha is olyat, hogy a „fejlődés töretlen, egyenes vonalú, egyértelmű és ártatlan”? Így aztán nagy szerepük van abban (és a sort még folytatni lehetne Postmannel, Roszakkal és másokkal), hogy kialakult a diskurzusokat eltorzító technooptimizmus–technopesszimizmus tengely, amivel szemben hiába próbálta Shapiro a technorealizmust mint pozíciót megjeleníteni. „Küldetésüket”, missziójukat már régóta anakronisztikusnak érzem – az adott technológiákban rejlő veszélyek ellen ezerféle módon hatnak nagy ellenmozgások, részben társadalmasítva, részben az üzlet, részben a jog, és részben a tudomány formanyelvén. A technikakritika „figyelmeztetési attitűdje” pedig egyszerű hübrisz, ami leértékeli azt a közeget, amelynek az üzenet szólni kíván (ők ti. „nem veszik észre”), és ez folklorizálódik tovább abba az irányba, hogy ezt a küldetést a társadalomelméleti szinten tovább kell vinni. Ahol felsejlik, hogy valójában technológiakritika címszó alatt társadalomkritikának kellene folynia (és ez egyáltalán nem explicit a felsoroltak legtöbbjénél) ott a dolog a helyére kerül.

Ennek megfelelően nem tudom én sem a „hit”-tel leképezni mindazt, amit a technológiai fejlődésről gondolok. Történészként kutatom, állampolgárként szemlélem, tanárként oktatom sok vonatkozását. Sok minden érdekel, sok mindenre rákérdezek. Az IT fejlődése, az Internet vagy a számítógép nem is olyan dolog, amiben hinni vagy nem hinni lehet és kell – használni, fejleszteni, elemezni, értelmezni, minősíteni lehet, de hinni vagy nem hinni?

Azon azért el kell gondolkoznom, hogy rendre beleszaladok ebbe a helyzetbe: azért, mert nem osztok bizonyos megközelítéseket, amelyeket a közgondolkodás elvárna, rögvest „optimistának” vagy „hívőnek” minősítenek, anélkül, hogy a magam pozitív kifejtését megjelenítettem volna. Valószínűleg addig így lesz, amíg ez meg nem történik. De egyelőre nem tudom, hogy egyáltalán van-e pozitív kifejtésem.

 
A legjobbakat kívánva
Z. Karvalics László

 

A szerző történész, információstársadalom-kutató,
a SZTE BTK Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszékének egyetemi docense
 

1. A tanulmány megírása óta ez a gyűjtemény a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete keretében, Hankiss Központ és Kutatóarchívum néven létrejött: https://iask.hu/hu/hankiss-kozpont/ (2019.06.21.) [A szerk.]

2. Kamarás István a tapír keresőszóra kapott találatok irrelevanciájáról értekezve támadta az Internetet. A Gnatyenko árnyéka rovatban A tapír keresése című írásban érveltünk amellett, hogy megközelítése számos sebből vérzik. A bejegyzés most éppen nem érhető el, megjelentetni tervezem készülő Zoopticon (Információkutató állat-lesen) című kötetemben. [http://www.e-government.hu/digitalcity/news/newsheading.jsp?dom=AAAAGCAI&hir=BAAFIHTA&fmn=AAABATKR&prt=AAABATJV&men=AAABATKE] (2019.06.21.)

3. Aki nem tud keresni, az nem is talál. PrimOnline, 2008. okt. 15. [http://hirek.prim.hu/cikk/69656] (2019.06.21.)

4. Földes András: A Google válaszol a lét kínzó kérdéseire. Index.hu, 2008.okt. 27. [http://index.hu/tech/net/vegso2008/] (2019.06.21.)

5. A levélváltás eredeti szövegében szereplő elírásokat a közlés kedvéért javítottuk. [A szerk.]