A történelem mint termék

A történelem mint termék annak nyújt többletet, aki azt kapja tőle, amit vár. Vannak, akik kommunikáltan a nemzeti öntudat erősítését várják tőle, míg mások ezt kritizálva – hívén abban, hogy van objektív történetírás – hiteles, objektív, igaz történelmi produktumot várnak, és ezt azonosítják a tudományos történetírással.

Kevéssé vitatott tény, hogy a magyar történettudomány csekély érdeklődést mutat a történetelmélet, és -filozófia, valamint a posztmodern iránt. Jelen írás éppen ezért viseli a zárójeles kitételt, hiszen meg sem kísérli hivatkozni a mögötte álló angolszász elméleti háttér könyvtárnyi irodalmát, inkább csak felvetéseket tartalmaz. A múlt objektív léte a mindennapi rögvalóságunk talaján aligha tagadható, még akkor se, ha a filozófia egyik komoly ismeretelméleti problémája az, hogy létünk nem igazolható objektív külső tényezők által. Így például – nem véletlenül – a középkori filozófia Isten álmának tartotta az emberi életet. De a populáris kultúrában is meghatározó a téma: minimum Calderón Az élet álom című darabjától a Wachowski fivérek (jelenleg nővérek) által rendezett Mátrix című filmig húzhatnánk recepciótörténeti vonalat.

Ugyanakkor közismert tény a nyugati történetfilozófia számára, hogy a történelem nem azonos a múlttal; előbbi egy emberi tevékenység által (írunk, beszélünk róla) létrehozott narratíva, történet. A modern pszichológiai kutatások konklúziója az, hogy az ember már az érzékelés, majd a visszaemlékezés során is teljesen szubjektív, vagyis igaz az „azt látja és hallja, amit akar” elve.² Valamint az emberi nyelv alapvetően, genezisénél fogva manipulatív, még akkor is, ha az adó (közlő, író) és a vevő (hallgató, olvasó) nem szándékoltan használja erre a célra. Mindebből az következik, hogy a történelem mint narratíva nem lehet objektív, legfeljebb valamilyen fokú korrelációt mutathat a megtörtént múlttal – ami egyébiránt senki által nem ellenőrizhető…

Már ezen fenti alapkövetkeztetés sem minősül axiómának a magyar történettudomány számára, amelynek számos képviselője a 19. századi pozitivizmusból kifejlődött neopozitivista talajon áll.³ Sőt, nem csak a posztmodern történetelmélet, de a pszichológia és annak eredményei sem állnak a történészi szakmai önreflexió homlokterében,⁴ holott a múlt szereplői, alakítói, az arról narratívát kialakító személyek (legyenek történészek vagy laikus érdeklődők) maguk is emberek (miként a múlt szereplői is), tehát a pszichológia által leírt törvényszerűségek szerint működnek.

Elfogadva a fent vázolt elméleti keretet, tulajdonképpen az a következtetés adódik, hogy a „történelem” mint olyan egy produktum, termék, áru, amely nem feltétlenül különbözik például egy kilogramm mosóportól. (És persze mégis nagyon más.) Azaz van fogyasztója, előállítója, minősége, illetve alkalmazhatók rá a legalapvetőbb gazdasági definíciók. A továbbiakban a marketing fogalmai szerint vizsgálom meg a történelmi narratíva mint termék jellemzőit: lehetséges funkcióit, minőségét, újdonságtartalmát és a fogyasztás jellegzetességeit.⁵

A termék funkcióit áttekintve az első kérdés, hogy tulajdonképpen mi a történelem mint narratíva generikus funkciója? Mi a történelem legalapvetőbb feladata? A hagyományos, és nyilván nem helytálló válasz a „historia est magistra vitae” elv. Talán nem kell felsorolni az összes háborút, különösen a mindössze 20 éven belül egymást követő két világháborút ahhoz, hogy belátható legyen az einsteini idézet igaza: „A történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből.”⁶

Akkor tulajdonképpen mit csinál a történelem, ha a mosópor mos? Csinál-e bármit azon túl, hogy szellemi futballként funkcionálva mindenkinek lehetőséget kínál a véleményformálásra és az – bizonyos törvényi keretek betartásával – indulatok levezetésére?⁷ Kétségkívül óriási traumatizáló szerepe van, ezért tűnik úgy, hogy a múlt ismétli önmagát. Ezen traumák láncreakció jellegére számos példa adódhat: az 1870-ben kitört német–francia háborúban a német csapatok vezetője az a Helmuth Karl Bernhard von Moltke volt, akinek fia 1914-ben a német császári hadsereg vezérkari főnökeként a Franciaország elleni támadást a néhány ponton módosított, de összességében akkor már korszerűtlen Schlieffen-terv alapján valósította meg. Az 1870-es háború is gyors német mozgósítással kezdődött, akár csak az I. világháború. Mindkét háborúban a francia ellenállás egyik területe Verdun volt, illetve von Moltke csapatokat küldött át az Ardenneken, akárcsak később Hitler a II. világháborúban. Az 1870. évi háborút lezáró frankfurti békével Németország megszerezte Elzász-Lotaringiát és jóvátételt fizettetett a franciákkal. A német birodalmat 1871 januárjában Versailles-ban kiáltották ki, ahol később a franciák aláíratták a németekkel az I. világháborút lezáró békét. E történet annak kérdését veti fel, hogy vagy az események akció–reakció láncolatban követik egymást, és a traumatizált fél hasonlóan „adja vissza a kölcsönt”, vagy csak az értelmező (jelen sorok szerzője) utólag vetíti bele az oksági összefüggéseket és az analógia csak az ő fejében létezik.

A fentiek mellett, különösen a 20. századi témákhoz rengeteg morális konnotáció és követelmény tapad, a múlt vizsgálata az igazság megtalálásának igényével kapcsolódik össze. Nem véletlen, hogy a posztmodern történetelmélet megalapozóját, Hayden White-ot az a (sem módszertani, sem pedig filozófiai szempontból nem megalapozott) vád érte, hogy relativizálja a holokausztot. Ezzel kapcsolatban írja Kisantal Tamás és Szeberényi Gábor: „A történészek feladata tehát mindezeket narratív formába önteni, és ezzel mintegy a társadalmi emlékezetet olyan irányba terelni, mely fel tudja dolgozni az események jelentőségét, egy meghatározó etikai dimenzió kíséretében. Így a történész cselekményesítésének igenis vannak határai, de ezek nem a – pozitivista szellemű – tudományosság természetéből, hanem a szerző társadalmi–etikai felelősségéből adódnak.”⁸ (Kiemelés tőlem – I.P.) Maradt az az tehát elképzelés, hogy a történelem valamiféle – baloldali (maga vagy mások által annak definiált) kormányzati célnak megfelelő liberális, vagy nemzetinek (maga, vagy mások által annak definiált) megfelelő hazafias – kollektív tudatot formál.

Ebből adódik, hogy a kérdés az, hogy kinek a tudatát és hogyan formálja? Mennyiben érdekli példáula fiatalokat a történelem, és milyen szerepet játszanak a hagyományos (szakkönyvek, ismeretterjesztő folyóiratok, középiskolai oktatás) és nem hagyományos (internetes podcastok, videók, wikipedia) csatornák az identitásuk formálásában.⁹ Egy 2014. évi kutatás szerint a fiatalok érdeklődőek, de tájékozatlanok: „A fő kérdésekre kvantitatív és kvalitatív módszerekkel keresték a választ. Kérdőívvel 1204, 18 és 30 év közötti magyarországi lakost (reprezentálva az országot településtípus, régió, nem és iskolai végzettség szerint) kérdeztek meg. Emellett két fókuszcsoportos interjút szerveztek összesen 15 fő részvételével. Az egyik csoport 18 és 32 éves kor közötti, legalább érettségivel rendelkező, de különböző képzettségi szintű fiatalokból állt. A másik csoportba olyan személyek kerültek, akik ’véleményvezérként’ (pedagógus, újságíró, egyetemi oktató, művelődésszervező, turisztikai szakember) lépnek vagy léphetnek fel az adott témákban. (…) A kulturális örökséget a megkérdezettek 61%-a nagyon fontosnak, míg 30%-a inkább fontosnak ítélte, mindössze 6% szerint inkább nem és 2% szerint egyáltalán nem fontos. A reprezentatív minta eredményei azt mutatják, hogy a hazai fiatalok háromnegyede érdeklődik a magyar történelem iránt, a megkérdezetteknek pedig mindössze 5%-a mondta, hogy egyáltalán nem érdekli az.”¹⁰ Tehát valamiféle, szinte mérhetetlen, és a szerző szerint kétes generikus funkciót sikerült megállapítani, amit jóval mélyebben kéne vizsgálni, ugyanakkor a többi funkciótípussal sem jobb a helyzet.

Mi az elvárt funkció a történelemmel szemben? Lényegében az, hogy megfeleljen a vevő világnézetének. Így Magyarországon kettévált az egyes személyek és események értelmezése. Érdemes megnézni például a 16–17. századi történelmi szereplőket, mint Szapolyai János, György barát, Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre etc. A befogadók értelmezésének két legszélső értéke (nyilván vannak köztes értékek is): árulók, akik a magyar király ellen török szövetségben léptek fel – vagy hazafiak, akik harcoltak az elnyomó Habsburg uralommal szemben. A 20. századi eseményekkel és személyekkel kapcsolatban még mélyebb az értelmezések közötti szakadék.¹¹

A történelem kiterjesztett funkcióján szintén hosszas vita folyik idehaza; a kulcsszó az „érdekes”: hogyan, miként lehet szakmailag színvonalas narratívát írni érdekesen a nagyközönség számára. A másik oldalról nézve szinte érthetetlen, hogy miként vált a hazai szaktudományosság számára az olvasható, izgalmas, ismeretterjesztő stílus a tudománytalanság szimbólumává. Mi lehetne a történelem mint narratíva potenciális többlete? Azt hiszem, semmi. Ahhoz, hogy a történelmi termék, sikeres és eladható legyen, nem csak benne önmagában, hanem a környezetben kell keresni a megoldást. Ennek megfelelően érdemes lesz megvizsgálni a külső környezetet.

De előbb következzék a sok megválaszolhatatlan kérdés között a legfontosabb: milyen a jó minőségű történelem? Talán az első válasz, ami bárki eszébe jut, az a „hiteles” szó. Nem mindegy viszont, hogy a kifejezés mit jelent: sokak számára azt, hogy objektív, de mivel a fenti gondolatmenet alapján ez kizárt, más megoldást kell keresni. Ezért fogadjuk el, hogy a történelmi terméket előállító személy (nem feltétlenül történész végzettséggel rendelkező „Történész”) a legjobb tudása szerint feltárja a témája legtöbb forrását, azokat a lehető leghelyesebben olvassa, értelmezi, és etikus magatartás szerint következtetéseket von le. Azaz szándékosan nem tagad el, nem hamisít vagy „készít” forrást, az elkészült írásában pedig legjobb tudása szerint jelöli a használt forrás legpontosabb elérhetőségét. Az így létrejött „termék”-ben persze a fent felsoroltak mindegyikével lehetnek hibák, mert szándékától függetlenül az író hibázhatott. Ehhez adódnak a könyv születése során, a szöveg formázásakor történt hiányosságok: elgépelések, tördelési hibák stb. Azaz a történelmi termék, legyen az cikk vagy könyv, eleve hibás. Ha a „terméket” ennél tágabban értelmezzük, a múltról szóló akármilyen megnyilvánulásaként (pl. szóbeli előadás), akkor is mutatis mutandis fennállnak a fent sorolt hibalehetőségek. Ha a történelem ugyanolyan termék lenne, mint egy kilogramm mosópor, akkor a fogyasztó meg tudná ítélni az objektív minőségét: jól mos-e? Azonban a történelemnek nincs ilyen objektív minősége, de ha lenne is, az olvasó maga sem objektív. Így maradt a szubjektív és a gazdaságos minőség: a termék kielégíti-e a fogyasztó igényét, illetve olcsó-e? Ezek a szempontok a fogyasztó számára egyértelműek, hiszen van egy kialakult világnézete és elváráshorizontja (alkalmazva a jaussi recepcióesztétika terminológiáját), amelynek a narratíva vagy megfelel vagy nem. (Utóbbi eset nem zárja ki, hogy a fogyasztó mítoszromboló újdonágként definiálja a terméket, de jó minőségűnek ítélje.)

A potenciális többlet alapvetően a már említett környezetben keresendő, mivel a történelem mint termék annak nyújt többletet, aki azt kapja tőle, amit vár. Vannak, akik kommunikáltan a nemzeti öntudat erősítését várják tőle, míg mások ezt kritizálva – hívén abban, hogy van objektív történetírás – hiteles, objektív, igaz történelmi produktumot várnak, és ezt azonosítják a tudományos történetírással. Holott a történelem mint termék és előállítása a posztmodern szerint sohasem naiv, mindig célja van. Tehát ha elfogadjuk a fent vázolt elméleti keretet, akkor a második elvárás soha nem teljesülhet, hiszen minden történész, és így minden produktum szubjektív. Ebből viszont egyrészt az a posztmodern alapállás következik, hogy a történészi munka jórészt önreflexió, azaz a történész feladata önnön szubjektivitásának azonosítása. Nem példa nélkül való ez, ahogy Sztálin életrajzírója is feljegyezte: „A fordulat a Sztálinhoz fűződő viszonyomban felsős koromban következett be (…) változott szenvedélyes gyűlöletté bennem (…) apám hatására (…) tőle hallottam azokat a veszedelmes történeteket Sztálinról. Az igazi Sztálinról. (…) Apám igazi értelmiségi volt, aki bolondult az európai demokráciákért.”¹² Másrészt pedig az adódik, hogy a kimondott céllal készülő történelemnek ugyanolyan létjogosultsága van, mint annak, amely azt állítja magáról, hogy objektív.

Ha nem világnézet szerint nézzük, akkor Magyarországon két megrendelője van a történelmi terméknek. Az egyik, és potenciálisan a legtőkeerősebb vásárló, az állam, amely kutatóintézetein, pályázati rendszerein és oktatási intézményein keresztül termeli ezt a produktumot, és ekképpen fizetés formájában meg is fizeti az előállítót. A másik a magánvásárló, aki az üzletekben például könyv formájában megveszi a történelmi munkát. Nyilvánvalóan idehaza – különböző okokból – kizárólag kötetek eladásából nem lehet megélni.

A történelem mint termék funkcióinak és megrendelőinek áttekintése után további fontos kérdés, hogy kik a termelők, kik állítják elő a terméket? Ha azt a választ adjuk, hogy a történészek (ez önmagában nagy feltételezés, hiszen ma már ez nem szükségszerű), akkor felmerül a kérdés, mitől történész a történész, mi különbözteti meg a laikustól. A forrásokat, illetve a szakirodalmat bárki össze tudja gyűjteni, el tudja olvasni, és ezekből össze tud állítani egy narratívát. E folyamatok technikai feltételei adottak: a levéltárak, könyvtárak, internetes adatbázisok mindenki számára elérhetőek.

Ebből következhet az, hogy a történész az, akinek diplomája van, ugyanakkor számos diplomás történész végül nem képez narratívát, sok, végzettséggel nem rendelkező történész pedig többek megítélése szerint jobb minőségű narratívát képez, mint a végzett történészek. Így az a következtetés adódik, hogy – különösen egy olyan világban, amelyben a hagyományos tekintélyelv felszámolódni látszik – a képesítés nem jelent lényegi különbséget. Elfogadva a posztmodern alapállását, miszerint a történeti narratívának mindig valamilyen célja van, sosem önmagában való és naiv, illetve a történész részben önmagát írja meg, ezért a differentia specifica éppen a történetelméleti, historiográfiai és pszichológiai tudás lenne, amely azonban mai napig a hazai történész képzés legelhanyagoltabb része. A hazai történészcéh megoldása ebben a helyzetben megosztott, többen ragaszkodnak a „tekintélyhez”, címekhez, pozíciókhoz, és az objektív történetírás mítoszához, míg mások (nem feltétlen történész végzettséggel rendelkezők)¹³ egyszerűen visszatérnek a forrásokhoz, újraértelmezik azokat, és gyakran az ő munkájuknak köszönhető – direkt szándékukon kívül –, hogy igen tekintélyes történészek „objektív” műveiről derül ki, hogy vélhetőleg teljesen félreértelmezték a felhasznált forrásokat, vagy azok máshogyan is interpretálhatóak. Ha megint csak elfogadjuk a posztmodern elméletet, akkor ebből az következik, hogy ugyanazon források alapján több narratíva is képezhető, senkinek nincsen igaza, jóllehet a pozícióban (persze ennek fogalma sem egységes, leegyszerűsítve erős eltérések vannak „pozíció” és „pozíció” között) lévő történészek helyzeti előnyben vannak narratívájuk kanonizálása és tőkésítése, forgalmazása során. Tehát a gyakorlatban a legfontosabb különbség a „történész” és mások között a hatalmi olvasat, a szerepkör, amelyet betölt. Nem véletlen, hogy a nyugati akadémiai történészek hatalmi fenyegetésként élték meg a posztmodernt, így Richard J. Evans egyik legfőbb szakmai érve Keith Jenkins-szel szemben, hogy utóbbi csak egy frusztrált, sokadrangú főiskolai tanár.¹⁴

Ebből következik, hogy a termelői verseny során lehet „csalni”, hiszen egyetlen piacon lévő termék minősége sem határozható meg objektíven. Miképpen lehet ezt tenni? Azt állítják, hogy végzettségük és képzettségük csak őket jogosítja fel a történelmi termék előállítására. Objektívként állítják be önmagukat, mindenki mást pedig (nem szubjektívnek, hanem) dilettánsnak. Erre a perspektivikus csalásra, valamint a modern kor információs robbanására jó példa egy facebookon terjedő mém, egy adott történelmi termék kettős mérce jellegű megítéléséről. (A lényeg most nem az, hogy igaz-e, hanem az, hogy a mém önmagában jelzi, hogy a téma széleskörű érdeklődésre tart számot.)

Ez tovább vezet ahhoz a kérdéshez, hogy tulajdonképpen kié a történelem? Fogyasztás szempontjából mindenkié, hiszen mindenki alkot narratívát már csak a saját és családja múltjáról is, nem véletlenül népszerű a családfakutatás. Előállítás szempontjából azonban viszont meglehetősen diszkriminatív a történelmi terméket pénzért előállítók, azaz forgalmazók köre: számukra ugyanis az a történelem, amire ők azt mondják: a múlt „FONTOS” tényei. De ki dönti el, mi a fontos? Természetesen a termelők. Itt nem nagyon működik a kereslet és kínálat egyensúlyának piaci elve, hiszen a termelők monopolizálják és kanonizálják a saját maguk által fontosnak tartott terméket, azaz az oktatás és a média csatornáin keresztül reklámozzák azokat, így a fogyasztó nem is tudja, hogy mással is foglalkozhatna. Nézzünk egy példát. Volt szerencsém megismerni Pálmány Béla történészt, aki elmesélt egy történetet az I. világháború kezdetéről, a szarajevói merényletről, amit én nem ismertem, és más sem nagyon, így senkinek nem is volt igénye megkérdezni. Hiszen ez a történet nem szerepel tankönyvekben, nincs kanonizálva, a témát nem reklámozta egyetlen széles körben ismert történész sem. Szerencsére Pálmány később meg is írta, jellemzően nem egy hazai akadémiai vagy közismert ismeretterjesztő lapban. A „szarajevói merénylet” hívószó, amiről eszünkbe juthat Gavrilo Princip, Ferenc Ferdinánd, Ferenc József stb. De valamiért senki nem gondol Pálmány Istvánra, „aki nem volt szemtanúja Gavrilo Princip merényletének, mivel azt a feladatot kapta, hogy Oskar Potiorek kormányzó palotájánál, a Konak kapujánál várja a szarajevói polgármesternél látogatást tett trónörökös és kísérete kocsisorát. Nagyapám és családja ugyanis ekkor a palotában lakott, amit az tesz érthetővé, hogy a kormányzó és főtisztjei lovai gondozásáért felelősként éjjel-nappal közel kellett lennie az értékes állatokhoz, de az azokat rendszeresen használó katonákhoz is. Amikor megérkeztek az autók, Pálmány döbbenten látta a trónörökös és neje, Chotek Zsófia vérző testét. Egyike volt azoknak, akik Ferenc Ferdinándot kiemelték a kocsiból és felvitték a terembe, ahol már meg volt terítve ebédre. Elbeszélése szerint lerántotta az asztalról a terítéket, hogy legyen hová tenni a testet.”¹⁵ Ebből sok egyéb mellett az következik, hogy a „fontos” meglehetősen relatív fogalom, és ennek megítélésében nem feltétlen kell a narratívák fogyasztóinak és termelőinek egyet érteni. Egy történelmi téma fontossága ráadásul mesterségesen, a kanonizálás, azaz „reklám” útján alakítható ki.

Ráadásul a történelmi narratíváknak és termelőiknek is van története, időbelisége. Tegyük fel, hogy volt egy sikeres NDK mosópor, amit valaki egy eldugott sarokban 40 évvel az NDK összeomlása után megtalál. Felhasználja és működik. Teljesen irreleváns, hogy az NDK már nem létezik. Az egyik kérdés, hogy ugyanígy működik-e egy hazai történész 40 évvel ezelőtti munkája? Bizonyos mértékben igen, de csak kontextus, a szocialista ideológia figyelembevételével. További probléma, hogy ha a 40 évvel ezelőtt író történész még alkot, és a narratívát átcserélte a társadalmi–politikai környezet átalakulásának megfelelően, akkor a korábbi – hazai esetben szocialista – narratívának legyen-e pozicionális vagy etikai következménye, és ha igen, milyen.

Hátra maradt még két szempont. Az egyik, hogy a történelmi termék a fogyasztás jellege szerint különböző csoportokba is tartozhat: egy középiskolás számára napi fogyasztási cikket jelent, míg mások számára luxus-, szak-, vagy impulzuscikk is lehet. A másik – és egyben utolsó – szempont a termék újdonságtartalma. A történelmi termék esetében ez is vegyes, hiszen egy historiográfiai összefoglaló, egy szakirodalomra épülő szintézis vagy éppen egy újonnan feltárt forrásokra épülő monográfia teljesen más újdonságértékkel rendelkezik. Különösen érdekes azon művek sorsa, amelyek megírásukkor egyáltalán nem válnak a diskurzus részévé, később viszont komoly recepciójuk alakul ki.

A gondolatmenet alapján számos állítás fogalmazható meg. Ezek közül néhány: (1) A történelem (mint narratíva) egy termék, amelynek funkciói, minősége etc. nem definiálhatóak olyan tisztán, mint az objektíven mérhető fizikai produktumok esetében. (2) Nincs objektív történelem, nincs és nem is lehetséges az egységes narratíva, miként egységes fogyasztói kör sem létezik. (3) A fogyasztói és megrendelői környezet nagyon gyorsan változik. (4) Nagyon erős érzelmi indulatok és morális értékítéletek fonódnak köré, amelyek gyakran úgy manifesztálódnak, hogy a termék „objektivitása” vonódik kétségbe. Holott valójában egyszerűen arról van szó, hogy egy termék valakinek tetszik, másoknak nem. (5) Ha a történelem mint narratíva termék, akkor előállítói, fogyasztói, illetve termelő és fogyasztói céljai vannak.

Zárásként és egyben továbbgondolásként érdemes (lenne) megfontolni, hogy a történelemnek miért van a mai napig óriási tétje, indulatgerjesztő szerepe, holott olyan új problémák (járványok, globális klímaváltozás, túlnépesedés etc.) jelennek meg, amelyek megoldásában a történelem szerepe erősen kétes?!