Jelenlegi hely

A transznacionális irodalomszemlélet dilemmái

Kertész Imre egy önértelmezésének nyomában1

 
Fried István

 

A Monarchia irodalmi viszonyait nem összekuszálta, hanem a pluralitás érvei közé emelte egyfelől az identitásváltások sűrűsége, a távolabbi régiókból érkezők nyelv- és tudatváltása, a kétnyelvű szerzők kapcsolódása a bécsi kulturális élethez.

 

„Még a Hungaricumban el kellett olvasniuk
és le kellett írniuk a Don Quijote néhány
fejezetét, hogy az iskolai feladatukban
megmagyarázzák, tulajdonképpen mi is
az irodalom. Kamill kimondhatatlanul unalmasnak
érezte ezt a híres könyvet, és
semmiképpen sem volt képes ennek az irodalomnak,
sem a könyv nagy hírének titkát
megfejteni, s amikor az előszónál,
amely meggyőződése szerint sokkal érdekesebb
volt, mint a lovagról és a szélmalmokról
szóló mese, megállt, azt mondták
neki, hogy nincs érzéke az irodalom
iránt. De mi is az irodalom? Homérosz,
Hamlet, Hamlet és Richárd, ez igen, Rebeka
West, Elida Wangel, Alvina úrasszony,
Medeia, Borongay Anna meg a Walzer-Traum,
meg Wien, Wien, auch du allein, aztán
Lukiánosz, Schopenhauer, Baudelaire,
a Szentírás, Maeterlinck, Molnár, Hofmannsthal, s
mindazok a könyvek Fausttól kezdve Zarathustráig,
(…) meg az oroszok, Szanyin,
az igen, esetleg Csehov. Gorkij…2

 

Amire Miroslav Krleža Zászlók (Zastave) c. regényének ifjú hőse visszaemlékezik, és amit belső monológ formájában megfogalmaz, egyszerre tartalmazza az iskolai oktatás sugallta, egyoldalúságtól sem mentes (világ)irodalmi kánon elleni berzenkedést, valamint a klasszikus modernnek nevezett korszak olvasójának ellen-kánonját, hiszen a megkerülhetetlen „klasszikusok” mellett az Ibsentől és Csehovtól (részben nyilván az Éjjeli menedékhely Gorkijától) eredeztethető irodalmi (illetőleg filozófiai) modernség tanúsítja a táguló, a populáris művészet(szemlélet)ről (még ha elutasítva) tudomást szerző tiltakozását, belevonva az olyan ideiglenes jelentőségű botránykönyvet, mint amilyen Arcübasev Szanyinja.3 Olyan ellen-tablót4 vázol föl a közeli múltba visszatekintő Kamill, amely akképpen is szembemegy az egyébként szintén e regényben megjelenített nacionalizmusokkal, azon belül a nemzeti legendárium szerves részét alkotó, „önelvű” nemzetiirodalom/történelem-felfogásokkal, hogy a maga irodalom- és művészetelképzelésében nincs tekintettel sem az ország-, sem a nyelvhatárokra; ezáltal olyan (még ha pillanatnyi ötlettől vezérelt) irodalmi sort vázol föl, amelynek értelmezése közben egy rendszeresen olvasó, közéleti pályára készülő ifjú személyes sorsába belejátszó „irodalmi”-szerelmi viszony formálódik meg. Eközben az ifjú többszörösen is (akarva-akaratlanul) cáfolja a kisnemzeti elkülönülések és ennek részévé lett művészeti kizárólagosságok erőteljesen hirdetett, monologikus jellegű „igazság”-át. S amit helyébe ajánl, egyfelől az az irodalom- és művészetköziség, amely a századforduló összművészeti törekvéseiben (a belle époque-tól a Jugendstilig, illetőleg a szecesszióig, sokak által késő-szimbolistának minősített líráig, valamint az új nyugtalanságot5 szeizmográfként jelző avantgárdig) Európa-szerte a 20. század első két évtizedében létrejött. Tegyük ehhez hozzá másfelől, hogy a horvát regény, amelybe – olykor ornamentikaként, olykor a nemzetközi, közép-európai közhely-zsargon példájaként – magyar, német, latin, francia mondatok, versek, műcímek, fordulatok szövődnek bele, tér- és időviszonyaival utal arra a „kreatív miliőre”,6 amelynek jellegzetességét a centripetális és centrifugális erők egyszerre erősítették és verték szét. A regény főszereplője az öntudatra ébredő, a függetlenedő horvát tudat reprezentánsa, a mottóban említett, megidézett szerelme, Borongay Anna, magyar költőnő, Ady kor- és sorstársa, akiben többen (nem teljesen alap nélkül) Lesznai Anna alakjára ismertek, némileg Kaffka Margittól is kölcsönözve néhány vonást, mindenesetre a magyar szellemi élet oly fiktív képviselőjére, aki a Huszadik Század és a Nyugat közé pozícionálható. A horvát–magyar szerelmi történet azt a Hassliebét képezi le, amely a Héja-nász az avarontól éppen úgy kölcsönöz, mint a horvát kései szimbolizmusból: a művelődési–társadalmi kontextus pedig a hivatalosságban szövetkezésre kényszerült, a hétköznapok eseménytörténetében egymásra utalt horvát-magyar „nemesség” politikai, gazdasági érdekközössége versus nemzeti érdekküzdelme; a művészetekben az epigonizmusba fúló „népnemzeti”, „nemzeti” művészet körül támadó vitákból származó, Monarchia-szerte honos, a zsákutcába futó, idejétmúlt romantikus-romantizáló magatartás (mind a politikai, mind az irodalmi síkon). Mindezzel szemben megújulást csupán az európaizálódást a nemzeti törekvésekre lefordítani képes, távlatos ellen-kultúra hozhat, melyben szintén kitapintható a romantika hatástörténete.

Noha Miroslav Krleža regénye számot vet a horvát epika korszerűsítési igyekezetével, amely a két világháború között az erősen megosztott horvát irodalmi-kritikai gondolkodásban polémiákat kezdeményezett (a magyar olvasó számára ezt igen röviden villantotta föl Fejtő Ferenc Érzelmes utazásának néhány jelenete;7 persze a címválasztás olyan állásfoglalás, amely az ország- és nyelvhatáron túlra helyezi a műfaj és a „tartalmi szint” értelmezését, nevezetesen a magyar irodalomban régóta ismert Sterne-t idézve meg, mit sem tudván az orosz formalista Sklovszkijról). Bőségesen merít a Monarchia-kultúrából (irodalmából ugyanúgy, mint festészetéből és/vagy zenéjéből, többször emlegeti, tanulmányban értékeli Bartókot), hogy azonosulás és távolságtartás kettősébe helyezze pozícióját. Krleža küzdelme az irodalmi horizont tágításáért olyan irodalomszemlélet integrációját igényelte, amely dialógust kezdeményez és tart fönn más kultúrákkal/művészetekkel anélkül, hogy megfeledkezne arról: horvát aspektusból néz szét a „világ”-ban. Olyan irodalom- és művészetköziség valósul meg a Zastave (Zászlók) című regényben, természetesen a szereplői viszonyokba, a párbeszédekbe és a tudatáram különféle modern megoldásajánlataiba ágyazva, amelyet elemezve mellőzhetetlennek tetszik az összehasonlító irodalomtudomány szempontrendszere, és amelyet ebből a nézőpontból olvasva olyan (kimondatlan, az epikai folyamatba rejtett) sugalmazások fölfejtése követhet, amely viszont akár elméleti megfontolásokra késztethet. Olyanokra, mint: az összehasonlító irodalomtudomány és a világirodalom-tudomány kapcsolata (ha egyáltalában ez utóbbi körvonalazható, a magam részéről egy egyoldalúan magyarázott goethe-i elképzelésből származottnak gondolom), azonosítható-e a kettő, „társdiszciplinák”- e, netán ál-rokonság, „csalfa barátság” van-e köztük, mint azt egy komparatisztikai kézikönyv állítja?8 A kérdés nem egészen mellékes, mikor is bizonyos komparatisztikai alapvetésekből, így a részlegesen megismert Meltzl Hugóból kiindulva, ajánlatok érkeznek a világirodalom újra-meghatározására, egyetemi kurrikulumok újra-tervezésére, amelyek nemcsak a világirodalmi olvasmányok új rendszerét célozzák (még mindig és feltehetőleg még jódarabig a „nyugati kánon”-t szem előtt tartva). Persze nem előkészületlenül támadt a buzgalom egy új világirodalmi gondolat elfogadtatására. Az irodalomelmélet felől érkezett késztetés előbb a kortárs irodalom fölvetette műfaji, retorikai stb. kérdések megválaszolására, utóbb a „klasszikusok” újraolvasására. Egyfelől a posztkoloniális elmélet hozta új világ-, szerző-, műszemlélet, másfelől olyan figyelmen kívül aligha hagyható jelenségekre terelődött a figyelem, mint az emigráció, a migráció, a globalizálódásnak olyan jelei, mint: nemcsak a populáris kultúrában, hanem az élet és a művészet más területein az angol nyelv benyomul a hétköznapi szóhasználatba (a „franglais” mellett akár a „mangol” is említhető); mindenféle honvédő nyelvtörvények ellenére a két- és a többnyelvűség, a kettős kulturáltság, a több nyelvben/irodalomban/kultúrában otthonosság erőteljes jelenléte. Ezáltal a megrögződésben érdekelt nemzeti identitások helyenként önvédelmi pozícióba helyezkedése, másutt a multikulturalitás és az új (migrációs) helyzet szembesítése, újra-értékelése. S nem egészen mellékesen jegyzem meg, hogy jóval kevesebb szó esik a többrendszerűség elméletéről (Polysystem theory),9 amelynek alkalmazása (hogy visszatérjek kezdő példámhoz) akár Miroslav Krleža életművének is (legalábbis részben) magyarázatát kínálhatná föl. Hozzátéve, hogy a kezdetben csupán többnyelvű régiók, bizonyos történelmi areák kutatásakor hasznosuló tézisek érvénye lassan-lassan egyetemes távlatokat kaphat, lévén a világ egészében (nemcsak a szellemi életet illetőleg) többnyelvű régióvá válik. Harmadrészt (egyszerűen szólva) az új helyzetben viszonylag könnyen vitatható a komparatisztika haláláról szóló nézet, egykor az irodalomtörténet (végső?) bukásáról hangzott el efféle diagnózis (René Wellek); éppen az a paradoxon szól ellene, amely a világirodalom új meghatározása érdekében mélyebb pillantást vet a komparatisztika múltjába, e tárgykörben szöveggyűjtemény(eke)t megjelentetve.10 Ennek következtében, még ha módosítva is, a kutatás visszanyúl Goethéhez, nem mindig számolva avval, hogy Goethe sosem adott közre elméletileg kidolgozott fejtegetést, hanem mindig az irodalom gyakorlatából indult ki, s a felgyorsult és globálissá (mundiálissá) lett korszak jelenségeire adott válaszként fogta föl a népek, irodalmak, kultúrák érintkezésének, egymásba szövődésének folyamatát (hadd erősítsem meg, Goethe nemcsak arról beszélt, ami van, de arról is, ami lehet(ne), amit a szellem embereinek, az írástudóknak „siettetnie” kell, azaz folyamatról). S ha Goethe és nyomában Kolozsvár újra felfedezett és lassan méltó helyére kerülő germanista professzora, Meltzl Hugo határozott hangsúllyal szól a többnyelvűség mellett a fordításról (részint mint a kulturális/irodalmi közlekedés jótékony eszközéről, részint mint a nemzeti irodalom megújításának segítőjéről), ezzel nemcsak a 19. század első évtizedeitől „ébredő” kelet-közép-európai irodalmait biztatta irodalmi rendszerük differenciáltabbá tételére (ez irodalmak képviselői meghallották a goethei felhívást), hanem máig érően alapozta meg a komparatisztikának immár szuverénné emancipálódó diszciplináját, a transzlatológiát, amely viszont, éppen a fordítás többjelentésű voltának tudatosításával hatásos résztvevője lett a kulturális fordulatnak (az anagrammatikus vonatkozás: fordítás-fordulat a magyar nyelv sajátja!), a „translational turn” a többi fordulat mellett kért és kapott helyet (a kultúratudomány transzlatológiája a kultúrák közti fordítást sugallja), így immár nem kizárólag az irodalmi fordításra vonatkoztatható, noha ez nem egyszerűsödik két mű konfrontálódására.11 Visszatérve Goethéhez, még egy, talán kevesebbet emlegetett megállapítására szeretnék utalni: amikor kézhez kapta Carlyle Schiller-életrajzát (Life of Schiller, 1825, nem sokkal a talán túl sokat idézett, a világirodalmat néven nevező Eckermann-beszélgetés előtt), örömmel nyugtázta, hogy a német nyelvű irodalmi/kritikai/irodalomtörténeti kontextuson kívül álló angol értekező olyan szempontokra hívta föl a figyelmet, gazdagítván ezáltal a német Schiller-ismeretet, amely a német tanulmányíróknak nem jutott eszébe, nyilván azért, mert képtelenek kimozdulni a Schiller-utóélet dogmává merevült megállapításaiból; ennek ellenében – teszi hozzá – az igen gazdag és sokrétű német Shakespeare-recepció, nem utolsósorban Goethe ezirányú munkálkodása, az angol Shakespeare-képet árnyalhatja nem csekély mértékben.12 Ez a Goethe-vélemény további perspektívára utal: a fordítások, az ismertetések mellett, azokat kiegészítve/ kiteljesítve az irodalomtörténeti tevékenységben is jelen vannak, lehetséges az irodalomkritikai nézetek kölcsönössége. A nyelvi határ átléphető, átlépendő, és ennek segítségével új lehetőségek nyílnak meg (s ezt a komparatisztika mai művelői megerősíthetik) a tudományág részdiszciplinái előtt.

E talán túlságosan hosszúra nyúló bevezetőt még minden nem zárhatom le anélkül, hogy néhány, az utóbbi évtizedben fölmerült ötletet, fejtegetést, gondolatmenetet ne említsek.

1) Az egykori Monarchia területén élő alkotók és kutatók egyre több figyelmet szentelnek a többnyelvű városoknak, amelyeket kulturális értelemben a pluralitás lát el megkülönböztető tulajdonságokkal. A századforduló meghozta Bécsnek–Budapestnek–Prágának (csak néhány várost említek), hogy kulturális „fővárosként” ismertessék el magukat, Pozsonynak, Lembergnek, Triesztnek, Zágrábnak (ismét csak néhány kisebb várost említek), hogy egyszerre tudatosítsák a központ és a periféria „diszkurzus”-át, többfelé közvetítsenek, és a városokon belül egymással rivalizáló nyelvek, kultúrák, magatartásformák „érintkezései”-ből, vitaszövegeiből máig ható tanulságok, nosztalgiaforrások fakadjanak föl; példázzák, amire a régiókutatás csak egy ideje döbbent rá, arra ugyanis, hogy együtt, közösen többek, mint külön-külön, másrészt arra, hogy a maguk módján szintén centrum lévén, a nemzeti ábrándok, vágyak, „irredenta” mozgalmak valósággá válásakor elvesztették vonzó lényegüket, a pluralitást, melynek újra-konstruálása nagy valószínűséggel nem lehetséges.13

2) Az összehasonlító irodalomtudomány egyes részdiszciplínái több ízben kerültek válaszút elé. Az imagológia akár a nemzeti felsőbb- és alsóbbrendűség érvrendszereivel él(hetet)t, Európa-tudományként viszont eddig nem bizonyult elég hatásosnak a nemzetieskedő előítéletekkel szemben. A tárgy- és motívumtörténet jó darabig kimerült a leltározás és raktározás műveletében; s erre a kezdetben talán szükség is volt; ám az bizonyult bajnak, hogy nem élt eléggé a kulturális transzfer elemzésének módszereivel, és nem reflektált a szükséges módon önmagára, nem jelölte ki kompetenciájának határait. Viszont példázta a nemzetiirodalmi határok átlépésének szükségességét.14

3) Dionýz Ďurišin és „kollektívá”-ja ugyan a sajátos irodalomközi együtteseket bemutató kötetsorozatában több nyelven vázolta föl a komparatisztika új rendszerét,15 de mind az elméleti tanulmányok, mind az igen széles körű esettanulmányok a maguk korában csekély visszhangot kaptak. Ám a komparatisztikai szöveggyűjtemények és a maguk korában irányadó komparatistákról szóló tanulmányok köteteiben végre megjelentek azok az összegző méltatások, amelyek nyomában feltételezhető az említett kötetek kritikai feldolgozása.

4) A posztkoloniális elmélet népszerűsödésével párhuzamosan teljes joggal vetődtek föl az elmélet kritikátlan alkalmazóinak tévesztései. Egyrészt még az európai komparatisztika sem írható le kizárólagosan az eurocentrizmus tézisei alapján, hiszen az alapozó Goethe fordítói és kritikai gyakorlata, Meltzl Hugo újra fölfedezett folyóirata éppen úgy ellentmond ennek, mint az európai komparatisztika részletesebben megírt története. Természetesen nem tagadható, hogy efféle tendencia érvényesült ennek a történetnek folyamán, de korántsem csak ez. Másrészt az viszont számottévő érv, hogy akik általában Európa-centrizmusról szólnak, meglehetősen differenciálatlanul látják földrészünk kultúráját/komparatisztikáját; nem veszik figyelembe, sajnos, nemcsak ők, hogy Európa irodalomtörténete, irodalmi gondolkodása nem azonos az angol-francia-német „történet”-tel, a 19. századtól kezdve az oroszéval, hanem a kisebb szláv nyelvű, a magyar, a román stb. irodalmak, kritikai gondolkodás nem hagyhatók (nem volna hagyható) számításon kívül. S erre elszórt, bár jelentékeny kísérleteket lelhetünk, ti. hogy akár Európa gondolkodás-, akár irodalomtörténetébe ezek az irodalmak egyenjogú társként bekerüljenek. Az igényt korántsem a „világirodalom” mennyiségi szempontjának figyelembe vétele támasztja alá, hanem az a teljesítmény, amely a (valóban) komparatisztikai elemzés (hogy René Etiemble-t idézzem)16 után a helyükön láttatja az ún. kis népek/nyelvek irodalmát. Az újabb világirodalom-stúdiumok sem foglalkoznak ezzel a kérdéskörrel, és a regionális irodalmi mezők sem tartoznak a választott tematikába. Ehelyett inkább a frankofón, hispanofón, anglofón irodalmi együttesek jellemző vonásainak föltárása foglalkoztatja a kutatókat, illetőleg a Távol-Kelet meg a függetlenedett gyarmatok megannyi irodalmi problémája.

5) Bár a kelet-közép-európai irodalmak (ideértve az osztrákot, illetőleg a regionális német nyelvű irodalmakat) a Monarchia-idézések hullámával némi érdeklődést keltettek, sőt Franz Kafka és általában a prágai német irodalom műnemei és prózabeszéde (versbeszéde nemigen) másnyelvű kontextusba beillesztésére történt kísérlet, elsősorban Kafka értelmezése, konfrontálása (például) az egzisztencializmus szerzőivel a kései modernség, sőt, a posztmodern értésének és leírásának része lett, Európa középső és keleti felének régiói annak ellenére nem váltak alaposabban ismertté, hogy egyrészt elmondható róluk: a maguk nemében Európa kicsinyben, másrészt nem egyszerűen leképezik a (mondjuk így!) világirodalmi mozgásokat, hanem olykor előlegezik azt, ami másutt – később – a kiemelt figyelem tárgya lesz. Hogy példával szemléltessem: Ivo Andrić ún. balkáni tematikája, az általa értelmezett „mese” (priča), valamint a mitológiai és a történelmi idő folyamatos ütköztetése jóval később lett a latin-amerikai irodalmak (Gabriel García Márquez vagy Carlos Fuentes), persze, módosított formában, sajátjává, Musil iskolaregénye természetesen nem ismétlődik meg Vargas Llosánál, csupán annak lehetünk tanúi, miként variálódik évtizedek után, az „Óperenciás tengeren” messze túl a századfordulós „rosszérzés” az iskolakultúrában – egy diktatúráktól szaggatott és sújtott kontinensen.17 Egyszóval a sokaktól mellőzött régió bevonása abba a világirodalomba, amelynek újrafogalmazásán az Egyesült Államok egyetemei munkálkodnak, nem nélkülözhetné az innen származó tanulságokat, mint ahogy régiónk tudományosságának sem ártana szembesülni a világirodalom-felfogások változásait munkaprogrammá tévő amerikai kutatással. Ez egyrészt újra a globális, illetőleg mundiális szemlélet hitelességét növelhetné, másrészt hozzájárulhatna ahhoz a felfogáshoz, amely rétegzettségében és állandó dinamikájában tekint a világirodalomra, Goethe szellemében, mint sosem rögzíthető, de fogalmilag megközelíthető folyamatra. Pontosabban: az alakuló, nem rögződő világirodalmi folyamatok határáról nem ártana a (valóban) összehasonlító irodalomtudomány felé közelíteni, melyet éppen az választ el egy szorosabb értelemben vett világirodalom-tudománytól (ha van ilyen), hogy (több ízben emlegetett kézikönyvünkre hivatkozva), lényegéül nevezhető meg; módszere az intermediális és az interdiszciplináris összehasonlítás.18

6) Kezdünk a címben jelölt tematika közelébe érni; előbb azonban arról gondolkodom, hogy egyes szerzők önazonosságának meghatározásakor miféle konfliktusok adódhatnak. A 20. század nagy témái közé tartozik Hašek Švejkjének fölismerése, a társadalom, a hivatalosság, a politika, az államot szimbolizáló hadsereg a legszívesebben egyszer és mindenkorra meghatározná helyét, illetékességi körét, világnézetét, követésre ítélt magatartásformáját, történetét; a nagyelbeszélések törvényeinek vetné alá magát a személyt, így odasorolhatná saját történetei közé. Švejk a maga anekdotizmusát, kistörténeteit szegezi szembe az őt meghatározni készülő erőkkel, és történetre eltérítő történettel, ha úgy tetszik: paródiával válaszol, ezzel őrzi személyiségének meghatározhatatlanságát. De mondhatnók azt is, több rendszerbe sorolhatóságát. Olyan személyiség, akinek több, sok története van, szó szerint és általánosabb értelemben, s ezek nem játszhatók ki egymás ellen. Ezzel szembeállítható Kafka két regényalakja, Josef K. és K., akik Švejkkel ellentétben a „világ” meghatározására törekednek, a maguk elképzelte, megtervezte „történetet” gondolják az egyetlen lehetséges történetnek. A világ ezzel szemben nem ilyen, hanem néha ilyen, néha másmilyen. Igen jellemző, hogy a Kastély „főnökének”, akit K. megles, a neve Klamm, mely név csehül csalást, csalódást jelent, így valójában két csalás és két csalódás konfrontálódik, elsősorban K.-é, aki földmérőnek adja ki magát (nem bizonyosan az, általában semmi nem bizonyosan az!), és a „világ”-é, itt a Hivatalé, a falubíróé, a falué, amely éppen azért, mert mindegyik magabiztosan határozná meg a másikat, nem véve arról tudomást, hogy ki-ki több rendszerbe sorolódhat be, ki-ki a maga történetét mondja, mivel nem ismer (el) más történetet a magáén kívül.19

Továbbgondolva az irodalmi példát, azt állíthatnók, hogy régiónk nemzetiirodalmi kritikája jól felfogott(?) saját érdekében nem kevésbé az egyenes vonalú, a 19. századra egynyelvűvé lett, „önelvű” irodalom megszervezését szorgalmazta (egyébként a nemzetállamot tüntetve föl a „fejlődés” végcéljának). Ennek érdekében a maga egyetlen történetét igyekezett igazi történetként elfogadtatni, egyetlen irodalomtörténetét szintén egyetlenként hirdetni, nemzetietlen korokkal és a nép-nemzeti irodalmi folyamat csúcspontjával. Ebben a szemléletben sem jut hely a többrendszerűség elmélete alkalmazásának, de az összehasonlító tevékenységnek sem igen, az idegen nyelvű irodalmak kivételes esetben kapcsolattörténeti tényezőként jöhetnek szóba, a nemzeti irodalom egyébként létező önértékén méretik meg, s a szomszédos irodalmakkal kezdeményeződik verseny, olykor (még az összehasonlító kutatás sem mellőzi e cselekvési formát) alá- és fölérendeltségi viszonyban, egyoldalú átadói-befogadói művelet alanyaként vagy tárgyaként. A nemzeti irodalom összehasonlító szemlélete, amelyre újabban egyre több példát láthatunk, olykor kizárólagossági eljárást részesít előnyben, s a másik irodalom (a más irodalmak) csak annyiban érdekes(ek), amennyiben a nemzeti irodalom differenciálását, kiteljesítését szolgálják. A fordítás kifejezetten nemzeti irodalmi cselekvésnek fogadtatik el, hiszen közvetlen hasznát tekintve csupán a célnyelvi irodalomban tapintható ki az eredmény. A régebbi korok, időnként a maiaké is, sajátossága, hogy a latinul alkotó vagy a kétnyelvű (szlovák-magyar, szlovén-német stb.) szerzők (nemzeti) hovatartozása körül meglehetősen méltatlan viták kezdődtek, fő szempontként emelődött ki: az adott szerző születési helye, legalábbis az vált perdöntően fontossá. Egyáltalában: sem a kétnyelvűség, sem a kettős honosság nem úgy jelent meg, mint probléma, mint egy szerző több rendszerben való léte, még úgy sem, mint egy regionális jelenség, amely első megközelítésben a régió nyelvi, kulturális, mentalitásbeli stb. pluralitását képezi le. Viszont a több/soknyelvű városok kultúrájának és egy korszak (például a modernség áttöréséé) elemzése azt tudatosította, hogy a századforduló időszerűsítette egy szerző több rendszerbe sorolhatóságát, a szülőhely, a működési terület, a nyelv, a tudat és az önazonosság „területei”-nek összejátszhatóságát a szerző életművének megformálódásakor. Kiváltképpen a Monarchia századfordulóján a „menthetetlen én” és a nyelvválság tudatosulásakor, valamint Freud téziseinek megvitatásakor került szembe író is, kritikus is, olvasó is, hogy a „tegnap világa” immár nem a meghatározható bizonyosságoké, hanem a szüntelen határátlépéseké, lett légyen szó egyes szerzőkről, társadalmi rétegekről, nemzeti mozgalmak szétfeszítette birodalomról.20

A Monarchia irodalmi viszonyait nem összekuszálta, hanem a pluralitás érvei közé emelte egyfelől az identitásváltások sűrűsége, a távolabbi régiókból érkezők nyelv- és tudatváltása, a kétnyelvű szerzők kapcsolódása a bécsi kulturális élethez (folyóiratokhoz, színházhoz stb.). Ennek ellensúlya olykor a „hazai”-nemzeti világhoz fűződő kapcsolatok fönntartása, másfelől a Bécsben, Budapesten tapasztalt élményekkel szemben itt-ott már a 19. század második felében a Heimatkunstra emlékeztető létszemlélet védelmi pozíciója. A lengyel, ukrán, szlovén alkotók kétnyelvűsége különbözik az olyan típusú alkotókétól, mint Oscar Wilde-é vagy D’Annunzioé, sőt, mint az olasz militarizmus, sovinizmus prófétájáé, a futurista Marinettié. S legfeljebb a teljesség kedvéért emlegethetjük az osztráksággal, az Ausztria-tudattal érdekes viszonyt fönntartó Rilke francia nyelvű köteteit, a Rodinról írtakat, melyekhez képest az angolból a franciára váltó Beckett vagy a csehből francia íróvá lett Kundera egyedileg elemzésre méltó esete rétegzi a problémát: végül melyik irodalom munkása a szóbanforgó alkotó, a nem anyanyelven írott alkotások miként minősíthetők? Wilde Saloméja franciául írt angol irodalmi alkotás-e és így tovább? Kitetszhet a példákból, hogy még ott is alapos megfontolásra van szükség, ahol nem szólhatunk a (politikai) emigráció kényszeréről, vagy arról: esetleg más, irodalmon kívüli okok játszottak közre a nyelvváltásban, vagy éppen hangsúlyozottan irodalmiak (mint Rilkénél). A politikai jellegű emigráció sem feltétlenül hozza magával a nyelvváltást, Márai is, Gombrowicz is – hosszú emigrációjuk során sem hagyták el anyanyelvüket. Mellékesen: az azonban beszédes, hogy Márai naplói meg a Judit… és az utóhang21 kivételével (bár ez utóbbi elvezet Magyarországról), nem a hazai problémákat írja regénybe, hanem az emigráció változataira komponál műveket, összekötve a 20. századi létezés megkérdőjelezte személyes szuverenitás eszméjével, az emberiség útjával a mítosztól a logoszig, illetőleg a világ- és társadalmi rendek küszöbhelyzetével. A régebbi típusú emigráció „irodalma” azonban még nem szembesülhetett az utóbbi néhány évtized „belső” emigránsainak és migránsainak, valamint az új létezési formaként jelentkező vendégmunkáslétnek önértelmezési problémáival, a globalizálódás (mundializálódás) egyre sűrűsödő kétségeivel és ambivalenciáival. Az NSzK-ban török irodalom létesült,22 amelynek státusáról nemcsak a tematika, hanem a nyelvi hovatartozás, a hagyományhoz való viszony, illetőleg az újabb irányzatok poétikai elképzelései alapján lehet értékelő nyilatkozatokat tenni. Egy elméleti előfeltevés német-török vagy török- német irodalomról beszél, amikor az 1960-as évektől kezdve az NSzK-ban munkát vállalók gyermekeinek, unokáinak, a másod- és harmadgenerációs nemzedéknek irodalmi megnyilatkozásait elemzi, regényeket, elbeszéléseket, filmforgatókönyveket. Rámutat arra, hogy általában fölmerül: annak a közösségnek az életéről, szokásvilágáról, nyelvéről, kultúrájáról van szó, amely olyan értelemben került közöttes helyzetbe, hogy „státusa” sok tekintetben eltér a német anyanyelvűekétől, de bizonyos területeken még inkább eltér az „óhaza”-beliekétől. Ugyanakkor számos, alapvetően fontos kapcsolat fűzi e két generációt a német anyanyelvűekhez, de nem látszanak teljesen elfelejteni, az „ősök” honnan érkeztek. Az ezúttal nem a hagyományos értelemben használt „két kultúra” nem egyszerűen a mással, az idegennel találkozás értelmezését, hanem az „idegenség”-fogalom újragondolásának szükségességét igényli, számolva avval, hogy egy iszlámból eredeztethető kultúra nem a szokványos módon kerül megkerülhetetlen kapcsolatba európai hagyománytörténésekkel, és a mindkét fél részéről megfogalmazódott klisék és sztereotípiák lebontása teszi csak lehetővé az értelmes dialógust, melynek során a másik megismerése egyben az önmegismeréshez járul hozzá. A klisék, a sztereotípiák egy teljesen homogén kultúrafelfogás részei, mely homogeneitás a maga kizárólagosságát és önelvűségét hirdeti. Ennek ellenében a német-török irodalom – mint azt forrásom kifejti – egy hibrid konstelláció létesítésére kínál kiváló alkalmat. Ez a hibriditás korántsem abban nyilatkozik meg, hogy megalkotja vagy megkísérli megalkotni a német és a török kultúra szintézisét. Inkább egy interkulturális konstellációt próbál „kialkudni” (a német szövegből kölcsönöztem az idézőjelet), melyben a német és a török kultúra az individuális alkotói folyamat számára relevánsnak és termékenynek mutatkozik.

Az eredmény mindenképpen a Homi Bhabha leírta „harmadik tér”-hez lesz fűzhető. A német-török irodalom szerzői szembeszállnak a német olvasók jórészének elvárásaival, melyek az „orientalizmus” címszóval foglalhatók össze, mint amilyen a keleties képgazdagság és képzelet/képzelőerő. Inkább provokálják ezeket az elvárásokat, ezáltal hoznak létre valami újat. Ugyanakkor ennek az irodalomnak a helyzete arra készteti a német-török irodalom szerzőit, hogy az új szituáltságnak megfelelően tekintsenek a megváltozott szerepekre, melyek az NSzK-ban élő, ott megtelepedett törökökre várnak, és a művekben olyan önazonosulási lehetőségeket körvonalazzanak, amelyek a feltételezett török olvasók elvárásaira is felelnek. A német-török irodalom kétféle olvasót láthat maga előtt, akik más-más kulturális hagyományok felől érdeklődnek egymás iránt, esetleg éppen úgy, mint ama szembesülés, együttélés, világszemlélet és értékfelfogás iránt, amellyel (tetszik, nem tetszik) naponta találkozniok kell. A német értekező pragmatikusan kezeli a német-török irodalom fogalmát, a származásra van tekintettel és a kulturális jegyekre. Ezeket azonban nem a nacionalizmus aspektusából vezette elő, amely változatlan, sőt változtathatatlan identitással számol, hanem vonatkoztatási keretet vázolt föl, olyan kiindulópontot, melyből továbbhaladva a rögződni készülő identitásokon túl lehet lépni. A szerzők viszonylatában alkalom nyílik annak megállapítására, hogy a német irodalom résztvevőivé válnak, részesülnek ennek az irodalomnak alakulástörténetéből, szereplői lesznek az irodalmi életnek, díjazottjai német irodalmi díjaknak. Az 1990-es évekre tudatosodott, hogy a német irodalomban olyan szerzők kértek és kaptak helyet, akiknek anyanyelve nem német, ám akik nem egyszerűen bebocsáttatásra vártak, hanem irodalmukkal (hasonlóan más, távolabbi régiók irodalmához) a német irodalom összetettsége, egy rendszeren belüli többrendszerűség tényére hívták föl a figyelmet. Anélkül természetesen, hogy e többrendszerűség centrifugális vagy centripetális erőként működne, de anélkül is, hogy az „olvasztó tégely” metaforája érvényes volna. Ilyenmódon nem (bármily tetszetős) „rezervátum” épül, hanem a német irodalomba saját jogán integrálódik a német-török irodalom, egyszerre mutatva föl a közöset (nyelv) és a különöst/sajátot (hagyomány), hogy aztán a hagyomány német-török legyen, úgy török irodalom, hogy nemcsak a cselekmények színhelye német vonatkozású.

Innen nem nehéz visszatalálni a „világirodalom”-ról töprengőkhöz, s ebben nem kevés segítséget kapunk a Recherche littéraire / Literary Research 2016. nyári, tematikus számától, mely diszciplínánk fontos tényezőit, vitatott fogalmait szerencsésen választott címmel fogja össze: „From World Literature to Postcolonial Studies: Comparative Journeys”,23 melyet több témába vágó esszé követ. Számomra az első tetszik a leginkább tanulságosnak, a mainapság e téren igen aktív Theo D’haené, a louvaini katolikus egyetem professzoráé, akinek hazájában, Belgiumban módja van szemlélni és kommentálni nyelvek és nyelvi kultúrák békés-békétlen együtt/egymás mellett élését. A folyóirat új szerkesztője, a brüsszeli Marc Maufort rövid beköszöntőjében a tematikus blokk létjogosultságát azzal igazolja, hogy a közölt dolgozatok a diszciplínának, mármint a komparatisztikának alapvető elkötelezettségét mutatják a dialógus iránt, Theo D’haen a kortárs tanulmányok seregszemléjét kínálja Worlding World Literature címen, mások, mint César Dominguez, Gerald Gillespie, Hans Bertens és Randolph Pope (a komparatisztikai „világ” jól ismert, becsült személyiségei) olyan műveket szemléznek, amelyek a globalizáció és a világirodalom kérdéseit különféle kulturális kontextusban vizsgálják. Az a legkevésbé sem meglepő, hogy egy komparatisztikai vállalkozás különféle nyelvi kultúrákból származó, különféle tudományos hagyományokból előlépő, eltérő szemléletű, kutatási tervekkel rendelkező munkatársakból toborzódik, a folyóiratban mégis közösségként látszó együttes, hiszen a határátlépések diszciplínájának, a komparatisztikának ez az egyik jellegzetessége. A másik, amely Theo D’haen tanulmányából kiolvasható: az újabb tudományos és nem pusztán tudományos, nemcsak irodalomtörténeti, hanem irodalmi „helyzetekben” nem lehet belenyugodni az alapfogalmak változatlanságába, szüntelenül és éberen figyelni kell, mikorra lesz gátja a fogalom (de egy módszer, egy szemlélet is) az új helyzetekre történő produktív reagálásnak, új irodalmi jelenségek megközelítőleg adekvát értelmezésének. Hogy a goethe-i világirodalom-fogalom sem kivétel, arról a kutatás már több ízben szólt, pontosabban: minthogy Goethe leírt, megállapított, észrevett, részben kikövetkeztetett mozzanatokat, jelenéseket, részint az irodalom/irodalmi összefüggések világából, részint a „világ”-ból, szétszórt megjegyzéseiben értelmezvén azokat, nem változtat azon, hogy antológiákba tömörített kommentárjaihoz fűzött utószavak, jegyzetek késztették a mind újabb elgondolásokra a „világirodalom-tudomány” és a komparatisztika munkásait. Az például elfogadható, hogy a szellemi termékek útja és cseréje függ a közlekedéstől és a kereskedelemtől, ez utóbbiak hihetetlen és utópiákban megjósolt fölgyorsulása az irodalmi mechanizmusra is hatással volt. Az azonban viszonylag ritkábban fordult elő, hogy ne a világirodalom fogalmi megközelítése legyen állandó vitatéma, hanem maga a világ. Az amerikai „world literature” nem ugyanazt jelenti, mint a „Weltliteratur”, a különbség nem árnyalatnyi, hanem lényegi: a „teaching world literature”24 a legtöbb európai komparatisztikai tanszéken nehezebben értelmezhető, jóllehet az európai egyetemek „világirodalmi” olvasmánylistája eligazításul szolgál a komparatisztikai kurzusokra beiratkozott hallgatóknak. Emellett a világirodalomnak az egyetemi gyakorlatban értelmezése inkább megtévesztő, mint eligazító, ilyen például a magyar irodalomtörténetnek határozott szétválasztása a világirodalom történetétől, más tanszékek oktatják, más oktatók kompetenciája, azt sugallhatja egy merevebb hozzáállásban, hogy a magyar irodalom nem része a világirodalomnak. Theo D’haen a világirodalom (pontosabban a World Literature) jelentésében beállott eltolódásokkal foglalkozik, de kiindulópontja a worlding, melynek első fölbukkanását Heideggernél, A műalkotás eredete (1935) című művében jelöli meg, idézvén, hogy a műalkotás aktualizálódását egy néző, egy hallgató, egy olvasó végzi el. Ennek következtében a világ ebből az aktualizálásból emelkedik föl. A tanulmány szerzője angolul idézi a da weltet Welt-et: world worlds: ott világlik (világol?) a világ. Az irodalmi mű olvasással, interpretálással szüntelen változásban, levésben van, minden olvasás interpretációs cselekvés. E jól ismert megállapítás jelentőségét elsősorban a „criticism” (irodalmi gondolkodás) és „literary historiography” (irodalomtörténet) tanúsítja. Megtudhatjuk, hogy Edward Said The Text, and the Criticje (1983) a szövegek életútjára vonatkozólag jut hasonló következtetésekhez (Heideggert nem említi), majd Gayatri Chakravorty Spivak Three Women’s Texts and a Critique of Imperialism (1985) c. művében viszi tovább Said téziseit, a worldinget és a Third Worldet látván egymás közelében. Míg Goethénél az irodalom, az irodalmi kölcsönösség meg a „külső” világ haladása szintén feltételezték egymást, az újabb világfelfogásokat tekintve e téren jelentékenyebb a távolság, annak ellenére, hogy a „távolságok” Goethe korához képest számottévő mértékben csökkentek, s a kulturális egymásra csodálkozás, egymáshoz közelítés állandó témává lépett elő, immár nem kizárólag a fordítások és ismertetések ösztönzik a régóta megkezdődött dialógust. A továbbiakban olyan kritikai szemlével kápráztatja el az érdeklődőt az esszé szerzője, amely nem csupán ismereteinek tágasságát árulja el, hanem a lenyűgöző mennyiségű olvasmány rendszerezésével is bámulatba ejt. Viszonylag kevesebb szó esik irodalmi művekről (melyek származási helye – nem túlzással – szinte az egész világ), mint inkább kritikai/komparatisztikai irányokat jelző kötetekről, valamint a kelet-nyugati, észak-déli, Európa-harmadik világbeli összehasonlító könyvekről. Külön érdekességként hívom föl a figyelmet César Dominquez Literatura europea comparada (2011) c. művére, mely a maga intenciója szerint „eurocentrismo metodologico”, s ezen a téren közelít Dionýz Ďurišinhoz, aki különféle, egymással egyenrangú centrismo létezését föltételezte, midőn az irodalomközi együttesek különféleképpen működtetett sajátosságait munkatársaival körvonalazta. Más példa Pheng Cheah-é, aki szintén beszédes című művével (What is a World? On Postcolonical Literature as World Literature) felelni látszik David Damrosch: Mi a világirodalom? c. kötetére. Azok az írók, akiknek könyveiből építkezik, Cheah számára azt bizonyítják, hogy a posztkoloniális irodalom vitázva-ellenkezve képviseli a kortárs globalizálódásban a „worldly causality-t”. Ennek a világnyi irodalmi kauzalitásnak forrása a gyarmatosítás előtti hagyomány heterotemporalitása, amely túlélte a rabszolgaságot, a vallási etikát, az alattvalói sorsot, s a világ alternatív térképének fölrajzolásához járul hozzá.

A különféle téri viszonyokra jellemző eltérő temporalitások jó példája lehet a latin-amerikai és az európai irodalmi „időszámítás”, amely az Alejo Carpentierrel induló „mágikus realizmus” úttörésével kísérelte meg annak az időszerkezetnek átrendezését, amely rádöbbenthet az európai és a latin-amerikai regények különböző időfelfogásában érzékelhető, nemcsak az időviszonyokat érintő epikai változásokra. Ez összefüggésbe hozható a téridős szerkezetek különféle helyi, regionális jellegzetességeivel, az elbeszélés ütemének gyorsulásával-lassulásával; ennek fényében egyfelől az európai modernség és posztmodern rokon vonásaival írható le, ami a latin-amerikai realizmus, modernség, posztmodern körébe tartozik, másfelől viszont a latin-amerikai szerzőkben az a „szorongás” (anxiety) is munkál, amelyet az európai-észak-amerikai minták esetleges (szorosabb) követése válthat ki. Éppen ezért az időiségekben (időfelfogásokban, időszerkezetben, időértelmezésekben) mutatkozó különbözőségek jelentősége megnő már csak a rokonulásokhoz viszonyítva is. E kettősség, az európai modell alkalmazása meg a hatástól szorongás egyébként megjelenik a latin-amerikai szerzőknél, a modernség globális rendjéhez alkalmazkodás éppen úgy, mint a radikális eltérés kísérlete. A világirodalomba becsatlakozás során így végigjátszhatja e följebbi kettősség okozta problémákra reagálás állomásait. Héctor Hoyos műve, Beyond Bolaño. The Global Latin American Novel (2015) vissza- vagy előrekapcsol Jorge Luis Borgeshez, akinek Alephje olyan pont a térben, amely minden pontot magába foglal. A latin-amerikai irodalom globalizációs tendenciája ezzel a példával írható le, a nemzeti, a regionális és a globális szembesülése átírja a hagyományos centrum–periféria előfeltételezéseket, így az európai irodalmaknak van mit tanulni a latin-amerikaitól, ideértve azt a fajta világirodalom-szemléletet, amely a latin-amerikai irodalmakból tűnik elő, amiként a különféle örökségek szabad felhasználásával megteremtik a maguk oly ismerős és mégis újszerűnek-meglepőnek mutatkozó „világ”-át. Az integrálásnak és elkülönülésnek ez a kölcsönössége hozza létre a művek végeérhetetlen sorát, amely a bábeli könyvtárat segít fölismerni, s amely tovább hatott – nem pusztán Latin-Amerikában, hanem más, európai irodalomban. A Theo D’haen hivatkozta Carpentier Földi királysága (El reino de este mundo, 1949.) előszavából25 idézek egy részletet, amely a „mágikus realizmus” programjának volna fölfogható, akár az európai örökséget nem csupán szuverénül fölhasználó, hanem egy latin-amerikai történet (szemlélet) aspektusából átszerkesztő irodalmi cselekvésforma dokumentálásaként funkcionálhat:

Santo Domingo szigetén, egy bizonyos korban, egy emberöltőnél rövidebb idő alatt végbement rendkívüli események sorát mondja el, hagytam, hogy a csodás szabadon áramoljon abból a valóságból, amelyhez a legkisebb részleteiben is ragaszkodtam. Mert le kell szögeznem, az itt olvasható történet a lehető legalaposabb dokumentáción alapszik, nemcsak tiszteletben tartja az események történelmi valóságát, a szereplők, mi több a mellékszereplők, helyek és utcák nevét is, de látszólagos időtlensége mögött dátumok és kronológiák aprólékos összevetése áll. És ennek ellenére, az események drámai rendkívülisége, a Fokváros mágikus útkereszteződésében összetalálkozó szereplők fantasztikus személyisége miatt a történet annyira csodálatos, hogy Európában ilyesmi elképzelhetetlen volna, ám mégis annyira valóságos, mint akármely jeles történelmi esemény, amelyet okulásul, pedagógiai célzattal tesznek közzé az iskolák tankönyveiben.” A posztkoloniális és a latin-amerikai történésekre alapozott világirodalom a táguló és kitágult jelen globalizálódó világának áramlatait és irányzatait érteti meg, olyan értelemben, hogy egyrészt megszűnik a központok között a hierarchia, másrészt centrum és periféria nemcsak olykor fölcserélődik (az újabb elemzések a Monarchia-irodalmak kutatási tapasztalataiból is leszűrtek valami hasonlót, egyúttal egy reflektálatlan „európai irodalmak”, „eurocentrizmus” tézisei után is kitéve a kérdőjelet), nem kevésbé nyitván ki a teret a hagyomány személyes, helyi, konfrontatív és újra-strukturálására törekvő értelmezése előtt. Ehhez képest némileg eltolódik a hangsúly a kelet-ázsiai, kínai irodalmak összehasonlító vizsgálatakor. Theo D’haen bőséges anyaggal szolgál, mikor áttekinti az olyan monografikus vállalkozásokat, amelyek ennek a régiónak igen sokszínű és esettanulmányokban rendkívül gazdag irodalomalakulásait hozzák a szakértők elé vitára, a magamfajta tökéletesen tudatlan érdeklődő elé megfontolásra. Olyan művek legalább cím szerinti bemutatása történik, mint amilyen például Karen Thornberé, aki a kínai, koreai, tajvani transzkulturális mozgásokról számol be a japán irodalomban, vagy az olyan komparatisztikai elgondolásokat alkalmazza a számomra merész (és persze, ellenőrizhetetlen) összevetésekre, mint Alexander Beecrofté: Szerzőség és kulturális identitás a korai Görögországban és Kínában (2010), vagy Wiebke Deneckeé: Classical World Literatures: Sino-Japanese and Greco-Roman Comparisons (2014). Míg Thornber egyfelől egy area integrált kulturális egységéről szól, másfelől bemutatja, hogy a japán irodalom a Meiji-restaurációt követőleg alkalmazkodni látszott az európai vonalhoz, és Dominguez terminológiájával élve a kelet-ázsiai centrismo reprezentánsának minősíthető. Beecroft viszont nem kultúrákat hasonlít össze, hanem azt, miként funkcionál a szerzőség a korai Görögországban és Kínában.

A továbbiakban a kritikus kitér olyan művekre, természetesen a prózai epikára, amelyek nyilvánvalóan abból a célból készültek, hogy lefordítsák más nyelvekre („many novels do not simply appear in translation… they have been written for translation from the start.”) A fordítás nem másodlagos folyamat, de elsődleges, nem egy közülük reflektál a fordításra. A történeti példa természetesen Cervantesé, de idesorolódnak J. M. Coetzee kései művei, Haruki Murakami vagy Orhan Pamuk néhány alkotása. Szemléletesen példázza a guadeloupe-i írónő Maryse Condé, akinek műve, La migration des coeurs-je (1995) francia átírása az Üvöltő szeleknek, amelyet az írónő férje, Richard Philcox ültetett át Windward Heigths címen angolra (2003). Még egy mozzanat kívánkozik ide. Sok egyéb mellett az áttekintő tanulmányban befejezésül újra hangsúllyal említődik az irodalom és a geopolitika közötti viszony. Az idevonatkoztatható, nem feltétlenül irodalomkritikai/történeti művek rövid bemutatását követőleg a tárgykör egyik megalapozásául számító könyvről emlékezik meg D’haen, Mads Rosendahl 2008-ban kiadott Mapping World Literature-jéről. Ama bizonyos konstellációban, amely a művek világából létrehozza a worldinget, ugyanúgy meglelhetjük Marco Polót, mint Italo Calvinót, mindenkit, aki az „Indiák”-ról írt. A különféle utakon érkező írások hozzájárulnak a világ világlásához, akképpen, mint Goethe tette a maga korában.

Mint azt a folyóiratszám bevezetőjéből megtudhatjuk, Theo D’haen egy olyan irodalomtudományos műfaji alakzat meghonosításával próbálkozik, amelyet áttekintő, számos műről beszámolót alkotó ismertetésnek nevezhetünk; nem egyetlen kötetről készít alapos, vitázó beszámolót, hanem igyekezett összefogni azokat az újabb fejleményeket, amelyek a „világ” különböző régióiban a World Literature fogalmi meghatározását, e fogalom különféle megközelítését, az összehasonlító irodalomtudomány eltérő módszerű, de hasonló célzatú tervezeteit írják le. Méghozzá olyképpen, hogy a tárgyalt könyvek egymásra vonatkoztatásait, egymáshoz viszonyítását is igyekszik demonstrálni. Noha a tudományköziség korántsem újdonsága a komparatisztikának, a világirodalom kutatása mint a geopolitikára figyelő irodalmi újra-térképezés ezen a téren is figyelmeztet a rokon tudományok felől érkező inspirációk termékenyítő befogadásának hasznára. Nem meglepő, hogy a kritikus a tárgyalt műveket angol nyelven olvasta, a legújabb idők tudományos lingua francája egyben lehetőséget kínál a nézetek cseréjére s a terminológia konszenzusos kialakítására, kevésbé az egységesség megőrzésére a fordításokban. Ugyanakkor az a tény, hogy az egyes esettanulmányok a legkülönfélébb helyeken született alkotások összehasonlíthatóságának feltételeit próbálják meg kidolgozni, ezáltal olyan művekre hívni föl a figyelmet, amelyek a modernség és a posztmodern gondolkodás, irodalmi cselekvés körét a lehető legszélesebbre vonják, az első megközelítésben akár meghökkentőnek vélhető összehasonlítások produktív esélyeit állítják a figyelem középpontjába. Ezáltal viszont arra derülhet fény, hogy a többrendszerűség elméletének bőségesen akadnak még kijátszatlan lehetőségei. Egy mű nemzetiirodalmi meghatározottságával az értelmezésnek kevésbé rétegzett, szűkebb jelentéspotenciállal rendelkező sajátosságait mutathatja föl, viszont különféle, nem nemzetek fölötti, hanem nemzetek közti (transznacionális) együttesekben, művek sugallta transznacionalitásban derül fény arra, ami sokféleségében összeköti és/vagy elválasztja előzményeitől, kortársaitól, ami az irodalmak, szövegek közötti utóéletében tetszik föl. Emellett különféle irodalmi együttesek részeseként, netán reprezentánsaként nem egyszer a centrismot vitató és/vagy igenlő résztvevőként olyan felhívási struktúrát formál meg, amelyre csak egy megújult komparatisztika felől érkezhet érdemi felelet. Nem pusztán a tágabb érdeklődés, melynek segítségével az eddig kevésbé kutatott, az „összehasonlítás”-ból kimaradt irodalmak, kultúrák megismerését köszönhetjük, terjesztheti ki, teheti hitelesebbé a világirodalomból a „világ”-ot, így nem szűkíti a „nyugati kánon” válogatott darabjaira. Mindazonáltal a Monarchia-irodalmak, Kelet-Közép-Európa irodalmai (legalább is Theo D’haen beszámolóját olvasva ez a benyomás támadhat) változatlanul terra incognitának számítanak, pedig erről a területről származó művekből (például Kertész Imréiből) sokszor sokféle fordítás készült, a Nobel-díjas cseh, lengyel, szerb, magyar, osztrák, „bánáti sváb” szerzők hozadéka sem jelentéktelen. Nyilván hiba lenne, ha úgy gondolnánk, hogy Theo D’haen a komparatisztika „fő” vonala mentén halad; megkockáztatható, hogy miként az irodalomban sem csak egyetlen „fő” vonallal számolunk, a komparatisztikában is több, olykor egymással érintkező, egymást átható „fő” vonal létezik. Annak feltételezése sem reménytelen, hogy „fő” vonalak helyett csak „vonalak”, kutatási előfeltételezések, egyenrangú régiós együttesek és kutatások léteznek. Mindabból, ami Theo D’haen vázlatosan és hiányosan bemutatott áttekintéséből itt megismerhető volt, számos olyan tézis vagy gondolatmenet akadhat, amely más irodalmi, nemzetek közti együttesek bemutatásakor is felhasználhatónak bizonyulhat. A szellemi termékek cseréjébe minden irodalmi kultúra bekapcsolódik a maga módján, az emigráció és a migráció szinte minden (hogy példámnál maradjak) kelet-közép-európai irodalmi kultúrát valamiképpen érintett, s a nyelvre meg a személyiségre vonatkozó előfeltételezéseknek a modernségben történt „lereagálásá”-ban éppen ez a régió vállalt kezdeményező szerepet (Freud, Mach, Mauthner), mint ahogy a kétnyelvűség, a kettős honosság, sőt a regionális megközelítések fogalmi kísérleteit bőségesen regisztrálhatjuk. Az más kérdés, hogy nem bizonyosan csak a kezdeményezés érdemli meg az elismerést (persze, megérdemli), az alkalmazás, a továbbgondolás legalább oly fontos tényezője az önazonosság újabb alakzatait megfontolásra ajánló regionális komparatisztikának.

Ebből a nézőpontból nincs tanulság nélkül, ha (akár egy esettanulmányt mint hozzájárulást) közelebbről szemügyre vesszük Kertész Imre egy nyilatkozatát, amely számos félreértésre, kevéssé jóindulatú félremagyarázásra adott okot, jóllehet egyáltalában nem enigmatikus a nyilatkozat, inkább – minthogy naplójegyzet – természeténél fogva kifejtetlen, és bár nem metaforikus, tömörsége miatt különösen megfontolt értelmezést igényel. A következőket írja naplójába Kertész: „A magyar irodalomhoz nem tartozom, és soha nem is tartozhatom oda. Én valójában ahhoz a Kelet-Európában létrejött zsidó irodalomhoz tartozom, amely a Monarchiában, majd az utódállamokban, főként németül, de sohasem a nemzeti környezet nyelvén íródott, és sohasem volt része a nemzeti irodalomnak. Kafkától Celanig húzható meg ez a vonal, és ha folytatni lehet, velem kell folytatni.”26

Az első pillantásra megállapítható, hogy nem a nyelvi megalapozottságú nemzeti irodalomba sorolja magát Kertész, egyáltalában kérdőjelet tesz azután, amely az idézett régió, a Monarchia irodalmai között nyelvi alapon tesz különbséget. Ellenben elismeri egy „nemzeti” környezet létét, elismer egy nyelvközösséget, amelyből az általa feltételezett irodalom kikülönül. Minthogy csak két név neveződik meg, a naplórészlet olvasójának kell továbbkérdeznie: ugyanis Kertész egy tagadó és egy állító megjegyzést tesz, a tagadást láttuk, az állítás: „zsidó irodalom”;27 s erről nem tudható, hogy a nemzeti környezet által meghatározónak tekintett fölismerési jel-e, vagy van a vallásnak, évezredes szokásoknak, netán világszemléletnek olyan öröksége (anélkül, hogy az Ótestamentumra közvetlen utalás történne), amelynek elfogadása, amelynek „szellemé”-ben munkálkodás hozzájárulhatna – mondjuk így – egy irodalomközi együttes létesüléséhez, amely jellegénél fogva többnyelvű. Persze, kérdés, hogy a Kertész által ötletként, az önazonosítás lehetséges feltételeként elgondolt mondat vajon nem egyszerre szűk és tág arra, hogy innen kiindulva egy irodalomközi együttes körvonalazódhassék. S az idekívánkozó nevek és életművek esélyt kínálnak-e a kérdés legalább részleges érvényű megválaszolásához? A magam részéről kissé rögtönözve a trieszti Italo Svevót és a drohobyczi Bruno Schulzot említem, az előbbit olasz, az utóbbit lengyel irodalomtörténeti fejezetek tárgyalják, mint koruk legjelentősebb szerzőinek egyikét. Az előbbi olaszul írt egy példásan soknyelvű, többkultúrájú városban (noha érezte a feszültséget a „toszkán” szó és dialektusa között), az utóbbi lengyel nyelven alkotott, Kafka fordítója volt, műveiben továbbvitte, méghozzá a lengyel irodalmi groteszk felé, Kafka „abszurd”-ját. Hozzáteszem, hogy Kafkánál is, Schulznál is beszélhetünk arról a vallási-szellemi örökségről, amelyhez Kertésznek (saját megnyilatkozásai szerint) nincsen sok köze,28 Svevo a Triesztben olasz utóéletét megkezdő freudizmust építette bele regényeibe. Ami viszont megfontolandó, hogy Kertész megjelöli annak az irodalomnak kontextusát, amelyben művei jobb értelmezhetőségét elgondolja, s ez nem más, mint az Osztrák-Magyar Monarchia és öröksége, mely azonban különféleképpen jelenik meg olyan „Monarchia-szerzők”-nél, mint Krúdy Gyula, Joseph Roth, Stefan Zweig vagy a lengyel Galícia-irodalom képviselői, Miroslav Krleža – hogy csupán, nem egészen találomra, néhány számottévő nevet említsek. Igaz, Kertész fontosságot tulajdonít annak, hogy zsidó írókról van szó. Olyanokról, lehetne továbbfűzni a gondolatot, akiket csak környezete tartott annak, szemben az ugyanolyan nyelven alkotó „nem-zsidó” írókkal, meg olyanokról, akik, mint Bruno Schulz, annak a zsidó kisvárosnak történéseit dolgozták föl, mely szintén a maga módján „világ” volt. A Monarchia feltétlenül kontextus, a Monarchia öröksége vállalt, elutasított, nosztalgiával fölelevenített és visszafelé irányuló utópiaként elgondolt, „hivatalosan” megszűnt – megszüntetett közös emlékezet, mely lehetővé tette a legkülönfélébb önmeghatározások létrejöttét, s ezáltal a több rendszerbe tartozást, a nemzeti irodalmiba, a birodalmiba, a közép-európaiba, az európaiba, a vallásiba stb. A Monarchiában a nemzeti irodalom ugyan választás elé állította az írástudót, de a kétnyelvű író sem volt ritka, és éppen Kafka (vagy Rilke) jelzi, hogy önmagában a nyelv nem határozza meg a hovatartozást.29 Ugyanakkor Svevo magánéleti kétnyelvűsége, részvétele a Monarchia gazdaságában nem volt akadálya sem irredenta érzelmeinek, sem olasz nyelvű irodalmi munkásságának. A Kertész megpendítette problémára tehát nemigen lehet megnyugtató feleletet adni, viszont továbbgondolni érdemes. A kizárólag magyar nyelvű írásbeliségből szerinte közvetlenül nem vezethető le regényírása, innen nincsen közvetlen „őse”, így „senkivel nem rokon”, legalábbis amennyiben intencióját fontosabbnak véljük, mint egy lehetséges „szoros olvasás”-t.

Különös tekintettel arra, hogy Kertész idézett megállapítása retrospektív jellegű, regényeinek készítését csak részben kíséri hasonlóképp olvasható kommentár. Efféle: „Nem elég nem tartozni valahová, lehetőleg pontosan tudni kell azt is, hogy hová nem tartozunk.”30 Idegenségérzete olyan (negatív) hagyomány tagadásában is jelentkezik, mint a 20-21. század kimondatlanul is tartósan jelen lévő megosztottság- tudata. S ha az Ady-versből Kertésznél mintha kimaradna a „Szeretném, ha szeretnének”, följegyzéséből a „minden titkok” alkalmazott változata is kiolvasható: „Vettem egy könyvet, amely a magyarországi úgynevezett ’népi–urbánus’ problémát taglalja; ez olyan egzotikus, annyira idegen, mintha – mondjuk az elefántok nemi életéről szóló szakmunkát olvasnék. – A csöndes elégedettség, hogy teljesen idegen vagyok hazámban, idegen emberek közt, idegen világban. Feladatomat egy másik világ küldötteként teljesítem – miközben e másik világról sem tudok semmi pontosabbat: legföljebb annyit, hogy nem létezik.”31 Elutasítom azt a tetszetős gondolatot, miszerint ama „harmadik tér”-ről volna szó, bár teljesen lehetetlennek nem tartom. Ehelyett azt a negativitást emelném ki, amely a valahová és a senkihez nem tartozás közötti térbe helyezné Kertész munkásságát. Vitatni lehetne természetesen, mennyire perdöntő (és figyelembe veendő) egy szerző irodalmi önmeghatározása, nyilván egészen mellőzni aligha célszerű, inkább együtt-olvasandó a regényekkel, a naplókkal, a fordításokkal és a kritikai befogadással. Annyi megkockáztatható, hogy Kertész semmiféle rendszerbe besorolást nem igényel, a kritika meg kiindulhatna abból, hogy mind epika- és kultúraszemléletére (szigorú tagadását is beleszámítva) a nyitottság jellemző, a naplókban hivatkozott (köztük magyar nyelvű) alkotók „mennyisége” és egymástól távolsága további szempontokat kínál (Krúdy és Márai emlegetése például). Kertész másutt olvasható önjellemzése, „műhelyvallomása” más besorolási esélyeket kínál föl. Így Adorno olvasása nyomán döbben rá, hogy a Sorstalanságtechnikája a tizenkét fokú, illetve szeriális, tehát az integrált komponálás módszerét követi. Megszünteti a szabad jellemeket és az elbeszélés szabad fordulatainak lehetőségét. A jellemek itt olyan tematikus motívumok, amelyek a regényen kívülről uralkodó totális struktúrában jelennek meg, minden ilyen témát tehát a Struktúra nivellál, az individuum minden látszatmélységét megszünteti, és e témák kizárólag a kompozíciós vezérelvhez: a sorstalansághoz való viszonylatukban 'fejlődnek' és variálódnak.”32 Az irodalom és a zene összelátása, a zenekultúra lefordítása a regény nyelvére viszont olyan műveket idézhet meg, mint Thomas Mann Doktor Faustusa, Hermann Hesse Üveggyöngyjátéka, Marguerite Duras Moderato Cantabiléje. Itt sem csak a tematikai hasonlóság munkál, hanem – ha úgy tetszik – a kompozíciós technika, egy nem-irodalmi elv irodalmi lehetőségeinek próbája, ideértve annak környezeti–társadalmi vonatkozásait. Ez és ehhez hasonló megnyilatkozások azonban a 20. század irodalmi nézőpontból szemlélt történetének olvashatóságát és megírhatóságát akképpen kérdőjelezik meg, hogy kétségbe vonják az addig regényalakzatként fungáló műnem lineáris továbbgondolását, és a regény új nyelvének új rendszerként elfogadtatását sugalmazzák. Ez ismét más viszonylatokba állítja Kertész életművét, amelyet sokan hajlamosak pusztán a tematika felől értelmezni. Csakhogy az elmozdulás a kínálkozó alakzatoktól ösztönözte Kertészt, hogy kilépjen a hagyományos próza kínálta epikai világból, és részben választott–megélt tematikája másképp elbeszélésével közelített a 20. század más jellegű, de ugyancsak másképp elgondolt tematika feldolgozásával kísérletező alkotásokhoz. A „világkisebbségi” státus,33 amelyet Kertész adott önmagának, egyben a sérelmi regényírástól eltérő következtetéseket vont maga után, távoli, sántító hasonlattal élve a posztkoloniális regény sem maradt a sérelmi regénypolitizálásnál, hanem tudatosította ama „hibriditás”-t, amelynek révén a globalizációs- integráló törekvésekkel szemben a saját és idegen konfrontálása meggyőzőbbnek tűnhetett.

A Kertész-életműben természetesen nem kizárólagosan megjelentetett „Vészkorszak” aligha volt a hagyományos módon elbeszélhető. Ember Mária kevesebbet emlegetett Hajtűkanyarja34 dokumentum és fikció vegyítésével vitte színre a deportálás, a munkatábor, a túlélési stratégia világát, melynek egyik szenvedője, a gyermek nézőpontja is érvényesül. Kertész radikalizálta ezt a nézőpontot, az emlékezés és a felejtésképtelenség „szenvedéstörténetét” a tárgyszerűségre törekvő elbeszélő olykor ironizáló nézőpontján keresztül láttatta. Mindenesetre tematika és regénytechnika összefüggései olyan térbe kerültek, amely a regényt nyitottá tette távolabbi tematika és regénytechnika összefüggései irányában. Ilyenmódon ama „másik világ”, melynek képviseletét úgy vállalta, hogy létezéséről nem volt tudomása, többek között azokkal a regényekkel és vállalkozásokkal akart rokonulni (Kafkával és a lírikus Celannal, akiket maga jelölt meg, s akikhez a kutatás más neveket és életműveket szokott társítani, akár Canettiről is szó lehet), akik az idegenné lett világban valamilyen módon kisebbségiként, a hivatalostól elkülönülve „idegenként” nem nyugosznak bele a történet(ek) elbeszélhetetlenségébe, noha saját történetük elbeszélhetőségében is kételkednek. Ennek a ki- és elbeszélhetetlennek, amely – tetszik-nem tetszik – világtörténelemmé lett, regénynyelvét kísérletezték ki, a Camus tolmácsolta szisziphoszi mítoszt a regényíróra/írásra alkalmazva. A regény – mint tudható – nyelvek rendszere, persze, sosem azonosképpen az, egy mű szűkebb–tágabb kontextusa sosem hagyható figyelmen kívül. A valahová nem tartozás akartsága és az irodalom önmozgása nem mindig találkozik, de nem egyszer érintkezik. A kritikus feladatai közé tartozik többek között ezeknek az érintkezési pontoknak föllelése, értelmezése. Az írók nincsenek mindig segítségünkre. A művekben azonban bízhatunk, azok sosem hagynak cserben. Ehhez azonban nem árt felülvizsgálni megrögzött ítéleteinket, s a nemzeti irodalomra vonatkozó kutatásaink mellett számba venni a transznacionalitás felől érkező ajánlatokat.

 
A szerző irodalomtörténész,
az SZTE BTK Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének professor emeritusa
 

1. A tanulmány első megjelenése: Irodalmi Szemle, 60(2017):11. sz. 24-47.

2. Krleža, Miroslav: Zászlók, I kötet. Ford.: Csuka Zoltán. Európa, Budapest, 1965. 447.; Krleža, Miroslav: Zastave, II. Priredio za štampu Anđelko Molinar. Zora, Zagreb, 1974. 93-94.

3. Arcübasev botrányt okozó nihilista-erotikus regénye (1907) nem egy klasszikus modern szerző olvasmánya volt, népszerűsége azonban nem bizonyult tartósnak.

4. A belső monológban összekeverednek Krleža esszéiben, naplóiban feltűnő, pozitívan vagy negatívan értékelt szerzők. A felületes, szórakoztató budapesti íróként megítélt Molnár Ferenc és az értékelt Hofmannsthal, az értékvákuumot az operett és a bécsi műdal képviseli, a filozófiai tájékozódást Nietzsche.

5. Krleža szavával élek: U nemirina današnje njemačke lirike. Krleža, Miroslav: Eseji. Knjiga prva, Zora, Zagreb, 1961. 123-150.

6. Allan Janik tézisét alkalmazza a feltehetőleg a szerkesztőktől származó bevezetés az alábbi kötethez: Die Wiener Moderne. Ergebnisse eines Forschungsgespräches der Arbeitsgemeinschaft Wien um 1900 zum Thema „Aktualität und Moderne”. Hg.: Brix, Emil – Werkner, Patrick. Verlag für Geschichte und Politik, Wien – R. Oldenbourg Verlag, München, 1990. 10.

7. Fejtő Ferenc: Érzelmes utazás. Magvető, Budapest, 1973. 160-169.

8. Corbineau-Hoffmann, Angelika: Einführung in die Komparatistik. Erich Schmidt, Berlin, 2004. 18-19.

9.  Erről részletesebben Gillespie, Gerald: By way of Comparison: Reflections on the Theory of Comparative Literature. Honoré Champion Éditeur, Paris, 2004.; Gillespie, Gerald: North/South, East/West and Other Intersections. Canadian Review of Comparative Literature / Revue Canadienne de Littérature Comparée, 35(2008): 3. sz. 201. (Megismétli a kötet állításait, ezúttal utalásszerűen.) [https://journals.library.ualberta.ca/crcl/index.php/crcl/issue/view/692] (2018.11.04.)

10. Fried István: Weltliteratur, World Literature – változó fogalmak. Helikon, (2016). 485-496.

11. Bachmann-Medick, Doris: Cultural Turns. Neuorientierungen in den Kulturwissenschaften. Rowohlt, Reinbek bei Hamburg, 2006. 238-283. A kulturális kapcsolatok, a vallások közötti érintkezések és konfliktusok, a multikulturális társadalmak integrációs stratégiái eleve feltételezik a kulturális folyamatok fordítását és elemzését. A fordítás kiszélesült fogalmat feltételez, az átfogó fordítástudományi fordulatot tudományközi, metodológiai, az életvilágra vonatkozó síkon s a kultúrák összehasonlításának új szemlélete jegyében igényli a módszertanilag erőteljesebbé vált komparatisztika. Bachmann-Medick: Cultural Turns i.m. 238–239.

12. Goethe, J. W.: Schriften zur Weltliteratur. Mit Buchillustrationen aus der Goethezeit. Hg.: Günther, Horst. Insel, Frankfurt am Main, 1987. 293. (Beszélgetés Eckermannal, 1827. július 15-én)

13. Csáky, Moritz: Das Gedächnis der Städte—Kulturelle Verflechtungen, die urbanen Milieus in Zentraleuropa. Böhlau, Wien, 2010.

14. Fried István: Bevezetés az összehasonlító irodalomtudományba. Lucidus, Budapest, 2012.

15. Ďurišin, Dionýz a kollektiv: Osobitné medziliterárne spoločenstvá, I–V. Veda, Bratislava, 1987–1993.

16. Etiemble, René: Essais de littérature (vraiment) générale. Gallimard, Paris, 1974.; Etiemble, René: Quelques essais de littérature universelle. Gallimard, Paris, 1982.

17.  Musil hatástörténetéhez vö. Hackl, Wolfgang: Die Erben des Törless. Österreichische Internatsgeschichten von Josef Haslinger bis Wolf Haas. In: Die Wege und die Begegnungen. Festschrift für Károly Csúri zum 60. Geburtstag. Hg.: Horváth, Géza – Bombitz, Attila. Gondolat, Bp., 2006. 182-195.

18. Corbineau-Hoffmann: Einführung i.m. 29.

19.  Peter V. Zima tézisét gondoltam tovább. Fried István: Meghatározók és meghatározottak. Az Osztrák-Magyar Monarchia szövegisége. In: Irodalomtanítás a harmadik évezredben. Főszerk.: Sipos Lajos. Krónika nova, Budapest, 2006. 226-232.

20. Lorenz, Dagmar: Wiener Moderne. Metzler, Stuttgart – Weimar, 1998.; Irsigler, Ingo – Orth, Dominik: Einführung in die Literatur der Wiener Moderne. WBG, Darmstadt, 2015.; Fried István: Bolyongás a (kelet-)közép-európai labirintusban. Egy soknyelvű, sokműveltségű régió „természet”-rajza. Lucidus, Budapest, 2014.

21. Márai Sándor: Judit… és az utóhang. Akadémiai – Helikon, Budapest, 1992.

22. Hoffmann, Michael: Interkulturelle Literaturwissenschaft. Eine Einführung. W. Fink, Paderborn, 2006. 195-236. Az alábbiakban erre a műre, adataira, fejtegetéseire támaszkodom.

23. Monfort, Marc: Worlding World Literature; D’haen, Theo: From World Literature to Postcolonial Literary Studies: Comparative Journeys. Recherche littéraire / Literary Researches, 32(2016). 2-6, 7-23. [http://www.ailc-icla.org/wp-content/uploads/2016/07/RL-LR-vol-32-2016.pdf] (2018.11.04.) Az innen vett adatokat, megállapításokat a továbbiakban külön nem hivatkozom.

24. Vö. Fried: Weltliteratur, World Literature i.m.

25. Carpentier, Alejo: Földi királyság. Ford.: Gulyás András, az előszót ford.: Dés Mihály. GloboBook, Budapest, 2015. 9-10. Az előszövegek között szerepel Lautréamont, Maldoror énekei, a lovagregények, Cervantes; az olvasmányélmények szembesülnek Haiti történetével, „mitológiájával”, a „csodás való”-t termő tájjal, szokásvilágával.

26. Kertész Imre: Mentés másként. Feljegyzések 2001–2003. Magvető, Budapest, 2011. 74.; vö. még: „Más dolog hazátlannak lenni itthon, mint idegenben, ahol hazátlanságunkban otthonra találhatunk.” Kertész Imre: Valaki más. Magvető, Budapest, 1997. 74. További hasonló lejegyzés: uo. 93.

27. Egészen más nézőpontból Reich-Ranicki, Marcel: Die verkehrte Krone oder Juden in der deutschen Literatur. In: Meine Geschichte der deutschen Literatur. Vom Mittelalter bis zur Gegenwart. Hg.: Anz, Thomas. Deutsche Verlags-Anstalt, München, 2014. 36-54.

28. Kertész: Mentés másként i.m. 13-24, 19-21.

29. Éppen a zsidó irodalom (jüdische Literatur) az egyik példa a „világirodalmi” szövegként funkcionáló nyitott irodalmi nemzetköziségre. Lamping, Dieter: Internationale Literatur. Vandenhoeck und Ruppecht, Göttingen, 2013. 91-98.; A másik példa az 1945 utáni német irodalom „amerikanizálódása”. Uo. 98-108.

30. Kertész Imre: Gályanapló. Magvető, Budapest, 1992. 217.

31. Kertész: Gályanapló i.m. 225.

32. Kertész: Gályanapló i.m. 22.

33. Kertész Imre: A száműzött nyelv. Magvető, Budapest, 2001. 107. („Világkisebbségi helyzetben élek.” Nem rokonítható-e a világirodalom újraértékelendő fogalmi megközelítéséből eredeztethető, a peremlét „világ”-át a centrumba emelő szerzői önmeghatározásokkal?)

34. Ember Mária: Hajtűkanyar. Szépirodalmi, Budapest, 1974.