Jelenlegi hely

Tudomány és tudománypolitika – 2019 Magyarországán

Beszélgetés Póla Péterrel, az MTA KRTK Regionális Kutatások Intézete Dunántúli Tudományos Osztály osztályvezetőjével

 

Az Akadémia körüli küzdelmek 2017 nyarán kezdődtek a költségvetés körüli vitákkal, a konfliktus viszont jóval mélyebben gyökerezik. Mik lehetnek az átalakítás valódi mozgatórugói?

Ha a kormányzat a tudomány szabadságát akarja felszámolni, annak lehet olyan célja, hogy konzerválja a hatalmat. Potenciálisan gyengítheti ugyanis a hatalmat, ha valaki megkérdőjelezi a politikusok azon megnyilatkozásait, amelyekkel a saját kutatásai alapján nem érthet egyet. Nem elsősorban ideológiai, hanem szakmai egyet nem értésről van szó. Ha a kormányzat állít valamit, arra az lehet a válasz, hogy ez nem így van, az eredményeink alapján nem ennyi a szegények száma, nem ilyenek a mélyszegénység mutatói, az oktatás nincs jó helyzetben. Ilyen értelemben a tudomány veszélyes lehet a hatalomra.

Ha közelebbről tekintünk a kérdés anyagi vonatkozásaira, azt azonnal kizárhatjuk, hogy az akadémiai kutatóhálózat fenntartása jelentősen terhelné a költségvetést. Tudjuk, hogy pl. stadionokra hány milliárd megy el, ehhez képest az Akadémia költségvetése nem jelentős tétel. A leggazdagabb magyar (tudjuk, ki) vagyonából az MTA kutatóintézet-hálózatát több mint tíz évig finanszírozható lenne

Az MTA vagyonának viszont lehet jelentősége, de szerintem még ennél is többet nyom a latban, hogy 2020 után megváltozik az EU finanszírozási struktúrája. Míg számottevően csökken majd az Európai  strukturális és beruházási alapok több eleme (például az agrárköltségvetés), addig valószínűleg jelentősen növekedni fog a kutatás-fejlesztésre, és azon belül nem csak az alkalmazott kutatásokra, vállalati innovációkra, hanem az alapkutatásokra fordítható összegek aránya is. A vita tétje tehát – sarkosan fogalmazva – az, hogy csökken az EU-s támogatások kormánytól független elosztása.

A minisztériumban alighanem már látják, hogy át fog alakulni az Unió finanszírozási szisztémája: több pénz lesz ugyan kutatás-fejlesztésre, de azt nem a tagállamok kapják meg, hogy a saját pályázati rendszereiken keresztül osszák tovább, hanem Brüsszelből közvetlenül hívhatják majd le a kutatóintézetek vagy kutatócsoportok. Ebben a helyzetben a kormánynak úgy kell optimalizálnia az intézményrendszert, hogy minél több pénzt vehessenek ki a pályázatokból. A kabinet kommunikációja szerint persze a cél a forrásabszorpció növelése, azaz, hogy az uniós támogatások minél nagyobb százalékét tudjunk lehívni és hatékonyan felhasználni.

A hatalomtechnika és a pénz mellett a háttérben meghúzódhat egy harmadik ok is, az alapkutatások természetének nem értése. Számomra ez tűnik ki Palkovics László megszólalásaiból. Palkovics a saját szakterületén, az alkalmazott kutatások és vállalati innovációk terén sokak szerint kiváló szakember, ugyanakkor mintha ő és tanácsadói nem értenék a különbséget az alapkutatás és az alkalmazott kutatás között. Először talán Kóka János miniszter idején erősödött meg az az igény, hogy a kutatások eredményei közvetlenül jelenjenek meg a nemzetgazdaság tényezői között.1 Ennek a gondolatnak ma is nagyon sok támogatója van bizonyos társadalmi csoportokban – szerintük a sok léhűtőt ki kell rakni a közszférából, ők is járuljanak hozzá a nemzeti össztermékhez. Nem értik, miért van szükség például filozófusokra, mi haszna van abból a társadalomnak, ha valaki teszem azt Hegelről gondolkodik. Holott az alapkutatások lényege nem az, hogy közvetlen gazdasági hasznot hajtanak.

Másrészt az alapkutatás lényege, hogy nem utasíthat arra sem a kormányzat, sem egy vállalkozó, hogy találd fel mondjuk a lézert, a C-vitamint, vagy az aszpirint, mert az csak egy alapkutatásnak lehet eredménye. Majd onnantól kezdve, hogy van lézer, el lehet kezdeni kutatni az alkalmazási területeit. Ez különösen nehezen megfogható a bölcsészet- és társadalomtudományok esetében; a hatásuk szinte sohasem mutatható ki közvetlenül a GDP-ben, de alapvető fontosságú az, hogy az emberek gondolkodnak, és hogy a gondolataik hatnak egymásra. Hosszú távon az a probléma az Akadémia – és persze az egyetemek – megroppantásával, hogy ezt a fajta termékenyítő energiát csökkentik a társadalomban.

Fontos megjegyezni, hogy bár úgy tűnhet, az átlagembernél mi, kutatók, többet tudunk az Akadémia átszervezéséről, de valójában még azok sem igazán tudnak érdemben semmit, akik egyébként a tárgyaló delegációk tagjai. A minisztériumból alig kerül ki érdemi információ, ráadásul a koncepciók is többször változtak: 2018 végén a miniszter kezdeményezte az Akadémia kutatóhálózatának átvilágítását – részben az Innovációs és Technológiai Minisztérium által delegált szakértőkkel –; azonban meg se várták az átvilágítás eredményét, már meghirdették a tématerületi pályázatokat. Újabb és újabb elképzelések látnak napvilágot, többnyire mindenféle alap nélkül, és ezekre kell folyamatosan reagálnia az Akadémiának. Ha én többet erről, mint az átlagember, az csupán azért lehet, mert a személyes érintettség okán szinte minden anyagot, pro és kontra, elolvasok a témában.

Sokszor hangoztatott érv, hogy a kutatóintézetek jelenleg nem működnek hatékonyan, hogy számos kutató évekig lényegében semmit sem publikál. Valójában hogyan értékelhető az MTA hatékonysága? Nemzetközi összehasonlításban milyen az MTA jelenlegi hálózatának teljesítménye?

Nemismerhetem az összes akadémiai kutatóintézet, kutatócsoport teljesítményét, de csak arra az értékelésre hagyatkozva, amit az ITM felkérésére készített el az Akadémia, akkor nem érdemi problémát nem látunk.2 Az értékelést végző testület felét a minisztérium, felét az Akadémia delegálta, a munkában külföldi szakemberek is közreműködtek, vagyis valóban megbízható és pártatlan minősítés született. A nemrég közzétett eredmények alapján az MTA kutatóintézet-hálózata európai összehasonításban is jól teljesít, különösen akkor, ha a teljesítményt az egy kutatóra jutó költségvetési kiadással vetjük össze.

A teljesítményt mérhetjük a rangos, nemzetközi folyóiratokban közölt publikációk számával, vagy számolhatjuk azt, hogy egy-egy publikációra hányan hivatkoznak. Természetesen ebben a módszertanban is lehet hibát találni, de ez alapján – és ezt használják Nyugat-Európában mindenhol – az akadémiai kutatóhálózat egésze jól teljesít.

A napi munkánkon is az látszik, hogy születnek fontos inspirációk. Bizonyára vannak olyan akadémiai dolgozók, akik nagyon kevés valódi eredményt produkálnak, de azt gondolom, hosszabb távon nem marad bent a rendszerben, aki alkalmatlan arra, hogy kutató legyen, és főként nem marad bent a rendszerben, akiben nincsenek valódi inspirációk.

Kutató-fejlesztő helyek ráfordítása
 

Európai államok kutatás-fejlesztési ráfordítása

A kormányzat a Max Planck Intézet modelljét szeretné meghonosítani. Valóban errefelé halad-e az ügy? Milyen nemzetközi modellek léteznek, és ezek közül milyen struktúra volna átültethető a magyar tudományosságba?

Az Akadémia azzal nem támadható, hogy teljességgel rugalmatlan, és nem tud elképzelni semmilyen változást: a kutatóhálózatot nem egészen tíz éve, éppen Pálinkás József elnöksége idején alakították át radikálisan.3 Arról persze mindig lehet és érdemes vitatkozni, hogy történjenek-e további változtatások,s ha igen, milyen irányban és milyen módon. De a párbeszéd, az érintettek bevonása szükséges.

Magam kevésbé ismerem a Max Planck Intézet szervezetét, kicsit jobban tisztában vagyok a francia Centre NationaldeRechercheScientifique(CNRS) felépítésével és működésével, ami szintén a példák között van. Mind a két szervezetre jellemző a jelentős állami szerepvállalás. A CNRS a tudományos kutatások országos központja, irányító testületébe a kormány is küld képviselőket. Miért lenne baj, ha Magyarországon is egy hasonló rendszer működne? Volna az Akadémia, és az Akadémiától független, vagy részben független kutatóhálózat. Önmagában ez nem ördögtől való, de amikor úgy érzem, hogy Magyarországon demokratikus deficit van, hogy a kormány egy kicsit túl sokat akar magának, és túl keveset enged a tudomány autonómiájának, akkor óvatosabban kezelem azt a lehetőséget, ami Franciaországban alapvetőenjól működik.

Önmagában nem abban látom a problémát, hogy az Akadémia helyett az állam tartaná fenn a kutatóhálózatot. A baj ott kezdődik, hogy semmilyen bizalmam sincs ebben az államban. Nekem majdnem mindegy, hogy kitől kapom a fizetésemet, csak fizesse meg tisztességesen a munkámat, és hagyjon nyugodtan dolgozni. Ha viszont a fenntartó megpróbálja megszabni, mit kutassak, ott már sérülhet a kutatás szabadsága. Olykor pedig már azt sem tartom kizártnak, hogy majd azt is meg akarja meghatározni, hogy mit hozzak ki eredményként.

A másik lehetőség az volna, hogy a kutatóhálózatot áthelyezik az egyetemekhez. A magyar egyetemek jórészt azért állnak rossz helyen a nemzetközi rangsorokban, mert a kutatási teljesítmény, ami ezeknek a rangsoroknak egyik fontos tényezője, Magyarországon nagy részben az akadémiai kutatóhálózaton belül jelenik meg, és kevésbé az egyetemeken. Ha az akadémiai kutatóhálózat 4000 kutatóját átirányítjuk az egyetemekhez, akkor ott erősíteni tudjuk a kutatási tevékenységet. Azok a kiváló kutatók, akik lehet, hogy nem jó oktatók – hiszen a két szakma nem ugyanaz -néhány alkalommal ismertetik az újabb kutatásaikat, és így disszeminálhatóak nem csak a konkrét eredmények, hanem a kutatói tapasztalatok is. Ezzel nincs is elvi probléma, és először a kormányzat is azt kommunikálta, hogy az egyetemek majd felszívják a mostani akadémiai dolgozókat – csakhogy az egyetemek már most is inkább leépíteni kényszerülnek. A Budapesten dolgozó kollégáim menjenek az ELTE-re, miközben tele vannak a hírek azzal, hogy az ELTE megválik számos oktatójától? A vidéki felsőoktatási intézményeknél talán még nagyobb a probléma. Ha a költségvetésből előzőleg felfejlesztik a felsőoktatást, akkor el tudom képzelni ezt a megoldást, de a két rendszer párhuzamos leépítése biztosan nem hoz megoldást.

A kormányzat már évekkel ezelőtt megkezdte egy párhuzamos, elsősorban társadalom- és bölcsészettudományi intézményrendszer felállítását (a sort 2014 januárjában a Veritas Történetkutató Intézet nyitotta meg, és 2019 januárjában a Magyarságtudományi Intézet zárta). Elképzelhető-e valamilyen együttműködés vagy konstruktív versenyhelyzet ezen intézetek és az MTA között?

Bár az imént azt mondtam, hogy a párhuzamosságok megszüntetése akár logikus is lehet, nem kell eleve félni a párhuzamosságoktól, legyen szó akár egyetemi, akár akadémiai, akár állami intézetek egymás mellett éléséről. Eddig is kiválóan együtt tudtunk működni egyetemi kutatókkal, kutatócsoportokkal. Ha egy tisztességes kutató ül velem szemben, aki a tudomány alapelvei szerint dolgozik – nem gondolom, hogy egy tudósnak politikailag semlegesnek kellene lennie; egyszerűen senki sem lehet semleges, de ettől még ragaszkodhat ahhoz, hogy a tudomány alapelvei ne sérüljenek –, akkor nincs akadálya a közös munkának. Amikor viszont az a benyomásom, hogy ez az újonnan alapított intézetekben nem feltétlenül van így, akkor ez tőlem a jelen helyzetre adott reakció, és nem egy általános vélemény.

MTA székház

A Magyar Tudományos Akadémia székháza (Nagy Alexandra felvétele, forrás: OSZK Digitális Képarchívum)

Számos kutató már jelezte, hogy adandó alkalommal elhagyja az országot, nyugati kutatóintézetekben dolgozik tovább4 – és nyilván magával viszi a kapcsolati tőkéjét is. Másrészt viszont igen hosszú az MTA mellett kiálló intézetek listája,5 vagyis a mostani helyzet a szolidaritást is erősítheti. Milyen módon alakulhat át a magyar tudományosság nemzetközi beágyazottsága, kapcsolatrendszere?

Nem gondolom, hogy ez a helyzet erősíti a nemzetközi kapcsolatrendszert, inkább úgy látom, hogy a nemzetközi beágyazottság most válik láthatóvá az Akadémiával egyébként nem foglalkozó közvélemény számára. Eddig csak tettük a dolgunkat közösen – a saját nemzetközi kapcsolatrendszeremre gondolva: francia, román, horvát, litván kollégákkal. Most már az átlagember számára is látható, hogy ezek a magyar kutatók számos nemzetközi projektben dolgoznak együtt külföldi kollégákkal és komoly nemzetközi hálózatok alakultak.

Ami a kérdés első felét illeti, a kutatók elvándorlása nagyon is jellemző. A mostani helyzetre három válasz lehetséges. A mozgékonyabb fiatal kutatókat, akiknek elég széles a külföldi kapcsolatrendszerük, nagyon magas szinten beszélnek idegen nyelveket, és nagyon jók a saját szakterületükön, szívesen fogadják a külföldi intézetekben, és ha úgy döntenek, hogy mennek, könnyen is mozdulnak. Van egy középgeneráció (az én generációm), amelynek tagjai vagy azért, mert nem annyira kiváló a nyelvtudásuk, a kapcsolatrendszerük, a szakmai tudásuk, vagy azért, mert nagyon erősen kötődnek az országhoz – nem akarják a gyerekeiket is mozdítani, idősödő szüleiket itthon hagyni, esetleg csak konzervatívabban gondolkodnak –, ők itthon maradnak, de egzisztenciális problémát jelent a megélhetésük: közülük kerülnek ki a legnagyobb arányban a pályaelhagyók. Sarkosan fogalmazva az marad itthon és a szakmában, aki semmi másra nem alkalmas, azaz várható egy nagyon erős kontraszelekció. És persze lesznek, akik bárhol megállnák a helyüket, de annyira vérbeli kutatók, hogy máshogy nem tudják elképzelni az életüket – nekik lenne a legnehezebb a váltás: vagy szó szerint belepusztulnak, vagy összeszorított foggal dolgoznak tovább az új rendszerben. A két szélső érték a pályaelhagyás és a pályamegtartás külföldön; mind a két póluson tömeges számban lesznek azok, akik egyébként jók, és akikre nagyon nagy szüksége lenne a magyar tudománynak.

Hogyan értékelhető a hazai tudományos közösség MTA melletti kiállása?

Borzasztóan nehéz erre válaszolni, mert ha cinikusan fogalmaznék, azt is kérdezhetném, hogyan értékelhető az MTA kutatóinak kiállása mondjuk az egészségügyi dolgozók vagy a pedagógusok ügyében? Ez persze nem teljesen jogos, mert több kollégámról tudom, hogy részt vesz tüntetéseken, a hangját hallatja bizonyos kérdésekben, szolidaritást vállal más szakmai csoportokkal. Persze ez kényes kérdés, mert ha egy kutató állást foglal politikai vagy társadalmi ügyekben, arra az a jellemző válasz, hogy a tudományos munka nem fér össze a politikával. Szerintem mindennek van köze politikához, én ezt az óvatosságot a politika terepére merészkedéssel kapcsolatban nem gondolom egészségesnek. Egy társadalomkutató esetében különösen nem.

A magam részéről nagyon is fontosnak tartom, hogy másokért is kiálljunk, de először mindenkinek saját magáért kell kiállnia. Az igazi baj akkor van, ha már saját magáért sem képes egy közösség kiállni. Ilyen értelemben fontos és jó következménye az Akadémia körüli vitáknak, hogy a kutatóhálózatban dolgozók között nagyon erős összetartás alakult ki.

Milyen esélyt lát arra, hogy az egymástól eddig elszigetelt társadalmi és szakmai elégedetlenségek összekapcsolódnak, láthatóvá téve azt, hogy már nem csak egy-egy szakpolitikai kérdésről van szó, hanem rendszerszintű problémáról?6

Úgy látom, hogy minden szakmai csoportban vannak elégedetlenek, köztük egy kisebb létszámú „kemény mag”, van egy érdektelen tömeg, és végül vannak a nagyon elégedettek – a megosztottság miatt nem fog kialakulni egy kritikus tömeg.

Azt érzem, hogy azok esetében, akik elégedettek a helyzetükkel, gyakran csak pszichológiai elégedettségről beszélhetünk. Sokan azt mondják, hogy valójában nem elégedettek, relatíve mégis azok, mert úgy érzik, hogy a kormány megvédi őket a migránsoktól, hogy helyreállította a nemzeti önbecsülést, vagy hogy minden más párt rosszabbul kormányozna. Van olyan ismerősöm, aki kitette a szekrényére a miniszterelnök arcképét; az ő élete semmiben sem jobb, de boldognak érzi magát attól, hogy van, akit tisztelhet, és – ami nagyon fontos és elképesztően veszedelmes – minden rosszat másra vetíthet ki. Ha nálunk nem jobb a helyzet, akkor annak bizonyára Brüsszel az oka, vagy a kommunisták, a liberálisok, a zöldek,a gyíkemberek… Az ellenségkép-kreálás tökéletesen működik azokban a társadalmi csoportokban, amelyeknek egyébként kimondottan rossz a helyzetük.

Hogy egyszer összekapcsolódnak-e a szakmai és társadalmi elégedetlenségek? Néha azt gondolom, hogy ez nagyon közel van, aztán pedig úgy érzem, hogy sosem következik be.

1. Gréczi Zsolt: Kóka János szerint az Akadémia átalakításra szorul. Népszabadság, 2006.máj. 24. [http://nol.hu/archivum/archiv-404921-216471] (2019.04.11.)

3. Átalakul a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeti hálózata. Origo.hu, 2011. dec. 5. [https://www.origo.hu/tudomany/20111205-palinkas-jozsef-magyar-tudomanyos-akademia-kutatointezeti-halozat-atalakitasa.html] (2019.04.11.)

4. Dercsényi Dávid: MTA—főtitkár: Van aki azt mondja, innen menekülni kell. Hvg.hu, 2018. júl. 19. [https://hvg.hu/itthon/20180719_MTAfotitkar_van_aki_mar_azt_mondja_innen_menekulni_kell] (2019.04.11.), Stumpf András: „A kormány az innovációs EU-támogatásokra akarja rátenni a kezét”. VálaszOnline.hu, 2019. feb. 7. [https://www.valaszonline.hu/2019/02/07/stefano-bottoni-interju-akademia/ 

6. Kiss Ambrus: Rossz kormányzás Fidesz-módra. Noran Libro, Budapest, 2018. 55.